prológus

Mindig is volt valami Carlos Sainz spanyol akcentusában, ami képtelenné tett arra, hogy nemet mondjak neki. Talán a pöszeségbe hajló sz-ei, vagy a kedves mosolya . Talán csak a spanyol mivolta felidézte bennem az álmodozó, spanyol-válogatott és Barcelona rajongó kamaszlányt. Talán a bizalmat sugárzó, meleg barna tekintet okozta, talán az öt évre visszanyúló szoros barátság. Mindenesetre, az biztos, hogy amikor december elején Carlos megkért arra, hogy a következő szezontól vállaljam el a csapatfotós munkakörét, bár a testem egyetlen porcikája sem kívánkozott a száguldó cirkuszba, annak ellenére sem, hogy milyen kiváló lehetőségnek nézett is ki ez, végül kicsúszott a számon egy gyenge és halk "Rendben". Carlos pedig ezt a megadás és beleegyezés teljes jelének vette, úgyhogy nem egész két nappal később már Maranelloban írtam alá az egy évre szóló szerződésem.

Éppen az aláírt, huszonhat oldalas – amelyből legalább tíz oldal volt a titoktartási záradék – munkaszerződésemet gyűrögettem a táskámba, a HR-től kilépve azon a kicsit borús, decemberi délutánon. Carlos a folyosón helyet kapó Ferrari-piros fotelben ücsörgött az arcán letörölhetetlen vigyorral. De tényleg, még a sötétbarna szempár is szinte nevetett rám.

– Továbbra is azt gondolom, hogy ez egy szörnyű ötlet – mondtam, csak hogy egy kicsit letörjem a lelkesedését. – Főleg annak fényében, hogy Nico ülést kapott a Haas-nál – tettem hozzá óvatosan. 

– Badarság! Ez egy remek ötlet! Jót fog tenni neked ez az egész, mert az elmúlt egy évben, a baleseted óta, jószerivel ki se tetted a lábadat abból a fura nevű magyar faluból. – Fájó sebbe nyúlt bele Carlos, bár volt egy olyan sejtésem, hogy az egész elkövetkező egy év olyan lesz nagyjából, mintha sót szórnék a lassan gyógyuló, szivárgó sebeimbe, csak hogy újra meg újra feltéphessem őket. 

Tavaly ősszel egy nagydíjon bődületesen nagyot buktam a lovammal, ami után őt el kellett altatni, én pedig hetekig kórházban feküdtem – összedrótoztak, többször műtöttek is, de volt, amin az orvosok sem tudtak segíteni, mert a hiba nem szemmel látható volt. Egy törött csont viszonylag könnyen gyógyítható. De a megtört bizalom és az elveszett önbizalom nehezen, vagy talán soha nem tér vissza. 

– Kápolnásnyék. Feltételhez kellett volna kötnöm az igenem – amíg nem tanulod meg kimondani a nevét, nem vállalom el a munkát. 

– A lényegen nem változtat. Azelőtt folyamatosan utaztál, nyitott voltál, cserfes, rengeteget beszéltél, de azóta úgy élsz, mint egy remete. Csak a lovardába jársz ki és megkérdőjelezhető döntéseket hozol. 

– Hé! Ha csak piszkálsz, akkor összetépem a szerződést, és visszamegyek Nyékre. – Duzzogva fontam keresztbe magam előtt a karom. Vannak dolgok, amik sosem változnak, pont ilyen az is, ahogy a sértettségemet kimutatom nyolcéves korom óta.

– Tudod jól Rena, hogy érted teszem, tesszük. Nem vagy önmagad, és nekem pont ugyanúgy hiányoznak a idegesítő szófosásaid, mint Landónak az, hogy valakit végre el tudjon kalapálni FIFA-ban. Azt hiszem, hogy ha az otthonodban már nem érzed igazán otthonosan magad, akkor ideje továbblépni. – Carlos mindig kínosan ügyelt rá, hogy nagyon óvatosan fogalmazzon az ilyesmikkel, és valóban, hónapok óta szinte tojáshéjon lépkedett valahányszor beszéltünk.  De bármennyire fájt is belátom, ugyanúgy, ahogy három éve Lindwedel, úgy most Kápolnásnyék is megszűnt otthonomnak lenni. Persze Herceg továbbra is ott volt, a csikója, Sovereign is, az unokabátyáim a gyerekeikkel, Szabi, de… Az egész olyan távolinak tűnt. 

Nem voltam meggyőződve arról, hogy elutazni velük  huszonnégy különböző helyszínre majd egycsapásra helyére kattintja az életemet, de voltam annyira kétségbeesetten magányos, hogy hajlandó legyek adni a dolognak egy esélyt. 

– Tudom Carlos és köszönöm. Tényleg. Tudom, hogy szarul mutatom ki, de valószínűleg nélküled és Lando nélkül még mindig ott fetrengenék összetörve, darabokra hullott szívvel és lélekkel a hannoveri klinika padlóján. Szóval köszönöm, hogy vagytok, és nem hagyjátok, hogy kiejtsem magam a társaságból. – Éreztem, hogy a tekintetem elkezd párásodni, úgyhogy gyorsan elfordítottam a fejem, és sűrű pislogásokkal igyekeztem visszakényszeríteni a könnyeket oda, ahova valók. Sírtam már eleget válogatott okokból – sirattam már szerelmet, barátot és családtagot. Sírtam összetört álmok, összetört szív és összetört csontok miatt és az egyetlen ami mindegyik alkalomban közös volt, hogy a sírás semmit nem oldott meg – csak feldagadt a szemem, felpuffadt az arcom és lefolyt a sminkem. 

– Bár nagyra értékelem a megható szavakat, de erre most nincs időnk, Cotorrita. Összeszedjük a sebeit nyalogató Charlest és terápiás jelleggel elmegyünk bulizni. Végtére is meg kell ünnepelni, hogy kollégák lettünk. – Vitatkozhattam volna vele, hogy nem biztos, hogy ez a megfelelő alkalom, jöhettem volna azzal, hogy most nincs kedvem, de ugyanúgy, ahogy ez annak idején Nyéken se működött, úgy Carlosnál sem. Ahogy mondtam, a labrador szemeivel nagyjából bármiről meg tudott győzni.

Charlesról, bár az előző szezonban már retteneteset sokat hallottam a véget nem érő videóhívásaink során Carlostól, de személyesen még sosem volt alkalmam találkozni vele. Éppen ezért teljesen meglepett az autóba bekászálódó levert, szomorkás fiú, aki a kócos hajával meg a bánatos szemeivel pont úgy nézett ki mint egy út szélén hagyott kiskutya. Ez egyrészt teljes mértékben szembement azzal, amiket Carlos mesélt róla, meg amiket a közös PR anyagaikban láttam, ugyanakkor a spanyol pár szóban érintett valamit egy fájdalmasan szomorú szakításról, szóval feltételeztem, hogy ez lehet a búslakodás oka. 

Mindenesetre azt az első pillantásból leszűrtem – mert bár Carlos szerint megkérdőjelezhető döntéseket hozok, a látásommal semmi probléma –, hogy Charles Leclerc még így, magába fordulva is egy elképesztően szép férfi volt. Persze, tudom, férfiakra nem szokás használni ezt a szót, de a monacóira valóban minden egyéb szó kevés lett volna, mert bár jóképű volt, sármos és vonzó, de ezek a tulajdonságai mind eltörpültek az arcszerkezete, a tekintete mélysége és a kisugárzása jelentette szentháromság tökéletes harmóniája mellett. 

Épp csak beértünk a Carlos által választott szórakozóhelyre, de a spanyol máris észlelte a csodálatot a Charlest pásztázó tekintetemben. Elsőre összeszaladt a szemöldöke, ráncokat vájva a homlokára, miközben kettőnk között forgatva a fejét, méregetett minket.

– Nem – szólalt meg végül egészen gyorsan és meglepően határozottan. 

– Mi? – csúszott ki nagyjából egyszerre Charles és az én számon, miközben értetlenül pislogtam a spanyolra.

– Nem – érkezett a válasz Carlostól ezúttal nyugodtabb, de még mindig határozott hangon. Olyan volt, mint egy rendreutasító kutyagazdi, aki éppen az áram alatt lévő hosszabbító rágcsálásáról próbálja leszoktatni a vásott kölyökkutyát. 

– Mi nem? Még csak meg se szólaltam – emeltem védekezően magam elé a kezemet.

– Az is elég, ahogy ránézel – forgatta meg a szemét Carlos sóhajtva, és már épp felháborodottan ki akartam kérni magamnak, hogy egészen pontosan mégis hogy nézek rá, amikor legyintett egyet. – De az igazat megvallva, mit is foglalkozok ezzel?! Felnőtt emberek vagytok, azt csináltok, amit akartok. De aztán ne gyere hozzám sírva, ha összetöri a szívedet.

– Ugyan már – horkantam fel. – Charles egész biztosan képtelen lenne összetörni bárki szívét. 

– Nyilván – bólintott egyetértően Carlos, összezavarva ezzel egy kissé. – Nem is hozzád beszéltem, hanem hozzá. – Jelentőségteljesen pillantott rám, belém fojtva minden szót. Minek az embernek ellenség, ha ilyen barátai vannak, ugye.

– De biztos, ami biztos, Charles-szal hozunk italokat, neked meg ott jön a barátnőd – biccentett Carlos a hátam mögé, majd karon ragadta a monacóit, és a pult felé indultak. Úgy éreztem, ez az este az összezavarodottságról fog szólni, ugyanis fogalmam sem volt arról, hogy mégis melyik barátnőmre célzhatott. Kérdésem pillanatokon belül megválaszolásra került, amikor megfordulva egy szőke hajkorona tulajdonosa ugrott a nyakamba, mögötte pedig a világ legszélesebb mosolyával rendelkező ausztrál férfija állt.

– Hát ti hogy kerültök ide? – öleltem vissza Dalmát, hogy miután elengedett, az ausztrál pilóta vonjon csontropogtató ölelésébe. 

– Carlos szólt, hogy itt lesztek és ünnepeltek, és a világ minden pénzéért sem hagynánk ki azt, hogy végre hajlandó vagy kimozdulni a Kápolnásnyék jelentette csigaházadból, úgyhogy átroadtripeztünk Monacóból. 

Dalma gimnázium első éve óta az egyik legjobb barátnőm volt, sallangok, ítélkezés és én megmondtamok nélkül is, akármin mentünk is keresztül és bármi történt is velünk. Dalma volt az egyetlen olyan mai napig meglévő barátom, akit még Nico előtt ismertem meg, és Dalma volt az egyik oka annak, hogy a Forma 1 még mindig olyan formában volt az életem része, ahogyan. Éveken át viharos se veled - se nélküled kapcsolatot folytatott Dannyvel, aztán nagyjából másfél éve rájöttek, hogy mégiscsak jobb nekik együtt, mint külön, és azóta gyakorlatilag nem töltöttek három napnál hosszabb időt külön. És akárcsak Carlos vagy Lando, úgy Dalma és Danny is rendkívül fontosnak tartották, hogy rendszeresen érdeklődjenek a testi és lelki egészségem felől, és minden egyes elhazudott jól vagyok után hangosan kuncogjanak rajtam, hogy újra meg újra feltegyék ezt a kérdést, egészen addig, míg őszinte választ nem kaptak.

Támogattak, amikor boldog voltam Nicóval, velem voltak a szar pillanatokban, elfoglaltságot biztosítottak a szakításunkat követő kénköves pokolban, velem ünnepelték a szakmai sikereim, az Európa-bajnoki címet, az olimpiai kvótát, a tokiói bronzot, én pedig elolvastam minden sort, amit Dalma szabadúszó íróként bárhova, bármikor írt, szurkoltam Danielnek a futamokon, és a McLaren szörnyű árulását követően Landóval és Dalmával kézen fogva ápoltam a lelkét – hosszas videóhívásokon keresztül. 

Igazán összegyűlt a csapat, és hosszú idő óta először tényleg, őszintén boldognak éreztem magamat. És ami talán még fontosabb, hogy régóta akkor, ott, a maranelloi szórakozóhelyen éreztem azt először, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Hogy már nem céltalanul és magányosan evickélek a semmi közepén, hanem hogy van hova és van miért tartanom. Ilyesmit utoljára Nico mellett éreztem, amire bár még mindig fájó volt visszaemlékezni, tagadhatatlanul meseszép volt az, ami köztünk volt, és a hat év alatt akadtak igazán emlékezetes és csodálatos emlékeink, élményeink, ünnepeink, nyaralásaink. Életünk. Szívet tépően fájdalmas volt az, hogy a jövőt nem ugyanúgy képzeltük el, de egy kicsit megnyugtatott a tudat, hogy Nico megvalósította a tökéletes családról szövögetett álmát – még akkor is, ha a szakításunkat követően zavarba ejtően hamar érkezett részéről a váltás.

De tudtam azt, hogy ez az út, amire néhány napja rángatott rá Carlos, egy egészen másfajta célt adott, egy olyat, ami nem tudott bántani és nem tudott összetörni. Egy olyat, ami bár párhuzamosan futott Nicóéval, és tudtam, néha egészen biztosan keresztezni is fogják egymást ezek az utak, de tudtam azt is, hogy soha nem tér vissza abba a pokolba, amibe a szakításunkkor leléptem a közös utunkról. Így hát nem maradt más hátra, mint koccintani a visszatérő két Ferrari-pilótával, és elindítani az estét annak örömére, hogy én is egy lettem a Ferrari csapatából. Bár a lovaglás szinte teljesen kiszorult az életemből, megnyugvással töltött el a gondolat, hogy egy ágaskodó fekete ló továbbra is jelen lesz az életemben.

***

sziasztok! az azon a nyáron befejezése után meglepően hamar meg is érkezett a folytatás bevezető része. és tudom, hogy nagyon kuszának tűnik, és minden bizonnyal kérdéseket vet fel azt illetően, hogy ez tényleg egy Nico fanfic lesz-e, de arra kell kérjelek titeket, hogy bízzatok a folyamatban - idővel ki fog tisztulni minden, és értelmet fog nyerni az egész prológus, annak minden aprócska kis utalásával. addig is megkérdezem most is - és valószínűleg a történet folyamán még többször is - mit gondoltok, mi vetett véget Reni és Nico kapcsolatának?

folytatással kapcsolatban nem ígérek semmit, bár már van elképzelésem az 1. fejezet hogyanjáról és minkéntjéről, de magát a struktúrát és a visszaemlékezéseket még át kell gondoljam. ehhez a türelmetek kérem, de köszönöm, ha velem (és Renivel) tartotok ezen az úton.

óriási ölelés mindenkinek, aki itt van és olvassa az azon az útont. 🤗
xx, D.