9. fejezet

A hétfő délutáni könnyű terepünk olyannyira jó sikerült, hogy másnap szinte könyörögtünk Robinak, hogy hadd menjünk megint, ezúttal a saját lovainkkal, edzésszerűen, de Robi könyörtelenül nemet mondott. Ismét előtört belőle a pánik, és gyakorlatilag a porig rombolta az önbizalmunkat azzal, hogy kijelentette, egy hónap múlva kezdődik a versenyszezon, és mi sehogyan se állunk. Úgyhogy szomorúan ugyan, de hozzáfogtunk az érdemi munkához, és előbb Herceget és Fantomot, majd aztán Maxot, és Bartoneczky másik új lovát, Kántort is lelovagoltuk. A nap végére kegyetlenül elfáradtam, főleg úgy, hogy a legnagyobb melegben almoztunk és este, levezetésképpen még lefutószáraztam két kislányt.

Hazaérve, a vacsora után egyetlen dologhoz volt kedvem, hogy bedőljek az ágyamba, és aludjak, mint akit fejbe vertek. Nyéken azonban soha nem ilyen egyszerű az élet, és általában igaznak bizonyult az a mondás, hogy Reni tervez, mindenki más meg végez. Valaki – mindig más – állandóan keresztülhúzta a számításaimat. Ezúttal Marci volt az a balga, aki fel mert hívni, hogy csilingelő hangon közölje velem, a városban van. Na, persze nem Pesten, hanem hol máshol, mint Kápolnásnyéken. A pesti srác ugyanis megmagyarázhatatlanul vonzódott a településhez, noha rajtam kívül semmi nem kötötte őt ide, eleinte. Kezdetben velem jött, és velem ment haza, aztán volt, hogy velem jött, de tovább maradt, és mostanában már az is megesett, hogy úgy jött el Kápolnásnyékre, hogy nem is tudtam róla – esetleg akkor, hogyha valamelyik informátorom leadta a drótot. Mert Marci beleszerelmesedett Nyékbe. Az itteni hangulatba, a közvetlen légkörbe, az emberek szókimondásába, őszinteségébe, a végeláthatatlan szabadságba, amit én is éreztem, minden alkalommal, mikor idejöttem. Pusztán a tényt imádta, hogy Kápolnásnyék szöges ellentéte Budapestnek, hiába rajongott a fővárosért annak minden nyüzsgésével, szeretett lejönni, kikapcsolódni, és egyszerűen csak lenni. Meg persze megkedvelte az ittenieket, mindenkit az én baráti körömből, Szabit és Janit különösképpen.

Marci apropója a kocsmázásra az volt, hogy a hazatérte alkalmából feltétlenül muszáj meginnom vele egy sört. De én tudtam azt, amit minden valamire való vidéki – vagy, nos esetemben félig vidéki – tud, mégpedig hogy egy sör, az nem sör. Így én, valószínűleg a társaságból egyedül, tudtam azt is, hogy ha lemegyek Marciékkal – és az egész bandával – iszogatni, akkor abból nagyon csúnya másnap kerekedne. De nem volt mit tenni, barátom ugyanis megfenyegetett, hogy ha nem ülök le vele sörözni, akkor soha többet nem beszél velem. És bár tudtam, hogy ez leginkább üres fenyegetőzés, inkább nem bíztam a véletlenre. Na, meg egyébként is, „egy sörből" mi baj lehet alapon végül összeszedelődzködtem. Miután jónéhány SMS-t váltottunk Nicóval – kiderült, hogy ő Rosbergékkel vacsorázott, az együtt töltött nap után –, utamra is indultam a pár utcányira lévő, törzshelyünkként szolgáló kiskocsmába.

Amikor beléptem, megcsapott a vidéki kocsmák jellegzetes, ám mégis szívet melengető illata és hangulata. A gyéren pörgő ventilátor által megkavart füstszag, a rádióból halkan szóló, lassan már retrónak számító Groovehouse, az első asztaloknál ücsörgő, az élet nagy dolgait megvitató, pirosodó orrú, idő paraszt bácsik, és a hátsó, nagy asztalnál ülő, egymást túlkiabálni igyekvő barátaim, élükön az újonnan egymásra találó Marci, Szabi és Jani alkotta trióval.

Arcomon bujkáló mosollyal kértem ki egy korsó Ászokat, majd a poharat a kezemben szorongatva egyre szélesedő vigyorral ballagtam a kocsma hátulja felé. Magam se tudtam miért, de a fáradtság ellenére boldog voltam. Talán Marci viszontlátása miatt, talán a kocsmázás rettentően nyárias hangulata miatt, talán azért mert Herceg mesésen ment aznap, talán az egész összessége miatt, de tényleg őszintén boldog voltam. És szemét gondolat vagy sem, de még csak eszembe se jutott Nico. Rendben, ez így nem igaz, mert abban a kettő percben, ameddig a pulttól az asztalig értem, elgondolkoztam azon, hogy a német vajon hogyan mutatna ebben a társaságban. Azonban mire eljutottam volna az érdemi válaszadáshoz, addigra Marci kiszúrt, felugrott és megölelgetett, Szabi nyomott két puszit az arcomra, Jani meg lerántott maga mellé a padra és elkezdett magyarázni valamiről. A rövid, piszkosszőke hajú srácnak egyébként szokása volt, hogy fátyolos szemekkel, világot megváltó valamikről diskurált, három sör után. Általában az elfogyasztott italok mennyiségével egyenesen arányosan hitte el egyre jobban, hogy értelmes az, amit beszél – pedig egyre kevésbé volt így. Ettől függetlenül imádtam őt, és elképzelni nem tudtam volna az italozgatásokat, vagy a nyéki meccseket nélküle, mert mindig, mindenhol ő volt a felelős az alaphangulatért – és erre aztán soha nem lehetett egyetlen rossz szavunk sem.

Szerencsére Marci hamar megmentett Janitól azzal, hogy nemes egyszerűséggel átköltözött mellém, egy pillanatra sem engedve el a sörét. Örültem annak, hogy hetek óta először, végre újra látom a srácot. Jót tett neki Tapolca – barna tincsei közé itt ott világos, szőkébe hajló foltokat festett a napfény, és a bőrén is látszott, hogy jó idejük volt a Balatonnál, pedig alapjáraton is barnább volt nálam. Bár már rég beláttam, hogy nálam barnábbnak lenni igazán nem nehéz. Sőt, a valóban nagy teljesítmény az, hogy bárkinek fehérebb bőre legyen az enyémnél.

Szóval örültem én a legjobb barátom minden porcikájának, nem véletlen részesítettem őt csontropogtató ölelésben. Az azonban a legkevésbé sem tett boldoggá, hogy a kíváncsian csillogó barna szemével úgy fürkészett, mint egy profilozó a gyanúsítottat a kihallgatáson. Tudtam, hogy nincs menekvés, kénytelen leszek beszámolni neki az egész Nico históriáról, de úgy döntöttem váratom egy kicsit. Egyrészt, mert azért másfél sör után lényegesen gördülékenyebben ment a beszéd ilyen témákról, másrészt – és ez volt a nyomósabb indok –, mert nem akartam volna mindenki előtt ecsetelni a témát, viszont bunkóság lett volna öt perc után lelépni.

– Majd mesélek, de ahhoz még nem ittam eleget – emeltem meg a korsómat vigyorogva, mire Marci, és az asztal túloldalán ülő Szabi is felnevetett. – Na, hékás, te mit hallgatózol? – kérdeztem tettetett haraggal a szőkétől, aki csak vigyorogva megingatta a fejét.

– Nem hallgatózok, csak azon tűnődtem, meghívlak valami rövidre – vágta ki magát.

– A sört szívesen fogadom, de a töményet ma kihagyom, mert holnap Szamosi. Meg amúgy is, valakinek haza kell majd cipelnie a részeg seggeteket – vigyorogtam rá, mire felháborodottan nézett össze Marcival.

– Reni, egészen pontosan hányszor volt példa arra, hogy te vitted haza bármelyikünket? – érdeklődte pesti barátom, annak biztos tudatában, hogy nem fogom tudni kivágni magam. Arcára kiült a széles vigyor, és a szkeptikus, "megint túljártam az eszeden" tekintetével vizslatott.

– Éppenséggel téged tavaly a szalagavatóról, meg idén a szülinapodról. Szabi, rémlik valami a tavalyi szüretiről, meg az idei húsvéti utcabálról? Nem? Nem csodálom. – A szavaim, és a hozzájuk társított pimasz mosolyom megtették a hatásukat, a két srác elkönyvelte a vereséget. Marci még próbálkozott azzal, hogy felhozza, ő hányszor vitt haza engem – egyszer –, de Szabi régebb óta ismert, és tudta, hogy ez már veszett fejsze nyele, és hogy ezt a csatát én nyertem.

Miután megiszogattuk a sörünket, a srácoknak azért csak sikerült lehúzniuk egy-egy feles pálinkát. Marci ingatag járásából ítélve, az este során nem ez volt az első. Nem hiába, pesti gyerek volt, és bármennyire is igyekezett, azért annyira még nem bírta az alkoholt, mint nyéki haverjai. Immár a teli söröskorsóval a kezünkben, Marcival kivonultunk a Tátika elé, azzal az indokkal, hogy elszívunk egy szál cigit. A társaságunk pedig már állt annyira alkoholos befolyásoltság alatt, hogy ne zavarja őket se az a tény, hogy egyikünk sem él a dohányzás káros szenvedélyével, se pedig az, hogy amúgy a Tátikában lehet bent bagózni. Jani valószínűleg fel sem fogta a távozásunk, mert a korsóját szuggerálva dudorászta a Desperado örök érvényű klasszikusát, a Gyere és álmodj!-ot.

– Na, várom a beszámolód – vigyorgott rám Marci, amint kiértünk a kocsma elé. Mielőtt azonban belekezdtem volna a mesélésbe, a srác kezébe nyomtam a poharam, és feltornásztam magamat a Tátika előtt álló korlátra, majd miután a lábammal kitámasztottam magamat, visszakértem a söröm, és egyet kortyolva belőle, belekezdtem annak elregélésébe, hogy hogyan került képbe Nico Hülkenberg az életemben.

Marci szó nélkül, időnként hümmögve, minden szavamra koncentrálva hallgatta végig a mondandómat kezdve a fényképezős kalanddal, egészen a Magyar Nagydíj afterpartijáig. Időnként nagyon kortyolt a söréből, ami így érthető módon lényegesen gyorsabban fogyott, mint az enyém.

Igyekeztem minden részletében feltárni a történetet a legjobb barátom előtt. Marcival a gimi első napján ismerkedtünk meg, és nagyjából azóta ápoltunk igazán közeli barátságot. Sok középiskolával ellentétben, nekünk nem volt gólyatáborunk, így az ismerkedés az évnyitóra, az első két napra, és az ezt követő háromnapos osztálykirándulásra maradt. A barnahajú, akkoriban még meglehetősen vézna sráccal kora reggel a buszon akadtam össze. Én fülhallgatóval a fülemben bámultam ki az ablakon, a rajtam lévő sulis, zsákszerű matrózblúz és a korán kelés miatt erőteljesen mufurc hangulatban, amikor Marci levágódott a velem szemben lévő ülésre. Erőteljesen szuggerálta a karomon lévő I love football feliratos, színes, akkoriban rém divatos gumikarkötőt. Olyannyira, hogy nagyjából három megálló után meguntam, egy fáradt sóhajjal kivettem a fülemből a fülest, és tekintetemet várakozón a srácra emeltem. Csillogó szemekkel érdeklődte meg, hogy ugye én is Petőfis leszek. Finoman elmosolyodva bólintottam neki, és beszélgetésbe elegyedtünk. Mire a busz a háromszintes, régi építésű iskolához ért, már ezeréves jó barátokként cseverésztünk, és hangosan kacagva trappoltunk be a némileg megszeppent osztálytársaink közé.

A barátságunk éppen ezért régre visszanyúlt és szoros volt. Nagyjából olyan volt a kapcsolatom a sráccal, mint neki a húgával. Imádták egymást, de soha nem hagytak volna ki egyetlen pillanatot sem, mikor egymást piszkálhatták. Ugyanakkor nehéz helyzetekben mindig ítélkezés nélkül számíthattak a másikra. Ilyen volt a mi barátságunk is, tudtam, hogy csinálhatnék bármit, Marci nem törne pálcát a fejem felett, de valamiért mégis a tényekre szorítkoztam, és a történetből ügyesen kiemeltem a kétségeimet. És bár barátom jól ismert, fel sem tűnt neki, hogy a személyes tényezőt kikaptam a sztoriból. Nem azért, mert ne lett volna jó barát, vagy ne ismert volna, pusztán az a tény játszott közre, hogy nem egy sört elfogyasztott már, és ez az átlagosnál figyelmetlenebbé tette.

– Szóval Nico Hülkenberggel kavarsz? – szegezte nekem a kérdést Marci, miután befejeztem a mesélést, és egy darabig emésztgette a hallottakat. Első nekifutásból ki akartam javítani, hogy több ez, mint kavarás, de magam sem voltam biztos abban, hogy Nicóval hogyan is álltunk egymással. Arról nem is beszélve, hogy mennyire piszkosul féltem kapcsolatnak nevezni valamit, az elköteleződéstől való rettegésem miatt. Fura paradoxon volt ez, mert kétségbeesetten akartam tartozni valakihez, de csak úgy, hogy közben megmaradhassak a független önmagamnak.

Éreztem, hogy már túl sok ideje váratom Marcit a ritkásan és gyéren világított nyéki utcán, de bíztam abban, hogy a lassúságom betudja a sör okozta enyhe tompultságnak. Végül azért csak sikerült egy értelmes választ összeszerkesztenem, egy olyat, aminek még igazságtartalma is volt. – Randizgatunk és jól elvagyunk. Nagyon kedvelem... – éreztem, hogy a lelkesedés nem sütött annyira a hangomból, amennyire szerettem volna, és láttam beszélgetőpartnerem arcán, hogy ez neki is szemet szúrt, mert sötétbarna szemöldöke egyből a magasba szaladt, feketébe hajló, sötét szemével pedig engem próbált analizálni.

– Mármint, tényleg, nagyon kedvelem, mert jó humorú, és vevő az én humoromra, kedves és vonzó. Semmi olyat nem erőltet rám, amit nem akarok és... – Felpillantottam Marcira. A barna szemek kissé fátyolosan méregettek, és nem egészen voltam biztos abban, hogy rám figyel-e, vagy a Tátikából kitóduló haverjaira.

Megingattam a fejemet, mert nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy a még bennem sem egészen körvonalazódott problémáimat megosszam Marcival. Amúgy is valószínűnek tartottam, hogy másnapra egy szavamra sem emlékezne, ráadásul éltem a gyanúperrel, hogy a hasznos tanács is elmaradt volna.

– Minden okés, majd alakul – kacsintottam rá vidáman, hogy aztán leugorjak a korlátról, és magammal rángatva a legjobb barátomat, visszacsámpázzak a barátainkhoz. Mert erről szólt ez az este. Nem kapcsolatokról, nem drámázásról vagy lelki problémákról. Ez az este a barátok, a nyár és a Tátika közös esszenciája volt.

***

Másnap reggel iszonyatos fejfájással keltem, és meg mertem volna esküdni, hogy Szabi fojtott kuncogását hallom. Óvatosan nyitottam ki a szememet, de így sem voltam kellően elővigyázatos ahhoz, hogy a hirtelen jött fény miatt ne nyilalljon kínzóan a fejembe. Összeszűkült szemekkel mértem fel a környezetem, és elég hamar sikerült rájönnöm arra, hogy nem a saját, nyéki szobámban vagyok, ugyanis a világosbarna, fotókkal tarkított falamnak nyoma sem volt. Kaptam ugyanakkor helyette sötétzöld falakat, szanaszét dobált pasi ruhákat, egy telepakolt fotelt, és egy többé-kevésbé rendezett íróasztalt. Sokszor jártam már itt, így gyorsan leszűrtem, hogy Szabi szobájában vagyok – így már az is világossá vált, miért véltem hallani a nevetését. Már csak egyetlen rejtély maradt, mégpedig, hogy hogyan kerültem a szőke srác szobájába.

Kínkeserves erőfeszítések árán feljebb tornáztam magamat az ágyon, és alaposabban körbenéztem a szobában. Az ajtó melletti fotelben, amit az imént kupisnak ítéltem, ott henyélt a szoba tulajdonosa, letörölhetetlen, pimasz mosollyal az arcán. Korán volt még nekem az ilyesfajta vigyorokhoz, így megelőztem, hogy Szabi megszólalhasson.

– Mi a szent eget itatott velem Szabados? – nyögtem fel fáradtan, mire a szőke srác hangos nevetésbe kezdett. – Halkabban, ember, szétmegy a fejem – ültem fel az ágyban, óriásit ásítva. Meglehetősen kimérten mozogtam, nagyjából egy reumás csiga tempójában, és bár nem néztem oda, tudtam, hogy Szabi minden másodpercét féltett kincsként raktározza az elméjébe, hogy bármikor újra elő tudja majd hívni.

– Őszinte leszek, Kicsi. Fogalmam sincs – vigyorgott továbbra is, mikor sikerült felállnom és végül rápillantottam.

– Hát így vigyázol te rám? – kérdeztem felháborodást tettetve, de nem igazán volt energiám ezzel foglalkozni. Igazság szerint leginkább semmihez nem volt energiám. És fontosabb dolgok töltötték meg a hasogató fejemet. – Te, Szabi. Mennyi az idő?

– Annyi, hogy meló előtt le tudsz tusolni, reggelizhetsz meg ihatsz egy kávét. – Pontosan ezek voltak azok a szavak, amiket hallani akartam, így hát bár lelkesen, de továbbra is lajhárokat idéző mozdulatokkal csoszogtam oda hozzá, és a markom tartva kértem tőle a fejfájás csillapítóm. Sóhajtva nyomta a kezembe az Advilt, hogy aztán a vállamra dobjon egy törölközőt, és utamra bocsásson a fürdőbe.

Szabi egy aránylag kicsi, de rendkívül otthonos és szép házban lakott, Kápolnásnyék szívében. A szülei még gyerekkorukban beruháztak egy-egy telekre és házra neki is, és a két testvérének is. A srác eleinte ódzkodott a dologtól, de idővel belátta, hogy jó buli, és kifejezetten élvezte az önállóságot.

Míg lezuhanyoztam, a fél liter vízzel lekísért fájdalomcsillapító többé-kevésbé megtette a dolgát, így gyakorlatilag egy új emberként caplattam a konyhában ügyködő Szabihoz.

– Eldobsz majd a Szamosiba? – érdeklődtem, miközben lehuppantam a konyhaasztalhoz, és nagyot kortyoltam az ott árválkodó, minden bizonnyal rám váró tejeskávéból. Bár gyűlöltem a másnaposság tényét, bizonyos szempontból azért kifejezetten szerettem ilyenkor Szabinál ébredni – reggelit csinált, adott fájdalom csillapítót, és akkor, aznapra békén hagyott. Persze utána heteken, sőt, hónapokon át hallgathattam, hogy mennyi bajom volt, és mit összeszenvedtem, de arra az egy napra mentességet élveztem. Éppen ezért meglepően jó hangulatom lett, mire Szabi lerakta elém a rántottával megpakolt tányéromat.

– Naná, Kicsi – kacsintott rám, én pedig vigyorogva kezdtem magamba tömi a kiadós reggelimet. – Marcival tudtatok dumálni tegnap? – kérdezte felnézve a saját reggelijéből. Pontosan tudta, hogy szükségem van megerősítésre Marci felől is, mert tanácstalan vagyok. Egy pillanatra megállt hát a villa a kezemben és lefagytam, de aztán röviden megráztam a fejem és elmosolyodtam. Ez nem az a reggel volt, amikor bármi is összezavarhatott.

– Fogjuk rá. De annyira nem is lényeg. Azt hiszem, tudom, mit akarok – jelentettem ki vigyorogva, és tényleg így éreztem. Szerdán csak délelőtt dolgoztam a lovardában, így a tervem az volt, hogy estére lebeszélek egy randit Nicóval. Meg... aztán még egyet másnapra.

– Azt hiszed? – pillantott rám kétkedve Szabi, enyhén felvont szemöldökkel. Elsőre nem feleltem, csak még kétvillányi rántottát lapátoltam a számba, és csak miután lenyeltem mondtam ki a válaszom.

– Igen. Élvezni fogom az életet. Mármint... Tudod, Carpe diem, meg egyszer élünk meg ilyenek. Randizok Nicóval, kiderítem van-e szikra, vagy bármi plusz. Ha nincs, akkor sincs semmi, mert valószínűleg soha többet nem találkozunk. Mert... végtére is mit veszíthetek? – kérdeztem szélesen vigyorogva, magabiztosan, és akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mennyi vesztenivalóm is van valójában.

----------

Sziasztok! 

Ez lett volna tehát a 9. fejezet, a nyéki bandával tele, de szükség volt rá, hogy lássátok, milyen Reni élete Nyéken, hogy mennyi minden köti őt ide, és hogy mit jelent neki a hely - hogy lássátok, adott esetben mit tud veszíteni. Ez volt az a fejezet, aminek a javítása közben mellesleg egész este Groovhouse-t, meg Zanzibárt, meg Deszperádót hallgattam, és istenem, annnnyira jó volt 😂 ezek nagyon király zenék, és aki mást mond, az valótlant állít - vagy nem ivott eleget 😂

De mint mindig, most is szeretettel várom a véleményeiteket. Hogy tetszett a Tátika, nektek van bármi hasonló helyszín az életetekben, amihez tudjátok hasonlítani? Ti is éreztétek a varázsát?  Mi a véleményetek Reni és Marci megismerkedéséről? Hogy tetszett Marci karaktere? Szerintetek jó barát, vagy valójában csak egy haver? Éés mit gondoltok, mi lesz majd a vége Reni elhatározásának az "élj a mának"-ról? 

Ha van bármi gondolatotok a fejezettel kapcsolatban, azt hagyjátok nyugodtan odalent, és ígérem, a következő fejezet már dúskálni fog Nicóban is 😊😍 jövő héten robogunk vele tovább, addig is, legyen szép hetetek 😊

xx., D.