8. fejezet

Hétfőn reggel borzalmasan nehezemre esett kinyitni a szememet, pedig az ébresztőmül szolgáló Take my hand már a refrénhez ért, ami azt jelentette, hogy már több mint fél perce csörgött. Kétszer nyomtam vissza az ébresztőt, de utána kénytelen voltam kimászni az ágyból, ha el akartam érni a tervezett vonatot.

Kócosan, zombi módjára vonszoltam le magamat a konyhába, ahol úgy ájultam le az asztalhoz, mint aki valami nagyon súlyos betegség végső stádiumában jár. A perceken át tartó szenvedésemből anya jókedvű dudorászása szakított ki. Vidáman és kissé kárörvendően mért végig, hogy aztán konyhapulthoz fordulva kávét készítsen – magának.

– Ha szereted az egyetlen lányod, akkor csinálsz nekem is – motyogtam, miközben az asztalra pakolt karjaimra fektettem a fejem. Anya kivételesen szó nélkül teljesítette a kérésem, és nem egész két perc múlva letette elém a kávéval teli bögrémet, amin Herceg képe virított. Hálásan pislogtam jólelkű szülőmre, és egy óriásit kortyoltam a kellemesen langyos italból. Rájöttem, hogy próbálkozhatok, amennyire akarok, olyan kávét soha nem fogok főzni, mint anya.

Miután a koffein vert belém némi életet, gyorsan felöltöztem, és a gépemet, az irataimat, és néhány ruhát bedobáltam a hátizsákomba, majd utamra indultam. Természetesen az utolsó pillanatban értem ki a Délibe, de még pont volt időm arra, hogy megvegyem a jegyemet az éppen induló fehérvári vonatra.

Még le se ültem a kék szövet ülésre, az erősen légkondicionált vonat már el is indult. Arcomon széles mosollyal dugtam a fülhallgatóm a fülembe, és elindítottam Asaf Avidan One day című slágerét a telefonomról.

Kápolnásnyék egy ideje már egyet jelentett a végtelen szabadsággal, a nyárral, a szórakozással, éppen ezért valahányszor csak felültem a vonatra és célba vettem a Fejér megyei települést, boldog mosollyal az arcomon szemléltem az ezerszer látott tájat. A problémáimat és a kétségeimet játszi könnyedséggel hagytam a fővárosban, miközben a szívem szabadon zakatolt a vég nélküli nyárba.

A zenehallgatással és az ablakon való kibámulással hamar elment az idő, és már csak arra figyeltem fel, hogy a vonat komótosan begördül a nyéki vasútállomásra. Számtalan emlék kötött ide is, csak úgy, mint az egész településhez, és ez minden alkalommal mosolygásra késztetett.

A vonatról leszállva egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy bemenjek a nagybátyámékhoz, de piszkosul kíváncsi voltam már Maxra. Egyrészt, mert ez volt az első alkalom, hogy felkértek arra, hogy pénzért, munkaszerűen lovagoljak egy lovat. Másrészről meg, bár az mindig is tény volt, hogy Szabi imád bosszantani, de akármilyen ló miatt nem hívott volna fel egy randi kellős közepén. Úgyhogy rövid, ám velős eszmefuttatásom után végül a Szamosi irányába indultam el.

Bár még csak tíz óra magasságában járt az idő, már pusztulat meleg volt, főleg a hűtött vonat után csapott fejbe a hőség. Mire kiértem a lovardába, patakokban folyt rólam a víz, úgyhogy még mielőtt bárki ember fiával találkoztam volna, kétszer keresztülrohantam a bejárat melletti öntöző sugarában, és máris mérföldekkel jobban éreztem magamat. Elégedett mosollyal az arcomon sétáltam hát a főépület felé, hogy előkerítsem Szabi és Robi közül legalább az egyik jómadarat.

Ismertem már mindkettőt, mint a rossz pénzt, és egy közepesen nagy összegben le mertem volna fogadni, hogy a szőke srác az öltözőben levő egyetlen ventilátor előtt ül, és tömi a fejét. Ha a tippmix szelvények is úgy bejönnének, mint az ilyen jóslataim, már rég milliomos lennék. Bár kaja éppen nem volt Szabika kezében, ennek kizárólag az lehetett az oka, hogy a telefonját nyomogatta.

– Szia, te kocka! – köszöntem neki, mert arra se emelete fel a fejét, hogy becsaptam az öltözőajtót.

– Hé, Kicsi! Mikor jöttél? – pattant fel egyből, hogy nyomjon két puszit az arcomra. Aztán azzal a lendülettel, ahogy felállt, vissza is zuhant a székre.

– Öt perce. Csak pacsáltam kinn a locsolónál – vallottam be bűneimet, mire a srác nevetve csúsztatta vissza a zsebébe a telefonját. – Hol van a leendő csodalovam? – tértem egyből a lényegre lelkesen. Szabi arcát látva, valószínűleg túlzó lelkesedéssel.

– Először vedd azt le – mutatott a lábamon lévő sarumra. Már épp rá akartam kérdezni a mentális állapotára, mikor folytatta: – Egészen biztos vagyok abban, hogy ki akarod majd vinni futószárazni, és rövidnadrágban még esetleg lehet is, de ebben a három pántos szarban nem. Úgyhogy legalább egy cipőt vegyél fel – kért mosolyogva, mire megforgattam a szememet, lerúgtam a lábamról a fekete szandált és a táskámmal együtt beraktam a szekrényembe, majd miután zoknit húztam a lábamra, belebújtam a barna lovaglócipőmbe.

– Rettentő szexi – vihogott fel Szabi, mire kapott ajándékba egy gyilkos pillantást.

– Na, akár csöndbe is maradhatsz. Amikor kamu-lovaglócipőben és franciabugyi nagyságú nadrágban trappoló plázaribiket kell befűzni, akkor nagyon nincs vele problémád. – Szkeptikus pillantásom látva megadóan maga elé emelte kezét, és nevetve kócolta össze hosszú, barna tincseimet.

– Azért nem kell keresztbe lenyelni – vigyorodott el. – Na gyere, megmutatom az új szerelemed, aztán megyek ápolgatom kicsit Herceg lelkét.

– Hékás, Nyomi! Herceg mindig az első lesz – háborodtam fel, de a szőke csak felnevetett.

– Tudom, csak a véredet szívom. Na, gyere te hisztis, menjünk – dobta át a kezét a vállamon, és elindultunk ki a pusztító, fülledt hőségbe.

Az istállóba belépve, egyből kiszúrtam a szürke lipicai mént. Régóta hiszek az első látásra szerelemben, ember és ló kapcsolatánál mindenképp. Hercegbe is első látásra szerettem bele, és ez Maxnál sem volt máshogy. Amint megláttam az erős felépítésű, izmos, erőtől duzzadó, mégis nemes, intelligens tekintetű szürke csődört az istállóban tudtam, hogy előbb vagy utóbb, de jól megleszünk.

Határozott léptekkel, arcomon átszellemült mosollyal léptem oda a bokszához és miután pár másodperc alatt felmértem a lovat, higgadtan simítottam a kezemet a magas értelmet sugárzó, bölcs, sötét szemek közt elterülő homlokára. A szürke mén, halkan, elégedetten nyihogott fel, mire kénytelen voltam elnevetni magamat.

– Szia, Nagyfiú! – nyitottam ki a bokszajtót, és lassan beléptem, kezemet az izmos nyakra simítva. – Van kedved mozogni egyet? – kérdeztem és a tenyerem végighúztam a hátán egészen a faráig. Egy rossz mozdulata nem volt, érdeklődve figyelte a ténykedéseim, és okos szemekkel követte a kezemet.

– Hol van a felszerelése? – fordultam a bokszajtóban álló Szabi felé. Nem felelt, csak elvágtatott, hogy kettő perccel később egy meseszép barna bőrnyereggel, egy sötétkék nyeregalátéttel, és egy szintén barna bőrkantárral a kezében térjen vissza.

– Mindig is sejtettem, hogy Bartoneczky szarja a pénzt. Kábé egy évig kéne gyűjtenem, csak erre a kantárra – jelentettem ki, amint kezembe kaparintottam az álomba illő szerszámot. A szürke mén zokszó nélkül vette be a zablát, és aztán rezzenéstelenül tűrte, hogy a fejére húzzam a kantárt. Az alátét és a nyereg sem jelentett problémát, így miután becsatoltam a hevedert, büszkén megpaskoltam Max nyakát.

Még nyergelés közben megkértem Szabit hogy szedje össze Robit, és dobjon ki egy futószárat és egy futószárazó ostort a körkarámba, így teljes nyugalomban indultam ki, magam mögött vezetve a lovat. Mikor kiértünk, Szabi már pózba vágta magát, és a gépemmel a kezében a karámfán ült, Robi pedig mellette állt, a fehér léckerítésre könyökölve.

– Csak ügyesen, Kicsi! – szólt Szabi, de volt egy olyan érzésem, hogy már rég a fényképezőm állítgatásával volt elfoglalva. Mosolyogva megingattam a fejemet, és leguggoltam a kör közepére ledobott futószárért, hogy aztán rácsatoljam a kantárra. Miközben kiengedtem a lovat a körre, és ezzel egy időben felvettem az ostort is a földről és Max mozgását követve kísértem a lovat vele.

Azaz csak kísértem volna, de hirtelen a semmibe veszett az eddigi kedves mén, és előbb megtorpant, majd felém fordulva, hangos nyerítés kíséretében felágaskodott. Nem értettem a helyzetet, de tudtam, hogy határozottság nélkül nem fogom megoldani, úgyhogy szigorúan a ló háta mögött suhintottam egyet az ostorral. Ezt újabb váratlan reakció követte Max részéről – kibakolt, és a fejét rázva, összeszedetlenül, erőből, feszülten kezdett vágtázni a futószár végén. Pillanatok alatt csatakosra izzadt, sejtésem szerint inkább a feszültség, mint a megerőltetés miatt.

Tetszett ló, nagyon tetszett. Még így, kétségbeesetten, és rendezetlenül vágtázva is, mert duzzadt az erőtől, az izmai szemkápráztató táncot jártak, és a természete...! Annak ellenére, hogy másfél méteren múlt, hogy a ló nem rúgott fel, lenyűgözött az öntörvényűsége, az akarata, mert kicsit magamra ismertem benne. Meg akartam érteni a makacs fejében lejátszódó folyamatokat, mert tudtam, hogy nem heccből csinálta. Láttam már lovat, aki hobbiból rugdosott fel embereket, de Maxnak láthatóan nem ez volt az indíttatása. Meg akartam érteni, mert tudtam, hogy addig, míg ez meg nem történik, kár is arról gondolkozni, hogy nyeregből dolgozzak vele.

– Ez a ló egy tahó – jelentette ki Szabi, de én csak a fejemet ráztam, a tekintetemet egy pillanatra sem szakítva el a körülöttem prüszkölve vágtázó lóról.

– Nem tahó. És főleg nem ostoba. Rendkívül intelligens. És borzasztóan feszült. – Összeráncolt szemöldökkel meredtem a futószár végén kötötten, csatakosan haladó meseszép szürke ménre. Ideges volt, láthatóan tartott valamitől, és fogalmam sem volt, mitől. Sütött róla, hogy valami nem tetszik neki. Hogy talán fél, és az agresszióval palástolja ezt. Rossz tapasztalat – futott át az agyamon, és szinte önkéntelenül pillantottam le a kezemben tartott futószárazó ostorra.

– Hát persze! – motyogtam magam elé, és a homlokomra is csaptam volna, ha nem lett volna foglalt mindkét kezem.

– Amikor meghozták is idegbeteg volt? – kérdeztem elsősorban Robinak címezve a kérdésemet, de végül Szabi válaszolt.

– Kicsit. Feszült volt, de azt betudtuk az új helynek meg az utazásnak. De ágaskodásnak, meg ilyen hisztinek nyoma sem volt.

– És azt mondjátok, be van lovagolva? – tettem fel a következő kérdésem, mire mindketten egyetértően hümmögtek. – Hát, akkor elvileg nem vadállat. – Megvontam a vállam, majd az ostort ledobtam a földre. Megállítottam a lovat, és a futószárat összeszedve elindultam felé.

– Szabi, gyere be, és szedd össze az ostort, kérlek! – szóltam a fiúnak, továbbra sem véve le a tekintetemet Maximról.

– Rena, mit forgatsz a fejedben? – kérdezte Szabi, és a hangjában némi aggodalom csengett. Nem feleltem, csak megráztam a fejem.

– Majd meglátod, csak csináld. – Amikor odaértem a szürke mén elé, kifordítottam a körből, hogy ne lássa a pálya közepét, majd mikor Szabi szólt, hogy készen van, bevezettem a lovat középre. Kicsit toporzékolt, még mindig ideges volt, de már sokkal kevésbé, mint korábban. Kiküldtem a kör szélére, majd jármódváltást kértem tőle, mire a ló legnagyobb meglepetésemre ügetésbe fogott. Rágcsálni kezdte a zablát, és ezzel egy időben fokozatosan letette a fejét. Ahogy a szürke csődör egyre elengedettebbé vált, úgy lett a mosoly az arcomon egyre szélesebb és egyre elégedettebb.

– Hihetetlen – motyogta Szabi a karámon kívülről.

– Vágtát! – szóltam a lónak, aki erre minimális fejrázás kíséretében beugrott vágtába. Összeszedetten ment, lazán és légiesen könnyeden.

– Imádom a lippeket – vigyorodtam el, majd előbb ügetésbe, aztán lépésbe vettem fel a lovat, végül összeszedve a futószárat hagytam, hogy felém ballagjon. Amikor elém ért, kezemet a homlokára simítottam. – Nem is vagy te olyan rossz fiú, igaz? – kérdeztem tőle, miközben mosolyogva megvakargattam a fülét.

– Nem szereti az ostort, ennyi az ő nagy titka – szóltam Robiék felé fordulva. – Kicsit érzékeny a lelke, és nehezen viseli az ilyesmiket. Most már megengeded, hogy felüljek rá? – kérdeztem vigyorogva Robitól, aki megadóan bólintott. Lelkesen lecsatoltam a ló kantárjáról a futószárat, majd lehúztam a kengyeleket, és fellendültem a hátára.

– Hé, gyerek! – szólt utánam Robi, amikor finoman megböktem Max oldalát, aki erre élénk lépésbe kezdett. – Kobakot ki fog venni?

– Csak tíz percre felültem, megnézem milyen. – Esdeklőn pillantottam rá, mire lemondóan bólintott, és kényelembe helyezte magát Szabi mellett a karámkerítésen.

Maxim hátán ülve az ügetés is egy álom volt. Ráadásul alig fogtam szárat, és mégis minden jelzésemre egyből reagált. Lelkes volt, koncentrált, figyelt, és teljesen levett a lábamról.

– Halljátok, én beleszerettem. Gyakorlatilag fél kézzel el lehet lovagolni – vigyorogtam ki a kerítésen ülőkre. – Bartoneczky mit akar, mit csinálj még ezzel a lóval? – kérdeztem Robitól arcomon letörölhetetlen mosollyal, de csak megvonta a vállát. Jelezvén, hogy tudomásul vettem, beugrattam vágtába Maximot. Ez a jármódja is rendkívül kényelmes volt – tempós, de nyugodt, lendületes, de kiegyensúlyozott. Két kör után felvettem, ügettem vele még pár kört, majd kétszer körbesétáltuk a pályát.

Boldogan mosolyogva csuktam rá a szürke ménre a bokszajtót, miután leszerszámoztam, hogy aztán Szabi mellé csapódva, két óriási sonkás szendvicset magunkhoz véve, kiüljünk Herceg és Fantom karámjába. Evés közben nem igazán beszélgettük, elmerültünk az ízvilágban, és a legelőn játszó lovaink látványában. A korai ebédünk után szinte azonnal a számat kezdtem rágcsálni és ez Szabinak is szemet szúrt. Ismert már, és tudta, hogy túl a Max okozta boldogságon valami nyomaszt. Innentől kezdve pedig már nem tartott sokáig neki az sem, hogy kitalálja, Nico áll a dolog mögött.

– Nem vagyok ehhez hozzászokva, rohadtul vonzódok hozzá, és nem tudom kiverni a fejemből. Nem tudok gondolkozni, ha a közelemben van. Te mit szoktál ilyenkor csinálni? – fakadtam ki neki egyből, amint rákérdezett a dologra.

– Általában megkettyintem a csajt – vigyorodott el Szabi, úgy, hogy tudtam, a fejében éppen lejátssza az egyik „megkettyintés" emlékét.

– Kösz, ez nálam nem opció – forgattam meg a szemem. Elmerengve a tájat kezdtem pásztázni, és a távolban kergetőző lovainkat, aztán csendesen Szabi felé fordultam. – Szerinted felszínessé tesz az, hogy első sorban azért vagyok mellette, és azért találkozgatok vele, mert iszonyat jó pasinak tartom? Mármint, persze, kedves meg egy cukorfalat, de kegyetlenül jó pasi, és én érdeklem, és ez tetszik, mert rohadtul simogatja az egómat.

– Nézd, Kicsi. Mindenkinek számít a külső és képmutató az, aki az ellenkezőjét állítja. Mindenki felszínes, még akkor is, ha közben ujjal mutogat azokra, akik felvállalják, hogy az első benyomást a külsőségek alapján hozzák. – A szavai elgondolkodtattak, és valahol mélyen igazat is adtam neki. Az, hogy ő így vélekedett, hogy nem ítélt el emiatt, hogy az ilyen típusú felszínességet nem tartotta kártékonynak, fontos volt számomra. Szabi véleményére mindig adtam – néha már-már nevetségesen sokat számított a nyéki szőke álláspontja. Nem is gondolkoztam, csak úgy kibukott belőlem a következő mondat.

– Tegnap feldobta, hogy aludjak nála. – Gyakorlatilag azóta, hogy szavak elhagyták Nico száját, ezen kattogott az agyam. És amióta megláttam ma Szabit, meg akartam vele osztani a dolgot. Fogalmam sem volt, hogy pontosan mit, vagy hogy miért csak egyszerűen éreztem, hogy beszélnem kell erről valakivel. És pillanatnyilag Szabi volt az egyetlen olyan valaki, akivel beszélni akartam, és beszélni tudtam a Nicós témáról.

– És? – kérdezte Szabi hosszan elnyújtva ezt az egy szót. Meg tudtam érteni, az előbbi mondatomnak valóban nem volt túl sok információtartalma.

– Nincs és. Megmondtam neki, hogy ha csak ennyit akar, akkor rossz ajtón kopogtat, de... – Elhalkultam, mert tudtam, hogy amit most akarok mondani, szörnyen fog hangzani. Mintegy erőgyűjtésként, lehunytam a szemem egy pillanatra, és belevágtam. – Nem tudom, hogy én akarok-e többet. Hogy akarok-e egyáltalán kapcsolatot. Hogy akarok-e kapcsolatot vele. Egy kapcsolatot, ami távkapcsolat.

– Nem értelek, Kicsi – szaladt ráncba Szabi homloka, és az egész arcán az értetlenség jeleit mutatta. Mindezt megspékelve még egy adag tanácstalansággal, kusza, szőke tincsei közé túrta a kezét. – Tulajdonképpen mi a gond? Mert eddig úgy tűnt, nagyon jó elvagy vele.

– Hát éppen ez az! Én sem tudom mi zavar, csak azt, hogy túl azon, hogy jobban vonzódok hozzá, mint eddig bárkihez, van valami. Vagyis épp ez az, hogy nincs. Hiányzik. Én... én sem tudom megfogalmazni, hogy pontosan mi, csak azt tudom, hogy valami nem kerek. Ráadásul... – nyeltem egy nagyot, miközben visszafordítottam a pillantásom a prüszkölve kergetőző lovakra – ezeken túl sem tudom, hogy ez mennyire tudna működni, mert annyira más a kettőnk világa. – Rettegtem ezt kimondani, de muszáj voltam kicsit összetörni az álomvilágot, mert nem élhettem egy édeskés illúzióban, mikor a racionalitás, mint egy külön, fiktív gravitáció rántott vissza a hideg talaj felé.

– A távolságra gondolsz, ugye? – kérdezte Szabi, a zöld íriszek pedig kíváncsi megértéssel vizslattak.

– Is. Meg az életvitel-beli különbségekre. Úgy értem, ő gyakorlatilag az egész évben utazik, és kis túlzással, de minden héten a világ másik pontján van. Nekem pedig az a világon a legfontosabb, ami itt van. – Konkrét és átvitt értelemben is értettem. Lényegében minden, ami igazán fontos volt, az Nyékhez és a Szamosihoz kötött. Mert tényleg mindennél jobban akartam ezt a karriert, csak éppen ha Nico mellett voltam, akkor abban a pillanatban semmi másra nem vágytam, csak és kizárólag a német pilóta közelségére.

– De szeretsz vele lenni, nem? – kérdezte jó pszichológus módjára Szabi. Tényleg úgy éreztem, hogy megértette a dilemmáimat, a kétségeimet, és nem a szőnyeg alá akarta söpörni őket, hanem igyekezett kibeszéltetni belőlem, és ezért tényleg nem győztem elég hálásnak lenni.

– Igen – vágtam rá egyből. – Olyankor nem agyalok ilyen hülyeségeken, és nem tudom, hogy ez most jó-e vagy sem.

– Nem vagy egyszerű, te csaj – nevetett fel, és féloldalasan megölelt. – Menj el vele még randizni egy párszor. Aztán ha nem működik, azt úgyis érezni fogod. Élvezd az életet – kacsintott rám, és ezúttal én nevettem fel.

– Úgy ahogyan te? – érdeklődtem felvont szemöldökkel, sandán méregetve a mellettem ülő srácot. Pontosan tudta, mire céloztam, de egy pillanatig sem vette a szívére. Tisztában volt azzal, hogy túl azon, hogy nem értek egyet vele, imádom szívni a vérét az egy éjszakás hódításai miatt.

– Ha szeretnéd, állok rendelkezésedre – vonogatta meg a szemöldökét, mire nevetve bokszoltam a vállába.

– Na, már csak az kéne, te Nyomi!

Napestig képes lettem volna elheverészni Hercegék karámjába, gyakorlatilag az sem tudott zavarni, hogy igazából dolgoznom kéne. Jól esett feküdni a fűben, jól esett, ahogy a fa lombja közt átszűrődő napsugarak kellemesen melengették a bőröm, és ahogy a lovardán átfutó lágy szellő simogatta az arcomat, és piszkosul jó volt beleolvadni a természetközeli csöndbe, eggyé válni a madarak csicsergésével, a karámban ügető lovak patáinak hangjával. Szabi azonban feleszmélt, mikor már fene se tudja, mióta fetrengtünk ott.

– Hékás, te közveszélyes munkakerülő, kelés van, mert Robi azt mondta, ki kell vinned terepre három kiscsajt – jelentette ki Szabi, tönkretéve a totális nyári szabadságérzetemet. Hogy honnan, vagy miről jutott eszébe éppen akkor, arról fogalmam sem volt, de őrá mindig is jellemzőek voltak a fura asszociációk.

– És ezt Robi miért nem maga közölte velem? – érdeklődtem a sráctól, felvont szemöldökkel miközben ülő helyzetbe tornásztam magamat.

– Mert dolga van, és még reggel mondta, csak kiment a fejemből. Délelőtt meg össze voltál gyógyulva Maxszel, hogy ha mondta volna, se jutott volna el az agyadig – kuncogott.

– Le se tagadhatnád, hogy szőke vagy – vigyorodtam el, miközben gyakorlott mozdulatokkal összekócoltam a szőke tincseket. – De nem is ismerem őket. Azt se tudom, hogy lovagolnak – merengtem el, a homlokom ráncolva.

– Ja, azt is mondta, hogy dob egy cetlit a szekrényedbe, ilyesfajta infókkal – közölte Szabi, büszke vigyorral az arcán. Lemondóan sóhajtottam fel, mert tudtam, hogy az eszetlen szőke soha nem fog megváltozni, megkomolyodni. De éppen ez adta a nyéki srácnak azt a kisugárzását, ami elbűvölővé tette.

– De most komolyan, te tudod, kik ezek a kiscsajok? – faggattam tovább.

– Ja, az egyiknek rettenet idegesítő nővére van – morogta az orra alá, de egyből ráharaptam a témára, és izgatottan fordultam felé.

– És ezt onnan tudod, hogy...?

– Eddig körülbelül harmincszor próbálta rám sózni a telefonszámát – morgott továbbra is, de engem egyre jobban szórakoztatott a történet.

– Mi lelt, hogy egy csaj ennyire nyilvánvalóan rád van kattanva, te mégis elhajtod, Casanova? – kérdeztem, és csak nagy erőfeszítések árán sikerült elérnem azt, hogy ne törjön ki belőlem a nevetés. Nem igazán kedveltem az ilyen nagy nőmágus pasikat, de Szabiban még csajozás közben is volt valami gyermeki báj, és ilyenkor is úgy hatott, mint valami nagyra nőtt kiskölyök.

– Nem akarok rohadék lenni, de aj... Ez bárhogy fogalmazom meg, gonosznak fog hangzani, de... Ha lemenne a bányába, feljönne a szén – motyogta, én pedig hangos hahotázásban törtem ki. Szerintem nincs még egy ember a Földön, aki ennyire kulturáltan és szolidan ki tudja fejezni, ha nem tetszik neki egy lány.

Időközben elindultunk vissza az istállóhoz, ahol én még mindig jókedvűen kacagva ballagtam be az öltözőbe. A szekrényemben valóban ott várt a cetli Robitól, amin leírta a három lány nevét, zárójelben a lovaikét, és hogy egy lépős-ügetős, de inkább lépős, ötven perces terepet járjunk be.

– Te, Nyomi! Nem jössz ki velünk? Kerítünk két nyugdíjas lovat, aztán ellötyögünk a kiscsajokkal – ajánlottam barátomnak, bár volt némi hátsó szándékom. Kizártnak tartottam ugyanis, hogy egyedül kibírjam a három lány csacsogását ötven percig, és Szabira mint lelki támaszra lett volna szükségem, ám hamar kiábrándított.

– Sajna nekem tényleg melóznom kell, nem úgy, mint egyeseknek. Mivel hétvégén nem voltál, el vagyunk maradva, mint a borravaló, szóval almozni kell – sóhajtott teátrálisan. Éles szememmel rögtön kiszúrtam, hogy jelentős mértékben rájátszik a világfájdalomra, de azért lehetőséget ajánlottam neki – ha kijön velünk terepre, este segítek neki a melóban. Egyből nagyobb kedve lett a dologhoz, és gyakorlatilag kapát-kaszát sutba dobva kezdett azon tűnődni, hogy melyik két lovat vigyük ki mi ketten.

------

Sziasztok!
Meg is érkezett az Azon a nyáron 8. fejezete, és ez egyben azt is jelenti, hogy nagyjából félidőnél járunk (nincsen még végleges fejezetszám, de valahol 14 és 16 között lesz előreláthatólag). Ez egy kicsit ilyen Nyék-központú fejezet lett, de remélem nem volt nagyon unalmas a lovas rész az elején - nyugodtan mondjátok, ha vontatottnak éreztétek. Több ennyire masszívan lovas-központú rész amúgy nem nagyon lesz. Mit gondoltok Reni dilemmájáról, hogy külön világból valónak tartja magát meg Nicót? Mi a véleményetek, szerintetek ilyen körülmények között tud működni egy távkapcsolat? Alapvetően szerintetek tud működni hosszú távon egyébként egy távkapcsolat? Hogy tetszett Szabi a támogató barát szerepében? Én a magam részéről amúgy 18 évesen nagyjából minden pénzt megadtam volna egy olyan spanért, amilyen Szabi, mostanra szerencsére van hasonló 😅

Mint mindig, most is kíváncsian várom a véleményeteket, egy hét múlva pedig robogunk tovább, és megnézzük Kápolnásnyék leghíresebb kocsmáját 😉 ezen kívül megismerkedünk személyesen is Marcival, Reni sokat emlegetett pesti legjobb barátjával, illetve kiderül, hogy milyen nagy döntést hoz meg Reni 😉

Mint mindig, most is köszönök bárminemű visszajelzést, és az eddigiekért is igazán hálás vagyok 😊🥰❤️💕
xx., D.