15. fejezet

Szombaton sokáig ágyban maradtunk, mert egyszerűen csak ki akartam élvezni minden kettesben töltött pillanatot, még mielőtt berohanuk az éhes falkasfalkával felérő barátaim közé. Kedves emberek voltak, és egytől egyig imádtam őket, de erős gyanúm volt arra, hogy Nicót meg fogják rohamozni, nos, leginkább mindennel. Kínos sztorikkal, kérdésekkel, az összes bénázásommal és elvesztett fogadásommal. Szóval csak élveztem a szobába szépen lassan besütő nap sugarait, Nico derekamat cirógató ujjait, és a nyakam és a vállam találkozásához nyomott apró csókjait. A német mellett lenni olyan természetes volt, mint a levegővétel és ez egyrészt kellemes, meleg megnyugvással töltött el, ugyanakkor a távolban sötét viharfelhőket derengtetett, hogy mit fogok magammal kezdeni, ha tízezer kilométer lesz majd közöttünk.

Ha igazán őszinte akartam lenni, akkor az énem egy kicsinél kicsit nagyobb része a legkevésbé sem akarta ezt lecserélni a nyéki meccs emberekkel teli közegére. Persze a másik felem alig várta, hogy végre újra kezdődjön a szezon, megteljenek a hétvégéim a meccsekkel, és a meccsek utáni bulikkal.

Kései reggelinket házon kívül, a Duna-part egy hangulatos bisztrójának teraszán fogyasztottuk el, és közben igyekeztem Nicót felkészíteni mindenre, ami csak egy megyei meccsen várhat majd rá – így a káromkodásra, a vicces beszólásokra, a játékvezetőt minden bizonnyal érő, halál-közeli fenyegetésekre és az átlagosan fogyó alkoholmennyiségre. Persze azt hozzátettem, hogy nagyarányú győzelem vagy vereség esetén az átlag felfelé elmozdulhat. Lefele sosem.

Egy reggeli előtti, és egy reggeli utáni kávé elfogyasztását követően, fél három magasságában szálltunk be a fekete Volvóba. Mint kisgyerek a gumicukorra, úgy csaptam le a autó rádiójára, és gyakorlatilag mindenek előtt csatlakoztattam hozzá a telefonomat, és kezdtem bújni a Spotify listámat, hogy valami kellemes zenével tudjunk hangolódni a nyéki meccsre. Elsőnek gondoltam kultúrsokkal örvendeztetem meg a mellettem ülő szőkét, így elindítottam a Desperado szívet szorító klasszikusát, a Gyere és álmodjot.

– Bánok már mindent, és nagyon fáj itt bent ez az egész nekem! – énekeltem együtt a rádióval, Nicótól pedig zavart pillantásokat kaptam, míg a Fővám téren ácsorogtunk a piros lámpánál. Elsőnek azt hittem, hogy teljesen indokolatlan módon az énekhangom zavarja, de gyorsan eloszlatta ezen tévhitem.

– Ez nem valami nyolcvanas évekbeli popsláger koppintása? Valami "Simply a love-song I wrote it for you, Won't you listen and give me a chance." [Egy csak egy szerelmes dal, amit neked írtam, miért nem hallgatod meg és adsz egy esélyt?] Vagy ilyesmi, nem? – Széles vigyor telepedett az arcomra, ahogy Nico próbálta együtt énekelni a magyar verzióval az eredetit.

– Meglep, hogy ennyire vágod, nem tán ezen nőttél fel?

– Ha az emlékezetem nem csal, ez egy német formáció volt, szóval feltételezem, hogy onnantól kezdve, hogy befutottak, tíz évig időről időre előszedték a rádiók. Az ilyen remekművek meg beleégnek az ember agyába – ahogy elnézem, felétek is. – Csodálatos kavalkád született abból, ahogy Nico az eredeti, angol szöveget énekelte rá az autóból szóló zenére, én pedig a magyart.

– El kéne induljunk valami tehetségkutatón, ez kellően multikulturális hozzá – nevettem fel, ahogy véget ért a zene, de közben már a következő csodát kerestem, amivel a mellettem ülőt boldogíthatom.

– Úristen, ezt nem mondod komolyan – hunyta le egy pillanatra a szemét Nico, mikor lecsapott rá a felismerés.

– Ismerned kell, annyival nem vagy sem idősebb tőlem, sem távolabb Romániától, hogy ne érjen el titeket is. Erre csapattuk tizenegy évesen a sulidiszkóban. A világ császárai voltunk – bizonygattam neki két refrén között, és legnagyobb örömömre a Dragostea din tei soron következő refrénjébe már ő is beszállt. Természetesen tökéletes kiejtéssel, és a szöveg jelentésével maradéktalanul tisztában léve követtük el a karaoke-t.

– Nálunk is nagyot ment egyébként, az összes diszkóban ezt tolták, minden este legalább ötször – sóhajtott. És velem ellentétben neki még fogalma sem volt, hogy milyen nosztalgia vonatra ültünk fel – annak ellenére, hogy nem is akart vonatozni.

Rihanna Pon de replayje alatt bemutattam a mester fokon űzött ülve táncolásom, amin Nico remekül szórakozott mellettem, tett is egy megjegyzést rá, hogy valószínűleg így ülve jobban is megy, mint ténylegesen a parketten állva. Ezen felbuzdulva aztán mondhatni bosszúból elindítottam a Wannabe-t.

– If you wanna be my lover You gotta get with my friends [Ha a pasim akarsz lenni, nem árt, ha jól kijössz a barátaimmal] – énekeltem a rádióval együtt, mire Nico tökéletes szemöldöke a magasba szaladt.

– Ezt vegyem valamiféle célzásnak? Végtére is a barátaiddal találkozni megyünk, nem?

– Meccset nézni megyünk – korrigáltam, de Nico átlátott a szitán.

– A barátaid társaságában – pillantott rám jelentőségteljesen.

– Jó igen, velük megyünk találkozni, de az egyik legszigorúbb ítészen, Marcin már átestél. Mindenki más már gyakorlatilag gyerekjáték lesz. – Így is gondoltam, mert bár akartam, hogy a nyéki banda kedvelje Nicót, de úgy éreztem, hogy a német iránt táplált érzéseimen az sem változtatna, ha esetleg nem így lenne.

– Komolyan mondom, ha amúgy nem mondtad volna korábban, hogy milyen zenéket szeretsz, el sem hinném, hogy egyáltalán hallottál a nyolcanas-kilencvenes évek rockzenéjéről, meg a kétezres évek korai punk-rockjáról – sóhajtott Nico ahogy véget ért az Everybody a Backstreet Boystól.

– Csak hogy ne lehessen egy rossz szavad sem a makulátlan zenei ízlésemre, szeretettel küldeném neked a következő számot – szóltam túlzó drámaisággal, ahogy rányomtam a lejtszásra a Rammstein Du hast című dala mellett.

– Na ez végre korrekt zene – sóhajtott Nico megkönnyebbülten.

– Mert német? – vigyorodtam el pimaszul.

– Mert jó zene.

– Ez annyira szubjektív – merengtem el. – Én egyébként komolyan gondolom, hogy amiket eddig hallgattunk is jó zenék. Mármint, ne érts félre, zenei értelemben meg mondjuk jelentéstartalomban össze nem hasolíthatóak mondjuk a Rammsteinnel, vagy egy Guns N' Roses-zal, de emlékek fűződnek hozzá, jókedvre derítenek, ezért pedig helyük van a listámon.

– Nyilván, talán semmilyen más dalhoz nem fűződik annyi emlékem, mint a Dragostea din teihez – értett egyet velem Nico.

– Lehet hogy tudok még egy olyat mutatni. Ezt tekintsd hangulat-tesztnek is – telepedett újra széles vigyor az arcomra, ahogy elindítottam az All the things she said-et a t.A.T.u-tól.

– All the things she said [Minden amit mondott] – kezdtem a zenével énekelni, miközben jelentőségteljesen pillantottam a külvárosban piros lámpánál éppen megálló Nicóra.

– All the things she said? [Minden amit mondott] – folytatta bizonytalanul.

– Running through my head [Keresztülcikázott a fejemen]– énekeltem bólogatva, letörölhetetlen vigyorral az arcomon.

– Running through my head [Keresztülcikázott a fejemen] – jött a válasz Nicótól, ezúttal már sokkal magabiztosabban. Remekül szórakoztam azon, ahogy az egész dalt végigénekeltük egymásnak felelgetve. A következő pirosunknál átnyúltam a váltó felett, és Nico pólóját megragadva magamhoz húztam egy gyors csókra. A szabad kezemmel a szőke tincsek közé túrtam, amik puhán siklottak az ujjaim között. Levakarhatatlan vigyor ült az arcomon, és biztos voltam benne, hogy Nico arckifejezése tükörképe az enyémnek. Hihetetlen volt az egész, egy megálmodni sem mert álmot éltem, és a testem minden sejtjében boldogság lüktetett.

– Van ám még meglepetésem a számodra – pillantottam kacéran Nicóra miután elváltunk egymástól, és a lámpa is zöldre váltott.

– Előre félek – sóhajtott fel, de ha akarta volna sem tudta volna elrejteni a mosolyát. Azt a cseszettül tökéletes, gödröcskés, pajkos mosolyát, amitől minden egyes alkalommal mintha kihagyott volna egy ütemet a szívem.

– Stílusban stimmel ahhoz, amire talán számítanál, de... – kezdtem, aztán inkább máshogy folytattam: – Szóljon hát Ms Avril Lavigne és a Girlfriend – vigyorogtam, ahogy teljes átéléssel, heves gesztikulálások mellett kezdtem énekelni, vagy inkább ritmusra szavalni a dalszöveget.

– Egyrészt, a húgom egy időben pink Avril csíkokat festett a hajába, és az összes zsebpénzét kockás szoknyákra és térdzoknikra költötte, és szent meggyőződése volt, hogy ő valóban egy "Motherfucking Princess" [Kibaszott Hercegnő]– kezdte Nico, és biztos voltam benne, hogy lenne folytatás, de közbevágtam.

– Egyre biztosabb vagyok benne, hogy jól kijönnék vele – nevettem fel. – Én is akartam pink csíkokat és miniszoknyát, de anyáék teljesen érthetetlen okokból nem engedték, mikor tizenkettő voltam – sóhajtottam fájdalmasan, terhelve a gyerekkori traumáktól.

– Remélem azért terápiára nem kell járnod ekkora megrázkódtatás után.

– Nem, ezt már talán kihevertem.

– Örömmel hallom – mosolyodott el Nico, aztán ahogy vetett egy rövid oldalpillantást rám a mosolya kaján vigyorba húzódott, ahogy folytatta: – Mellesleg igazán sok okom lenne zavarba jönni azon, ahogy ezt a dalt énekelgeted itt mellettem. Még a végén bóknak veszem, hogy "You're so fine I want you mine" [Úgy tetszel, magaménak akarlak] meg "I think about you all the time You're so addictive" [Folyton csak rád gondolok, a függőddé teszel]

Figyelmen kívül hagytam a szurkálódását, és érdemi válasz híján inkább csak hagytam, hogy újra éledjen a belső tizenkét-három éves, Avril-rajongó énem. Ennek örömére el is lőttem még egy számot tőle a Complicatedet.

– Már csak egy kapucnit kéne a fejedbe húznod, és teljesen hoznád a kétezres évek közepei magába forduló tinilányt – vigyorgott Nico a volán mögül.

A további megaláztatásokat elkerülendő előszedtem inkább egy-két All Time Low és Simple Plan számot, és közben lebeszéltem SMS-ben a nyéki csapattal, hogy a parkolóban várjanak meg. Mire a Summer Paradise végigpörgött, addigra be is gördültünk a nyéki focipálya melletti murvás parkolóba.

– Köszönöm az élményt, bár egy kicsit olyan volt, mintha félúton sztrókot kapott volna a spotify listád – vigyorgott Nico, de nem szóltam semmit, csak egy akkora szemforgatást válaszoltam amit valószínűleg a világűrből is látni lehetett. Ennek ellenére arcomon széles mosollyal pattantam ki az autóból, hogy a felénk siető, kezében dobozos sört szorongató idősebb unokabátyám, Csabi csontropogtató ölelésébe vonhasson, majd egy pillanatra sem elszakadva az alumínium doboztól vigyorogva bemutatkozzon Nicónak is. Csabi kíséretében ballagtunk a parkoló végére, ahol már várt Zsombi, Szabi és Marci. Szabi természetesen ezúttal is az elengedhetetlen, végig kigombolt ingében – néha attól féltem, hogy igazából már hozzánőtt. Bár még mindig tisztességesebben volt felöltözve, mint Marci – ő arra sem vette a fáradtságot, hogy inget vagy pólót vegyen. Pesti gyerek lévén rettentően élvezte a kötetlen és szabad vidéki életet, valahányszor lejött Nyékre. Kezdetben velem jött, és velem ment haza, aztán volt, hogy velem jött, de tovább maradt, és mostanában már az is megesett, hogy jött el Kápolnásnyékre, hogy nem is tudtam róla – esetleg akkor, hogyha valamelyik informátorom leadta a drótot.

Pesti barátom már ismerte Nicót, ennek megfelelően régi ismerősökként köszöntötték egymást, így csak a másik két srác számára kellett bemutatnom a németet. Marci egyből valami hülyeséggel kezdte el nyaggatni Nicót, nem is figyeltem rájuk, helyette inkább Szabira pillantottam, aki aggódó tekintettel vizslatott. Óvatosan elmosolyodtam, és egy aprót bólintottam, jelezvén, hogy minden rendben. Végtelenül hálás voltam Szabinak az elmúlt napokért, mert valahányszor visszatáncoltam volna, mert elbizonytalanodtam, ő meghallgatott és a kétségeim zömét eloszlatta. Ezen a nyáron határozottan kinőtte a haver szerepkört, és az egyik, hanem a legjobb barátommá vált.

A hazatérés érzésével a szívemben ballagtam a nagyjából a félpályán helyet foglaló szurkolótábor felé. Húszan-huszonöten csoportosulhattak már ott, és kiszúrtam jó pár régi ismerőst közöttük. A magas, szőke Jani, már kigombolt ingben, némileg fátyolos szemekkel, teljes kétségbeeséssel az arcán szorongatott egy dobozos Ászokat.

– Mi ez a letargia, emberek? – kérdeztem vigyorogva, mikor odaértünk. Jó pár ismerősöm végigölelgetett, mert azért elég rég jártam már nyéki bajnokin. Utolsónak Janika is felém fordult, és a ködös, szürke szemeit látva, volt egy olyan érzésem, hogy a mérkőzést megelőző ifimeccsen, már megalapozta a hangulatát pár doboz sörrel. Ettől függetlenül kicsit felvidulva fordult felém, és adott két puszit.

Tudván azt, hogy a társaság nagy része többé-kevésbé beszél németül vagy angolul, ezért bemutattam nekik Nicot, majd leültettem Szabi mellé.

– Szóval mi az oka a letörtségnek? – kérdeztem immáron Szabit, abban bízva, hogy talán többet tud, mint én.

– Múlt hétvégén, kupameccsen kaptunk egy ötöst a Tordastól, és Szabados be van szarva – vigyorgott lovardabeli barátom. Természetesen átérezte ő is a helyzet komolyságát, csak rendkívül szórakoztatónak tartotta Jani pánikolását.

– Hé, Jani! Fogd fel optimistán, legalább már csak a bajnokságra kell koncentrálni – vigyorogtam rá a srácra, aki csak a szemeit megforgatva összeborzolta a hajamat. Igyekeztem Nicónak is fordítani a nem magyarul megejtett beszélgetéseket, de Szabi rendes volt, amit nem bekiabálásnak szánt, hanem csak magunk közötti megjegyzésnek, azt mindannyiunk számára érthetően, angolul tette.

Gyakorlatilag mire leültünk, addigra már a bíró útjára is indította a játékszert, én pedig egy jó marékra való szotyit kölcsönöztem Janitól. Megkínáltam Nicót is, de nem kívánt élni a szotyizás áldásos tevékenységével. A pályán csupa helyi híresség szaladgált, köztük többeket közelről ismertem, a Nyék sztárcsatára, Bence, pedig alkalmanként része volt a bandánknak – eljárt velünk Velencére, vagy Jani nagypapájának a borospincéjébe, mikor mi volt épp a program.

Körülbelül kettő percig ültünk békességben, mert ekkor Nicón kívül az egész nyéki szurkolótábor – az éppen rágcsált napraforgómagot kishíján félrenyelve – egy emberként ugrott fel, amikor egy látványos ercsii színészkedésért, a mi játékosunk kapott lapot.

– Baszd meg spori, hülye vagy? Vagy anyádat tán rigó baszta, hogy így fütyülsz? – kiabált Jani, aki egy kicsit tántorgott már. Az elfogyasztott sörmennyiség, a hirtelen felugrás, és az izgalmak megtették a hatásukat, de nem aggódtam érte túlzottan. Tudtam, hogy Jani holnap nem fog emlékezni a csapatát ma ért sérelmekre, és senki nem is fogja emlékeztetni, ugyanis mindig egy kozmetikázott verziót kapott a meccsekből – kivéve, ha nagyon sokgólos győzelmet aratott a Nyék.

Jani üvöltözéséhez többen becsatlakoztak, én csak a kezdeti felhördülésnek voltam részese egyelőre. Persze sértetten ültem vissza a padra, mert ha a csapatom bántották, az olyan volt, mintha engem bántottak volna. Hogy a német is kellően jól érezze magát, lefordítottam neki Jani szövegét, amin elvárásaimhoz hűen jót derült.

– Hé, Rena! Meccs után megint nekimész a sporinak? – kérdezte Szabi röhögve, és lelkesen csatlakozott hozzá az egész társaság. Nico mellettem értetlenül pislogott, mivel Szabi a kérdését magyarul tette fel. Összeszorított szájjal, és szikrázó szemekkel méregettem a nyéki fiút, aki lelkesen ecsetelni kezdte a sztorit Nicónak – immár angolul.

– Volt egy meccs tavaly ősszel, ahol kikapott a csapatunk, Renát meg meccs végén úgy kellett lefogni, hogy ne menjen neki a sporinak. Nehezen viseli a vereséget, szegény. Azt képzeld el, hogy ő – itt Szabi Janira mutatott, akinek éppen sűrű ráncokba szaladt a homloka a pályán látottak hatására – volt az, aki megállította Renát, és nem engedte, hogy bántalmazza a játékvezetőt. – Mondandója végére Szabi már hangosan nevetett, és Nico arcán is széles vigyor ült.

– Az egy egyszeri alkalom volt, ráadásul csúnya meccs volt, és a bíró is hülye volt, ti meg végig itattatok – morogtam Szabinak angolul, csak hogy Nico is értse a mentegetőzésem.

– Ó, Kicsi, nem kellett téged itatni, magadtól is ittál, mint a kisangyal – röhögött fel Szabi.

– Bár a barátaim szeretnek olyan színben feltűntetni, mintha alkoholista lennék, nem én vagyok a legnagyobb szeszkazán a társaságban. Ahogyan azt Jani gálánsan be is mutatja nekünk. – Jelentőségteljesen pillantottam a srácra, Nicót pedig határozottan szórakoztatta a magyarázkodásom.

– Látnád mik mennek a paddock-buliban – legyintett rá a német, nekem pedig felcsillant a szemem.

– Láthatom? Kérlek, mondd hogy egyszer láthatok egy ilyet. Sztorik! Részeg pilóta sztorikat akarok! – tört fel belőlem a Forma-1 rajongó.

– Majd egyszer talán. De lemaradsz a csapatod góljáról – biccentett a pálya felé, én pedig riadtan kaptam oda a pillantásom, hogy aztán csalódottan konstatáljam, hogy csak a figyelmem akarta elterelni. A pályán a Szabi gyerekkari barátja, Bence által vezetett Kápolnásnyék egy emberként próbálta meggyőzni valamiről a sokat látott sporit – a srácok arcát elnézve sikertelenül.

– Ez nagyon aljas volt. – Összehúzott szemekkel pillantottam Nicóra, aki jóízűen felkacagott, nyomott egy puszit az arcomra, majd vigyorogba belecsapott Szabi felé nyújtott tenyerébe. Őrület, hogy mindenki összefog ellenem.

– Te, Reni – fordult felém Nico néhán perccel később, zavart tekintettel. A pályán a spori éppen megint a nyéki játékosokkal osztozkodott valamiért, amit el sem követtek.

– Egy pillanat – mosolyogtam Nicóra, majd a pálya felé fordultam, és a korlátra támaszkodtam. – Egy hónapig ingyen pizzát ígértek Ercsiben, mi, te gyökér?! – kiáltottam a pályára, mire Jani bősz egyetértéssel kezdte skandálni, hogy "bundás spori". Nevetve ültem vissza Nico mellé, de közben azért fél szemmel figyeltem, hogy a játékvezető végül hosszas huzavona után a mi csapatunknak ad szabadrúgást.

– Ez a bíró milyen szabályok alapján vezet? Merthogy nem úgy, ahogy kéne, az egész biztos – fejtette ki Nico bölcsen, mire felnevettem.

– Ezzel a két mondattal most nagyon sok ember szívébe beloptad magadat – vigyorogtam rá, mert aki csak a közelünkben értett angolul, és hallotta a szavait, elismerően pillantott rá.

A hangulat – szokás szerint – remek volt, az első kápolnásnyéki gólt követően pedig még inkább. Általános tanulság az, hogy a megyei meccseken akkor van a legtöbb esemény, ha a pályán nincs esemény. A szurkolók ugyanis így is, úgy is elszórakoztatják magukat, a pályán látottaktól függetlenül.

Annyira jól esett a lelkemnek, hogy Nico mellettem elröhögcsélt Szabival, meg az idő közben mellénk csapódó Marcival. És bár nem élte át olyan drámaisággal a meccs minden pillanatát, mint mondjuk a a balomon ülő Jani, de határozottan kezdett belelendülni – vitatható ítéleteknél a táborral együtt emelkedett, hogy hőbörögjön egy sort.

– Ha rendszeres látogató akarsz lenni a B-középben, akkor kénytelen leszel megtanulni néhány rigmust magyarul – veregette meg Nico vállát Marci, mire a németnek pajkos mosolyba húzódott a szája.

– Hát, nem rajtam múlik. – Egy jelentőségteljes pillantás, egy kacsintás, és egy arcomra nyomott puszi után visszafordult a srácokkal csevegni, üresbe rakva az agyamat. Egy értelmes gondolatot nem tudtam elkapni az agyamban, és közben éreztem, hogy a szőke szavainak hatására az arcom elkezdett lángba borulni.

Egészen biztos voltam benne, hogy Nico Hülkenberg egy napon a vesztemet fogja okozni. A teljes megsemmisülésemből a tábor újbóli, ezúttal minden eddiginél indulatosabb felpattanása rántott ki. Összevont szemöldökkel próbáltam kitalálni, hogy mi lehetett a felháborodás oka. A mi kapunk előtt összegyűlt tömeget, a nyékiek által megrohamozott játékvezetőt elnézve az erős tippem az lett volna, hogy büntetőt adott az Ercsinek.

– Tizi volt? – kérdeztem a srácoktól, de Nico, Szabi és Marci egyszerre rázta meg a fejét. – Egy igazi köcsög ez a bíró. Mondom én, hogy befigyel az az ingyen pizza.

Természetesen az ellenfél a suta mozdulat ellenére is belőtte a büntetőt, kiegyenlítve így az eredményt, amit a meccs hátralévő részében is meg tudott őrizni a csapat, de teljesen érthető módon nem voltak maradéktalanul boldogok a lefújást követően. A szokáshoz híven azért végigvonultak a palánk mellett, hogy lepacsizzanak az összes szurkolóval. Bence a többiekhez képest is letörtnek tűnt, így hát elkaptam a magas, barna hajú srác karját, aki meglepetten pillantott rám.

– Bajnoki esélyesek, jó az X. Meg egyébként is a bíró egy pöcs volt és ti játszottatok jobban. – Igyekeztem lelket önteni a csatárba.

– Kösz, Reni, ezért este meghívlak egy sörre – vigyorodott el Bence.

– Valami erősebb nincs? – kérdeztem fél szemmel a srácra sandítva. Próbáltam úgy helyezkedni, hogy a háta mögül sütő nap sugarai lehetőleg elkerüljék a szememet.

– Kerítünk – nevetett fel, majd továbbsétált.

– Nem láttad Dettit? – kérdeztem Szabi felé fordulva, ahogy a csapat levonult a pályáról. Meglepett, hogy még nem bukkant fel, általában ha itthon volt ki sem lehetett robbantani a tábor közepéről. De meg akartam találni őt, és be akartam neki mutatni Nicót, mert szerettem volna, hogy részese lesz annak, ami és aki hosszú idő után újra, vagy talán életemben először igazán boldoggá tett.

– A sportbár felé láttam kavirnyálni – vonta össze a szemöldökét a fiú. A nyékiek túlkapása volt sportbárnak hívni a pálya melletti kiskocsmát, és foggal-körömmel tiltakoztak a kocsma elnevezés ellen, mondván avas szotyit, üdítőt és a maihoz hasonló meleg nyári napokon még jégkrémet is árultak. Egy időben mindenkit kijavítottam, de már nekem is beleivódott a kifejezésrendszerembe.

Szabit az információt követően el is vesztettük, mert ahogy hallottam, leragadt az egyik helyi idősebb férfi mellett, aki a szokásos történetet kezdte volna mesélni. "Tudod fiam, annak idején én is fociztam, nem úgy, mint ezek a falábúak, hanem úgy igazából. Ha nem lett volna az a fránya térdsérülés, vitt volna a Bayern." Az általános tapasztalat az volt, hogy a nyéki szurkolótábor ötven fölötti tagjaiból nagyjából mindenki valamelyik európai topcsapat kívánságlistáján volt, csak sajnos a legpocsékabb időben jött egy térd/boka/comb sérülés, ami derékba törte a virágzó karriert.

Ahogy Nicóval kézenfogva közeledtünk a kocsmához, hamar beszélgetésfoszlányok ütötték meg a fülem, amiből előbb Detti, majd később Marci hangját is felismertem.

– Detti, akadj le erről, nálam ez nem pálya már! – kérte Marci emelt hangon, ingerülten.

– De ez az ő érdeke is lenne! – tiltakozott Detti, már-már dühösen.

– Talált magának valakit, akivel jól érzi magát. Nem én akarok lenni, aki szétbassza az életét.

– De Szabinál biztosan jó kezekben lenne. Jobb kezekben – Ha éppen ittam volna, egészen biztosan félrenyeltem volna a legjobb barátnőm szavaitól. Bár azok alapján, amiknek éppen szem és fültanúja voltam, erősen megérdőjelezhetővé vált ez a megnevezés.

– Ez kibaszott szarul hangzott. – Egyet kellett értenem Marcival, ez szerintem is egy undorítóan tárgyiasító megszólalás volt.

– De ha egyszer így van?! Szabinak eleget duruzsoltam már, csak Reni kéreti még magát - sóhajtott Detti, nekem pedig hirtelen összekattant a kép. Hogy miért érdekelte őket annyira nagyon, hogy kivel ismerkedtem meg, hogy miért akartak mindenáron lebeszélni Nicóról, és hogy mi volt a folyamatos magyarázás a "rossz szőkéről". Hirtelen megvilágosodásomban ezt a pontot választottam arra, hogy szívélyesen üdvözöljem szőke barátnőmet.

– Ti mi a picsáról diskuráltok ilyen kedvesen? – Bár igyekeztem nyugodt maradni, hallottam, hogy a hangom feszülten csengett. – Remélem, hogy kurvára félreértek valamit – próbáltam lehetőséget kínálni nekik a magyarázatra, de Marci lesütött pillantása sok jót nem sejtetett. – Ugye nem arról van szó, hogy ti ketten, bizalmas titkok közt bújkálva azon ügyködtök, hogy összehozzatok Szabit meg engem? Csak mert abból amit látok, hallok, meg tapasztalok az elmúlt napok során, úgy fest, baszottul ez a helyzet.

Csend, és a tekintetemet kerülő pillantások. Ennyit kaptam válaszul a feltett kérdésemre.

– Mégis hogy a faszomba gondoltátok ezt? – Úgy éreztem, hogy levegőt sem kapok, mert ezek ketten, akik a legjobb barátaimnak állítják magukat, úgy árultak el, ahogy még soha senki, és ahogyan az ember még a legádázabb ellenségével sem teszi. A szemembe könnyek szöktek, az idegesség és a megalázottság csalta elő őket.

– Reni, mi csak jót akartunk neked! – szegte fel a fejét Detti, és majdnem úgy hatott, mintha még ő lett volna felháborodva, amiért én nem értékeltem az erőfeszítéseiket.

– Jót? Hát persze! – hangomból facsarni lehetett volna az iróniát.

– Igen, jót! – fakadt ki Detti is, nekem pedig egyre nagyobb döbbent költözött az arcomra. Ez más volt, mint az eddigi összeveszéseink. Azokat alapvetően véleménykülönbségek szülték, de itt határozottan úgy éreztem, hogy szabotálni próbálta az életemet, és még csak észre sem vette magát a szituációban. És még erre is rá tudott tenni egy lapáttal: – Hogy ne úgy kezdd a végzős évedet, hogy...

– Hogy mi?! – kérdeztem vissza, noha pontosan tudtam mire akart kilyukadni, és baszottul megalázónak tartottam. Ha pillantással ölni lehetett volna, a szőke lány valószínűleg holtan hullott volna a porba. Őszintén reméltem, hogy még csak meg sem fordult a fejében az, hogy válaszoljon erre a kérdésre, mert akkor minden bizonnyal nem álltam volna meg, hogy a tenyerem az arcán csattanjon. Így sem álltam tőle messze. – Ne próbálj már egy kibaszott amerikai tini filmet csinálni az életemből! És hadd ne kelljen már szarul éreznem magamat azért, mert nem fekszem össze mindenkivel, aki szembe jön velem az utcán, és egy kicsit kedvesen pillant rám.

– Miért, én igen? – háborodott fel, én pedig kényszeredetten felnevettem. Abszurd volt a szituáció. Marci és Nico is kapkodta a fejét közöttünk, egyikük értetlenebbül, mint a másik, pedig Marci értette a szavainkat.

– Ó, eddig még büszke is voltál rá – bólintottam egyet, és nem tehettem róla, gúnyos mosolyba húzódott a szám. Amit a lány most művelt, semmi egyéb nem volt, csak képmutatás. Az idei évben rengeteget hallgattam Dettitől, hogy mindig más srác volt nála képben, és gyakorlatilag Szabi női verziójává vedlette át magát. És mindez nem is zavart egészen addig, amíg tiszteletben tudta tartani azt, hogy számomra ez nem járható út. Elmentem vele bulizni, ha kérte, ahonnan általában egyedül mentem haza, mert ő halálosan szerelmes lett egy görög félistenbe / szexi szőkébe / egy igéző tekintetű adoniszba; megfelelő rész behelyettesítendő. De itt most arról volt szó, hogy Detti gyakorlag azért tette ezt, hogy oda-vissza mehessen a szaftos pletykázgatás egymás szexulális életéről, és ettől kivert a víz.

– Menj a fenében, Rena!

– Én? ÉN menjek a fenébe? Te jó isten, Detti! Fogadtál a legjobb barátommal, abban, hogy össze tudsz hozni Szabival a nyár végéig. Tudod te, milyen kibaszott megalázó ez?

– Nem fogadás volt, hanem... – kezdte volna a lány a mentegetőzést, de legnagyobb meglepődésemre Marci választotta ezt a pillanatot hogy közbeszóljon.

– Szerintem ezzel csak magad alatt vágod a fát – sandított a velem szemben álló szőkére. Marciról sütött az, hogy ő őszintén bánja azt, hogy egyáltalán belement ebbe az egészbe. Ráadásul, a hallottak alapján úgy gondoltam, hogy miután találkozott Nicóval, ő elengedte ezt a sztorit, Detti viszont annak ellenére is kötötte az ebet a karóhoz, hogy látta, mennyire jól megvagyok a némettel. És ez talán jobban bántott, mint az egész összeesküvésük.

– Sajnálom, Reni – pillantott aztán rám. Őrülten dühös voltam rá is, de tudtam, hogy ez idővel csillapodni fog, és valószínűleg Marcival visszarázódunk ugyanoda, ahol voltunk.

– Én csak azt nem értem, hogy miért gondoltátok, hogy bölcs dolog két embert belemanipulálni egy kapcsolatba? – kérdőn járattam a tekintetem kettejük között, de válasz egyiküktől sem érkezett. Marci lesütötte a szemét, Detti pedig felszegte a fejét. – Mindegy is, nekem kell egy kis tér, meg idő – ráztam meg a fejem, és Nico felé fordultam, angolra váltva. – Annyira sajnálom, hogy ennek tanúja voltál, ígérem, elmesélem az egészet, de most egy kicsit ki kell szakadjak innen – motyogtam neki, és kezemet az arcélére simítottam. Ajka féloldalas mosolyba húzódott, ami egyrészről a legszebb része volt az estének, másrészről, még így, feldúltan is kihagyott tőle egy ütemet a szívem.

– Tedd, amit tenned kell, elleszünk Marcival – biccentett barátom felé, a barna hajú srác, pedig helyeslően bólogatott.

– Köszönöm – suttogtam szinte az ajkaira, majd egy gyors csókváltás után már indultam is volna, de Detti utánam szólt.

– Reni, hová... – kezdte volna, de egy cinikus horkantással fordultam felé.

– Na, téged látni se akarlak ma már – mértem végig Dettit, és minden további szó nélkül ott hagytam őket. Lépteim nyomán egyre hangosodott a zene, és ahogyan a No roxa áj dallamai beúsztak a fülembe, úgy a dühöm is csillapodott némileg. Na persze nem annyira, hogy visszamenve Detti nyakába boruljak, de annyira talán igen, hogy az iránta érzett haragomat ne másokon töltsem ki.

– Bence! – szólítottam meg a gondolatban épp az A8-asba beülő csapatkapitányt. Úgy kapta felém a fejét a Kis Grófo szám dúdolásából, mint aki eddig valahol teljesen máshol volt, ez pedig akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra. – Nincs valami jó pálinkátok? – vetődtem le a barna hajú srác mellé. Elvigyorodott, majd elhalászta a végtelenül ködös tekintetű Jani elől a pálinkásüveget és elém rakta.

– Csak az van. Csak itt, csak most, csak neked! – A vigyorát látva volt egy olyan érzésem, hogy már ő is elég rendesen betermelt az italból.

– Milyen pálesz? – kérdeztem Bencére sandítva.

– Nem t'om – vonta meg a vállát. – Szabados hozta. – Elbizonytalanodtam kissé, mert a Jani hozta pálinkák nem feltétlen voltak mindig jók. Sőt, többnyire mind erőteljes búvár-hajlammal rendelkeztek – lementek, körülnéztek aztán visszakívánkoztak. Bizonytalanul töltöttem egy műanyag pohárba a pálinkából, majd mielőtt lehúztam volna, beleszagoltam.

– Szilva? – kérdeztem Bencétől, de megingatta a fejét.

– Barack – érkezett a válasz. Megrántottam a vállam, majd egy életem, egy halálom alapon megittam a pálinkát. A várakozásaimhoz képest egész jó volt, bár még így is erőteljes fintorba szaladt az arcom.

– Kutyaharapást szőrével – mondta Bence, és már töltötte is a következő adagot. A saját poharába is öntött egy kicsit, hogy koccintás után egyszerre húzzuk le az italt. A második kör már sokkal kevésbé volt kellemetlen, mint az első.

– Na, három a magyar igazság – röhögött fel Bence, és ismét töltött. Egy kis hang a fejemben arról sipítozott, hogy ez mennyire nem jó ötlet, de nem törődtem vele. Helyette inkább ismét ürítettem a poharam – a kápolnásnyéki csapat egészségére.

– Te, Reni! – szólított meg Jani az asztal túloldaláról, úgyhogy felé fordítottam a fejem. A gyors mozdulattól kicsit mozaikossá vált a srác arca, de hamar kitisztult a kép. – Nem szoktál te így bekezdeni meccsek után. – A kijelentésében megbúvó kérdést minden az asztalnál ülő érezte, és talán mindenkiben fel is merült ugyanez. Általában én voltam ugyanis az, aki a már magáról nem tudó barátaim kezéből kivette az utolsó utáni piásüveget.

– Hátba szúrós, áruló barátnők felejtésére azt mondják, ez a legjobb módszer. – Nem kérdeztek semmit ezután, amiért elképesztő hálás voltam, noha tudtam, hogy napokon belül egész Kápolnásnyék tudni fog Detti ügyködéseiről.

Kicsivel később fel akartam állni, hogy megkeressem Szabit, de elmosódott körülöttem minden. Biztos pontot keresve találtam rá az öltözőépület érdes téglafalára, nekivetettem a hátam, lecsúsztam a földre, és vártam, hogy kitisztuljon a világ. A zsebemből előkotortam a telefonom, és magam sem tudom hogyan, a galériába keveredtem. Volt néhány fotó előző estéről Nicóval, amik kellemesen melengették a szívem, aztán hamar elérkeztem a velencei képekhez, ahol Dettivel grimaszolva, boldogan pózoltunk a kamerának, és a szememet dühös könnyek futották el. Legszívesebben földhöz vágtam volna a telefont, de annyit azért tudtam, még így három pálinka után is, hogy valószínűleg semmit nem oldana meg.

Annyira mérhetetlenül csalódott voltam, dühös is, de főleg az bántott, hogy nem értettem, hogy miért csinálta. Elképzelni sem tudtam mást, mint hogy tényleg csak a közös pletykálkodás miatt, ettől pedig felfordult a gyomrom, mert nem ilyennek ismertem meg Dettit.

– Hé, Kicsi, mi a baj? – Szabi hangja lágy muzsikaként úszott a zaklatott elmémbe. Dühös mozdulattal kotortam le egy az arcomon leszánkázó könnycseppet, ahogy arcomra kényszerített mosollyal felé fordultam.

– Annyira nagyon sajnálom – bukott ki belőlem, ahogy a szőke lerogyott mellém a fal tövébe.

– De hát mit? – tekintetéből aggodalom sütött, annak ellenére is, hogy a kék szemekben sötéten csillogott az elfogyasztott alkoholmennyiség. Bár Szabi kétségkívül nem csapott le 3 pálinkát éhgyomorra.

– Ezt az egész nyarat, én nem tudtam. Ha tudtam volna... – motyogtam az orrom alá, a Nicótól kapott karkötőm medálját piszkálgatva.

– Őszintén nem értelek, mit itatott veled Bence? – Megráztam a fejem, és a szememben ülő könnyeken keresztül, homályosan pillantottam rá.

– Hozzád még el se jutott? – kérdeztem halkan.

– De hát mit, Reni, beszélj hozzám, basszus!

– Detti és Marci epikus terve. Rólad, rólam, Detti fixációiról, a szüzességemről, csupa "jóakarásról"... – A levegőbe macskakörmöket rajzoltam, hogyha a hangomból csöpögő cinizmus nem lett volna elég.

– Hogy mi...? – Szabi láthatóan szavak nélkül maradt, tekintetét a focipályán nevető társaságok felé fordította. – Nem értettél valamit félre?

– Nem nagyon volt mit félreérteni – húztam el a szám. – Utólag visszanézve már minden annyira egyértelmű – sóhajtottam. – Egész nyáron azon ügyködtek, hogy a lehető legtöbb időt töltsük együtt, mindkettőnk fülét rágták, hogy milyen jól megvagyunk együtt, gyakorlatilag próbáltak belemanipulálni egy kapcsolatba.

– De... miért? – kérdezte a srác, és akaratlanul is kiszökött a számon egy száraz nevetés.

– Detti elmondása szerint jót akart, mert nem akarta, hogy úgy kezdjem az utolsó évem, hogy még nem voltam fiúval, nem mintha amúgy ehhez olyan kurva sok köze lenne – hadartam gyorsan. Noha valószínűleg józanon eszembe se jutott volna ennyire expliciten beszélni a témáról, valamennyi gátlásom még mindig volt. – Mintha egy szutyok amerikai tinifilm lenne az életem.

– Én abszolút megértem, hogy feldúlt vagy. – Karját átdobta a vállamon, a mellkasára húzott és a tőle távolabb eső karom kezdte cirógatni. – De azért ahhoz hogy két ember egymásba szeressen több kell, mint némi fülrágás.

– Persze – bólintottam. – Töménytelen mennyiségű együtt töltött idő. De ne mondd, hogy rád nem volt hatással a ténykedésük. Mikor volt utoljára bármilyen lány a képben? – fordultam felé a tekintetét keresve, ő azonban továbbra is a pályát fixírozta. Feltűnhetett volna, hogy míg nyár elején folyamatosan voltak erre utaló jelek – kiszívott nyakak, hébe-hóba megjelenő dobott lánykák, pajkos vigyorral üzenetezgetések –, az elmúlt pár hétben gyakorlatilag nyom nélkül elmaradtak.

A srác sokáig nem szólt semmit, és én sem akartam megtörni a köztünk beállt csöndet. Bele-beleszűrődött ugyan az éppen szóló Utcára nyílik a kocsmaajtó, de ezúttal ez sem rántott fel, arra késztetve, hogy táncolni és énekelni kezdjek.

– Szereted a németet? – Talán percek is elteltek, mire Szabi végre megszólalt, megszakítva ezzel a minket ölelő csendet. Felpillantottam az arcára, és lehet, hogy csak a pálinka láttatta ezt velem, de mintha szomorkás mosoly ült volna a szája szegletében.

– Nem tudom, de mindennél jobban vágyok arra, hogy kiderítsem – feleltem őszintén. Szája felfelé húzódott, de a tekintete elárulta most is. A kék szemek még a naplemente félsötétjében is bánatos vizű tavakként pillantottak vissza rám. – Annyira sajnálom – súgtam, ahogy közelebb bújtam hozzá, ő pedig a másik karját is körém fonta. Annak ellenére, hogy egyikünk sem volt klasszikus értelemben ölelkezős, a legkevésbé sem tűnt furcsának. Még annak fényében sem, hogy Szabi gyakorlatilag az imént vallotta be némán, hogy többnek tart, mint barátja.

A hangszóróból új dal szólalt meg, nekem pedig széles vigyort költöztetett az arcomra, és elhúzódtam kicsit Szabi öleléséből.

– Tudod mi ez, ugye? – kérdeztem vigyorogva a fiútól, aki csak sóhajtva temette kezébe az arcát. Letört szkepticizmusával mit sem törődve pattantam fel – már amennyire azt a tántorgást, amit leműveltem felpattanásnak lehet nevezni.

– Hát hogyne tudnám, Rena – sóhajtott a fiú, miközben ő is feltápászkodott.

– És azt is tudod, mit jelent?

– Közös karaoke? – sóhajtott lehunyt szemmel a fiú.

– Közös karaoke, biza! Ne legyél buli gyilkos – ragadtam karon, és visszahúztam őt az asztalhoz, ahol Bencééket hagytam.

– Hé, sztárcsatár! Töltesz két páleszt? – fordultam a barnahajú fiú felé.

– Egyből duplázol? – vonta fel a szemöldökét, de csak vállon legyintettem.

– Hülye, egy nekem, egy Szabinak. – Többet mondanom sem kell, néhány pillanattal később már ott virított a két kis műanyag stampóban az átlátszó ital. Szabival egymás szemébe nézve koccintottunk, hogy aztán a pillanat tört része alatt csapjuk le az italt.

Még el sem múlt a pálinka okozta égő érzés a torkomból, már Bence és Szabi hathatós segítségével másztam az idő közben színpaddá avanzsált asztal tetejére. Mindkét srác csatlakozott hozzám, a második refrénre teljessé is vált a formációnk, így teljes szinkronban tudtuk koreográfiával együtt énekelni a dalt.

– Nád a házam teteje, teteje, rászállott a cinege, cinege. Hess le róla cinege, cinege, leszakad a teteje, teteje. Ha leszakad mi lesz véle? Sárga lábú cinege, cinege, Hess le róla cinege, cinege, leszakad a teteje, teteje.

A mix aztán szünet nélkül váltott a Már minálunk babámra, így természetesen azt is végigtoltuk a világot jelentő deszkákon állva, semmitől sem zavartatva. Éppen véget ért a dal, és kíváncsian vártam, mi következik utána, amikor egy ismerős hang ütötte meg a fülem a hátam mögül.

– Fél óra! Fél órára hagytunk magadra, az ég áldjon meg – fakadt ki Marci. – Ti meg még adjátok alá a lovat?

– Valójában kifejezetten hálás vagyok, ha adják alám a lovat. Érted... – kuncogtam fel a saját pocsék viccemen, és felé fordultam volna, de az asztal nem volt olyan széles, mint arra számítottam volna. Valószínűleg hangos csattanással terültem volna szét a földön, ha Nico nem érkezik meg közvetlen mögém, hogy egy elegáns mozdulattal elkapjon estemben, és biztonságban a földre helyezzen. – Én megmentőm – fontam a karom a nyaka köré.

– Menjünk? – kérdezte Nico előzékenyen, mire amennyire a mozaikos környezetem engedte, határozottan megráztam a fejem.

– Neeem, maradjunk még – kérleltem. – Táncolni akarok! – jelentettem ki, ahogy keresztbe fontam magam előtt a karom. A Nico háta mögött ácsorgó Marci fojtott röhögéséből arra jutottam, hogy nagyjából úgy nézhettem ki, mint egy ovis, és a Nico szája sarkába kúszó mosoly is erre engedett következtetni, de a legkevésbé sem érdekelt.

– Sok sikert, haver, hogy meggyőzd a hazamenetelről – veregette vállba pesti barátom a németet, aki csak nagyot sóhajtott.

– Kössünk alkut – vetette fel Nico, mire érdeklődve igyekeztem a szemébe nézni, de a fókusz még mindig nem teljesen működött. – Ha el tudsz sétálni a pályáig egyenesen, akkor maradunk még – vigyorodott el a német, felém nyújtva a kezét. Persze egyből kapva kaptam az alkalmon, és beleegyezésem jeléül megráztam, hogy aztán csúfos kudarcot valljak a küldetésemben.

Persze azért a búcsúzkodás alatt még végigroptunk Bencéékkel másfél számot, és egy kilépő pálinka is lecsúszott, szigorúan a csatár meggyőzésének hatására.

– Ígérd meg, hogy ha most beülünk abba a kölcsönzött autóba, nem leszel rosszul – kérte Nico, amikor aztán végre a nyakába csimpaszkodva haladtunk a Volvo felé.

– Nem tudom garantálni – ráztam a fejem, de gyorsan meg is bántam, mert megint képkockákra töredezett a nyéki focipálya előttem.

– Szólsz, mielőtt rosszul lennél?

– Megpróbálok – feleltem óvatosan, mire Nico csak nagyot sóhajtott. Nem az autóhoz mentünk, hanem a parkolóban sétálgattunk, miközben a német próbált belém diktálni egy fél literes mentes ásványvizet. A friss levegő és a folyadék hatására már kezdett kevésbé mozaikosnak tűnni a világ.

– Félek, hogy mi lesz, ha vége a nyárnak – motyogtam magam elé. Megengedtem egy lassú, óvatos oldalpillantást Nico felé.. A német engem mustrált, összevont szemöldökkel próbált analizálni a kék szemeivel.

– Teljesen különbözőek a világaink, én egyelőre ezer szállal ide vagyok kötve Budapestre és Nyékre, te pedig utazod a világot, és éled az álmod, és ez így van rendjén, csak... Annyira apró vagyok ebben az egészben. És... – megakadtam egy pillanatra, mert fogalmam sem volt, hogyan fejezzem ki magam. Zavarosak voltak az érzéseim, zavaros volt az agyam az alkohol miatt, és így sokkal kevésbé ment folyékonyan az angol. – Itt, a természetes környezetemben otthonosan mozgok, és így hogy együtt vagyunk még talán tudok érdekesnek tűnni. De félek attól, hogy te visszamész a világodba, és én nem maradok több egy kellemes emléknél. Vagy talán még annyi sem, mert annyi sokkal szebb, sokkal vonzóbb lány vesz körül, akikkel sokkal kevesebb probléma van mint velem, és csak... Talán nem akarom, hogy vége legyen.

– Reni... – kezdett volna bele Nico, de nem hagytam, hogy folytassa. Már belelendültem a félelmeim és aggályaim ecsetelésébe, és tudtam, hogyha most abbahagyom, akkor valószínűleg sose fogom tudni újra rávenni magam, hogy belekezdjek. Az alkohol dolgozott bennem és a gátlásaim legyűrve túlzóan őszintévé tett.

– Rettegek attól, hogy nem vagyok elég, gyakorlatilag bármikor közöm volt bármilyen fiúhoz, ez örök félelmem volt. Félek attól, hogy kevés vagyok, és hogy találnak nálam jobbat, és félek attól, hogy összetörök, és egyedül maradok, ami nyilvánvaló ostobaság, mert miért kezdene bele bárki bármibe a kudarc gondolatával. De mint egy időről időre újra elfertőződő szúrás bennem van ez az örökös rettegés, amitől nem tudok szabadulni.

– Nézd Reni... – kezdte ismét Nico. Határozottan megfogta az állam, és finoman maga felé fordította a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni. – Nem tudom megígérni, hogy mindig itt leszek a közeledben. De mindent meg fogok tenni, hogy úgy tűnjön, mintha. Megértem a félelmeidet, de azt is megígérem, hogy azon fogunk dolgozni, hogy elhidd, hogy minden porcikád rohadtul tökéletes, és ami még fontosabb, elég. Több is, mint elég.

Meg merem kockáztatni, hogy soha senki nem mondott még ennyire kedves, és szívet markoló dolgot nekem. Biztos voltam benne, hogy nem ez volt az utolsó ilyen beszélgetésünk, és abban is, hogy rengetegszer lesz szükségem újbóli megerősítésre, de hinni akartam abban, hogy egyszer teljes mértékig a magaménak érzem majd mindazt, amit Nico elmondott. 

*******

sziasztooook!

Először is, kellemes húsvéti ünnepeket minden kedves olvasómnak 🐇El is érkeztünk az Azon a nyáron 15. fejezetéhez, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag mindjárt a végére érünk Nico és Reni történetének. Legalábbis ami az első felvonást illeti, mert kacérkodok a gondolattal, hogy esetleg írnék nekik egy folytatást, de egyelőre túl sok olyan tervem van, amit meg akarnék valósítani. De az alapelképzeléshez mit szólnátok, szívesen olvasnátok még róluk, vagy ugorjunk inkább valaki másra? 

Mielőtt rátérnénk, hogy milyen terveim vannak még, kérdeznék párat a fejezetről. 😊 Bármi hozzáfűznivaló az autóban zenét hallgatásról? 😅 Bevallom, remek nosztalgia volt ezekről a zenékről írni, és közben hallgatni őket 🎵 Hogy tetszett a megyei meccs? Őszintén remélem, hogy sikerült jól visszaadnom a hangulatot. Annak idején rettenetesen sok időt töltöttem megyei meccseken, szóval mondhatnám, hogy sok minden tapasztalatból jött, de persze a valósággal való bárminemű egyezés csupán a véletlen műve😇😅 Mit gondoltok Detti árulásáról és Reni kiakadásáról? Egyrészről, szerintetek mi lehetett Detti motivációja ezzel? Reni jogosan akadt ki rá? Mi a véleményetek arról, hogy Szabi többet érez Reni iránt? Szerintetek jó lóra tett Nicóval? Mit gondoltok az parkolóban megejtett beszélgetésükrről? Nico komolyan gondolhatta az elmondottakat? 

Összességében bármilyen véleményt szívesen fogadok legyen az jó vagy rossz, rövid vagy hosszú. 🤗 Nagyon nagy esély van rá, hogy ez volt az utolsó előtti fejezet, és még egy, és egy utóhang van hátra. Amivel (mármint a 16. fejezettel) nagyjából sehogy sem állok sajnos. DE igyekszem, és most is sikerült egy hónap alatt összekalapálnom egy részt (igaz, ebből sok részlet megvolt már korábbról). 

Viszont, hasznosan töltöttem a húsvét eddigi napjait, mert készülget a The Ballet Girl vázlata, olyan nagyon, hogy igazából néhány részlettől, végső finomítgatástól eltekintve készen van. Őszintén bízom abban, hogy mire eljutok odáig, hogy írni kezdjem, addigra TÉNYLEG be tudunk költözni a lakásunkba, hogy összedobjam az írós sarkomat. Ami szintén valószínű még, de ettől függetlenül kérlek, ne kezeljétek készpénznek, hogy a The Ballet Girl mellé szükségem lesz valami feel-good sztorira, ami jelen helyzetben nagyon úgy néz ki, hogy a Truth or Dare lesz, mert bár az sem teljesen all rainbows and sunshines, de hát csak rá kell nézni Landora, az az ember önmagában feel good. Nem akarok ígérgetésekbe bocsátkozni, hogy mikor, hogyan és miből lesznek új részek, mert egyelőre fogalmam sincs. A lényeg az, hogy tényleg készülgetek dolgokkal a jövőre nézve, amik remélem, hogy meg is tudnak majd valósulni. 

A lényeg, hogy dolgozom azon, hogy ne legyen teljesen kihalt se a wattpadom, se az instám, se a tiktokom, néha, ha kedvet kapok hozzájuk, akkor még kontent is van rajtuk, szóval feel free to follow 😊💖

A következővel kapcsolatban nem ígérek semmit (szokás szerint), de instán mindenképp adok majd infót magamról. 

addig is, legyetek jók!🥰🤗😊

xx., D.