14. fejezet

– Rena! – kiáltott utánam Szabi, miután végeztünk a két bértartott ló lelovaglásával. Én éppen hosszú száron léptettem Maxszal, a srác pedig a pálya túloldaláról igyekezett utánunk ügetni, Robi rosszalló pillantásától kísérve. Nem szerette, ha az edzés vége után, még felhecceljük a lovak agyát.

– Mondjad, Nyomi – pillantottam rá, ahogy mellénk értek.

– Van kedved egy kávéhoz a Tátikában?

– Első körben egy zuhanyhoz van kedvem – sóhajtottam egy nagyot. Még dél sem volt, de már harmincöt fok közelébe kúszott a hőmérő. Lepillantottam a hajamra, és észleltem, hogy a kissé szétcsúszott fonatomból itt-ott szalmaszálak kandikáltak ki. – Meg hajat mosni – húztam fintorba a számat. – De aztán csapathatjuk. Hazavihetsz, meg aztán értem is jöhetsz – vigyorogtam rá, de ezúttal szőke barátomnak szaladt a magasba a szemöldöke.

– Ebben nekem hol a biznisz?

– Te hívtál meg kávézni – vontam meg a vállam, de az arcomról letörölhetetlen volt a széles mosoly.

Miután végeztünk a két bértartott lóval, magára hagytuk Robit, hogy megtárgyalja Baroneczkyvel a dolgokat. Érzékeny búcsút vettem hát Hercegtől, és a reggel viselt ruhámat a táskámba gyűrve, elegánsan felültem Szabi mögé a motorra, hogy hazafuvarozzon. Megegyeztünk abban, hogy két órát kapok, hogy embert faragjak magamból, ami még úgy is sikerült, hogy ebből fél órát a két kutyával meg a locsolócsővel bohóckodva töltöttem az udvaron. Tudtam ugyanis, hogy hajszárításra sok időt nem kell fordítsak, mert a nap, és a harmincnyolc fokot karcoló hőmérséklet megteszi helyettem. Így kivételesen fonat helyett kissé nyirkos hullámokban hagytam a vállamra omlani a barna tincseket, és csak a csuklómra húztam egy hajgumit, hogy ha már a hátam és a nyakam hűtésére alkalmatlanul szárazzá válik, fel tudjam kötni a fejem tetejére.

Szabi ismét pontos volt, mint mindig, így hát felpattantam mögé, néhány perccel később pedig már a Tátika félhomályában ücsörögtünk, és vártuk, hogy kiérkezzen a megrendelt kávénk. Napközben egészen barátságos volt a hely, ráadásul ilyenkor nem kellett a pultnál megvárni az italt, kihozták asztalhoz. A hangszórókból halkan szólt a Fújja el a szél a Crystaltól, és az egész miliő a gyerekkorom idézte. Egészen kicsi koromtól jártam a Tátikába, eleinte nagybátyámmal, és akkoriban mi még fagyit kaptunk Csabiékkal. Aztán idővel Máté lemorzsolódott, és összeszedtük helyette Szabit meg Janit, a hupikék fagyit pedig Ászokra cseréltük. De ezen kívül semmi nem változott – sem a Tátika berendezése, sem a kocsmának a törzsvendégköre, sem a lejátszási listák. És, ami azt illeti, a Kasza sem tanult meg énekelni azóta.

– Mizu a németeddel? – kérdezte Szabi gyakorlatilag abban a pillanatban, ahogy megérkeztek a kávéink az asztalunkhoz.

– Ejj, de kíváncsi valaki – húzódott mosolyra az ajkam. Feltéptem két tasakos cukrot, és beleborítottam a kávémba.

– Továbbra se értem, hogy tudod ilyen sziruposan inni a kávét – fintorgott a szőke, hangos kacagásra késztetve ezzel. Mint sok minden mást az életben, Szabi a kávéját is röviden szerette. Röviden és feketén, tökéletes kontrasztot alkotva az én tejes, tejszínhabos, cukros csodámmal.

– Ez kávé. Az egérméreg – böktem a csészéjében kavargó fekete lötty felé. – Egyébként azt hiszem, Nicóval minden rendben. Boldog vagyok vele, annak ellenére is, hogy mindenki megtesz mindent azért, hogy szarul érezzem magam.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Szabi, és széles homlokát az érdeklődés ráncai futották el, miközben a jobb szemöldöke a magasba szaladt. Sose értettem, hogy tudta külön mozgatni őket, egészen biztosra vettem, hogy tükör előtt gyakorolva sikerült neki elsajátítania ezt a tudást.

– Detti – sóhajtottam, és bár tudtam, hogy teljes magyarázattal nem szolgál, de a probléma forrását nagyjából leírta a lány neve is. – Tudod, hogy én nagyon toleráns vagyok Dettivel, és minden hülyesége ellenére is szeretem, de vannak dolgai, amit egyszerűen sem megérteni, sem elfogadni nem tudok.

– Mit csinált már megint? – Szabi reakciója sok mindent elárult Detti megítéléséről. Nem mondanám, hogy direkt volt bajkeverő, inkább csak hajlamos volt rossz döntéseket hozni. És függetlenül attól, hogy milyen könnyen nyitott emberek felé, rémes volt az emberek megítélésében, és talán még kevésbé ment neki a konfliktuskezelés.

– Úgy viselkedik, mint egy sokat látott, okoskodó picsa – sóhajtottam ismét. – Nem tett jót neki, hogy egész nyáron távol volt innen, mert az ilyen időszakok mindig előhozzák ezt az oldalát.

Szabi talán régebb óta ismerte Dettit mint én, mert mindketten Nyéken nőttek fel, és egy baráti körbe tartoztak az ősidők óta. Tudta hát azt is, hogy mennyire ragaszkodom a barátságunkhoz, annak ellenére, hogy néha mindketten piszkosul nehézzé tettük azt.

– Nézd Kicsi, tudod milyen a természete – hagyján, hogy előbb beszél, minthogy gondolkozna, de napokkal később esik le neki, hogy amit mondott, azt más akár bántónak is érezhette, ha egyáltalán leesik neki. Bármit mondott is, egészen biztos nem az volt a célja, hogy szarul érezd magad miatta.

– Igazad lehet – kortyoltam egyet a kávémból a csíkos szívószálon át. Időközben felismertem az aktuálisan szóló dalt, és arcomon széles vigyorral kezdtem a rádióval együtt énekelni: – Tiszta szemed el nem rejthet, SOLYMÁR a szívem rég csak egy szót vár, miért kínzol SOLYMÁR.

– Ugye tudod, hogy a dalszövegben nem Solymár van? – kérdezte Szabi vigyorogva, én pedig csak megforgattam a szemem.

– Ne már, tényleg? – kaptam a kezem a szám elé, tettetett hitetlenkedéssel. – Persze, hogy tudom, így semmi értelme a szövegnek.

– Amúgy sincs sok – tette hozzá a srác, még mindig levakarhatatlan vigyorral. Ha eddig lett volna is bármi kétségem azt illetően, hogy badarság, amit Detti állított, Szabi tökéletesen eloszlatta ezzel a kora délutánnal. Mert én egész biztosan éreztem, hogy a barátságunk olyan szilárd lábakon áll, mint még soha, és hogy ezt semmilyen tornádó vagy szélvihar sem tudja ledönteni. Még szőke barátnőm kényszerképzetei sem.

Éppen a lovas világ aktuális pletykáit elemezgegttük, mélyen szántó részletességgel, mikor megszólalt az asztalra helyezett telefonom. A kijelző Nico nevét írta, nekem pedig egyből szentimentális mosoly telepedett az arcomra. Elnézést kértem Szabitól, és a Tátika elé sétálva fogadtam a hívást.

– Na, sikerült kipihenni a tegnap esti mulatozást? – érdeklődött a német, és a hangja alapján egészen biztos voltam benne, hogy éppen széles vigyor ül az arcán.

– Fél hétre már a lovardában voltam, dolgozni. Kegyetlen az élet – sóhajtottam teátrálisan.

– Aki éjjel legény... – kezdte Nico, de közbevágtam.

– Azt nappal hagyni kell aludni, szegényt. – Csak felnevetett rajta, hangosan és jóízűen, nekem pedig beleremegett a szívem ebbe a nevetésbe, annyira jól esett hallani.

– Azon gondolkoztam, hogy van-e már vajon programod ma délutánra? – terelte más vizekre a beszélgetést Nico.

– Hát konkrét programom nincs, annyi biztos, hogy meg kell jelenjek otthon, mert anyáék ma délelőtti üzeneteiből arra következtettem, hogyha ezt nem teszem meg, lassan kereső csapatokat fognak indítani utánam. – Egyébként is illő lett volna hazamenni, mert azt ígértem anyának, hogy ha komolyodik a dolog Nicóval, akkor beszámolok neki mindenről, ez pedig egyelőre még váratott magára. Szerencsére a szüleim kellően megbíztak bennem ahhoz, hogy nagyjából azt csinálhassak, amit akarok a nyáron, csak időről időre hírt kellett adnom magamról. Egy darabig beérték rövid üzenetváltásokkal, de néha igényt tartottak a személyes jelenlétemre is. – De az estém egészen biztosan szabad. Miért? Talán lenne valami jó ajánlatod? – kérdeztem incselkedve.

– Még az is lehet – nevetett fel Nico. Szentül hittem, hogy a nevetése háborús konfliktusokat lett volna képes megoldani. – Vacsorázhatnánk egyet, na meg van a hotelben egy egészen korrekt medence, ha már fürdőbe nem vittél el – hánytorgatta fel az előző napi kirándulásunkat, mire csak megforgattam a szemem.

– Ígérem, hogy ha legközelebb Budapesten jársz, a város összes fürdőjébe elviszlek, de harmincöt fokban a fene se akar termálfürdőbe menni – sóhajtottam fel.

– Rendben, de szavadon foglak.

– Legyen így! – Boldog mosoly költözött az arcomra, mert ez egyben azt is jelentette, hogy ezután a nyár után is tervez velem a német.

– Szóval vacsi és medence? – kérdezett rá a német az esti programunkra, én pedig itt éreztem idejét bevetni a szombati ördögi tervemet.

– Lehet róla szó esetleg. De mit szólnál, ha a medencézésért cserébe te holnap eljönnél velem a Kápolnásnyék szezon-nyitó meccsére?

– Ekkora áldozat velem medencézni? – kérdezte Nico megjátszott sértettséggel.

– Ekkora áldozat velem meccsre jönni? – kérdeztem lebiggyesztett ajkakkal, bár tudtam, beszélgető partnerem nem láthatja.

– Rendben, legyen – sóhajtott fel, nekem pedig letörölhetetlen vigyor költözött az arcomra – Ma este hét?

– Ma este hét. Már alig várom – tettem hozzá, és reméltem, hogy Nico érzi a hanglejtésemből, hogy tényleg nagyon várom a mai találkozásunkat.

– Én is – tette hozzá mézédes hangon, amitől újra erőteljesen dobogni kezdett a szívem. Elköszönés után bontottam a vonalat, aztán visszaballagtam Szabihoz a Tátikába.

– Pofátlan dolog lenne megkérni téged arra, hogy dobj majd el haza, aztán a vasútállomásra?

– Dehogy, Kicsi. Hisz tudod, azért élek, hogy a sofőröd legyek. – Szabi színpadiasan meghajolt, én pedig csak kacagtam rajta.

– A motoron legalább hűt a menetszél – sóhajtottam, a fiú pedig bőszen egyetértett.

****

Furcsa volt belépni a házunkba otthon, kicsit olyan érzés, mintha vendégségbe érkeztem volna. Tényleg rég voltam itthon, úgyhogy abszolút jogosnak tartottam anyáék kérését, miszerint látni szeretnének. Az ajtó nyílására és a kulcs csörgésére anya kidugta a fejét a konyhából, arcán tettetett meglepődöttséggel.

– Nándi! – kiáltott apa után. – Hozd a fényképezőt, Reni hazajött, örökítsük meg a pillanatot, ki tudja, mikor látjuk legközelebb.

– Örömmel hallom, hogy bár rég voltam itthon, a humorod nem változott – forgattam meg a szemem, de hagytam, hogy anya az ölelésébe vonjon.

– Jókor jöttél, pucolhatsz zöldséget, míg én berántom a levest – rántott be anya a konyhába, és a pillanat tört része alatt, már az asztalnál ültem. – És közben elmesélheted a legutóbbi heted.

– Látod? Ezért jövök ritkán. Munkára fogsz, és még kávét se kapok. – Duzzogásom ellenére a kezembe fogtam a zöldséghámozót, és nekiláttam a kikészített édeburgonyának.

– Szegény, hányattatott sorsú gyermek – sóhajtott fel apa, ahogy belépett a konyhába. Nem vicceltek, tényleg hozott fényképezőt, és lőtt rólam egy fotót zöldségpucolás közben.

– Nos az a helyzet – kezdtem bele kicsit később, mikor már mindketten kiörömködték magukat egyetlen utóduk viszontlátásában, és kényelmesen helyet foglaltak a konyha melegében –, hogy úgy néz ki, Nicóval több lehet a dologból, egy-két randinál. – Leraktam a zöldségpucolót, meg a félig hámozott édesburgonyát, és anyáékra pillantottam. – Nem tudom, hogy pontosan mennyire, de azt hiszem részéről és részemről is kellően komoly ahhoz, hogy folytassuk.

– Ez remek, kicsim! – lelkendezett anya. – Mi mikor ismerhetjük meg? – tette fel a kérdést, ami miatt feltehetőleg mindkettejük oldalát fúrta a kíváncsiság.

– Ó, na annyira azért még nem komoly – nevettem fel. – Nehéz ez, mert valószínűleg rövidesen átváltunk távkapcsolatba, és ki tudja, mikor tudunk legközelebb találkozni – sóhajtottam fel. Ez a rész azért engem is rendesen aggasztott még, de ha jól olvastam apa arcáról, ő határozottan megkönnyebbült, hogy hamarosan több ezer kilométer fog elválasztani minket. Valószínűleg a lányos apák legnagyobb titokban dédelgetett vágyálma egy távkapcsolat a lányuknak, mert rengeteg számukra jelentkező probléma-faktort mellőz.

Míg készült a kései ebéd, meséltem kicsit Nicóról, már ami a szülők számára publikus részét jelentette a kapcsolatunknak, és anya teljesen odáig lett érte. Ahogy láttam, apa sziklaszilárd álarca is kezdett némileg megrepedezni, de neki azt hiszem egyelőre elég volt annyi, hogy boldognak lát mellette. Aztán ebéd közben lelkendeztem kicsit Hercegről, meg az őszi esélyeinkről, és a kicsinél kicsit többet Maxról, és hogy mennyire érdekes új tapasztalat egy díjlovat lovagolni, meg hogy alapból mennyivel másabban kell kezelni őt személyiségéből adódóan, mint Herceget. Apa konyított a lovagláshoz, fiatalabb korában maga is lovagolt hobbi szinten, de mostanság már csak néhány versenyemre jött ki, ha éppen úgy jött ki a lépés, így neki nem volt teljesen kínaiul a mondandóm.

Az ebéd, és egy újabb kávé után aztán elkezdtem összekészülődni a vacsi-randira. Egy vékony pántos ruhára esett a választásom, aminek a felső része mustársárga volt, a szoknya része pedig A vonalú és virágmintás. Szerettem ezt a ruhát, mert kényelmes volt, és mindennemű erőlködés nélkül is csinos. Egy táskába összeszedtem a fürdőruhám, némi ruhát másnapra, a neszeszerem és a fényképezőm. Szerettem, ha nálam van, mert nem tudtam, mikor találom szembe magam egy megörökítendő pillanattal. Meg egyébként is megnyugtatóan hatott, ha a kezem ügyében volt.

Anyának megemlítettem, hogy jó eséllyel Nicónál fogok aludni, de a biztonságos szexről szőtt tanmesét igyekeztem a lehetőségekhez mérten a legjobban elkerülni.

– Nézd, semmi olyan nem fog történni, amit nem akarok, én pedig egyelőre nem tervezek lefeküdni Nicóval – jelentettem ki neki. – De azért megköszönném, ha apának ezt nem említenéd – tettem még hozzá, mire anyától kaptam egy rosszalló pillantást. – Csak meg akarom kímélni az idegrendszerét. – Szám széles vigyorba húzódott.

– Szörnyű vagy – sóhajtott anya.

– De ezért szerettek!

– Inkább ennek ellenére – nevetett fel anya is, de most rajtam volt a sor, hogy sértettséget tettessek.

– Inkább elébe megyek a további sértegetéseknek, és elinduluk. Holnap megyünk a nyéki meccsre, aztán majd dobok egy üzit, hogy merre tovább. – Anya csak bólintott, majd egy puszit nyomva az arcomra sok sikert kívánt a randihoz. Vigyorogva léptem ki a kapun, és dugtam a fülembe a fülhallgatómat – a zene nélkül tömegközlekedést egymagamban túl stresszesnek találtam.

****

Nico lejött értem a hotel előcsarnokába, és egy gyorsnak induló, de végül egészen hosszúra nyúló üdvözlő csók után már kézen fogva vezetett az étterem felé. A hotel éttermére nagyjából igaz volt mindaz, ami az egész szállodára is. Monumentális volt, sokszor túlzó, és sütött róla az értékrend, amit képviselt. Éppen ezért kicsit feszélyezve is éreztem magam, mikor leültünk az asztalhoz, de Nico kézfejemre csúsztatott tenyerétől, és biztató mosolyától egy kicsit sikerült elvonatkoztatni a minket körülvevő miliőről, és inkább a németre koncentrálni a figyelmem.

– És hogy telt a napod egyedül?

– Magányosan. – Annyira csodáltam Nico mimikáját, hogy bár a lefelé biggyesztett szája szomorúságról árulkodott, de a vidáman táncoló kék szempár elárulta, hogy valójában csak mókázik. – Egyébként megnéztem a konditermet, edzettem kicsit... – kezdte, én pedig az alsó ajkam finoman beharapva emeltem meg a szemöldököm.

– Ó, ez nagyon érdekesen hangzik. – Szemkontaktust teremtve kortyoltam egyet a nemrég kihozott boromból, és meg mertem volna esküdni, hogy Nico nyelt egy hatalmasat.

– Meghiszem azt – nevetett fel végül, hogy aztán az én napomról érdeklődjön, én pedig elmeséltem mindent – kivéve persze Detti pici furkálódását, mert nem akartam ilyenekkel elrontani ezt az amúgy fergetegesnek ígérkező estét.

– Arra gondoltam, hogy holnap vonatkozhatnánk Kápolnásnyékre.

– Ki van zárva – vágta rá egyből Nico.

– Miért, nem szeretsz vonatkozni? – vontam össze a szemöldököm.

– De igen, talán még jobban, mint vezetni. De rugalmatlan. Ráadásul egész héten tömegközlekedtünk – tette hozzá, és egy egész kicsit úgy festett, mint egy kisgyerek, akit sokadjára parancsolnak a szobájába rendet rakni. – Szóóval, mivel sejtettem, hogy valami ilyesmi ötleted lesz, ezt megelőzendő béreltem ma egy kocsit. – Meg tudtam őt érteni egyébként, a helyében valószínűleg én is szívesebben választottam volna a vezetést, mert ha nem jön be neki a dolog, akkor mindig ott az alternatíva, hogy hazavezet.

– Milyen felkészült valaki – vigyorogtam, de aztán bólintottam egyet: – Rendben, legyen. De én választok zenét! – kötöttem ki.

– Kérlek mondd, hogy politikai pályára szánod magad. Ahogy alkudozol, simán alkalmassá tenne rá – vigyorogott a német, én pedig felnevettem.

– Nem tudom, hogy ezt bóknak szántad-e, de itt nálunk nem dicsőség politikusnak lenni. – Nicótól csak egy összevont szemöldököt kaptam, de inkább nem kezdtem magyarázni, csak megráztam a fejem, és visszafordultam a pestós-paradicsomos gnocchimhoz. Bár Nico győzködött, hogy rendelhetek akármit, a meleg, meg a korábban otthon elfogyasztott, kései ebéd miatt csak egy könnyű olaszos vacsira vágytam.

– Őrülten szexi vagy – mért végig Nico, ahogy nem sokkal később kisétáltam a fürdőszobából a bikinimben és a be nem kötött szállodai köntösben. A srác tekintetében volt valami megfoghatatlan csodálat, amitől egyedülállónak és különlegesnek éreztem magamat. Soha senki nem nézett még így rám, és piszkosul jól esett ez az odaadás. Semmi tolakodás, vagy illetlenség – na jó, esetleg egy egészen pici, de annyi talán belefért –, tisztán csak gyengédség, és ez azon túl, hogy megmelengette az egész belsőm, kellemes bizsergést futtatott végig a gerincem mentén. Őrület, hogy Nicónak elég volt rám néznie, és lángba borult az arcom és versenyautókat megszégyenítő sebességgel vert a szívem.

– Te sem panaszkodhatsz – szóltam, amint megtaláltam a hangom. A tekintetem végigfuttattam rajta, és hosszasan elidőztem a hasa kockáin és a szálkásan ívelt karjain. Nicót látva néha még mindig elgondolkodtam azon, hogy nem-e csupán egy túlzottan élénk, hosszúra nyúlt álom a jelenléte az életemben. De aztán röviden megcsókolt, én menetrendszerűen elfelejtettem a nevemet is, hogy aztán elhúzódva Nico az arcára varázsoljon egy pajkos vigyort, és úgy téve, mintha nem éppen most szedegetném össze a darabjaimat, kézen fogott, hogy mutassa az utat a wellness részleg irányába.

– Nem félsz? – kérdeztem, már a szálloda földszintjén található jakuzziban ülve Nicótól.

– Mitől? – szőke szemöldöke értetlenül ugrott a magasba.

– Hogy egyszer nem szállsz ki az autóból. Mert ha egészen őszinte akarok lenni, bennem minden nagyobb balesetkor átfutnak hasonló gondolatok, és akkor néhány pillanatig olyan, mintha valaki teljes erejéből gyomorszájon vágott volna. Elzajosodik a külvilág, és arra a néhány perce megszűnik a környezet minden zavaró tényezője. Pedig eddig még csak közvetlen érintettségem sem volt – ingattam meg a fejem, hogy aztán a tekintetem a pezsgőfürdő színesen váltakozó fényeiről Nico arcára fordítsam.

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem futott végig rajtam. De amint hagyod, hogy beleköltözzön az agyadba, onnantól már nem lesz ugyanaz semmi, és te sem leszel ugyanaz a pilóta.

– Miliszekundumok alatt kell döntenetek, ha elbizonytalanít a félelem, nem tudsz a határon vezetni. Valami ilyesmi, ugye?

– Pontosan. Vannak necces helyzetek, amik után úgy száll ki az ember, hogy remeg a lába, és egy hang sem jön ki a torkán, de igyekszem az adrenalin oldaláról megfogni, és nem a féleleméről.

Hümmögtem egy sort, de inkább nem feleltem semmit. Egy életforma volt ez, amit valószínűleg senki olyan nem érthet meg és nem érezhet át igazán, aki nem él ebben benne, résztvevőként. Megszállottságnak tűnhet, és talán az is, de éppen ez a csodája ennek a sportnak, a határok feszegetése és önmagunk korlátainak kitolása.

– Ha azt vesszük, téged is elbizonytalaníthatna az, mikor ló és lovas együtt bukik, kicsit sem veszélytelenebb, mint egy versenyautó. Az autónak legalább nincs saját akarata – tette hozzá, én pedig elmosolyodtam.

– Hát, az talán valóban nincs. De a lovam nem is képes 300 km/h feletti végsebességre – kuncogtam, ahogy egy kis adag vizet felé fröcsköltem. – Egyébként nem rossz a hasonlatod – pillantottam aztán fel a szemébe, ahol a váltakozó színű neonfények élénk táncot jártak. – Ebből a szempontból talán szerencsés vagyok, mert sosem estem még akkorát, hogy el kelljen gondolkodnom azon, hogy vissza merek-e szállni. De nálunk is elég ha egy kicsit meginogsz te, és tudat alatt olyan jelzést kommunikálsz a lónak, ami összezavarja, és mondjuk megtorpan.

– Érdekes sport ez, egy időben a húgom is odáig volt a lovakért, de ő kinőtte. – Kapva kaptam az alkalmon, mert eddig még nem igazán mesélt a családjáról, de ez jó lehetőségnek tűnt arra, hogy hallhassak róluk.

– Kiskamasz koromban semmi mást nem voltam hajlandó olvasni, csak lovas regényeket, de azokból egy könyvespolcot tele tudtam pakolni – nevettem fel. – Mennyi korkülnbség van köztetek a tesóddal?

– Öt év, szóval technikailag közelebb van hozzád korban, mint hozzám. Jól kijönnétek. – Ez a gondolat megremegtette a szívem, mert azt jelentette, hogy nem csak én játszottam a gondolattal, hogy beemeljem őt az életembe, hanem fordítva is.

– És jó testvérek vagytok? Marci és a húga állandóan vitatkoznak valamin, és folyton piszkálják egymást, de mindig számíthatnak a másikra, és ez szerintem nagyon megnyugtató lehet – merengtem el. Hiába voltak ott az unokatesóim, vagy a barátaim, sejtettem azt, hogy egytestvér egészen más lehet.

– Steph egész gyerekkorában idegesítő volt, mint minden kishúg – nevetett fel. – De aztán kinőtte ezt, most már egy jó pár éve azért tudunk jól beszélgetni, meg közös programokat szervezni.

– Tök jó dolog lehet – merengtem el. – Mármint, ha van az embernek egy testvére. Mindig irigykedtem azokra a barátaimra, akik egy, kettő vagy sok testvér között nőttek fel.

– A világ minden pénzéért sem válnék meg a húgomtól, de nyilván van árnyoldala is. Például mindig ott van az összehasonlítási alap, vagy hogy osztoznod kell velük mindenen.

– Na jó, mondjuk az elhiszem, hogy idegesítő. Az egyik barátnőm gyerekkorában a számítógépen osztozott a bátyjával, testvériesen. Ez náluk csokiosztásnál is azt jelentette, hogy barátnőmé volt a papír a srácé a csoki. – Nico hangosan felnevetett, és meg voltam győződve róla, hogy azért, mert ő is hasonló piszkos trükkökkel piszkálta a húgát gyerekkorukban.

– Ha nem F1-es pilóta lennél, akkor mi lennél? – szegeztem neki a kérdést, ami ismét megnevettette a szőkét.

– Ez most honnan jött? – széles mosoly ült az arcán, és kedves, már-már szeretetteljes pillantás a tekintetében.

– Nem tudom, csak úgy eszembe jutott – vontam vállat.

– Apának szállítmányozó cége van, én is ezt tanultam. Meg nyelveket – tette hozzá, felkeltve ezzel az érdeklődésem.

– Milyen nyelvek? A nyilvánvaló angolon és németen kívül.

– Franciául és hollandul is beszélek.

– Váó, ezt nem is tudtam. De ez tök király. Mondjuk azt sejtettem, hogy jó a nyelvérzéked – merengtem el, de látva Nico kaján vigyorát megingattam a fejem. – Nem úúúgy – fröcsköltem le egy kis vízzel. – Az angolod nagyon jó. Úgy értem, sokkal jobb, mint a többi pilótának általánosságban.

– A nyelvtudás bárhova sodorja az embert az élet, jól jön, ezt tanították a szüleim kiskoromtól kezdve, én meg hittem nekik. – A mosoly úgy tűnt, levakarhatatlan a borostás arcáról. – Apropó szülők, a tieid mit szólnak ehhez? Vagyis, inkább azt kérdezem, tudnak-e egyáltalán rólam? – nevetett fel zavartan, felém nyújtva a kezét. Mosolyogva csúsztattam a tenyerem az övébe.

– Tudnak, igen – bólintottam, ahogy kényelembe helyeztem magam Nico combján, vele szemben ülve. – Anya a kezdeti ellenállás ellenére azt hiszem látatlanul is rajong érted, és valószínűleg lépésekre vagyunk attól, hogy elfogultan neked adjon igazat mindenben. – Kezemet a nyaka köré fontam, és a hajába fúrt ujjakkal kezdtem cirógatni őt. – Apa pedig... Komplikált ez, mert nyilván a lányos apák sosem örülnek annak, ha a lányuk körül fiúk legyeskednek. Ennek ellenére azt hiszem rendkívül elfogadó, amíg azt látja, hogy én jól érzem magam.

– És jól érzed magad? – Hangja rekedtes volt, ahogy egészen közel hajolt hozzám. Derekamon ülő tenyerei közelebb húztak magához.

– Jól. Nagyon jól. Remekül – suttogtam én is, egyre csak csökkentve a kettőnk ajka közti távolságot. Mégsem én voltam az, aki végül megszüntette, hanem Nico. Forró volt a csók, és intenzív, és sokkal másabb mint az eddigi összes csókunk. Az egyik keze a derekamról a hátamon át a nyakamra vándorolt, végigborzongatva a gerincem, hogy így húzzon még közelebb magához, noha ez fizikai képtelenségnek tűnt. Belevesztem Nico érintéseibe, ahogy szinte nem tudtam hol kezdődik az egyikünk és hol végződik a másik. Őrjítő volt, bizsergető és felemelő, közben pedig olyan teljességérzet töltött el, ami talán még sosem. Nico csókja betöltötte a magányosság lelkemre ütött lyukait, és én úgy simultam az ölelésébe, mintha nem lenne holnap, és nem létezne semmi más csak mi ketten, a minket ölelő forró vízben.

Értékesnek éreztem magamat, és ami még ennél is fontosabb, elégnek. Nico egyetlen másodpercere sem éreztette velem azt, hogy amit adni tudok neki, az bármilyen szempontból kevés lenne, ezért pedig egy kicsit újra meg újra beleszerettem minden érintés és minden csók után. Mellette lenni minden pillanatban olyan volt, mintha egy tökéletes film legtökéletesebb filmkockáját merevítettük volna ki, azzal az apró különbséggel, hogy nem csupán egy pillanatról volt szó, hanem állandóságról. Tetszett, hogy Nico maga húzta meg a határokat, és szigorúan azokon belül is maradt, és közben mégis olyan érzéseket ébresztett bennem, amiktől a nevemet is elfelejtettem. Többet és többet akartam belőle, feszegetni a saját határaimat, felfedezni Nico minden porcikáját, és hagyni, hogy ő is ugyanezt tegye velem.

Követelőzve húztam közelebb magamhoz a hajába markolva. Mohó volt a csók, és amikor a német finoman megszívta az alsó ajkamat, vészesen kevésnek éreztem a rendelkezésre álló levegőt, és hiába a forró víz, borzongás futott végig az egész gerincem mentén. Ismeretlen, sosem tapasztalt bizsergés kezdett formálódni az alhasamban, és önkéntelenül is igyekeztem még közelebb tudni a csípőmet Nicóéhoz. Ha nem borította volna a mámoros vágyakozás vörös köde az agyamat, akkor egészen megrémített volna a gondolat, hogy alig több, mint egy hét ismeretség után mi mindent hagynék a németnek.

Persze ezúttal is a Nico volt az, aki eszénél volt, és egy nedves tincset kisimítva az arcomból, elhúzódott a csókból. Pihegve megállapítottuk, hogy mindkettőnk bőre teljesen szétázott már, meg egyébként is lehet, hogy célszerű lenne több ruhában folytatni az esti programot, így közösen arra jutottunk, hogy inkább áthelyezzük a székhelyünk Nico szobájába.

– Amúgy is van egy meglepetésem a számodra. – Alapvetően nem örültem annyira a jakuzzi és az iménti pillanatok magunk mögött hagyásának, de ezzel az egy mondattal Nico gyorsan meggyőzött, hogy emeljem ki magamat a vízből.

– Mi a meglepi? – kérdeztem rögtön, ahogy magamra terítettem a fehér szállodai fürdőlepedőt.

– Odaveszne a meglepetés ereje, ha elmondanám – nevetett fel a fejét ingatva. – Ezt a kis időt csak kibírod. – Közelebb húzott magához, hogy egy puszit nyomjon a hajamba, ezzel pedig el is űzte a várakozás miatti minimális durcásságom.

Összekulcsolt ujjakkal ballagtunk a lifthez, majd onnan Nico szobájába. Gyakorlatilag abban a pillanatban, hogy becsukódott mögöttünk az ajtó, a német felé fordultam.

– Szóóóval – kezdtem elnyújtva a szót, miközben karjaim a nyaka köré kulcsoltam. – Mi a meglepi? – Nico hátrahajtotta a fejét és felkacagott.

– Borzasztóan türelmetlen vagy, mondták már?

– Elképzelhető, hogy néhányszor említették már – bólintottam egyetértően. Valóban nem a türelmesség mintaképe voltam, mindentől azonnal akartam eredményt, és folyamatosan látni a változást.

– Úgy terveztem, hogy letusolunk... – kezdte Nico, én pedig anélkül vágtam közbe keresztkérdéssel, hogy az agyam egyáltalán fel tudta volna dolgozni, mi szökik ki a számon.

– Együtt?

– Külön gondoltam, de ha feltétlen ragaszkodsz hozzá, semmi jónak nem vagyok az elrontója. – Nico arcára kaján vigyor költözött, míg az enyém égő érzéssel adta tudtomra, hogy minden bizonnyal lángba borult.

– Jó lesz külön – motyogtam magam elé. – Én, meg az a felelőtlen, nagy szám – tettem hozzá, sóhajtva egyet. A szőke kegyesen figyelmen kívül hagyta, ahogy éppen igyekeztem magamat elsüllyeszteni egy emelettel lejjebb, és felvette a fonalat onnan, ahol az imént abbahagyta.

– Szóval miután mindketten letusoltunk, akartam odaadni, de feltételezem, hogy addigra alsó hangon kirágta volna az oldalad a kíváncsiság, szóval odaadom most. Szerettem volna valamit adni emlékbe, mert végtére is egy számomra idegen városban vagyunk, és nem igazán jeleskedtem abban, hogy kreatív, élményekben gazdag programokat varázsoljak neked. – Kezdett bele Nico, de abszolút nem értettem vele egyet, és ennek muszáj voltam hangot is adni.

– Dehogynem tudsz! – tenyerem az arcélére simítottam, és reszkírozva azt, hogy esetleg elveszek benne, Nico szemébe néztem. – Megmutattad a Hungaroringen a Forma-1 olyan oldalát, amit egyébként sosem láttam volna. Elvittél magaddal az afterre, bemutattál Nicónak – soroltam a dolgokat. – Ha mást nem is számolunk, ezek mind olyan dolgok, amik örök emlékek maradnak – fejeztem be, apró, lágy csókot nyomva az ajkára, de közben rettegés húzta össze a gyomrom, mert fájóan búcsú-ízű volt emlékekről és élményekről beszélgetni.

Nico mosolygott, és továbbra is tartottam magamat ahhoz, hogy a világ legszebb és legmegnyugtatóbb mosolyával rendelkezett, és átfutott az agyamon, hogy ha a fogorvosi várók az ő mosolyával lennének kiplakátolva, biztosan sokkal kevesebben mennének be gyomorideggel. De eszmefuttatásom gyorsan félbeszakadt, amikor egy gyanúsan ékszeresdoboznak tűnő tárgyat húzott elő.

– Ettől függetlenül szerettem volna valami tárgyi emléket adni, szóval keresgéltem egy kicsit a minap a városban, és te jutottál eszembe róla. – Levette a doboz fedelét, felfedve így a benne lévő ezüstkarkötőt, amiről kettő apró medál lógott. Az egyik egy fényképezőgépet ábrázolt, a másik pedig egy kerek medál volt, egy gravírozott R-betűvel.

– Ez valami csodálatos – suttogtam, mert hangosabb hang nem jött ki a számon. Valóban gyönyörű volt a karkötő, olyan, ami illett a stílusomhoz, és ami illett hozzám is, és erre Nico csodálatos érzékkel tapintott rá. – Köszönöm – tettem még hozzá, ahogy a nyakára csúsztatva a tenyerem, közelebb húztam magamhoz. Ám még mielőtt megcsókolhattam volna, így szólt:

– Jól áll, ha mosolyogsz – jelentette ki, majd tényleg megszüntette az ajkaink közti távolságot. Az arcomon ülő mosoly kiszélesedett, és amikor elszakadtunk egymástól, boldogan bújtam a szőke némethez, arcomat a vállába temetve. Arra a pár pillanatra nem létezett semmi más – sem kétségek, sem jövőtől való félelmek, sem irracionális megfelelési kényszerek. Csak... mi ketten voltunk.

********

sziasztok!

először is, így március elején szeretnék mindenkinek boldog új évet kívánni 😅🎉🍾 szörnyen sajnálom, hogy ennyire el voltam tűnve, de az éve eleje kicsit sem úgy alakult, ahogy mondjuk decemberben terveztem. röviden felvázolva - úgy volt, hogy munkahelyet váltok, végül egy nagyjából új munkakörrel meggyőztek, hogy maradjak, de egy közvetlen kollégám elbocsájtották, a közvetlen felettesem pedig felmondott, szóval gondolom mondanom sem kell, hogy a nyakamba szakadt némi extra munka. ráadásul (és ez innentől kezdve már kizárólag az én hibám, nem tudom a munkahelyemre fogni) idő közben kijött a két éve várt Hogwarts Legacy, elkezdtem vele játszani, nagyjából úgy érzem magam, mintha újra tizenhárom éves lennék, amikor először estem bele úgy isten igazán a Harry Potter fandomba. szó szót követett, és újra elkezdtem HP (fenéket, Draco Malfoy 💚🐉) fanficeket olvasni, és tudom magamról, hogy ez egy nagyon meredek lejtő. (legyen elég annyi, hogy a TikTok foryou-mba erőszakkal kell visszarángatnom az F1-es kontentet, mert semmi más nincs benne, csak Draco meg a Marauders 🥹🤦‍♀️) Ráadásul a héten ugye kezdődik az F1 is. DE! pont ezért éreztem úgy, hogy muszáj ma hoznom az új részt mert hát te jóságos istenem, mit művel Nico abban a Haasban 🥺💖 én annyira, de annyira örülök neki, hogy újra itt van 😍 de legyen elég ennyi a hányattatott, kisiklatott életemből, beszéljünk a történetről.

Mit gondoltok, tényleg maradéktalanul rendben van Reni és Szabi barátság? Tényleg csak barátság? Maradhat is csak barátság? Szerintetek  jó döntés, vagy hiba Reni szüleitől, hogy úgymond áldásukat adják Nico és Reni kapcsolatára? Mi a véleményetek, szerintetek is lehet párhuzamot vonni a díjugratás és az autóversenyzés között?  Úgy összességében, mit gondoltok arról, ahogyan formálódik Reni és Nico kapcsolata? Szerintetek lehet hosszú távon (időben és térben) is maradandó? És persze, hogy tetszik Nico ajándéka? Mi a véleményetek, jogos a felvetése, hogy nem tud élményeket adni Reninek, vagy inkább a lánnyal értetek egyet? 

Még egyszer, szörnyen sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várni a részre, tényleg igyekszem a következőt hamarabb hozni, de inkább nem ígérek semmit. Köszönöm mindannak, aki még itt van, és olvassa a történetet, és igazán hálás vagyok bárminemű véleményért akár hozzászólás, akár vote formájában.🥺💖 

xx., D.