12. fejezet

A Nico mellett elalvásnál csak a karjai közt ébredni volt csodásabb. Túlcsordulóan romantikusnak és émelyítően rózsaszínnek tűnt ez a gondolat, viszont mindeddig nem is realizáltam, hogy milyen nagyon vágytam valakinek az ilyetén, intim közelségére. A német pilóta erős karja biztonságot adott, az ölelése pedig segített zárt ajtók mögött tartani a minduntalan fel-feltörni akaró gondolatot, hogy ez hosszútávon millió meg egy ok miatt nem lehet működőképes. Minden erőmmel kapaszkodtam abba, hogy mennyire mérhetetlenül akartam Nicóval lenni, és sulykoltam magamba, hogy ennek elégnek kellene lennie.

Egészen biztossá váltam abban, hogy a német reggeli álmos mosolyánál és az elaludt, kusza tincseinél nem létezik aranyosabb látvány, de Nico tudta tetézni azzal, ahogy egy finom mozdulattal végigsimította az arcélem, és a tarkómra csúsztatva a kezét, határozottan magához húzott egy csókra. Ezek a csókok pedig minduntalan ugyanazt a reakciót váltották ki belőlem – elfelejtettem a nevem, egy kicsit a józan eszem is, és közben hagytam, hogy jóleső bizsergés fussa el az egész testem.

Nico ragaszkodott hozzá, hogy a reggelit is a hotelszobában költsük el, szóval összeválogattunk egy kiadós menüt az étlapról omlettel, baconnel, pirítóssal, három féle kencével, friss narancslével és természetesen az elmaradhatatlan kávékkal. Hazugság lenne azt állítani, hogy nem tudtam volna örömmel elveszni ebben a világban, mert pont ugyanazt mutatta, amiért éppen a Forma 1-ért rajongtam, és nem más motorsportért. A színfalak mögött meghúzódó csillogás mindig is vonzott, és Nico mellett elsőkézből tapasztalhattam ezt meg, ez pedig talán jobban elbűvölt, mint életemben addig bármi. A németet rendkívüli módon szórakoztatta az, hogy mennyire megigézve szemléltem a betolt zsúrkocsit és a rajta lévő ízlésesen elrendezett reggelinket.

– Komolyan mondom, hogy annyira szépen van tálalva, hogy rendesen nem merem megkóstolni. – Nico persze mint mindig, most is kinevetett. Szemléltetvén, hogy nyugodtan elkezdhetem fogyasztani a reggelit, felmarkolt egy pirítóst, belemártotta a – szerintem – padlizsánkrémbe, majd nagyjából a pirítós felét leharapta.

– Én amúgy szinte biztos vagyok benne, hogy ezt nem így kell enni. Mármint, tudod. Arra van a kés – pillantottam fel rá óvatosan, arcomon bujkáló mosollyal. Nico szemöldöke egy pillanat alatt a magasba szaladt, arcán átfutott a meglepettség, és nagyjából egy másodperccel később már gonoszkás mosolyba húzódott a szája. Foglalkozását nem meghazudtolva, villámgyorsan belemártotta az ujját a padlizsánkrémbe, hogy aztán vigyorogva az orromra kenjen belőle egy adagot.

Felháborodhattam vagy megsértődhettem volna, sőt vissza is vághattam volna, és igazából mindhárom lehetőséggel eljátszottam, de hamar rájöttem, hogy itt nem nyerhetek, úgyhogy inkább csak lemondóan magamhoz vettem egy szalvétát, és letöröltem az orrom.

– Sajnálom, de túl jól néznek ki a kaják ahhoz, hogy megdobáljalak vele. – Nico ismét csak jóízűen felkacagott, de végre nekifoghattunk a reggelinek.

Viszonylag gyorsan realizáltam, hogy a német sajnos nem jeleskedik a gyorsaság áldásos képességével az élet minden területén. Az hagyján, hogy én már rég befejeztem az evést, amikor Nico kezdett belelendülni, de összekészülődnie is legalább fél óráig tartott neki, ami magában foglalt egy tízperces dilemmát, két teljesen egyforma sötétkék póló fölött.

Amikor aztán negyvenhárom általam lejátszott, sikertelen flappy birds menet után, nagy nehezen elindultunk, úgy éreztem, hogy rendkívül sokat fejlődtem ezalatt az óráknak tűnő negyven perc alatt türelem terén, és arra gondoltam, hogy Robi szörnyen büszke lenne rám, hogy az izgága kiskamaszból, aki mindent azonnal akart, milyen messzire eljutottam.

Volt valami filmbe illően idillikus hangulata annak, ahogy a napsütötte pesti rakparton sétálgattunk kézen fogva. Nico nagyjából úgy ámuldozott a budai látképen, ahogy én a szálloda minden négyzetcentiméterén, és abban a pillanatban igazán büszke voltam a budapesti mivoltomra. Rengetegszer gyűlöltem a fővárost, mert úgy találtam, számtalan erre okot adó pontja van, és hittem, hogy senki nem tudja úgy utálni Budapestet, mint valaki, aki itt nőtt fel. De tagadhatatlanul voltak csodálatos, rajongani való részei, és azoknak én magam is ugyanolyan odaadással adóztam, mint bármelyik külföldi turista.

A Szent Gellért térre érve begyűjtöttünk egy pékségből némi pogácsát, meg egy kevés hideg gyümölcslevet, hogy aztán vidáman nekivágjuk a kis kirándulásunknak. Rettenetesen izgatott voltam, hogy megmutathassam Nicónak Budapestet odafentről, csak mindeközben nem számoltam az előttünk álló, megszámlálhatatlanul sok lépcsővel tarkított kaptatóval, ami a hegy tetejére vezetett.

– Van itt fürdő is? – kérdezte a német felcsillanó szemmel mustrálva a Gellért fürdő bejáratát.

– Akad... – bólintottam

– Miért nem fürdőbe mentünk? – érkezett az újabb kérdés, ezúttal egy négyéves dacos pillantásával kísérve.

– Sajnos nincs nálam fürdőruha – biggyesztettem le az ajkam. A gyermeki vonások egy pillanat alatt szaladtak le az arcáról, ahogy a szája kaján vigyorba húzódott.

– Ó, én nem igénylem a fürdőruhát – futtatta végig a tekintetét rajtam.

– Na látod, ezt rögtön gondoltam – sóhajtottam fel lemondóan, és inkább további szó nélkül baktattam tovább a hegyre vezető enyhe emelkedőn.

– Technikailag elég alacsonynak tűnik ahhoz, hogy hegy legyen – merengett el Nico a lépcső aljához érve, mire szkeptikusan horkantottam egyet.

– Hogy mi alacsony, az relatív. Majd meglátjuk a véleményed, ha felértünk. – Próbáltam őt kihívás elé állítani, de nem úgy tűnt, mint akit nagyon meghatott a dolog. – Egyébként... ez valóban csak a mi túlkapásunk, hivatalosan nem illik a hegységek közé, kétszázpár méter magas, szóval még csak a felét sem éri el a hegyekkel szemben támasztott elvárásoknak – feleltem végül lemondóan, mire Nico felnevetett, de le kellett őt intsem. – Ez ilyen magyar specialitás, kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk...

– Abszolút fogalmam sincs, miről beszélsz. – Tekintete némileg értetlenségről tanúskodott, de az arcán továbbra is elbűvölő, kisfiús mosoly játszott.

– Azt hiszem, túl hosszú idő lenne elmagyarázni. Lépcsőzés közben meg amúgy is veszélyes beszélni – tettem még hozzá, mire ismért kérdőjelekkel teli pillantást kaptam a némettől.

– Tudod mit? Inkább nem kérdezek semmit, csak elképzelem. Talán még szórakoztatóbb is lesz, mint a valódi sztori – vigyorgott egyre szélesebben a szőke pilóta. Elérte az ingerküszöböm, úgyhogy ezt jelezvén kénytelen voltam finoman vállon legyinteni, de a mozdulat közben elkapta a kezem, és magához húzott egy csókra. – Annyiszor mondtam már, hogy ne bunyózz, Kassai.

Látványosan megforgattam a szemem, ami miatt Nico ismét kinevetett, de már kezdtem megszokni, és legyőztem a késztetést, hogy nyelvet öltsek rá, mert végtére is beláttam, hogy mégiscsak illene koromhoz méltóan, nagykorúként viselkedni.

Nagyjából félúton jártunk a hegy – vagyis, mint megtanultuk, domb – tetejéhez; legalábbis őszintén reméltem, hogy nem csak én érzem így, hanem valóban megtettük már az út felét; amikor a német hátrafordult hozzám, és kajánul csillogó kék szemekkel ismét piszkálódni kezdett.

– Gyanúsan csendben vagy – jegyezte meg csevegő hangnemben, de az arcát széles vigyor szelte át. – Mármint, félre ne érts, nem zavar, csak gondoltam megnézem, egyben vagy-e még. De ahogy elnézem, már csak éppen hogy. – Kedvesen elküldtem volna őt valahova – esetleg a Gellért-hegy tetejére, opcionálisan magammal a hátán –, de tekintettel arra, hogy a levegővétel is nehezen ment, mellőztem mindennemű választ, csak egy ócska szemforgatásra futotta az eszköztáramból.

– De most komolyan... – kezdett bele Nico, megpihenve egy teraszhoz hasonló, épített kis kiszögellésen, amiért bár sosem vallottam volna be, elképesztően hálás voltam. – Elvileg sportoló lennél, nem? Hogy lehet ennyire szörnyű a kondid?

– Nem tudom láttál-e már valaha díjugrató versenyt, de arra az esetre, ha netán nem, elárulom, hogy nem én szaladgálok körbe, akadályokat ugrálva, hanem a lovam. Ilyeténformán, ha lóháton kellett volna feljönni, egy hangomat se hallottad volna.

– Na látod, innen indultunk ki, hogy egy hangod sem hallottam, ami üdítő változatosság volt az eddigiekhez képest – nevetett fel Nico a fejét rázva, és egészen elbűvölt, ahogy a kék szemébe villanó napfénytől hunyorgott kicsit, és ahogy a tincsein meg-megtörtek a napsugarak, a szőke milliónyi árnyalatát festve a hajába.

– Megsértődhetnék, és büntethetnélek némasággal, de az a gond, hogy még én is tudom, hogy képtelen lennék tartani magam hozzá – fújtam ki a levegőt, és bármennyire próbáltam is, nem tudtam rejteni a mosolyom. Nico rendkívül kellemes társaság volt, repült mellette az idő. A kedves piszkálódásaival és az őszinte nevetésével beragyogott minden vele töltött percet, és ezt igazán nagyra tartottam benne.

Miután Nico kiszórakozta magát, én pedig kellően megpihentem az út hátralévő részére, ismét útra keltünk a Gellért-hegy teteje, és így a Szabadság szobor felé. Ezt megemlítettem a németnek is, aki megtorpant és összevont homlokkal meredt rám.

– Várj már! A Szabadság szobor nem New Yorkban van? – kérdezte és szinte láttam az agyában cikázó kis gondolatokat, ahogyan az összefüggéseket igyekezett megtalálni.

– Ott is... De ez nyilvánvalóan sokkal menőbb.

– Nyilvánvalóan – vigyorodott el Nico.

– Mellesleg, a pestiek gyakran emlegetik a város legnagyobb sörnyitójaként, ami ha az alakjára pillantasz, egyből értelmet nyer. – A német nevetése megint úgy csengett, mint egy ötéves kisgyereké.

– Van esetleg a sörnyitóhoz méretben passzoló üveg is?

– Ugyan! – ingattam meg a fejem. – Hol és hogyan hűtenél egy ekkora üveg sört?

– Volt már komolyabb esésed? – kérdezte a fiú, mikor már később a hegy tetején ültünk, egy leterített pléden. Kérdésére válaszolva, csak óvatosan megráztam a fejem.

– Törésem még soha, legalábbis lovaglásból kifolyólag sose tört el semmim – korrigáltam rögtön, amire a németnek egyből a magasba szaladt a szemöldöke, de nem hagytam, hogy egy kérdéssel szakítson félbe. – Egyszer volt egy enyhe agyrázkódásom, amiatt két napig bent tartottak a kórházban, de a harmadik nap újra lovon voltam. A többi az csak elenyésző zúzódás, és ilyenkor nem is a sérülés fáj igazán, hanem a megtört egóm, főleg ha egy sártócsába rak bele a ló. Főleg ha az az egyetlen pocsolya ötkilométeres körzetben.

Nico hangosan felkacagott ezen, de nem tudtam vele nevetni, túlságosan élénken éltek bennem a saras nadrágban, méltóságomtól fosztott hazaléptetéseim.

– Hallottam egy mondást, és tényleg helyt adok neki, hogy a lovas lányok olyanok, mint az aranyhalak – sosem lehetsz biztos benne, hogy megélik-e a holnapot.

– Vitatkozhatnék ezzel, de gyakorlatilag igaz, minden szava – nevettem fel jóízűen. Ha valamit különösen szerettem a németben, az az volt, hogy bármilyen körülmények között képes volt megnevettetni.

– Na de mi volt a törés, amiről olyan brilliáns módon próbáltad elterelni a szót?

– Annyira béna és gáz – nyögtem fel, és közben éreztem, hogy pír szökik az arcomba.

– Na így, meg aztán főleg hallani akarom! – Nico azzal arányosan érezte magát egyre jobban, ahogy a kínosság-érzetem egyre feljebb kúszott.

– Nyolcadikos voltam általános suliban, és szokás volt mifelénk, hogy táncolunk a ballagáskor. Namármost, ha van bármi, amihez semmi affinitásom nincsen, az a tánc, mint azt te is láthattad az afteren. – Ezen a ponton Nico köhögésnek próbálta álcázni a feltörni készülő röhögését, amiért egy lesújtónak szánt pillantással illettem. – Normális méretű tornaterem híján a suliudvaron gyakoroltunk, ahogy kell, magassarkú cipőben. A cél elvileg valami hülye latin tánc megtanulása lett volna, de nyilván közöm nem volt hozzá. Tizennégy évesekre magassarkút adni meg szerintem eleve halva született ötlet volt. Lényeg a lényeg, én is béna voltam, meg a partnerem is, szóval beleléptem az aszfaltozott udvaron valami kis gödörbe, alám fordult a magassarkús lábam, és eltört a bokám úgy, hogy műteni kellett. Két hét fekvőgipsz, aztán hat hét járó, májusban – temettem az arcom a tenyerembe.

– Nem mondod komolyan, hogy gond nélkül elirányítasz egy hatszáz kilós, saját akarattal rendelkező állatot, de kifog rajtad egy magassarkú cipő? – nevetett fel, de olyan kedvesen, hogy nem tudtam rá haragudni. Így több, mint négy év távlatából valóban viccesnek tűnt.

– Már nem, megtanultam létezni magassarkúban. Viszont a jó oldala az volt, hogy megúsztam a táncolást, mert a ballagás után egy héttel vették le a gipszemet.

– Na ez látod meglátszik. Mármint, hogy kihagytad a táncórákat.

– Mész te a fenébe – löktem meg finoman a vállát, de nem bírtam ki, hogy ne kacagjak vele együtt. Nicót nyilván ez a legkevésbé sem hatotta meg, és tökéletesen jól tudta már, hogy mivel tud a legjobban kieengesztelni. Közelebb hajolt hát hozzám, hogy egy észeldobós csókkal ismét atomjaira robbantsa a világot. És mégis, annak ellenére amennyire elvesztem a csókban, mikor elhúzodott volna nem hagytam, hanem karjaim szorosan a nyaka köré fonva a mellkasához bújtam, bután azt gondolva, hogy ott nem ér el a valóság.

Mert itt a Gellért-hegy tetején ülve, minden vidám kacagás fölött ott lebegett, pengeéles kard képében a gondolat, hogy ez nem tarthat örökké, mert két irányba húz az életünk. Én pedig önző mód egyáltalán nem akartam Nicót elengedni. Persze tudtam, hogy lehetetlen őt örökre itt tartani, és hogy nem is tudnám örökre itt tartani. De mint a reggel az ágyból kikelni nem akaró kisgyerek, én is csak újabb és újabb "még egy perceket" követeltem.

– Hé, mi a gond? – kérdezte olyan végtelen kedvességgel a hangjában, hogy az eddig is párásodni akaró szemem csak még jobban elfátyolosodott.

– Nem akarom, hogy vége legyen – motyogtam összeszorult torokkal és lesütött pillantással.

– Reni... – Ebben az egy levegőben lógó szóban annyi ki nem mondott gondolat volt, hogy kénytelen voltam felemelni a fejem, hogy Nico mesésen kék szempárjába nézhessek.

– Ne haragudj, nem akartam hangulatgyilkos lenni csak... Túl jól éreztem magam veled az elmúlt napokban. Hosszú évek óta először éreztem magam igazán értékesnek, és nem akarom hogy ez elmúljon, de... Nem tudom hogyan tovább, Nico. – Az utolsó mondatomat csak suttogva tettem hozzá, és már kicsit bántam is hogy belekezdtem ebbe, mert végtére is alig egy hete ismertem a srácot, mégis úgy adtam elő az egészet, mintha egy egész nyáron át tartó, forró szerelem közeledne a végéhez.

– Millió meg egy lehetőségünk van, ha szeretnéd. Nincs megoldhatatlan probléma. – Kisimított egy tincset az arcomból, és egy leheletfinom puszit nyomott a homlokomra, így bátorkodtam ismét a szemébe nézni, csak azért, hogy elveszhessek benne, mialatt gondolatok százai cikáztak a fejemben. Herceg, Max, az iskola, az érettségi, az egyetemi jelentkezések, a lovardai munka, a Forma 1-es szezon második fele... – Hé, már most látom rajtad, hogy túlgondolod – mosolyodott el óvatosan, és ezen nekem is muszáj volt felnevetnem, mert igaza volt. Valóban előfordulhat, hogy túlgondoltam.

– De... – kezdtem volna akadékoskodni, de Nico félbeszakított.

– De van telefon, laptop, internet, repülőgép és még rengeteg egyéb csodás találmány, ami miatt adott esetben nem szükséges galambpostára támaszkodni. Sőt, tudom hihetetlen, de videohívás is létezik. Elképesztő a technológiai fejlettség, nem?

– Olyan szemtelen vagy, nem mondták még?

– Én vagyok az idősebb, ez így nem szemtelenség.

– Hékás, ez nem fair! Amúgy, ha már felhoztad, nem zavar a korkülönbség? – kérdeztem egy kicsit félve. Szerettem volna azt gondolni, hogy nincs vesztenivalóm, de a szívem mélyén pontosan tudtam, hogy van. Hogy gyakorlatilag csak az van.

– Hidd el, ha zavarna, nem ülnénk most itt. Egyébként is, inkább téged kéne zavarjon, nem?

– Miért? Végtére is annyira nem vagy öreg – merengtem el ördögi vigyorba húzva az ajkam.

– Aucs, ez fájt – kapott a szívéhez Nico drámaian.

– Csak óvatosan azzal a szívhez kapkodással, ilyen korban még a végén komolyan veszem.

– Tényleg szörnyen szemtelen vagy – sóhajtott Nico, de hallottam a hangján, hogy igazán nem sértettem meg. Ennek ellenére bosszúért kiáltott, és két szempillantással később már maga alá gyűrve csiklandozta az oldalam. Két visítás közé beleszőtt levegővétel alatt igyekeztem kegyelemért és békéért könyörögni, amit meg is kaptam, egy hosszúra nyúlt, gerincborzongatóan érzéki csók formájában. A legkevésbé sem érdekelt, hogy ki lát meg, és hogy esetleg ki mit gondol rólam, mert a német közelében az ő véleményén kívül semmi nem volt igazán fontos, és ez egyszerre rémített halálra és töltötte el bizsergető melegséggel az egész testem.

– Egyébkéént – kezdtem bele jó pár további apró csókkal, és egy péksütivel később, hosszan elnyújtva a szót.

– Jézusom, ez már rosszul kezdődik – vonta össze a német a szemöldökét, miközben szája sarkában azért mosoly bujkált.

– Szeretném, ha találkoznál valakivel. – Nico értetlen tekintetét látva, egyből magyarázni kezdtem. – Van egy nagyon jó barátom, Marci, meséltem is már róla. – A német apró bólintásából arra következtettem, hogy tud követni, szóval folytattam: – Nos, Marcinak furcsa képzelgései vannak, nem mennék bele, mikkel kapcsolatban, mert annyira abszurd... De szeretném, ha találkoznátok, nyilvánvalóan az én jelenlétemben, és eloszlatnánk ezeket a kényszerképzeteket.

– Kóbor ötletem sincs, miről beszélsz, de szívesen találkozok Marcival. – Megmosolyogtatott, ahogy kiejtette a legjobb barátom nevét, de nem piszkáltam a kiejtése miatt, inkább csak elégedetten összecsaptam a tenyerem, és a kezembe kaptam a telefonom.

– Akkor megüzenem neki a részleteket.

Az SMS elküldése után elégedetten dőltem hátra és be kellett látnom, hogy talán túlságosan élveztem Nico társaságát – a derekam cirógató ujjait, az arcomra és a fülem mögé nyomott apró puszikat, a fülembe suttogott gondolatait. Minden annyira intenzív volt, mintha megannyi szépiában élt év után végre vibráló színekkel telt volna meg az életem, és minden kis mozaikját imádtam. Hagytam magam elveszni a pillanatban, mert nem lehettem egészen biztos abban, hogy meddig is fog mindez tartani. Mert mélyen magamban pontosan tudtam, hogy még ha a kapcsolat meg is marad köztünk Nicóval, a fizikai kontaktust jó időre szüneteltetni kell majd. És bár kétségtelenül imádtam beszélgetni a némettel, de azt a forróságot semmi sem tudta felülírni, amit bőrömre hintett csókjai után éreztem.

Mivel Marci visszaírt, hogy oké neki az időpont, rövidesen szednünk kellett a sátorfánkat, ha időben le akartunk érni a körútra. Nico nem tudta még, hogy Budapest olyan pontjára tartunk, ami mindent megtesz azért, hogy igaznak bizonyuljon rá a nagyvárosokkal szemben támasztott összes előítélet és ellenszenv. Erről egyelőre nem is szándékoztam felvilágosítani, egyrészről bíztam abban, hogy így kora délután kedvéért a Blaha is a szebbik arcát mutatja, másrészt nem akartam elrontani a meglepetés erejét. A hely, ahová éppen tartottunk a kedvenc beülős helyem volt egész Pesten, mert nappal kávézóként és bisztóként funkcionált este pedig sportbárként. Egész nap korlátlanul használható csocsóval és biliárddal, sportközvetítéseket mutató TV-kkel, jófej személyzettel és racionális árakkal vártak minden betévedőt. Különleges és isteni kávéik voltak, zseniálisan komponált szendvicsekkel és főételekkel. Egyszerűen imádtam, ráadásul rengeteg szép – és néhány kínos – emlék kötött ide, mert gyakorlatilag egész évben törzshelyül szolgált – kivéve a nyári szünetet, mert abban a három hónapban a Tátika töltötte be ezt a szerepet. De kellően központi helyen volt, hogy adott esetben a nyékieknek se legyen megközelíthetetlen, a pesti barátaimnak pedig a belváros nem jelenthetett kihívást.

Gyakran jártunk ide suli után a barátnőimmel kávézni, kora estéken Marciékkal sörözni, és a nyéki csapattal kegyetlen csocsó-bajnokságokat lenyomni. Összességében rendkívül izgatott voltam, hogy megmutathatok egy újabb szeletet az életemből Nicónak, mert azt akartam, hogy a részese legyen. Azt akartam, hogy mikor szeptemberben bemegyek a Wily's-be akkor ne csak a csajos kávézásokat lássam, hogy ne csupán a vesztes csocsómeccsek utáni asztal alatt kúszás megalázó emlékét hozzam magammal, és ne csak a frissen sülő bacon-BBQ bagett illatát érezzem. Azt akartam, hogy ott lássam magamat Nico és Marci közt nevetve, hogy újra felpezsdítse a szívem a boldogság, és az orromba szökjön a fűszeresen édes illata.

Niconak bár voltak fenntartásai a tömegközlekedéssel, de meggyőztem őt arról, hogy öngyilkosság Budapesten taxiban ülni az este tíz és reggel hat közötti intervallumot kivéve. Ennek ellenére természetesen hamarabb odaértünk a Wily'sbe, mint Marci, így mire a legjobb barátom is megérkezett, már mindketten a kávénkat szürcsöltük – én egy megjegyezhetetlen fantázianevű, tejhabos, vaníliás frappét, Nico pedig egy sima americanót.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az első pillanattól kezdve fesztelen volt a hangulat. Marci eleinte vizslató tekintettel méregette Nicót, és összevont szemöldöke alól komoly pillantással emésztgette a német szavait. De ez a bizalmatlanság a részéről meglepően hamar elmúlt, magam sem tudom pontosan, minek a hatására, de jobban, és gyorsabban mint azt vártam volna. A legjobb barátom viselkedésének eleinte volt egy kis olyan beütése, mint amikor az amerikai filmekben a főszereplő tinilány először viszi haza a barátját, és az apja kegyetlen kínvallatásnak veti alá a srácot. Ennek ellenére fél óra elteltével Marci és Nico derűsen és főleg őszintén nevetgéltek valamin, ami jólesően melengette a szívemet. Akartam, hogy ez az egész működjön, és ehhez jó kezdetnek tűnt őket kettejüket összebarátkoztatni. És ami mindebben a legboldogabbá tett az az volt, hogy még csak nem is kellett játszanom az ördög ügyvédjét, Nico megkedveltette magát Marcival és fordítva.

– Reninek mondhati történelme van ezzel a hellyel. – Marci arcán kaján vigyor ült, én pedig tudtam, hogy most értünk el a délután azon csodálatos részéhez, amikor a srác elmeséli a tarsolyában őrizgetett összes rólam szóló kínos történetet.

– Igen, mondhatni – bólogattam boldogan, és halványan pislákolt bennem a reménysugár, hogy Marci a kedvesebb arcát elővéve, valami bájos történetet fog elmesélni, azonban a vigyora kiszélesedett, ahogy hozzátette:

– Merthogy a csocsóasztal alatti padló is a hely részét képezi, ugyebár.

– Nem biztos, hogy értem, mire célzol – felelte Nico, némileg összezavarodva.

– Van egy ilyen ostoba, gyerekes szokás itt nálunk, hogy csocsózás során a vesztes csapatnak át kell kúsznia az asztal alatt – sóhajtottam, tudva azt, hogy nem menekülhetek a sorsom elől.

– És vannak olyan emberek, akiknek szörnyű a kockázat-becslő képessége, ezért belemennek dupla vagy semmi, meg tripla vagy semmi szituációkba. Gondolom, mondanom sem kell, hogy Reni ebbe a kategóriába tartozik. – Ezen a ponton sajnos már Nico is Marcival nevetett, természetesen az én káromra.

– Bárcsak láthatnék egy ilyet. – Nico ezen kívánságát hallva akkorát nyeltem, hogy azt valószínűleg két villamosmegállóval lejjebb is hallották.

– Ó, ami azt illeti, semmi akadálya. – És már elől is volt a telefonja, és mivel gyanúsan hamar előkerült az engem és Dettit ábrázoló, megalázó videó az oda-vissza-oda mászásunkról, egy közepesen nagy összegben mertem volna fogadni, hogy Marci ezt előre kitervelte, és direkt terelgette erre a beszélgetést.

Amikor a videó véget ért, elkaptam a derűsen kacarászó német pilóta kezét, és óvatosan összefűztem az ujjainkat. – Sajnos, most hogy már láttad ezt a felvételt, nem áll módomban elengedjelek.

Szerencsére viszonylag gyorsan túltették magukat az én égetésemen, bár meg voltam győződve róla, hogy minden egyes találkozásuknál fix napirendi pont lesz a róla szóló kínos történetek megosztása. Olyannyira jól elcsacsogtak ketten, hogy szinte már kívülállónak éreztem magamat, de nem szóltam egy szót se, csak Nico vállára hajtva a fejem hallgattam, ahogy a német csillogó szemekkel mesél a legjobb barátomnak az F1-ről, Marci pedig hasonló izgatottsággal a tekintetében hallgatja.

Olyannyira elbeszélgették az időt, hogy természetesen megéheztem közben, így hát kénytelenek voltunk megejteni egy kései ebédet is, és közben az is terítékre került, hogy estére Nyékre vagyunk hivatalosak Macival.

– Borzasztó, amikor éhes – sóhajtott fel a legjobb barátom, mire finoman vállon legyintettem.

– Hékás, csak okosan, mert nem viszlek magammal. – Igyekeztem szúrós tekintettel nézni a fiút, de se ő, se én nem hittük el.

– Amúgy se te viszel, hanem a vonat – jelentette ki büszkén Marci, amit már szó nélkül hagytam, és inkább Nicóhoz fordultam.

– Nem tudom mennyire volt egyértelmű a beszélgetésünkből, de több okból kifolyólag is le kell menjünk Kápolnásnyékre. – Igazán elszomorított, hogy a nap további része Nico nélkül telik, az éjszakáról nem is beszélve, mert fene jó dolgom volt ám mellette, de túl azon, hogy a nyéki bandának beígértem ezt az estét, másnap reggel két ló lelovaglása várt rám.

– Ugyan, Reni. Nyilván van életed rajtam kívül is. Nagyfiú vagyok, feltalálom magam – mosolygott rám, azzal a mosolyával ami a világ legkedvesebb emberévé tette a szememben.

– Biztos? – kérdeztem aggodalmaskodva, Nico pedig egy apró kacagást megejtve bólintott. A fülem mögé simított egy a copfomból kiszabadult tincset, és finom csókot nyomott a homlokomra.

– Biztos. Amúgy is, tudod... Modern technológia – lengette meg előttem a telefonját, utalva a délelőtti beszélgetésünkre, ami némileg megnyugtatott, hiszen ha így emlékezett rá, akkor bizonyára komolyan gondoltam, és ez helyet hagyott a remény tovább éltetésének, hogy ennek, ami kettőnk között kezd kialakulni, talán lehet jövője.

Egy szoros ölelés, egy utolsó utáni "a nevemet is elfelejtem" csókot követően útjára engedtük Nicót egy taxihoz hogy visszautazzon a hotelba, mi pedig nyakunkba vettük a várost, hogy eljussunk a Délibe. A metrón utazás sok teret nem hagyott a beszélgetésre, ellenben a vonaton ülve komoly arccal fordultam Marci felé.

– Köszönöm – pillantottam rá, és tényleg mérhetetlenül hálás voltam neki.

– Ugyan mit?

– Hogy adtál Nicónak egy esélyt, hogy nem ellenszenvvel álltál hozzá, hogy a véleményeden túllépve talán meg is tudtad kedvelni őt. Köszönöm, tényleg sokat jelent.

– Ugyan. Tényleg rendes srác. És ami azt illeti, titeket elnézve, még az is lehet, hogy tévedtem. Örülök, hogy boldog vagy. – Arcán őszinte mosollyal vont csontropogtató, marcis ölelésébe, én pedig a világ legboldogabb emberének éreztem magam, mert úgy éreztem, épp úgy sínen van az életem, mint az alattunk Kápolnásnyék felé száguldó vonat. 

*******

sziasztok!

huh, annyi mindent mondanék, hogy nem is igazán tudom, hogy hol kellene hozzákezdenem 😅 most, mikor töltöttem fel a részt realizáltam, hogy tavaly december 5.-én volt utoljára fejezet belőle, szóval kicsit sem lepődnék meg rajta, hogyha a lőtéri kutyát sem érdekelné Reniék története, de azért kicsit bízom benne, hogy vagytok még páran, akiket érdekel Nico és Reni sztorijának a vége. 🫣

öröm az ürömben, hogy az Azon a nyáron kivételesen olyan fanficem, aminek jót tett az idő, egyrészről magam miatt, mert sokkal értelmesebb és következetesebb befejezést kaphat így, mint amúgy kapott volna. másrészt pedig mert ugye a jövő szezontól kezdve Nico újra a mezőny része lesz (igen, szörnyen sajnálom Micket, de nem tudok nem örülni Nicónak)💁🏼‍♀️😍

közben egyébként a 13. fejezet is készen van, tehát az jó eséllyel érkezhet jövő hétvégén. a különösen örömteli dolog, pedig hogy 16.-án dolgozok utoljára idén, onnantól szabin vagyok, tehát ha minden igaz, akkor végtelen mennyiségű időm lesz Nicóékkal foglalkoznom. (meg a tűzvarázslóm szintezni WoW-ban, de az most mellékes 🔥🤦🏼‍♀️🫣)

csak hogy a részről is beszéljek egy kicsit. mit gondoltok Reni érzéseiről, valósak lehetnek egy hét leforgása után? szerintetek működhet egy távkapcsolat? Reni és Nico közt vajon működne? (szerintem egyébként megvan a romantikája, és szerintem irtó aranyos sztorit lehetne írni távkapcsolattal😊). azt kaptátok a Marci - Nico találkozástól, amire számítottatok? szerintetek valóban minden ennyire rózsaszín, és habos-babos, és Nicónak tényleg sikerült minden kételyt eloszlatni Reniben? És mit gondoltok, Marci őszinte volt a fejezet végén Renivel? 

A következő részben Kápolnásnyékre utazunk, de ne aggódjatok, ez nem jelenti azt, hogy hiányt szenvednénk Nicóban 😉 után pedig annyit ígérhetek, hogy ténylegesen személyesen szerepelni fog minden fejezetben, amiből számszerűen négy darab van még. 

írjátok meg ha tetszett a rész, meg azt is, hogyha nem, és jövő vasárnap, azaz december 18.-án robogunk tovább a 13. fejezettel.🥰

xx., D.