11. fejezet

Csütörtökön tíz körül érkeztem meg Marcihoz, és ha nem tudtam volna, hogy pontosan melyik házban laknak, akkor is könnyűszerrel odataláltam volna, mert már a sarokról hallottam, hogy a szobájában ordít a Sum 41-tól az In too deep. Vigyorogva ingattam meg a fejem, ahogy a zöld kerítéses házuk elé érve rátenyereltem a csengőre, és csak reménykedtem, hogy a srác meghallja érkezésemet a kanadai banda zenéjén át. Szinte biztos voltam benne, hogy barátom egyedül van itthon, különben nem max hangerőn üvöltött volna a rockzene, ám legnagyobb meglepetésemre nem a sötétbarna hajú fiú sétált ki a kapuhoz, hanem a húga. Mirának épp olyan színű volt a haja, mint Marcinak, és tulajdonképpen arcra is hasonlítottak, jellemre meg aztán főleg.

– Szia Reni, örülök, hogy látlak! Ugye megneveled azt az idomított majmot? – kérdezte a lány nagyot sóhajtva, miközben két puszival köszöntött.

– Persze, mire elmegyek, engedelmesebb lesz, mint valaha – nevettem fel, miközben felsétáltam a bejárati ajtóhoz. Laczkovicsék egy kétszintes kertvárosi házban laktak, aminek már az udvara is sokat elmondott az itt lakókról. A garázsajtó mellé a falra egy kosárpalánk volt szerelve, a teraszon pedig egy pár óriás kosaras cipő mellett, egy pár valamivel kisebb kézilabda cipő díszelgett, mutatván Marci és Mira sportkarrierjét.

Az előszobába érve aztán még hangosabb lett a zene, mint kinn, így kissé zavarodott tekintettel fordultam Mira felé: – Te ezt hogy bírod? – kérdeztem, de csak megvonta a vállát.

– Már akkor beszakadt a dobhártyám, mikor Marci elkezdett kanadai rockot hallgatni öt évvel ezelőtt, azóta ez a hangerő csak kellemesen halk muzsikának hat. – Vigyorogva igyekezett túlkiabálni a With me-t, mire hangosan felnevettem. Azaz, azt hiszem, hangos volt, de ezt csak gondoltam, hallani nem hallottam.

– Felmegyek hozzá – mutogattam a lépcső felé, hogy a lány értse is, amit közölni akarok vele. Nem válaszolt csak bólogatva behátrált a konyhába. A fejem ingatva ballagtam fel az emeletre, ahol csak a formaság kedvéért kettőt koppintottam Marci ajtaján, majd tudván, hogy úgysem hallja, benyitottam. A barnahajú srác az ágyán ült, és éppen csokis croissant-nal tömte a fejét, miközben szabad kezével a ritmust ütötte a lábán. Gyakorlott mozdulattal sétáltam oda a hifijéhez, hogy letekerjem a hangerőt egy olyan szinte, ami lehetővé teszi azt, hogy halljam a saját hangom és a gondolataim.

A zene elhalkulására már a srác is felkapta a fejét, és egy szúrós pillantással kísért, felháborodott „Naaaaa"-val jutalmazott. A hirtelen beállt viszonylagos csöndet Marci macskája is a szívére vette, mert az eddig a hangfal mellett alvó állat bosszúsan nyávogva ugrott fel a srác mellé az ágyra. A hosszúszőrű cirmos egészen kikupálódott, mióta idekerült soványan, koszosan, csimbókos bundával, bár tény, hogy Marci mellett aranyélete volt. A kandúrnak elég volt csak halványan elnyávognia magát, a srác már adta is neki a kaját, ráadásul Marci ágyában aludt, és valamilyen fura okból kifolyólag többnyire ki nem állhatott engem.

– Tudsz róla, hogy az egész utca a te zenédet hallgatja? – kérdeztem odébb dobva három összegyűrt pólót a fotelből, hogy levágódjak rá.

– Jó zene, nem? – fordult felém széles vigyorral az arcán, miközben kortyolt egyet a kakaójából.

– Szerintem igen, de kötve hiszem, hogy a nyolcvanéves Janka néniék ezt akarnák hallgatni – húztam el a szám, miközben a karfára dobott FourFourTwo-t kezdtem lapozgatni. Nem kedveltem a lapot, mert pontatlan, szakmaiatlan magazinnak tartottam az esetek többségében, de Marci megmagyarázhatatlanul meg volt veszve érte.

– Ne túlozz, még csak hetvenöt évesek – vigyorodott el a srác, mire lemondóan megingattam a fejemet.

– Na, inkább tömjed azt az okos fejed, hogy aztán elverhesselek – dobtam félre az újságot, semmi érdekeset nem találva benne.

– Úgy szeretem, hogy annyi sikertelen próbálkozás után még mindig ilyen szörnyen lelkes és ambiciózus vagy. Le a kalappal, Reni – nevetett rám a srác, hogy aztán nagyjából kettő perc alatt bűvészi mozdulattal tüntesse el a csokis péksüti maradékát.

Hűek maradtunk a történelemhez, és mint eddig soha, ezúttal sem sikerült legyőzzem Marcit. Mániája volt, hogy egészen az utolsó pillanatig hitegetett azzal, hogy van esélyem, esetleg még azt is engedte, hogy a meccs átszaladjon hosszabbításba, de ott aztán kíméletlenül bepakolt mindig legalább egy gólt.

– Reni, miért nem adod fel? Videojátékban soha nem fogsz lenyomni – vigyorgott a srác, miközben lerakta a kontrollert a földre, tovább tetézve a szobában uralkodó káoszt.

– Nem nyugszom, míg nem találok valamit – jelentettem ki elszántan. – Addig meg tökéletesen megelégszem azzal is, ha élőben verhetlek el. Így kihasználhatom, hogy tekintettel vagy a lány mivoltomra, és nem ütsz vissza. – Marci hangosan felnevetett, és jókedve egyre csak fokozódott, amikor beleöklöztem a vállába.

– Úgy ütsz, mint egy lány – jelentette ki, mire elcsodálkozva pillantottam rá.

– Gondolkoztál már azon, hogy ennek vajon mi lehet az oka? – Nevetve ingattam meg a fejem, aztán felpattantam az ágyról, leraktam a kontrollert a helyére és a hifihez léptem. Kicsit keresgéltem, majd az iPodjáról elindítottam az egyik kedvenc Simple Plan számomat, amiről tudtam, hogy Marci is legalább annyira kedveli, mint én. A Grow up kezdőakkordjaival kísérve indultam ki a szobából, és csak az ajtóból fordultam vissza. – Na, gyere te nagy majom, együnk valamit, mert aztán lassan indulnom kell.

– Úgy tudtam, hogy igazából nem is miattam jöttél, hanem a kajám miatt – közölte csettintve egyet a nyelvével, és nagyjából olyan üdvözült arcot vágott, mintha most jutott volna Nobel-békedíjas felfedezésre.

– A kajád, amit a húgod csinált? Mindenképp – vigyorogtam rá szélesen, mert Marci körülbelül pont annyira volt analfabéta a konyhában, mint én. Ha a húga és a barátnője nem lett volna, akkor a srác simán éhen halt volna, mikor a szüleik elutaztak egy-egy hétre üzleti útra. Vagy két nap után korgó gyomorral, egy szelet összeszáradt kenyérrel a kezében kopogott volna az ajtónkon, hogy kifossza a hűtőnket. Ez egyébként a kedvenc elfoglaltságuk volt Szabival közösen, amikor nálunk jártak.

– Hova sietsz amúgy? – kérdezte, szinte figyelmen kívül hagyva az iménti megjegyzésemet.

– Később találkozom Nicóval. – Válaszomat követően inkább elfordultam a sráctól, hogy ne lássam a hirtelen elkomoruló barna tekintetet. Inkább a fentről leszűrődő dal szövegére koncentráltam, és arra, hogy az „I like to stay up late spend hours on the phone / Hangin' out with all my friends and never being at home" sorok mennyire igazak is rám, akárcsak a dal refrénje. Nem akartam felnőni, nem akartam változni, nem akartam én semmi mást, csak szórakozni.

– Vigyázz magadra, jó? – szólt végül egy nagy sóhaj után, lenyelve a valódi véleményét.

– Ez egy jó tanács? – kérdeztem, miközben megfordultam, és a mögöttem levő konyhapultnak dőltem.

– Nem.

– Parancs? – biccentettem félre a fejem.

– Inkább csak egy kérés. Egy aggodalmaskodó kérés – felelte, egy lépéssel közelebb jőve.

– Vigyázok, mint mindig. De... Azért fenntartod a válladat, ugye? – tettem fel újabb kérdésemet, óvatos mosollyal az arcomon.

– Naná. Ha akarod, a kedvedért még egy százas csomag zsepit is beszerzek – vigyorodott el, miközben egy marcisan csontropogtató, baráti ölelésbe vont. Időnként voltak olyan sejtéseim, hogy a srácnak nem tanították meg gyerekkorában, hogy az ölelésnek semmi köze nincs az öléshez, és így, mint olyan, nem az a lényege, hogy a szuszt is kiszorítsuk a másikból.

– Marci? – szóltam, miután elváltunk az ölelésből, a srác pedig kíváncsi barna szemmel méregetett. – Szerintem kedvelnéd Nicót, ha megismernéd. Sőt, ami azt illeti, fontos lenne nekem, hogy te kedveld őt – mondtam óvatosan keresve a tekintetét.

– És mit találtál ki ennek elérése érdekében? – sóhajtott fel. – Elénekeltetsz vele két Sum41 dalt?

– Nem rossz ötlet, de kezdésnek mondjuk arra gondoltam, hogy megihatnál vele egy kávét. – Bár ajánlatnak szántam, kérdő hangsúly bujkált a hangomban, és őszintén bíztam abban, hogy Marci beadja a derekát, és hajlandó lesz adni egy lehetőséget Nicónak, mert tényleg adtam a véleményére, és valahol mérhetetlenül zavart, hogy ennyire ellene van a németnek.

– Rendben van, legyen – adta be a derekát, mire boldog mosoly költözött az arcomra.

– Nem tudom még, hogy pontosan hogy lesz a holnap, de majd üzenek, oké? – kérdeztem tőle, és legszívesebben újra Marci nyakába ugrottam volna, de az már túl sok lett volna egy napra.

Miután alaposan bekajáltunk Mira borsós ragujából és Marci is ellátott féltucat aggodalmaskodó jótanáccsal, végül hajlandó volt utamra engedni, én pedig megírtam Nicónak, hogy két óra múlva nála leszek, és viszek pendrive-on filmeket is.

Ha már az első találkozásunkkor egyetértettünk abban, hogy a Blöff Pitt egyik legjobb filmje, így természetesen az volt az első, amit rámásoltam az adathordozóra, de rápakoltam az Eredetet és a Viharszigetet is, meg hogy legyen valami könnyedebb és egészen más minőségű is, hozzácsaptam a Nem kellesz eléggét és Szerelmünk lapjait, de erősen bíztam benne, hogy ez utóbbira még véletlenül sem kerül majd sor. Imádtam Ryan Goslingot, a filmmel sem volt bajom, épp ellenkezőleg. Tartottam attól, hogy a kelleténél kicsit jobban meghat majd.

Egy rövidgatyát és egy egyszerű pólót vettem magamra, és meghagytam anyáéknak, hogy meglehet, majd csak reggel jövök, de majd mindenképp üzenek a hogy- és hollétemről. Marci meghozta a kedvemet a kanadaiakhoz, így a Nicóhoz vezető úton felváltva hallgattam Simple Plant és Sum 41-t, és egészen jó hangulatban érkeztem meg az Intercontinental elé. Amikor a Deákon leszálltam a metróról, megüzentem neki, hogy lejöhet elém, így mire a hotelhez értem, ő már az aulában várt rám.

Mosolygós csókot nyomott a számra, majd szinte már rutinosan kulcsolta össze az ujjainkat, én pedig vidáman csacsogni kezdtem, ahogy elindultunk a lift felé. Meséltem Marciról, meg arról, hogy bármilyen videojátékot találok is, képtelen vagyok őt legyőzni.

– A világért nem akarlak piszkálni, félre ne érts, de vannak amúgy lány barátaid is? – kérdezte szélesen vigyorogva, ahogy bezárult a liftajtó. Végiggondoltam, hogy kikről beszéltem neki, a nevek csak úgy cikáztak az agyamban – Marci, Szabi, Jani, Robi, Csabi, Zsombi...

– Gonosz vagy – jelentettem ki durcásan. – Igenis vannak barátnőim, de ők nem olyan lusta dögök, mint a srácok, és vagy rokont látogatnak, vagy nyaralnak, vagy túráznak, vagy fesztiváloznak, meg egyéb csudi izgis dolgokat csinálnak. Engem meg itthon hagytak a sok sráccal – biggyesztettem le a szám. Na, nem mintha egy percig is bántam volna, hogy a nyaramat Szabiékkal kellett töltenem Nyéken, vagy hogy egyedül kellett mennem a Ringre, mert végtére is így ismertem meg Nicót. És tényleg nem bántam, hogy a lányok utazgattak a nyáron, és nem is kértem volna, hogy ne tegyék, mert akkor szörnyű barát lettem volna, de elsőre, mikor megtudtam, hogy egyikük sem lesz itthon egész nyáron, kissé megrémültem. Persze aztán Nyéknek hála hamar megoldódtak a gondjaim.

– Jól van, na – nevetett fel, majd minden gátlásosság nélkül megcsókolt úgy, hogy a nevemet is elfelejtettem, nemhogy az esetleges sértettségemet. Hátam a lift falához nyomódott, és a póló vékony anyagán is tökéletesen éreztem a fém hidegét. Nico keze közben a derekamra csúszott, és felsőm alatt kezdte a bőrömet cirógatni. Pokolian jó érzés volt, csak sajnos túl hamar érkeztünk meg a hetedikre, ahol a német lakott.

A szoba tágas volt, a bézs, a mahagóni és a bordó színek uralták. A széles franciaággyal szemközt óriási síkképernyős TV kapott helyett, az ágy túloldalán pedig hatalmas üvegablak, amin keresztülnézve a Budai Várnegyed tárult a szemem elé.

– Ejj, de burzsuj vagy, még várra néző ablak – ingattam meg a fejemet, ahogy beljebb sétálva leejtettem az ajtó mellé a táskám és leültem az ágyra. Nagyobb kupira számítottam, de csupán az egyik székre volt rádobva egy póló. Na, meg a félig eltolt szekrényajtó mögül kikandikáló sporttáska és a belőle figyelő ruhakupac engedett arra következtetni, hogy a rend némiképp felszínes.

– Hát persze – nevetett Nico. – Inkább mondd, milyen filmeket hoztál. – Ledobta a kulcskártyát a komódra, és a szoba sarkában levő asztalhoz és a mellette levő mini hűtőhöz sétált. – Iszol valamit?

– Ühüm, egy kis vizet – bólintottam, majd hozzátettem: – Csupa jó filmet hoztam, szóval mondj egy számot egy és öt között – mosolyodtam el.

– Győztes típus vagyok, szóval legyen az első – jelentette ki határozottan, mire hangosan felnevettem.

– Úristen! Ez de nagyképű volt – ingattam a fejemet lemondóan. – Kimenjek, hogy kényelmesen elférjetek? – kérdeztem ártatlanul.

– Mire a többes szám? – kérdezte értetlenül.

– Hát, te meg az egód – vigyorodtam el. Csak a szemét forgatva grimaszolt egyet, majd a kezembe nyomott egy pohár hideg vizet.

– Szóval mit nézünk?

– Mivel győztes típus vagy – hangsúlyoztam jó erőteljesen –, a Blöfföt. Angolul angol felirattal jó lesz, ugye?

– Naná – felelte és közben behúzogatta a függönyöket, én pedig a pendrive-om előhalászva igyekeztem USB-portot találni a TV-n. Küldetésem sikerrel zárult, és mire Nico tökéletesen eligazgatta a függönyt, a filmet is sikerült elindítanom. Így tehát, mint aki dolgát jól végezte másztam fel az ágyra, és a támlának vetettem a hátamat. Rövidesen a német is mellém telepedett és karját lazán átdobta a vállamon.

– Ugye tudod, hogy ez nem egy tipikusan összebújós mozi? – kuncogtam fel, mire a pilóta csak megforgatta a szemeit.

– Maradj már csöndben és figyelj a filmre – morogta maga elé, és bár valóban a képernyőt figyeltem, hallottam a hangján, hogy mosolyog.

– Hékás, nincs valami rágcsálnivalód? – kérdeztem nagyjából kettő perccel később. Nico hangos sóhajjal fejezte ki nemtetszését.

– Mondd, hogyha hozok egy zacskó chipset, akkor utána hajlandó leszel csendben végignézni a filmet.

– Hát, ha elég szépen kérsz, akkor esetleg – mosolyodtam el. Ahogy visszaült mellém, nyomott egy apró csókot a számra, majd a kezembe nyomta a chipses zacskót, és innentől kezdve tényleg csak a mozira koncentráltunk.

– Nicooo! – szóltam a film végeztével. A kis alapterületre való tekintettel indokolatlan volt ilyen hosszúra nyújtani a nevét, de egyszerűen adta magát. – Éhes vagyok.

– Meg is lepődtem volna, ha nem lennél – vigyorodott el, ahogy levágódott mellém az ágyra. – És mit ennél? – Gyorsan felvázoltam neki, hogy valami könnyű tejszínes szószos tésztás bármit, ő pedig pillanatok alatt továbbította a kérésemet a szobaszerviznek.

– Ja, hogy így – csodálkoztam rá, de közben halványan elmosolyodtam. – Mondom én, hogy burzsujság van.

– Inkább mondd, mit nézzünk következőnek – terelt szemforgatva, én pedig kuncogva kértem egy újabb számot, kettő és öt között. Ezúttal különösebb indoklás nélkül a négyesre esett a választása, ami a Nem kellesz eléggét takarta.

– Láttad már? – kérdeztem kíváncsian, de megingatta a fejét. – Tetszeni fog. – Ebben egészen biztos voltam.

– Összebújós? – érdeklődte szélesen, és elbűvölően mosolyogva.

– Elképzelhető. De elgondolkodtató is. – Vigyorogva araszoltam közelebb hozzá az ágyon, és loptam egy gyors csókot. Miután elindítottam a filmet, elfészkeltem magamat Nico ölelésében.

A film nagyjából a felénél járt, mikor megérkezett a kajánk, de arra jutottunk, hogy evés közben nem lehet rendesen a filmre figyelni, így míg elfogyasztottuk a vacsoránkat, megállítottuk Bradley Cooperék nagyszerű moziját.

Az igazán tanulságos és érdekfeszítő része a filmnek csak akkor kezdődött, mikor a tészta elpusztítása után ismét végignyúltunk az ágyon. Néha lopva Nicóra pillantottam, hogy hogy tetszik neki, de a negyedik ilyen után megunta, és rám szólt.

– Ne engem nézz, hanem a filmet. Bár tudom, én érdekesebb vagyok – tette hozzá elmélázva, mire nevetve a mellkasára csaptam.

– Sok lesz az egódból, inkább figyelj, most jön a végkifejlet. – Szerettem ezt a filmet azért, mert bár három szálon futott, mindhárom szál realisztikus volt, olyan, ami bárkivel megtörténhet pontosan ugyanígy. Hiteles volt és korrekt. Plusz nagyon csodáltam Gigi kitartását, hogy soha nem adta fel a reményt.

– "Miért kell folyton trükköznünk? Talán azért, mert gyávák vagyunk? Félünk a másik szemébe mondani a rettegett, de nyilvánvaló igazságot?" – Hangzott el a filmben, és ez egy pillanatra elgondolkodtatott. Tényleg, mi szükség volt arra, hogy kerülgessük a forró kását? Mármint... az ember az életben mindig mindent céllal csinál, kell, hogy legyen valami, ami motiválja. Mi értelme van hát kertelni és tenni a szépet, mikor titkon úgyis mindenki tudja, hogy mire megy ki a játék?

Amint véget ért a film, félig megfordultam Nico ölelésében, hogy a kék szempárba nézhessek. A srác elgondolkozva szemlélte az arcomat, de ha volt bármi, amit nem akartam, hát az Nico elgondolkozása volt. Gyorsan áthidaltam a kettőnk közötti távolságot, és tenyerem az enyhén borostás arcra simítva, hevesen megcsókoltam, miközben még szorosabban bújtam hozzá. Itt volt ez a srác, akihez piszkosul vonzódtam, adva volt egy hotelszoba, és a fülledt budapesti éjszaka. Tudtam, mit akarok.

– Reni, ez... – kezdte a szőke, mikor egy pillanatra elszakadtunk egymástól. Fullasztó volt a csók és úgy tűnt, mintha örökké tartana. Nehéz volt a levegő és az egészben volt valami bűnös élvezet. Az agyam leghátsó, sötét kis zugában kétségbeesetten visított egy hang, hogy helytelen, amit teszek, de egy határozott mozdulattal rácsaptam az ajtót.

– Shh – simítottam a mutatóujjam az ajkára, ahogy lovagló ülésbe helyezkedtem a csípőjén, számára is egyértelművé téve, hogy mit is akarok.

– Nem akarok semmi olyat, amit te nem – súgta rekedtes hangon, miközben a hüvelykujja puha köröket rajzolt a derekam csupasz bőrére. – És nem akarom azt sem, hogy azért akarj valamit, mert azt hiszed én elvárom.

Hihetetlenül jól estek a szavai, főképp azért, mert a Symbolos estén feltett kérdése miatt, még mindig voltak bennem kétségek, annak ellenére, hogy ma miért érkeztem ide. Lágyan megcsókoltam és az ujjaim a selymes szőke tincsek közé szántottam, de Nico hamar átvette az irányítást – ráérősen, már-már lustán csókolt, miközben jobb keze továbbra sem szakadt el a derekamtól. Legszívesebben rászóltam volna, hogy gyorsítsunk már egy kicsit a tempón, de Nico szemmel láthatólag tudta mit csinál – mi sem bizonyította ezt jobban, mint az egész testemet elborító libabőr. A német érintése nyomán bizsergett a bőröm, a nyakamra, majd aztán a kulcscsontomra hintett csókjai után pedig fel akart robbanni a világom. Vagy ha a világ nem is, de én magam benne igen, és a robbanás ereje vitte volna magával az egész Intercontinentalt.

– Nem sietünk sehova – súgta a nyakamra, és ahogy az izgalomtól reszkető bőrömbe csókolt, tudtam hogy mosolyog.

Sután tehetetlennek éreztem magamat, ahogy kapaszkodtam Nico pólójába, és hirtelen zavarni kezdett az anyag. Érezni akartam a bőrét, végigtapintani az izmainak a mozgását, egészen közelről belélegezni az illatát, amiben a fűszeres és édes jegyek keveredtek, de éppen úgy, hogy kellemesen elbódítsa a tudatom, és hogy sose akarjak kiszakadni belőle. Feltűrtem hát a puha pamutanyagot, felfedve így magam előtt azt az utolsó négyzetcentiméterig kidolgozott izmos felsőtestet – láttam a mögötte meghúzódó munkát és kitartást, és az egész csak még vonzóbbá, még szexibbé tette a szememben.

A Nicóval csókolózni olyan volt, mintha egy fura, misztikus csapdába kerültem volna. Érzékelhetetlenné vált az idő múlása, és közben az ő jelenlétén kívül minden más megszűnt létezni a fejemben. A legutolsó idegszálamat is ingerelte, ő áramlott az ereimben, és ő küldte szabadságra az utolsó józanul gondolkozó agysejtjeimet – és mindez a legkevésbé sem zavart, mert minden mozzanatát élveztem annak, amit Nico művelt. A kezét egyszerre éreztem magamon mindenhol, pedig az ujjai csak azt az utat jelölték ki, amit később az ajkával, a csókjaival végigjárt.

Adni akartam én is, mert egyrészt a világért sem akartam volna hálátlannak tűnni, másrészt tényleg szerettem volna örömet okozni Niconak, de amint a hasfalán lesimított tenyerem a boxere széléhez ért, a német mosolyogva megfogta a kezemet.

– Reni, mondtam. Nem sietünk sehova. – Arca derült volt, és szemmel láthatóan, velem ellentétben abszolút ura volt a tetteinek, önmagának, és úgy összességében, bármi, amit csinált, kontroll alatt volt. És őszintén szólva, piszkosul csodáltam őt ezért.

– De én... – össze voltam zavarodva.

– Az, hogy most itt vagy, nem jelenti azt, hogy feltétlen le kell feküdjünk egymással. Nézd, nem akarom, hogy olyat csinálj, amit megbánsz később. – Ezek talán a világon létező legkedvesebb szavak voltak, mert bár nem éreztem úgy, hogy történhetne bármi olyan, amit később megbánnék, de nem voltam biztos abban, hogy másnap reggel ugyanúgy éreznék. Hálásan pislogtam fel Nicóra, amiért ezt önmagától megérezte, és nem hagyott beleszaladni semmi ostobaságba. A srác csak egyre szélesedő mosollyal az arcán nyomott egy lágy, gyöngéd puszit a hajamra, amitől szintén kishíján a karjába olvadtam.

– Ha gondolod, menj tusolj egyet, aztán választhatsz még egy filmet a listádról.

– Egy kicsit még maradhatunk így? – kérdeztem halkan, Nico nyakába motyogva, és éreztem, hogy kérdésem hatására megrázkódik a nevetéstől. Kezét a hajamra simított, és újabb puszit kaptam, ezúttal a homlokomra.

– Persze, azt csinálunk, amit szeretnél – mosolygott rám a létező legkedvesebb mosollyal.

Miután egy kicsit sikerült magamhoz térni, egyből el is csattogtam a világos, tágas fürdőbe, hogy vegyek egy lélekemelő zuhanyt a hatalmas, fehér fürdőkádban. A melegvíz bár kellemesen simogatta a bőröm, sajnos nyomába sem ért annak, ahogyan az imént Nico ért hozzám, így hát nem is nagyon húztam sokáig.

– Arra gondoltam – sétáltam ki a helyiségből egy magamra tekert törölközőben, a hajamat törölgetve éppen –, hogy holnap elmehetnénk a Gellért-hegyre. Veszük valami péksütiket meg gyümölcslevet, fenn eszünk egyet, aztán leballagunk – kezdtem el ecsetelni neki a másnapi programötleteim.

– Én arra gondoltam, hogy teljesen fölöslegesen van rajtad az a törölköző. – Nagyjából egy ötéves ártatlanságával a hangjában szólalt meg, miközben tüzetesen végigmért tetőtől talpig. Természetesen egyből fülig vörösödtem, és meg is akasztotta a gondolatmentem, de hamar megtaláltam a hangom.

– Lehettél volna kedves és előzékeny, és felajánlhattad volna egy pólód és egy nadrágod, de inkább másik utat választottál – sóhajtottam fel, de alig bírtam elrejteni a szám sarkából kibukni akaró mosolyt. Szórakoztató és meglepően jó érzés volt ez a pajkos évődés Nicóval, még akkor is, ha minduntalan zavarba hozott, nem csak az érintésével, de egyetlen pillantásától vagy szavától képes volt pírba borulni az arcom, de azt hiszem, kezdtem hozzászokni.

Nico, mintha óriási áldozatot hozott volna, sóhajtva felállt az ágyról, és az ímmel-ámmal becsukott szekrényajtóhoz lépett, hogy kihúzzon egy összehajtogatott pólót és egy pamut rövidnadrágot.

– És hogy lásd mekkora lovag vagyok, elmegyek én is fürdeni, addig fel tudsz öltözni – kacsintott rám, ahogy az ajtó fejé indult.

– Lemaradtam a hírről, hogy lovaggá ütöttek volna – ráncoltam össze a homlokom.

– Sok mindent nem tudsz még – vigyorodott el.

– Azt szerencsére tudom, hogy hálásak lehetünk a szálloda tervezőmérnökeinek, mert előbb a győztes típus, most a lovag... – kezdtem bele Nico zrikálásába vigyorogva.

– Ha jók az emlékeim, akkor kettőnk közül valaki, rettentően csiklandós. És úgy tudom, nem én vagyok az a valaki – emelte meg hangyányit a szemöldökét, ahogy pár lépésnyit visszalépett felém.

– Visszaszívom, visszaszívom, csak kérlek ne csikizz – emeltem magam elé a karom megadóan, mire a német jóízűen felkacagott és fejingatva besétált a fürdőszobába, én pedig az ajtó csukódását kihasználva belebújtam az általa adott ruhákba. Indításra készre állítottam a Viharszigetet, és befészkeltem magam az ágyba.

– Azt mondják, hogy a nők készülődnek sokáig, de ez a világ legnagyobb hazugsága. Hogy lehet ennyi ideig tusolni? – kérdeztem hitetlenkedve, mikor Nico kábé huszonöt perc után, sűrű gőzfelhővel a nyomában kisétált a fürdőből.

– Kihúzod még ma a gyufát, Kassai – szólt rám, ahogy jelzés értékűen bökött egyet az oldalamba.

– Oké-oké, csak gondoltam, kifejtem aggodalmam az ökológiai lábnyom meg hasonlók miatt... – kezdtem vigyorogva, de Nico egy hangos sóhajjal – amit feltehetőleg egy emelettel lejjebb is hallottak – belém fojtotta a szót.

– Nézzük inkább a filmet – ingatta a fejét. Ez bizonyult a végszónak, mert a német elindította a filmet, én pedig kényelembe helyeztem magam a karja alatt a mellkasához bújva.

________

Simple Plan – Grow up: Szeretek éjjelente sokáig fennmaradni, és órákig telefonálni / A barátaimmal lógni, és soha nem otthon lenni.

-------

Sziasztok!

Ez lett volna a 11. fejezet, remélem elnyerte a tetszéseteket :) Mit gondoltok Marci és Ren i barátságáról? Szerintetek megtalálják valaha azt a játékot, amiben Reni felül tud kerekedni Marcin? Mit gondoltok, hogy fog elsülni Marci és Nico kávézása - természetesen Reni mediálásával? Ééés hogy tetszett Reni és Nico délutánja/estéje a hotelszobába? Szerintetek Nico jól érezte, hogy Reni megbánná, ha több történne köztük? Hogy tetszettek a kis évődéseik, pajkos beszólogatásaik? 

Mindennemű véleményt szeretettel fogadok, és mint mindig, most is kíváncsi vagyok a véleményetekre, legyen az akár pozitív, akár negatív. De ha tetszett a rész, egy vote formájában kérlek mindenképp jelezzétek 🥰 Jövő héten lehet, hogy tartunk egy kis szünetet, viszont 19.-én garantáltan robogunk tovább az új fejezettel 😘

Addig is, legyen szép hetetek💙

xx., D.