10. fejezet

Aznap csak délelőtt volt dolgom a Szamosiban – a két ló lelovaglása, és már mehettem is a dolgomra. Azonban így, csupán néhány óra alvással a hátam mögött, még ez a három óra is keserves kínok között telt. Fájdalmaim némileg csillapítandó, meginvitáltam Marcit, hogy tartson velem Pestre, és addig is, míg vonatozunk, csevejünk egyet. Függetlenül ugyanis a Carpe diemről hozott döntésemtől, azért meg akartam beszélni Marcival a dolgokat, mert számított a véleménye. Plusz tudtam azt is, hogy úgy le van maradva a nyéki csapat felkészülését és igazolásait illetően, mint a borravaló, és nekem kell majd felkészítenem a közelegő, hétvégi első bajnokira.

A vonat indulása előtt negyed órával találkoztunk az állomáson, és kivételesen Marcinak is sikerült időben elszakadnia Janitól, akinél az éjjel csövezett. Általában azért beszéltük meg a szükségesnél előbbre a találkozókat, mert mindketten notórius késők voltunk. Ezúttal azonban nem csak hogy időben érkezett, de még egy doboz mindent – különösen a másnaposságot – gyógyító multivitamin levet is hozott nekem.

– Az életemet mented meg vele – jelentettem ki, mielőtt még nagyot kortyoltam volna a gyanúsan narancssárga gyümölcsléből. De bármilyen bizarr, természetellenes színe is volt, tényleg jót tett a másnaposan kóválygó fejemmel.

– Tegnap nagyon tanácstalannak tűntél – pedzegette meg a témát a srác, immáron a vonaton ülve. A sötétbarna szempár áthatóan pásztázott, miközben a homlokát összeráncolva fókuszált rám.

– Nem tudom, mennyire emlékszel abból, amit tegnap meséltem... – kezdtem bele, de mivel jelezte, hogy mindenre, így folytattam. – Tanácstalan vagyok. Mármint... Tudom, hogy most mit fogok csinálni, kiderítem, hogy van-e szikra, de... Nem vagyok biztos abban, hogy ez-e a helyes. Nem tudom, hogy érzek-e bármit Nico iránt, hogy több-e annál, hogy jól elvagyok vele, és vonzódok hozzá. Akarom szeretni, komolyan, de... – Megakadtam, és felpillantottam Marcira, akinek a homlokát már még sűrűbben szőtték át a ráncok.

– Tényleg nem látod, Reni? – kérdezte és a felismerés legapróbb jelét kutatva analizált, de nem világosodtam meg, sőt, ha lehet még értetlenebbül néztem Marcit.

– Mit kéne lássak?

– Baszki, ne csináld már! Komolyan azt hiszed, hogy bármit találni fogsz a pilótádnál? – értetlen és hitetlen volt a hangja, de továbbra sem értettem miért. Ugyanakkor kezdett nagyon zavarni, hogy nem értem, miről karattyol.

– Bízom benne, hogy fogok, igen. De te miről beszélsz? – dobtam vissza a labdát.

– Rossz szőkénél keresgélsz... – felelte lemondóan.

– Ismét megkérdezem, te mi a kénköves pokolról hablatyolsz? – Egyre jobban kezdtem elveszteni a fonalat, nyilván az előző nap elfogyasztottak okán is, de az istenért sem sikerült összekötnöm a pontokat a Marci által elém rakott rejtvényben.

– Ó, az isten szerelmére, hát Szabiról! – fakadt ki, mire elkezdtem végre kapizsgálni, hogy miről beszél. És baromira nem értettem vele egyet. – Csak a vak nem látja, milyen jóba lettetek nyáron, és hogy többek vagytok, mint barátok. – Nem tehettem mást, jóízűen felkacagtam Marci szavain. Nem azért mert jó kedvem lett volna, hanem épp ellenkezőleg. Abszurd volt az, amit mondott, hihetetlen, de legfőképp valótlan.

– Tudod jól Marci, hogy tisztellek és szeretlek, és hogy elfogadom a véleményed és a tanácsaid, de most nagyon rossz úton jársz – nevettem fel kényszeredetten. Zavarban voltam, zavart a barátom eltökéltsége, elszántsága és a határozottsága, amivel kiállt az állítása mellett.

– Áltasd csak magad, de attól még a tények nem változnak – jelentette ki, és a barna tekintetben, mintha szomorúság csillant volna egy másodperc erejéig. De nem tartott sokáig, a fiú megrázta a fejét, és sötét tincseibe túrva rám pillantott. – Tudod, hogy nem akarok rosszat, csak meg akarlak óvni a csalódásoktól, ugye?

– Ismersz. Tudod, hogy szeretem én meghozni a döntéseim. És ha ezek csalódással végződnek, ám legyen, az én hibám volt, vállalom értük a felelősséget. De nem akarok másokat hibáztatni a későbbi rossz következmények miatt, és nem akarom azt sem, hogy azért bánjak meg dolgokat, mert mások döntései mentén éltem az életem. – Igyekeztem finoman megfogalmazni, hogy továbbra sem szeretem azt, hogyha számon kérik rajtam az életem, még akkor sem, ha a legnagyobb jóindulattal teszik azt. Szerettem Marcit, és tényleg fontos volt a véleménye, de nem hagyhattam, hogy lebeszéljen Nicóról. Ezúttal nem.

– Oké, ez korrekt, ezt azt hiszem, el tudom fogadni – bólintott kimérten, amitől kicsit megkönnyebbültem, de egy pici kétely maradt bennem. Nem akartam magamra haragítani a srácot, úgyhogy úgy éreztem, jobb lesz, ha a jövőre tekintve a Nico témát jegeljük.

– Haragszol? – kérdeztem halkan, óvatosan pislogva a srác arcára, miközben a vonat begördült Tárnokra. Félúton jártunk.

– Ugyan, te kis majom, már hogy haragudnék rád? – nevetett fel. – Csak nem értelek, de rád bízom, és reménykedek abban, hogy bármit is teszel, nem bánod majd meg.

– Köszönöm – mosolyodtam el, és hagytam, hogy egy óvatos puszit nyomjon a fejem búbjára. Tényleg hálás voltam neki azért, hogy elfogadta a döntésem és tiszteletben tartotta a kérésem. Ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amiket nagyon szerettem Marciban. Azt, hogy tudta, hol a határ, hogy hagyta, a magam útját járjam, de ennek ellenére, hogyha csalódtam, akkor ott volt, készségesen felkínálva a vállát, ha sírni lenne kedvem.

– Na, és akkor mesélj, hogy áll a csapat? Tényleg igaz, hogy a Csákvár lenyúlta Sajtit meg Budait? – kérdezte komolysággal vegyes kétségbeeséssel a hangjában. Akárcsak az unokatesómék, Szabi, Jani vagy én, úgy Marci is szívén viselte a nyéki együttes sorsát. Néha jobban is, mint indokolt lett volna. Rémesen bele tudta lovallni magát a csapatot érintő dolgokba, amit egyrészről teljesen megértettem, másrészről viszont néha remekül szórakoztam rajta. Ez az utóbbi esetek közé tartozott, és még mielőtt felvázoltam volna a jelenlegi játékosállományunk, kellően kivihogtam magam a lelkesedésén.

Amikor leszálltunk a Déliben a vonatról felhívtam Nicót, hogy van-e kedve egy kisebb délutáni kiránduláshoz. Szerencsére boldogan mondott igent, így vidoran szálltam fel a metróra a még mindig a Kápolnásnyék sorsán aggódó Marci társaságában.

– Hé, Reni, azért, vigyázz magadra, oké? – szólt, mikor a Deákon elköszöntünk egymástól. Én Kőbánya felé mentem, haza, ő pedig a barátnőjéhez, Újpestre.

– Ahogy mindig – vigyorogtam rá, ahogy két puszit nyomtam az arcára.

– Hát, azért ezzel annyira nem nyugtattál meg – vakargatta meg a tarkóját, mire egy laza mozdulattal vállon legyintettem.

– Majd este hívlak, összefuthatnánk holnap. Égek a vágytól, hogy elverjelek FIFA-ban.

– Az a nap még mindig nem jött el – kacsintott rám, mire kedvem lett volna megint megütni. – De a kedvedért szabaddá teszem a délelőttöm.

– Nagyon helyes, el is várom – nevettem fel, aztán egy gyors ölelés után elzavartam az éppen érkező metrószerelvény irányába, és én is elindultam a sajátomhoz, ami két percen belül meg is érkezett.

Hazafele úton megálmodtam, hogy hova vigyem Nicót, és így végül a Margit-szigetre esett a választásom. Az volt a tervem, hogy sok beszélgetés mellett körbesétáljuk a szigetet, és egy fagyival vagy limonádéval leülünk a Duna-partra. Az egyik kedvenc helyem volt a városban, és őszintén reméltem, hogy a német is kedvelni fogja.

Nem akartam túlspilázni az egész randit, éppen ezért egy farmersort, és egy egyszínű trikó mellett döntöttem, amire egy lenge inget kaptam fel. Úgy voltam vele, hogy ha látott már a Hungaroring egész napos porába burkolózva, és ennek ellenére is randizni akart velem, akkor nagyon semmi nem tántoríthatja el.

Mielőtt eljöttem volna otthonról, felmarkoltam egy csomag nápolyit, és egy fél literes ásványvizet, meg a fényképezőm, hogy aztán a zenémet a fülembe dugva ballagjak a buszhoz. Fura mód egész úton nyoma sem volt a korábbi találkozóink előtt érzett liftező gyomornak, vagy idegességnek. Nyugodt voltam, és ahogyan a metró ablakán is láthattam visszatükröződni, kimért mosoly ült az arcomon. Érdekesnek tartottam, hogy mennyire megváltoztathatja az ember viselkedését az, hogyha új irányelveket talál az életéhez. Az új mottóm a pillanatokról hatékonynak bizonyult, mert az új élmények vágyával telve érkezte meg Nico hotelje elé, ahol a szőke német teljesen természetesen csókkal köszöntött, amitől ismét mosolyogni támadt kedvem.

Összekulcsolt kezekkel indultunk el a metróhoz, amivel szemben a szöszi még mindig bizalmatlan volt kissé, de elmagyaráztam neki, hogy kizárt dolog, hogy a koradélutáni csúcsban taxizgatni fogunk, és Pesten belül A-ból B-be a rettegett járművel lehet a leggyorsabban eljutni. Húzta kissé a száját, de végül néhány engesztelő puszi ellenében hajlandó volt beadni a derekát. Ráadásul mire leértünk a föld alá, azt is sikerült felvázolnom, hogy mi a délutáni tervünk, és legnagyobb örömömre tetszett neki az ötlet.

– Itt még nem jártam – jelentette ki a szigetre célozva, mikor a Nyugatinál felkecmeregtünk az aluljáróból. Némileg meglepetten pillantottam rá, ugyanis nem értettem, hogy másfél nap alatt honnan tett szert bárminemű helyrajzi ismeretre a fővárost illetően.

– Miért, a váron és a hotelen kívül hol jártál? – kérdeztem elvigyorodva, miközben a 4-6-os villamos felé irányítottam.

– Nicóékkal kirándultunk tegnap, mert maradtak még egy napot, vagyis kettőt, ma reggel indultak tovább Balira, nyaralni. Lényeg a lényeg, elmentünk megnézni a Hősök terét, és a Városligetet – mosolygott büszkén, én pedig magamban megveregettem a vállam, amiért nem a tóhoz és a Vajdahunyad várához vittem, pedig a másik ötletem az lett volna.

– És hogy boldogultatok idegenvezető nélkül? – érdeklődtem pimasz mosolyra húzva a szám.

– Rosszallóan akartam nézni, és a szemedre hányni, hogy miket gondolsz, azért ennyire nem vagyunk szőkék, de... Az a helyzet, hogy hiába jöttünk taxival, így is majdnem rossz irányba mentünk – vakargatta a tarkóját, kissé tanácstalanul. A kócos hajával, az összezavarodott ábrázatával, és a mindeközben pajkosan csillanó kék szemével kifejezetten vonzó, és ezzel együtt szórakoztató látványt nyújtott. Jóízűen felkacagtam rajta, ám ahogy a nevetéstől elmozdultam, a nap, amit Nico eddig csodásan kiárnyékolt teljes fényével a szemembe világított.

– Basszus – motyogtam magam elé, részben a kiégett retinám emlékére, részben azt konstatálva, hogy a napszemüvegem az íróasztalomon maradt. Mert amúgy hol máshol lenne a helye.

– Lehet szegényes az angol szókincsem, de ezt a szót még nem hallottam – vigyorodott el pimaszon Nico, egy laza mozdulattal az arca elé tolva a saját pilóta-szemüvegét. Duzzogva nyújtottam rá nyelvet, amit ő gurgulázó nevetéssel díjazott. Jól állt neki, ha nevetett, attól egészen úgy festett, mint egy önfeledt kisfiú, és volt ebben valami bájosan vonzó. A fejemet ingatva rángattam magammal a villamosra. Nagyon vagánynak gondolta magát, és önelégülten somolyogva, kapaszkodás nélkül állt meg a villamos közepén, de nem egész három másodperccel később a Combinóra feltóduló kisebb népvándorlás véget vetett a tökéletes pózának. Ennek ellenére sem volt hajlandó kapaszkodni, aminek meg is lett az eredménye, a következő kereszteződésnél a villamos akkorát rántott, hogy még én is majdnem végighasaltam a földön, pedig az életem árán is fogtam a kapaszkodót. Nico teljes szőke, vonzó valójában borult egy középkorú hölgy ölébe, hogy aztán heves „Entschuldigung"-ok kíséretében tápászkodjon fel, a sötétkék pólóját igazgatva.

– Legközelebb mondd inkább azt, hogy bocsi, hamarabb a végére érsz – villantottam rá a legelbűvölőbb mosolyom. Csak megforgatta a szemét, és nyomott egy apró puszit a számra, amit aztán óvatosan az alsóajkába harapva mélyítettem csókká.

– Vigyázz, mert ha nem figyelsz, szert teszel egy rajongóra. Egyszer beleesni valaki ölébe véletlen, de kétszer, az már flört – suttogtam elválva tőle, mikor meghallottam a villamos ajtózáró hangját. A német a fejét ingatva nevetett fel, és kegyeskedett megkapaszkodni a fejem fölött.

– Mondd, hogy még nem vagy éhes! – pislogtam nagy szemekkel Nicóra, mikor levergődtünk a villamosról. Legalább három embernek tapostam össze a lábát, de legkevésbé sem bántam, sőt, valahol még élveztem is. Elégtétel volt, a Hungaroringon elszenvedett nyomorúságokért.

– Nem vagyok, miért? – kérdezett vissza, miközben ajkain enyhe mosoly játszott.

– Mert akkor előbb sétálunk, utána kajálunk – jelentettem ki, miközben összekulcsolt ujjakkal elindultunk le a sárga ívhídról a szigetre.

– De egészen pontosan hova is sétálunk? – vigyorodott el szabad kezével lejjebb tolva a napszemüvegét, hogy így a lencse fölött pillanthasson rám.

– Hát a szigetre! Azon belül is első körben az állatkertbe. – Az én lelkesedésem Nico totális értetlenségével találta szembe magát. Sejtéseim szerint elképzelni sem tudta, hogy honnan került egy állatkert egy szigetre, és egyáltalán, mekkora sziget lehet az, amin elfér egy állatkert.

– Mármint... Egy rendes nagy állatkert? Oroszlánnal meg tigrisekkel? – kérdezte összezavarodva, mire szélesen elvigyorodtam.

– Majd meglátod. Csak... ne gondolkodj. Élvezd az életet – nevettem rá szívből jövően, ahogy elindultunk lefelé a lépcsőn. Elég komolyan vettem ezt az új életfilozófiát, már amennyire maga a mottó engedte. És a kétségek, a problémák, és a józanész egyelőre köszönte szépen, nagyon jól megvolt az agyam mélyére száműzve egy sötét magánzárkában.

Vidáman sétáltunk végig a parton, a nyárfák árnyékába menekülve a pusztító forróság elől, zömmel az állatokról beszélgetve – ha már egyszer úgyis az állatkertbe tartottunk. Ecseteltem azt, hogy felnőtt koromban a lehető legtöbb menhelyi kutyát akarom majd örökbe fogadni, és hogy szívem szerint már most magamhoz venném mindet, és az összes barátom is elárasztanám velük, de egyelőre még csak a nagybátyámékat tudtam rádumálni két nyugdíjazott rendőrkutyára, meg Szabit egy tüneményes, keverék szőrmókra. Meg Marcit, hogy az új macskáját menhelyről hozza, ne pedig tenyésztőtől. Otthonra is vittem volna, de anyáék elég hamar letisztázták a szabályokat – támogatják a lovas pályafutásom, de akkor más állat nem lesz. És mivel Herceg volt éltem legnagyobb boldogságforrása, így örömmel egyeztem bele.

– Szóval áruld már el, miféle sziget ez? – kérdezte Nico, amikor már szinte odaértünk a bejárathoz. Továbbra sem tudott túl hosszú időre továbblépni a kérdéseken, időről időre visszakanyarodott hozzájuk. Így hát kénytelen voltam belefogni egy hosszú-hosszú történelmi mesébe királyokról, szentekről, apácákról és nyulakról. Nico érdeklődve hallgatta, a szeme elé tárt szeletét a magyar történelemnek, miközben a dámvadak és a nyulak közös karámja mellett sétáltunk.

– Szóval ezért van ennyi nyúl itt? – kérdezte a benn ugráló tapsifülesek felé biccentve, mire nevetve kezdtem bólogatni.

A pónik karámjához érve Nico már nyúlt volna a szürke ló felé, de elkaptam a kezét.

– Na, mi az? – kérdezte meglepetten. – Szereted őket, nem?

– Igen, a nagyobb kiadást. A pónik kivétel nélkül rohadékok. Csak szólni akartam, hogy óvatosan, mert amilyen kicsik, és amilyen cukinak tűnnek, annyi az elfojtott agresszió bennük – vigyorogtam rá.

– Azt mondják, ez igaz az alacsony emberekre is – merengett el, aztán pimasz pillantással mért végig. Durcás arccal bokszoltam vállon, aztán mosolyogva fordultam a póni felé.

– Tied a pálya, öld meg, Gyilkos! – Nico prüszkölve felnevetett, és már épp simította volna a kezét a szürke ló homlokára, amikor az hátracsapta a füleit, és néhány másodpercen múlt csupán, hogy nem csípett bele a pilóta kezébe. Nem hiszem, hogy a csapatánál ezt nagyon értékelték volna.

– Jók a reflexeid – vigyorogtam rá, mire nevetve vont az ölelésébe, és így sétáltunk tovább a gólyákhoz.

Az állatkert után a százéves platánok és tölgyek között átvágva a romokat vettük célba, ám mielőtt odaérhettünk volna, útba ejtettünk egy jégkása árust is. Nico úgy élvezte a romos falak között és a falakon történő rohangálást, mint egy tízéves kisgyerek. Üdvözült vigyorral az arcán ugrált rájuk, de egy másodpercig sem hibáztattam – amikor gyerekkoromban először jártam itt, én is pont így viselkedtem. És ami azt illeti, most is megesett, hogy csatlakoztam hozzá. De inkább előszedtem a fényképezőm, és több tucat képet lőttem a magát pókembernek képzelő szösziről. Igazán jó modellnek bizonyult, még akkor is, ha nem is szándékosan csinálta. Mikor egy pillanatra leguggolt az egyik fal tetején és rám pillantott, kihasználtam a lehetőséget, és a háta mögül tűző napot, hogy elkészítsem életem képét. Rendben, ha nem is életem, de mindenképpen a nap legjobb képét. Az erős háttérfénynek köszönhetően a srácból csak a sziluettje látszódott, ahogy a romos kolostorfalon guggolt, ráadásul az, hogy alulról fotóztam, rátett még egy lapáttal a drámai hatásra. Határozottan elégedett voltam a fotóval.

Idővel aztán megunta a romokat, ráadásul meg is éhezett, de azért ez nem gátolta meg abban, hogy közös képek százának készítését kezdeményezze. Attól sem riadt vissza, hogy egy békésen sétáló japán turistát letámadjon azzal, hogy lőjön pár fotót rólunk. Szerencsétlen először azt sem tudta, mihez kapjon, mikor Nico a kezébe nyomta a gépem, de sűrű elnézések és köszönömök közepette röviden elmagyaráztam neki, hogy hogyan tud exponálni. Mikor láthatóan megértette a dolgot, Nicóval összeálltunk ölelkező, összebújós képre, olyanra, amin puszit nyom a hajamba, és egy rövid csókot is sikerült a japán srácnak lekapni. Mégis, mikor később, a lángosainkat rágcsálva visszanéztem a fotókat, nem ezek közül került ki a kedvencem. Az általam legjobban favorizált képen nevetve fordultam el Nico ölelésében, aki éppen akkor bökte az ujját az oldalamba, heves vihogásra késztetve engem. Barna tincseim szabadon szálltak a levegőben, és Nico arcán is széles és boldog mosoly ült. Tökéletes pillanatkép volt, olyan, ami beállításból soha nem sikerülhet. Nagy volt a kísértés, hogy hazaérve feltöltsem majd Facebookra, de továbbra sem akartam, hogy szélesebb körben kitudódjon a kettőnk dolga, meg egyébként sem szerettem kiteregetni a magánéletem.

Miután eredményesen elfogyasztottuk a lángosunk és ittunk hozzá egy pocsék limonádét, Nico ragaszkodott hozzá, hogy ő is kiélhesse a fotós ambícióit. A Duna parton állva igyekezett belemerülni a fényképezés művészetének legmélyebb bugyraiba több, de inkább kevesebb sikerrel. Egy-két egészen jó kép azért akadt közöttük, de azt be kellett látnom, hogy Szabi mérföldekkel jobb tanítványnak bizonyult ilyen téren. Ettől a gondolattól aztán eszembe jutott minden, amit Marci reggel mondott, és ez komolyan összezavarta a fejemet egy pillanatra. De nem akartam hagyni, mert azzal odaveszett volna az egész carpe diem-élj a mának világszemlélet. Megint túl bonyolítottam volna egy egyszerű vonzalmat, ezt pedig nem akartam. Úgyhogy lehuppantam a rakparton ülő Nico mellé, aki éppen az általa készített fotókat nézegette, az arcára simítottam a kezem, és mosolyogva megcsókoltam. Ez pedig épp elegendő volt ahhoz, hogy elterelje a gondolataimat Szabiról és Marci szavairól. 

------
Sziasztok!
Ez lett volna a 10. fejezet, és nos, ezúttal különösebb kérdésem nincs hozzátok a résszel kapcsolatban - remélem hitelesen át tudtam adni a Margit-szigeti randi hangulatát. A jövő heti epizód egyrészt rekord hosszúsággal érkezik majd, másrészt tele olyan részekkel, amik még soha sehol sem voltak olvashatók, és ez az innentől érkező részekre is igaz lesz majd, most értünk el ahhoz a ponthoz, ahonnét változnak majd a történések, és azt hiszem, így sokkal kerekebb lesz az egész, és talán egy kicsit jobban meg leszek elégedve vele - és persze, hogy Nektek is tetszik majd.

Remélem ez a fejezet is elnyerte a tetszéseteket, ha igen, nyomjatok kérlek egy vote-ot, ha pedig bármi gondolatotok támadt a résszel kapcsolatban, nyugodtan osszátok meg velem odalent, kommentben. Jövő héten robogunk tovább, addig szép hetet nektek 🥰

xx., D.