Előhang

Azt mondják, hogy a szerelmet az ember vagy érzi az első találkozásnál, vagy nem, és hogy ha nincs meg elsőre a szikra, akkor már soha nem is lesz. Ez a világ legnagyobb ostobasága. A szerelem kialakul – a kölcsönös ismeretségből, az egymásba vetett bizalomból, a másik feltétel nélküli szeretetéből, tiszteletéből. Ha kitárulkozunk előtte, ha megmutatjuk neki a legsötétebb titkainkat, ha beavatjuk a múltunk legrútabb eseményeibe. Ha beengedjük a komfortzónánkba, és közben olyan természetessé válik a jelenléte, mint a levegővétel, a hiánya pedig égető űrt hagy maga után, és mindezalatt ő maga a lényünk egy kiszakíthatatlan részévé válik.

Néha olyannyira érezni akarjuk ezt az érzést, hogy mindenhova belelátjuk. Néha rossz emberben keressük a másik felünket és szentül hisszük, hogy ő lesz az igazi. Aztán idővel, csalódások és kudarcok egymásra halmozása után rájövünk, hogy igazából végig tévúton jártunk. Realizáljuk, hogy megint nem a megfelelő személybe fektettük a bizalmunk és a reményeink. Megértjük a jeleket, rájövünk, hogy rossz helyen keresgéltünk, és folytatjuk a kutatást. Aztán lassan, mintha hosszú, nyomasztó álomból ébrednénk, felismerjük, hogy nem is kellett volna keresni, mert a biztonság, a megbecsülés, a szerelem lehetősége végig ott volt a közvetlen közelünkben.

Én becsvágyó voltam és az otthonomtól messze kerestem a szerelmet, sokadszorra is. Kétségbeesetten hajtottam azért, hogy végre érezzem, hogy engem is szeretnek, hogy én is lehetek elég jó, elég csinos, elég vicces, és összességében elég. Mindennél jobban akartam, hogy én is viszontszerethessek, hogy ne csak kapjam, de adhassam is a szerelmet, de a vége ismét csalódás lett. Mígnem a nap végén aztán onnan érkezett a mindent elsöprő érzelemhullám, ahonnan a legkevésbé számítottam rá; akkor, amikor már feladtam a reményt. Tudván tudta, hogy mit vesz a nyakába akkor, amikor a kezemért nyúlt, és mégsem visszakozott egy másodperce sem, mikor dönteni kellett. Ott volt és segített. Bízott és biztatott. Hitt. Megbecsült. Szeretett.

Minden azon a nyáron történt. Amikor megismertemŐt. Amikor először lettem szerelmes.

-----------

Sziasztok! Tudom, késtem egy napot, és gondolom nem is igazán ilyen kezdésre számítottatok, főleg nem ennyire rövidre, de azt hiszem, ez a felvezetés ez kiszakíthatatlan része az Azon a nyáronnak. Egy kicsit talán előrevetíti, milyen lesz majd Reni, mint nézőpontkarakter. Umm, a következő fejezetben ígérem belecsobbanunk már az esemményekben, és röviden, de Nico is előkerül majdt - és ezúttal tényleg igyekszem tartani magamat a vasárnaphoz. Addig is, ha van eddig bármi benyomásotok, véleményetek, tényleg akármi, nyugodtan osszátok meg velem. 

xx., D.