Niki késlekedés nélkül nyúlt a telefonjáért.

– Bárki is az, küld el a fenébe – szólt utána Tomi. – Hajnali egy van. Hihetetlen, hogy nem ér rá holnapig.

Niki mélyen egyetértett, ám amikor rápillantott a mobilja kijelzőjére, a szín kifutott az arcából. Katára számított, esetleg az édesanyjára... De erre egyáltalán nem. Ez szinte a lehetetlennel volt határos.

– Igen, tessék, Ruzsicki Nikolett – szólt bele reszkető hangon.

– Jó estét! Az ügyeletről telefonálok. Az édesanyja...

– Igen? – vágott közbe türelmetlenül Niki, mialatt leroskadt az egyik székre.

Nem kerülte el a figyelmét, hogy Tomi kíváncsian felkönyökölt.

– Sajnos rossz hírem van – folytatta a hang a vonalban. – Az édesanyja rosszul lett. Idehozták hozzánk, innen viszont mi mentővel tovább küldtük a szegedi korházba. Szívroham valószínűleg. Azonnal be kéne mennie utána.

– Jézusom – sápadt el Niki. – Igen, jó, persze, indulok – hadarta egy levegővel, majd köszönés nélkül bontotta a vonalat.

– Mi a baj? – kérdezte Tomi, aki mostanra már éberen állt az ágy mellett.

– Az anyám – suttogta Niki, miközben öltözködni kezdett. – Rosszul lett és kórházba került. Most azonnal oda kell mennem – hadarta egy szuszra, a melltartója kapcsával hadakozva. – A picsába – káromkodta el magát, amikor reszkető ujjával harmadjára sem sikerült összepasszintania a kis kapcsot.

Tomi egészen addig földbegyökerezett lábbal figyelte a jelenetet, amíg a lány rá nem dörrent.

– Öltözz már te is! Mennünk kell! – vágta hozzá a saját ruháit.

Ugyan elkapta őket, de esze ágában sem volt felöltözni. A földre dobta, átlépett felettük, és a Nikihez sétált. Finoman megfogta a karját, és maga felé fordította.

– Most nem tudunk elindulni. Nagyon veszélyes lenne – mondta halkan, de magbiztosan.

– Az anyám kórházba került – üvöltötte az arcába a lány. – Megyünk! Most.

– Nem – emelte fel a hangját Tomi is, aztán hátrébb lépett, mély lélegzetet vett, és a hajába túrt. – Tudom, hogy aggódsz érte, de ha a vaksötét éjszakában elindulunk, az életünket kockáztatjuk. Láttad, milyen az út. Keskeny és szakadékok övezik. Sötét van, a hó is folyamatosan esik délután óta. Lehet el is akadnánk.

– Nem érdekel – tépte ki magát Niki. – Oldd meg! Nekem muszáj az anyámhoz mennem – kezdte beledobálni a cuccaikat a bőröndjükbe.

– Oda is megyünk. Amint felkel a nap – próbálkozott nyugodtságot magára erőltetve Tomi.

– Nem! Most megyünk! – kötötte az ebet a karóhoz a lány, majd hirtelen abbahagyta a pakolást, és a válla felett hátranézett. – Nem akarsz velem jönni?

– Nem erről van szó – kezdett magyarázkodni Tomi.

– Szerintem meg pontosan erről van szó. Nem akarsz velem jönni – jelentette ki Niki, kisvártatva megfogta a délután kapott eljegyzési gyűrűt, és lehúzta az ujjáról.

Tomi érezte, hogy a szíve egy másodperc alatt a gyomráig süllyedt. Niki nem mondott semmit, egyszerűen csak az asztalra tette a gyűrűt, aztán a bőröndpakolást félbehagyva a csizmájáért és a kabátjáért nyúlt.

Villámgyorsan magára kapott mindent.

– Ne csináld ezt! – szedte össze magát Tomi. – Nem mehetsz el.

– Te is ugyanezt tennéd, ha a te anyukád került volna kórházba. Szüksége van rám!

– Tudom! – kapott a hajába a férfi. Lassan teljesen elvesztette a hidegvérét. – A francba is, tudom. És reggel azonnal el is indulunk. Alig hat óra múlva. De az éjszakai erdőnek nekivágni kész öngyilkosság.

A lány némán bólintott, és nagy levegőt vett.

– Ég veled, Tomi – mondta halkan, és kilincsért nyúlt. Ám alighogy egy ujjnyira kinyitotta az ajtót, odakint vérfagyasztó lövés dörrent.

Niki úgy kapta el a kezét a kilincstől, mintha égetne. Bénultan hátrált pár lépést, ám mielőtt bármit is tehetett volna, a férfi már ott is termett. Nagy erővel bevágta az ajtót, és ráfordította a zárat.

– Mi volt ez? – kérdezte halálra vált arccal Niki.

– Egy lövés – válaszolta tüstént a férfi, aztán az ablakhoz sietett, és gyorsan behajtotta a spalettákat.

– Cony vagy a... – roskadt le az egyik székre Niki. Úgy érezte, az egész világ összeomlik körülötte.

– Nyugi! Bármi lehet – hadarta levegővétel nélkül Tomi, miután pedig mindennel végzett a konyhaszekrényhez rohant.

Niki ereiben megfagyott a vér, amint a férfi megfordult, kezében a nagykéssel.

– Mit akarsz tenni? – kérdezte suttogva, mialatt tekintetét a pengén játszó tűz fényére szegezte.

– Fogalmam sincs – válaszolta halkan a férfi, amint az egyik ablakhoz lopózott. Óvatosan kilesett a spaletta repedésein.

Niki a lélegzetét visszatartva figyelte Tomit. Most már átkozta magát az iménti kirohanásáért. Szíve szerint bocsánatot is kért volna, de a férfi annyira kifelé koncentrált, hogy nem akarta megzavarni.

– Hozd a telefonjainkat és a kocsikulcsot. Hívd a rendőrséget, közben meg elindulunk lefelé.

– De azt mondtad az öngyilkosság – vágott közbe ijedten Niki.

– Az is. De legalább mozgásban leszünk. Hívd a rendőrséget!

Niki némán bólintott, és reszkető kézzel tárcsázta a száztizenkettőt. A telefon ezúttal kicsörgött, és hamarosan fel is vette a kezelő.

– Halo! A Bükkben vagyunk a...

– ... a Köpes-faházban – súgta oda a férfi.

– A Köpes-faházban – ismételte a telefonba Niki. – Valaki ránk lőtt. Kérem, jönnek gyorsan!

A diszpécser feltett még néhány rutinkérdést, majd megígérte, hogy nyomban elindítja az egységeket.

– Jönnek!

– Legalább fél óra, mire ideérnek. Nagyon nem tetszik ez nekem – szűrte a fogai között a férfi, majd Nikihez fordult. – Elmegyünk! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

A lány helyeslően bólintott, aztán lehorgasztotta a fejét. Ám legnagyobb meglepetésére a következő pillanatban Tomi az álla alá nyúlt, majd lágy csókot lehelt az ajkára.

– Te csak ne félj semmit! – simított végig az arcán. – Mindent megoldok.

Niki mosolyt erőltetett magára.

A férfi még egy másodpercig mellette maradt, majd ellépett tőle, és sietősen öltözködni kezdet.

A pillanatot kihasználva Niki az asztalról elvette a gyűrűjét, és visszahúzta az ujjára.

– Ugye nem hitted, hogy komolyan visszaadtam? – kérdezte halkan.

Tomi megrázta a fejét. – Egy pillanatig sem.

Alig egy perccel később már ott álltak az ajtóba. A férfi volt elől, ő pedig mögötte. A szíve a torkában dobogott, mialatt végig hallgatta a következő néhány másodperc forgatókönyvét.

Tomi kétszer megismételt mindent, megígértette, hogy ha bármi történik vele, akkor itt hagyja őt, és fut az életéért, aztán a kulcsra tette a kezét. Lassan elfordította, ám mielőtt kinyitotta volna az ajtót, hirtelen hátrafordult a válla felett.

– Mindennél jobban szeretlek, ezt tudod, ugye?

– Én is – felelte könnyekben kitörve Niki, aztán semmivel nem foglalkozva a férfi ajkára tapadt. Hevesen és kétségbeesetten csókolta őt, egészen addig, amíg el nem fogyott a levegőjük.

– Mennünk kell! – suttogta a férfi, majd óvatosan arasznyira nyitotta az ajtót.

Niki nem látott ki Tomi mögül. Csak az ajtó nyikorgását hallotta, nem sokkal később pedig a szörnyű csattanást.

Ijedten ugrott hátra, ám azonnal előre is iramodott, hogy meg fogja a férfi földre rogyó testét.

– Futás! – lehelte fájdalmas arccal, az oldalához kapva Tomi.

Niki szeme hatalmasra kerekedett, és görcsösen a férfi karjába mart.

– Menj már! – üvöltött rá dühtől eltorzult hanggal.

A lány ment volna, ám alighogy kilépett a verandára, beleütközött valakibe, aki nyomban megragadta, és visszadobta a házba.

Niki az arca elé kapta a kezét, hogy védje magát, így nem látta belépni a támadóját, de erre nem is volt szükség.

A hangjáról azonnal felismerte őt. – Itt az ideje a fizetségnek – jelentette ki a férfi.

Nikit egész testében kirázta a hideg.

– Feri – suttogta halkan.

A küszöbön álló egykori katonaember szélesen elvigyorodott.

– Szia, Szépségem! Jó téged újra látni.

Niki egész testét áthatotta a rettegés, amint tekintetével végigpásztázta a magas, terepmintás ruhát viselő férfit, aki úgy csapta az oldalára a vadászpuskáját, mintha az csak egy közönséges táska lenne.

– Te mit keresel itt? – kérdezte a lány, mialatt a padlón kúszva próbált hátrálni.

Feri hangosan felkacagott a kérdés hallatán, aztán lehajolt, a kabátja gallérjánál fogva megragadta a félájult Tomit, és beljebb taszajtotta a házba.

A férfi fájdalmasan felnyögött, ahogy hanyatt elterült a padlón, de az egykori katonát ez kicsit sem hatotta meg. Érzéketlenül arrébb rúgta Tomi még útban lévő lábát, aztán becsukta az ajtót.

A pillanatot kihasználva Niki előre lendült, mert szerelme még mindig markolta a konyhakést, ám nem volt elég gyors. Feri hamarabb visszafordult, minthogy ő megszerezhette volna a fegyvert.

– Na! – csóválta a fejét lemondóan. – Csak semmi okoskodás. Amúgy sem a te kezedbe való az. Vissza – intett felé a puskája hegyével a férfi.

Niki nem akarta őt még inkább felbőszíteni, így bármennyire is fájt megtennie, elkúszott Tomi vérző testétől.

– Jó kislány – villantotta ki az összes fogát Feri, majd lehajolt, és felvette a konyhakést. A hegyével Tomi arcához nyúlt.

Nikiben bennrekedt a szusz, ám legnagyobb megkönnyebbülésére a férfi csak megpiszkálta a kés hegyével a félájult férfit.

– Még magánál van – nézett fel kiismerhetetlen pillantással Feri Nikire.

A lány kissé megkönnyebbült, ám mielőtt egy szót is szólhatott volna, a férfi meglendítette a lábát, és belerúgott Tomi fejébe.

– De most már nincs – tette hozzá vidám hangon. – Végre ketten vagyunk. Csak te és én.

Niki mély lélegzetet vett. Tudta most a határán áll annak, hogy feladjon mindent, és engedjen az őt szüntelen hívogató sötétség csábításának. Olyan könnyű lett volna egyszerűen csak nem ellenkezni, és hagyni megtörténi az elkerülhetetlent. Annyira nagyon könnyű... Csakhogy ott feküdt a földön eszméletlenül Tomi. Érte érdemes volt küzdeni. Minél hamarabb kórházba kellett jutnia a férfinek, ez pedig csak akkor sikerülhetett, ha ő nem adta fel.

Így hát vett egy újabb nagy levegőt, büszkén felszegte az állát, és lassan állásba tornázta magát.

– A rendőrség már jön! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

Feri megint felnevetett.

– Jöjjenek csak. A felfelé vezető útra egy fa dőlt, nem sokkal a bekötés után. Az erdészet hanyagul végezte a dolgát. Csak egy kicsit kellett rásegítenem. Mire onnan gyalog felérnek az legalább egy, de leginkább másfél óra. Én addigra messze járok innen, a gyerek – pillantott le Tomira – halott lesz, te pedig az enyém.

– Sohasem leszek a tiéd – köpte Niki, amikor pedig a férfi felé indult, elhátrált előle.

– Szamárság – vont vállat Feri. – Mindig is az enyém voltál. Mióta csak üzletet kötöttem apáddal. Megmondtam neki nyíltan. Vagy fizet, vagy nekem ad téged. Én tisztességes voltam vele.

– Tisztességes? – hőkölt hátra Niki. – Minden vagy csak tisztességes nem. Ha az lennél, nem követelnél magadnak.

– Chh – horkantott a férfi. – Majd pont tőled fogok kioktatást kérni a tisztességről, te kis elkényeztetett fruska. Évek óta hazudsz anyádnak az iskoláról. Hitegeted valamivel, amit sosem kaphat meg. Majd akkor szónokolj nekem, ha elmondtad neki, hogy kurva vagy, és férfiak pénzéért tetted szét a lábad.

– Nem vagyok kurva! – üvöltötte torkaszakadtából Niki.

– Hát ezentúl nem is. Mert én majd kinevellek belőle. Az apád előre látta mi lesz belőled. Ezért is adott nekem téged.

– Ez hazugság! – üvöltött fel Niki. Az egész testét elborította a harag és a düh tüze. – Apa szeretett engem, és soha nem tett volna ilyet velem. Soha nem adott volna oda senkinek!

– Fogalmad sincs, ki volt az apád, és, hogy milyen dolgokat tett – mondta lemondóan a férfi, fenyegetően meglengetve az ujját. – Sokat mesélhetnék róla, ha akarnék.

– Akkor meg miért nem teszed?

– Mert megesküdtem neki, hogy soha nem beszélek ezekről a dolgokról. Ahogyan ő is megesküdött, hogy téged nekem ad. Meg hát – vont vállat –, ahogy a mondás is tartja, halottról vagy jót, vagy semmit – tárta szét a karját, aztán a lány mellett elaraszolva a konyha felé vette az irányt. – Idővel, majd belátod, hogy a legjobb dolog én vagyok, ami történhetett veled. Tisztes életet adok neked. Végre a helyedre kerülsz. Oda, ahol mindig is lenned kellett volna.

Amíg a férfi szenvedélyesen szónokolt, Niki Tomihoz lépett. Lehajolt mellé, óvatosan végigsimított verejtékes arcán, és halkan a fülébe súgott.

– Minden rendben lesz, csak tarts ki – szorította meg a kezét.

– Semmit sem hall – vágott közbe Feri. – Még fél óra és elvérzik. A golyó nem ért létfontosságú szervet, de így is halálos – jegyezte meg unottan, miközben kinyitotta a hűtőt. – Ó, pezsgő. Ezt nevezem – vette ki a palackot. – Milyen kedves, hogy készültél és vártál engem. Erre mindenképpen koccintanunk kell – emelte meg kissé az üveget.

– Ugye nem gondolod, hogy ezt megúszod? A börtönben fogsz megrohadni. Halálosan megsebesítettél egy embert.

– Csigavér, szívem. Mindent elrendeztem. Nem vagyok hülye. Hónapok óta készülök már arra, hogy leszámoljak ezzel a gyerekkel, és megszerezzelek magamnak. Figyeltelek, szervezkedtem, lehetőségeket kerestem. Na és persze – hallgatott el egy pillanatra – olyan barátokat, akik baj esetén tudnak nekem segíteni. Lásd be, esélyed sincs! Szomorú, de ez van – kacsintott a lányra, aztán a szekrényben kezdett kutakodni.

Niki keze ökölbe szorult a tehetetlenségtől. Legszívesebben sikított volna, de tudta, azzal most semmit nem érne el. Reménytelenül a hajába tépett, és sietve körbenézett a házban fegyver után kutatva. Még két-három másodperce lehetett, mielőtt a férfi visszafordult volna.

Nem lehetett itt a vége. Így nem. Ez egyszerűen nem történhetett meg.

Hirtelen hideg szél csapott Niki arcába, és a bejárati ajtó egy arasznyira kinyílt.

Nem gondolkodott egy minutumot sem. Megszorította Tomi ujjait, majd megiramodott, kivágta az ajtót, és futni kezdett.

– Rohadt kurva! – hallotta elmosódva a háta mögül az állatias üvöltést.

De még csak nem is lassított.

Kedves Olvasó!

Köszönöm, hogy ismét velem tartottál!

És elértük a 3000-es olvasószámot! Nagyon-nagyon boldog vagyok, és nagyon köszönöm ezt Nektek! Sokat jelent, hogy ennyiszer megnyitották a történetet.

Jövő héten a történet utolsó előtti fejezet következik már! Remélem, akkor is találkozunk!