Niki mély lélegzetet vett, miközben széles terpeszben ülve, ráhajolt a lábára. Kész felüdülés volt, ahogy a hátán az izmok egymásután megnyúltak. Ilyenkor újra a balett-iskolában érezte magát, ahol az efféle gyakorlatok fontos részét képezték a mindennapjainak. Minden reggel nyújtással kezdték a napot. E gyakorlatok nélkül bele sem lehetett kezdeni a balett-gyakorlat érdemi részébe.

Ma már csak hobbiból végezte el valamennyit reggelente, na meg Cony miatt, aki imádta közben bámulni őt. Szerencsére most nem volt itt. A férfit korán – még hat előtt – kiugrasztották az ágyból, valami csúnya, lövöldözésbe torkolló ügy miatt, és alig tíz percnyi készülődést követően köddé is vált a szobából.

Niki nem mert volna megesküdni, hogy ez nem Kata műve volt. Még mindig az egész testén végigfutott a jeges borzongás, ha a tegnap este történtekre gondolt. Nem értett semmit, és közben mégis nyilvánvaló volt számára minden. Érezte, Tomi mellett lenne a helye, noha fogalma sem volt arról, hogy fogja a férfi közelségét, mindig futótűzként tomboló vágyát kibírni.

Néhány pillanatig behunyta a szemét, hogy maga elé idézhesse az egykor nagyon is szeretett férfit, ám még mielőtt az elméjében kavargó ködfelhőből kirajzolódhatott volna az oly imádott arc, egy hangos és határozott kopogás mindent szétzúzott.

Niki biztos volt benne, hogy nem Cony érkezett vissza – ő sosem kopogott – a jókedve mégis azonnal odalett.

Elkámpicsorodva ment ajtót nyitni, és nem különösebben dobódott fel, amikor meglátta a küszöbön ácsorgó gorillát.

– Vincent – biccentett kimérten, miközben elállt az útból.

Niki nem félt tőle, az elmúlt hónapokban jól megismerte őt. A férfi Cony jobb kezének számított, aki mindenhol ott lehetett, és bármibe beleüthette az orrát. Alapvetően békés fickó volt, de Nikinek még álmában sem fordult meg, hogy esetleg ujjat húzzon vele.

– Ezt neked hoztam – nyújtott felé egy papírt a férfi. Köszönésre, mint általában, most sem pazarolta az idejét.

Niki elhúzta a száját, amint átvette az összehajtott papírt, ám amikor elolvasta azt a két rövid sort, amit rákapartak, az előbbi csalódottságának már nyoma sem volt, a szoba pedig jószerivel megfordult körülötte.

– Te? – suttogta halkan, mialatt elkerekedett szemmel felnézett az előtte álló behemótra.

Vincent arca rezzenéstelen maradt.

– Ezért durván meglakolhatsz – folytatta reszketeg hangon Niki. – Ha Cony rájön, megöl.

– Ahogyan téged is. De csak akkor, ha elszúrod – felelte higgadtan a férfi. – Úgyhogy ajánlom, hogy ne baszd el – morogta, majd sarkon fordult, és búcsúzás nélkül kisétált a szobából.

Niki sokáig meredt a kezében lévő apró papírfecnire. Az utasítás tömör és lényegre törő volt.

„Este hétkor hátsó folyosói vészlépcsőnél. Az ajtó nyitva lesz."

Kissé hűvös és szeles, amolyan igazi barátságtalan napnak sikerült az a szombat. Bár Tominak nem akadt hétvégi programja, mégis a város utcáin csatangolt. Egyszerűen nem akart otthon, a négy fal között rostokolni, ráadásul a piából is kifogyott tegnap kora este.

Muszáj volt valahol vennie egy üveg jófajta vodkát, vagy whisky-t, mert lassacskán jelentkeztek rajta az elvonási tünetek: kézremegés, belső szorongás.

Tomi rosszkedvűen elhúzta a száját, mialatt maga elé emelte a karját. Nagyot horkantott a remegő ujjai láttán, és inkább zsebre dugta a kezét. Amit nem látott, az nem is tölthette el aggodalommal. Nem volt ő függő, csak egyszerűen nehéz élethelyzetben találta magát, amiből jelenleg csak az alkoholgőzös éjszakák – és nappalok – jelentettek kiutat. Vagy legalább is nyugodtabb időszakokat a kínnal és keserűséggel átitatott, hatalmas, lelki viharok között.

Végül Tomi addig bolyongott a városban, amíg egy templom előtt találta magát.

Nem értette miért, de elbámészkodott a robusztus épület előtt, és a tornyok mellett az égre nézett. Beleszédült a kékségbe, sőt egy pillanatig úgy érezte, mintha az a fejére akarna zuhanni.

Pánikszerűen menekült fel a lépcsőkön, majd be a templomba. A mellkasa szorított, a szíve hevesen kalapált, izmai pedig egyszerre kiáltottak kegyelemért.

Hosszú percek teltek el, mire kicsit lenyugodott.

Addigra tüdejét átjárta és elárasztotta a templom különleges illatú, hűvös levegője. Bár forró nyár volt, ő mégis egész testében reszketett.

Ahogy a padsorok között haladt, minden lépése visszhangzott a hatalmas térben. Addig ment, amíg csak lehetséges volt, majd a jobbkézre eső padsor szélére telepedett. Kisvártatva lehajtotta a fejét és becsukta a szemét.

Nem gondolt semmire. Napok óta először látott feketeséget maga előtt.

– Mi bántja a lelkedet? Itt a templom csendjében, őszintén elmondhatod.

Tomit anélkül felelt, hogy akár egy másodpercre is felnézett volna.

– Vétkeztem, jó atyám. Eljöttem hozzád, hogy megbocsáss.

– Beszélj csak! Ha hiszel abban, amit egyházunk tanít és hiszel Istenben, jó úton jársz.

– Én már semmiben sem hiszek... Hogy is hihetnék? Minden reményem elhagyott – panaszolta Tomi.

– Ne kétkedj, mert az tévútra visz. Imádkozz a Teremtőhöz és akkor választ fogsz kapni kérdéseidre.

– Atyám, hogy kapnék választ, amikor még a kérdést sem tudom feltenni?

– Feltetted azt már rég, és a választ is tudod rá. Csak félsz tőle. Rettegsz a továbblépéstől.

– Azt sem tudom, tovább akarok-e lépni – ellenkezett Tomi. – Értetlenül állok az élet előtt. Eddig úgy éreztem valaki fogja a kezem és vezet, de most ez a valaki, mintha nyom nélkül eltűnt volna. Egyedül tapogatózom a sötétben.

– Lásd meg magad előtt a fényt! Talán most nem benne állsz, hanem előtte, de a lehetőséged megvan, hogy belelépj. Csak a megfelelő irányba kell tenned egy lépést.

– De nem látom – csattant fel dühösen Tomi. – Hitetlen vagyok! Csaló és ostoba. Akire igazán szükségem lett volna, őt elkergettem magam mellől.

– Akkor itt az ideje, hogy megmondd neki, hogy szükséged van rá.

– Mi értelme lenne már az egésznek? Félek, csak még mélyebb és sötétebb verembe rántanánk egymást.

– Ha valóban így hinnéd, nem lennél most itt. De itt vagy. Az sem igaz, hogy nem hiszel. Hiszel. Pontosan tudod, miben kell, hogy higgy. Bár jelen pillanatban a harag és a könnyek elhomályosítják a látásod, eljön majd az idő, amikor újra kitisztul minden. Most menj békével haza, és hagyd, hogy az eszed helyett a lelked vezesse a cselekedeteidet. Az elme botor és racionális, könnyen megtéveszthető...

Tomi mély lélegzetet vett, bólintott, aztán kíváncsian kinyitotta a szemét és felnézett. Meg akarta köszönni a papnak a józanító szavakat, de legnagyobb meglepetésére a templom teljesen üres volt. Magán kívül senkit sem látott.

Niki szíve a torkában dobogott, és egész testében vadul reszketett, mialatt lassan közelített a megadott helyhez. Tudta, hogy nem szabad feltűnősködnie, mert a kamerák minden lépését rögzítik, mégis képtelen volt megállni, hogy négy-öt lépésenként ne nézzem hátra. Folyton attól rettegett, hogy egyszer csak megjelenik mögötte Cony. A férfi nagy mestere volt a köddé válásnak, és az onnan való előbújásnak is, ezért egy cseppet sem lett volna meglepő, még ha a lány egész nap nem is látta őt.

Az utolsó fordulónál Niki óvatosan kidugta a fejét a fal takarásából, és gyorsan körbe kémlelt, az éjfeketébe öltöztetett, gyéren megvilágított folyóson. Csak akkor indult tovább, amikor meggyőződött arról, hogy egy lélek sincs sehol.

Kevésszer járt még erre az ittléte alatt. Ezeken a folyosókon a maffia felsőbb köréhez tartozók szobái voltak, akikkel – hála az égnek – egyáltalán nem volt dolga. Noha a többi lány próbálta elborzasztani azzal a pletykával, hogy Cony a saját ágyasait néhanapján kölcsönadja az embereinek, ez vele sosem történt meg. Sőt! A maffiavezér felbőszült oroszlánként védte őt a többiektől, és már azért képes volt patáliát rendezni, ha valaki egy pillanattal tovább tartotta rajta a szemét, mint az feltétlenül szükséges lett volna.

Nikit valahol mélyen nagy csodálattal töltötte el a férfiben rejlő kettősség. Elvárta tőle, hogy alig valamit takaró ruhákban parádézzon, de közben féltékeny volt rá. Időnként keményen megleckéztette őt, máskor viszont olyan finoman bánt vele, mintha egy ritka kincs lenne. Pokolinak és közben irigylésre méltónak is hatott ez az állandó ingadozás. Ő képtelen lett volna így viselkedni. Ami a szívén volt az a száján is.

Az óra épp elütötte az este hetet, amikor Niki megérkezett a zöld lámpával megvilágított ajtóhoz. Mint minden ajtó az épületben, ez is csak kártyával nyílt, ám legnagyobb megdöbbenésére ezúttal résnyire nyitva találta.

Hevesen zakatoló szívvel nyúlt a kilincs után, majd minden erejét összeszedve nekifeszült az ajtónak. Nem tárta szélesre, csak épp akkorára, hogy átférjen rajta.

Odaát a lépcsőház a folyosóhoz hasonlóan gyéren megvilágított volt, ám még így is tökéletesen látszott a fél emellett lejjebb várakozó sötét ruhás alak. Az rögtön feltűnt neki, hogy nem Kata az, de a fejébe húzott kapucni miatt ötlete sem volt ki lehet. Vincentre tippelt.

Niki térde annyira remegett, hogy kénytelen volt a korlátba megkapaszkodni, mielőtt elindult lefelé. Néhány lépés után az is világossá vált, hogy a félelme egyáltalán nem volt alaptalan.

A lépcsőfordulóban ugyanis Cony strázsált.

A férfi hanyagul a falnak vetette a vállát, amikor meglátta a felé közeledő Nikit, majd karba fonta maga előtt a kezét. Niki ismerte ezt az arckifejezést. Cony csak akkor öltötte magára, ha valamivel nagyon elégedett volt.

– Hello, szépségem – biccentett. – Hová lesz a séta?

Niki beharapta az ajkát, nem mert szólni. Mégis mit mondhatott volna? Az igazságot semmiképpen sem.

Kínzó pillanatok sokasága pergett le, ám végül szerencsére a férfi unta meg hamarabb a hallgatást.

– Kata a lépcsőház aljában vár – jegyezte meg nyugodt hangon.

Niki ereiben megdermedt a vér. Ismerte ezt a stílust. A maffiavezér akkor vette fel, ha valakit ki akart véreztetni.

– Nem tudom, miről beszélsz – suttogta halkan, mire a férfi eddig nyugodt arca egycsapásra haragossá vált. Niki azt is tudta miért: hazudott neki. Cony olyan volt, amilyen, de a hazugságot nem tűrte egy pillanatig sem. A négy hónap alatt nem egy embert látott már meghalni kisebb füllentésért is.

Visszakozott volna is azonnal, de Cony megelőzte.

– Menj, mielőtt meggondolom magam – mutatott lefelé.

Niki homlokán megsokasodtak a ráncok. Nem értett semmit. De bolond sem volt. Bizonytalan lépésekkel tovább indult, igaz egy másodpercre sem vette le a szemét a férfiról.

– Még a végén leesel – nevetett fel Cony, látva, ahogy Niki ügyetlenül próbál lefelé hátrálni a lépcsőn. – Ne izgulj! Nem fogok utánad menni.

– Miért csinálod ezt? – bukott ki belőle a kérdés.

A férfi arckifejezése alapján elgondolkodhatott.

– Hosszú idő óta tartalak kalickában. Ideje kicsit kiengednem téged – felelte végül. – Úgyis visszajössz majd, ha itt az idő. A madárkák ilyenek. Néha körbenéznek a világban, de előbb-utóbb visszatérnek a helyükre, mert ott van a legjobb dolguk.

Niki tudott volna mit mondani erre, de inkább összeszorította a száját, megacélozta az idegeit, és minden erejét mozgósítva sarkon fordulva rohanni kezdett lefelé. Még nem ért el az első lépcsőfordulóig, amikor meghallotta a háta mögött a férfi jellegzetes, semmivel sem összetéveszthető vihogását.

– Hamarabb itt leszel, mint hinnéd, Hercegnő – kiáltotta utána.

Niki nagy lendülettel ütközött neki a lépcsőházat lezáró biztonsági ajtónak. Reflexből nyomta le a vésznyitót, és jószerivel Kata karjába zuhant, aki az ajtó előtt strázsált.

– Jó ég! – kapta el őt a lány. – Baj van? Lebuktál? – záporoztak belőle a kérdések, mialatt talpra állította Nikit. – Vincent bajba került?

– Nem – rázta a fejét Niki. – Vagyis nem tudom – tette hozzá lélekszakadva. Nem volt szíve elárulni, hogy a gorillát nem is látta útközben.

– De ott várt a fordulóban, nem? – kérdezett tovább Kata, ám mielőtt Niki válaszolhatott volna, karon ragadta őt, és vonszolni kezdte maga után. – Menjünk közben! Sietnünk kell. Hamar észreveszik, hogy eltűntél. Márk az épület mögött áll a kocsival. Egy-két perc és ott vagyunk.

– Ki az a Márk? – kapta fel a fejét Niki, és tátva maradt a szája, amikor barátnője elpirult.

– A pasim – suttogta halkan.

Most Nikin volt a sor, hogy elámuljon. Főképp azután, hogy meglátta a híres, nevezetes Márkot. A férfi határozottan jóvágásúnak és rendesnek tűnt. Kicsit sem olyannak, mint Kata eddigi választottjai.

Bár az autó már messze járt a kőbányai gyárépülettől, Niki gyomra még mindig nem nyugodott meg. Cony utolsó szavai mélyen beleégtek az elméjébe. Nem akart visszajönni soha többé.

– Senki nem követ, hála az égnek – mondta Márk a visszapillantóból átnézve Katára. – Ügyesek voltunk, bébi! – simított végig a lány combján.

– Azért még ne örülj túlságosan. Lehet, ez csak a vihar előtti csend.

– Ugyan – legyintett Márk. – Sima ügy volt. Minden a terv szerint alakult.

– Mert jó volt a terv.

– Persze. Hiszen én találtam ki.

– Na – bokszolt bele a férfi vállába Kata. – Ketten találtuk ki.

Niki tátott szájjal figyelte az évődő párost, miközben a szívébe vasmarokként mart bele Tomi hiánya. Szinte fizikai fájdalmat okozott neki, hogy a férfi nem volt itt vele.

– Egyenesen hozzá vigyünk? – fordult hozzá Kata, kiragadva őt a gondolatai tengeréből.

Niki gondolkodás nélkül intett nemet a fejével.

– Át akarok öltözni – mondta halkan, összefonva a két karját maga előtt –, meg rendbe szedném magam. Nem akarom, hogy így lásson – nézett végig magán undorral Niki.

– Oké – mosolygott rá biztatóan a barátnője, majd kikapcsolta az övét, és a két ülés között áthajolt. – Gyere ide! Nagyon hiányoztál – tette hozzá, miközben szoros ölelésébe vonta Nikit. – Annyira sajnálom, hogy minden szörnyűségen át kellett menned.

– Most már nem számít – suttogta vissza Niki. – Csak az a fontos, hogy időben odaérjek Tomihoz.

– Oda fogsz – vált el tőle Kata. – Ígérem.