Este nyolc múlt nem sokkal, amikor Tomi irodájának csendjét erőteljes kopogtatás törte meg. A férfi szigorúan összevonta a szemöldökét, majd a falon függő órára sandított.

– Szabad – kiáltotta, miközben hátralökte a székét.

Legnagyobb meglepetésére az ajtóban nem a régóta várt pizzafutár jelent meg, hanem Robi.

– Te meg mit keresel itt? Azt hittem, már rég elmentél – értetlenkedett.

– Én is ezt gondoltam rólad – lépett beljebb Robi. – Mi a nyavaját keresel még mindig itt?

– Próbálom behozni a lemaradást – vont vállat egykedvűen Tomi, majd visszaroskadt a bőrszékbe.

– Mégis milyen lemaradást?

– Amit abban a három napban halmoztam fel, amíg nem voltam itt.

Robi kelletlenül elfintorodott, aztán a plafonra emelte tekintetét.

– Három napot töltöttél otthon, és ez idő alatt is dolgozott mindenki más. Nem hiszem, hogy olyan hatalmas kárt és lemaradást okoztunk volna.

Tomi nagyot sóhajtott. Ehhez a meddő vitához most semmi kedve nem volt.

– Tudod, hogy nem így értettem. Minden a legnagyobb rendben volt és van. Csak szeretem mindenen rajta tartani a szemem.

– Igen – ingatta a fejét rosszallóan Robi –, azt tudom. Ha van olyan idegesítő tulajdonságod, amit kiismertem már, akkor ez az.

Tomi arcára undok grimasz ült ki.

– Mintha te nem pontosan ilyen lennél.

– De legalább én nem verem nagy dobra.

– Na jó – elégelte meg a kellemetlen közjátékot Tomi. – Csak idegesíteni jöttél, vagy van valami kifejezett oka is a látogatásodnak?

Robi szélesen elvigyorodott.

– Igazából nincs, csak körbejártam az irodát, mint mindig. De ha már itt vagyok, meg te is, akkor csak megkérdezem... – A férfi közelebb hajolt, és bizalmaskodó hangon folytatta. – Mi van a csajjal? Jól csinálja a...

– Be ne fejezd! – borzadt el Tomi. – Eszedbe ne jusson tovább mondani.

– Szóval igen – huppant le az íróasztal előtt álló fotelbe hangosan röhögve Robi. – Tudtam én. Már akkor tudtam, amikor megláttam abban a dögös, fekete szerkóban. Sütött róla, hogy igazi mestere a szakmának.

– Elég legyen most már – dörrent rá a barátjára minden rosszallása legjavával Tomi. – Niki barátnőjével is így beszélsz? Mert akkor elképzelni sem tudom, hogy miért tölt veled ennyi időt.

Robi még mindig szélesen vigyorogva vállat vont.

– A pénz miatt. Ez színtiszta üzlet, semmi más. Egy kis kaland, kötöttségek és nyomás nélkül.

– Üzlet – motyogta maga elé megkövülten Tomi. Számára ez a legkevésbé sem az volt. Még ha ezt magának sem régen ismerte be csupán. – Na és akkor – nézett vissza barátjára – most miért nem üzletelsz?

– Majd holnap. Katának valami nyűgje van. Felhívott tegnap, hogy mi lenne, ha ezen a héten szombaton találkoznánk. Nekem édes mindegy.

– Egyeseknek arany életük van.

– Az biztos – kacsintott Robi, majd se szó, se beszéd felpattant, és kifelé vette az irányt. – Egyébként – nézett vissza a küszöbről – neked nem otthon kéne várnod a drágalátos Nikikédet?

– Niki nincs Pesten. Ez a hét kimarad.

Robi merev tekintettel bólintott, a következő pillanatban pedig úgy tett, mintha letörölne néhány könnycseppet az arcáról.

– Majd gondolok rád holnap éjjel!

– Chh – mutatta fel választ gyanánt a középső ujját Tomi. – Lekötelezően kedves vagy.

– Tudom. Na további szép estét – intett Robi, és válaszra sem várva kisietett az irodából.

Tomi másodpercig csendesen bámult a barátja után, majd maga is elmosolyodott, és az üvegasztal szélén pihenő telefonjáért nyúlt. Sietve feloldotta képernyőzárat, a névjegyzékben pedig lepörgetett az N betűig.

– Niki – olvasta fel suttogva a lány nevét.

Bár egy futó pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy felhívja őt, ám még mielőtt őrültséget tehetett volna, a vonalas telefon megcsörrent a balján.

– Tessék – szólt a kagylóba, miközben a mobilját gondosan visszatette a helyére. – Végre! Engedje csak fel a futárt.

Alig négy órával később Tomi az ágyában fekve kapcsolgatta ide-oda a tévét. Nem sokkal múlt éjfél, de még cseppet sem érezte magát álmosnak. Igazából valami olyan filmet keresett, ami kicsit elterelte volna a gondolatait Nikiről, de egyet se talált.

Végül nem sokkal hajnali egy után feladta a dolgot, bevágta a sarokba a távirányítót, és a párnát a fejére húzva megpróbált elaludni.

Már épp kezdett elszunnyadni, amikor éles hang ütötte meg a fülét. Először nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget – talán fel sem fogta igazán, hogy mit hall –, ám a második csengetés már józanítóbbnak hatott.

Azonnal kinyitotta a szemét, és felült. Sok gondolat száguldott át az agyán, ám a csöngetést felváltó, türelmetlen kopogás valamennyit egy másodperc alatt darabjaira zúzta.

Ezt már bizonyosan nem álmodta, így gyorsan kipattant az ágyból, és a bejárati ajtóhoz sietett. Mielőtt ajtót nyitott volna, belenézett a kukucskálóba.

– Mi a... – suttogta döbbenten, miközben sietve kinyitotta az ajtót.

Fedetlen felsőtestén azonnal végigszánkázott a kellemetlen, hideg levegő, mégsem ettől lett első sorban libabőrös, hanem a küszöbén toporgó alaktól.

Bár a lépcsőházban álló lány nagyon is hasonlított Nikire, mégsem ő volt az. A kisugárzása, a tekintete... Nem! Ez egyszerűen nem lehetett ő.

Vagy mégis?

– Én... Én nem tudtam, hová mehetnék.  – suttogta halkan a lány, amikor a tekintetük találkozott.

Tomi csak most vette észre, hogy Niki nem a szokásos kis táskájával jött, hanem két bőrönd is volt vele, amelyek a földön hevertek mellette.

– Gyere be – állt el az útból Tomi, ám amikor a lány lehajolt, hogy felvegye a csomagjait, visszalépett. – Hagyd, majd én.

Niki komoran biccentett, majd lassan elsétált a döbbenetét leplezni képtelen Tomi mellett. A lány olyan idegennek, olyan messzinek, olyan elérhetetlennek hatott ebben pillanatban, mint még soha. A férfi hosszan nézett utána, és csak az rántotta vissza a valóságba, hogy a lépcsőházban felkapcsolódott a villany. Tomi nem akart feltűnést, ezért villámgyorsan megragadta a bőröndöket.

Niki szó nélkül szabadult meg a kabátjától és a csizmájától az előszobában, majd sietve beiszkolt a szobába. Tominak nagyon rossz előérzete támadt ettől az egésztől.

– Minden rendben? – kérdezte a lány elé térdelve, aki abba a fotelbe telepedett le, ahol rendszerint ő szokott ülni.

– Igen – válaszolta kis fáziskéséssel Niki. – Csak Kata nincs otthon...

– Tudom – vágott közbe Tomi. – Robi említette.

Niki újra bólintott, aztán lehunyta a szemét. Mély lélegzetet vett, tisztán látszott, ahogy a mellkasa lassan megemelkedik, majd visszasüllyed.

– Hoznál nekem egy pohár vizet?

– Persze! – felelte sietve Tomi, aztán szó nélkül felállt, és kisietett a konyhába.

Biztos volt benne, hogy valami nagy baj történt, ahogy abban is, hogy addig el nem engedi Nikit, amíg ki nem szedi belőle az igazat. A szíve összefacsarodott attól, hogy így kellett őt látnia.

– Tessék, a víz – tette a dohányzóasztalra a poharat. – Elmondod, hogy mi történt? – próbálkozott újra.

– Semmi – törölte le kibuggyanó könnyeit Niki, miközben reszkető kézzel a szájához emelte a poharat. – Csak úgy döntöttem, visszajövök.

– Jaj, drágám – emelte a plafonra pillantását Tomi a Robitól eltanult módon. – Négyzetcentiméterre pontosan meg tudom mondani, hogy miként sóhajtasz fel, ha hozzád érek. Azt hiszed, nem veszem észre, ha hazudsz?

– Nem hazudok – ingatta a fejét hevesen a lány. – Tényleg nem történt semmi.

– Most komolyan?! – csattant fel élesen Tomi.

Niki előbb összerezzent a férfi kitörésétől, majd gyorsan visszatette a poharat az asztalra, és úgy pattant fel, mintha rugó lenne a lábában.

– Jobb lesz, ha megyek. Ne haragudj – hadarta a lány, kikerülve Tomit, aki számítva erre a fordulatra, azonnal utánakapott.

– Ki bántott? – kérdezte mindenféle körítés nélkül.

– Senki. Rémeket látsz.

– Szerintem meg nem – kontrázott Tomi, majd mély lélegzetet vett, és egészen közel lépett a lányhoz. – Nem teheted velem ezt. Idejössz teljesen kiakadva, aztán azt mondod, nincs semmi baj, miközben világosan látható, hogy történt valami. Segítenék neked, de nem tudok, ha nem mondod el, hogy mi történt.

– Nem kell segítened – vágott közbe dacos hangon, büszkén kihúzva magát Niki.

– Jó, oké, rendben van! – emelte fel védekezően a kezét Tomi. – Akkor nem fogok segíteni. De attól még elmesélhetnéd, hogy mi történt. Egyébként is mindjárt fél kettő – bökött fejével a falióra felé. – Nem akarom, hogy ilyenkor járkálj a városban. Ha valaki beléd köt, a csomagokkal még elfutni sem tudsz előle.

– Valahogy eljöttem idáig is – vetette közbe Niki.

Tomi bólintott.

– Tudom. De akkor sem akarom, hogy elmenj. Maradj! – nyújtotta előre a kezét.

Niki hosszú ideig nem felelt, és nem mozdult, csak meredten tartotta a szemkontaktust. Számára is teljesen világos volt, hogy a férfinak igaza van. Nem lenne bölcs dolog nekiindulnia az éjszakának, mint ahogyan az is, hogyha valahol vigaszra lelhet, akkor itt és most bizonyosan. Mert bármennyire is haragudott jelen pillanatban az egész mocskos világra, és benne az összes emberre, úgy érezte, Tomi megérdemel egy esélyt.

– Maradok – mondta halkan, majd leült a felajánlott fotelbe, mialatt a férfi vele szemben, az ágy szélére telepedett.

Néhány másodpercig mindketten némaságba burkolództak, míg Niki elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy belekezdjen.

– Sajnálom. Nem akartalak belerángatni ebbe. Én nem is tudom igazából, miért hozzád jöttem... Csak leszálltam a vonatról, és bambán elindultam. Azt sem tudtam, hová megyek, vagy mit csinálok...

– Hé – térdelt elé a férfi. – Ne szabadkozz! Nagyon jól tetted, hogy idejöttél – fogta meg Niki kezét. – Ki bántott?

Bár kis ideig még sikerült tartania magát Nikinek, aztán képtelen volt tovább visszafojtani a könnyeit és az érzéseit. A zokogás elemi erővel tört ki belőle, úgy, hogy az egész teste beleremegett.

Tomi még sohasem látott ilyet, épp ezért eltelt néhány másodperc, amíg össze tudta magát annyira szedni, hogy szorosan a karjaiba zárja a lányt.

– Nyugodj meg – suttogta Niki fülébe. Őt sem választotta már el sok attól, hogy sírni kezdjen. – Itt vagyok veled – ismételgette szüntelen, mialatt körkörösen simogatta a lány hátát. – Itt vagyok!

Tíz perc is eltelt, mire a lány zokogása valamelyest csillapodott. De Tomi szívverése még ekkor sem normalizálódott.

– Az apámnak volt egy haverja – kezdte halkan Niki. – Együtt voltak katonák, és ott lakik pár utcával arrébb tőlünk. Mielőtt apa meghalt, többször is kért ettől a haverjától kölcsönt, amit aztán sohasem tudott már megadni. Tudod – kapta fel a tekintetét az öléből hirtelen a lány –, az anyám rákos. Ma már egészen jól megvan, de akkoriban nagyon rosszul volt. Állandóan Pestre kellett utazgatnia a kórházba. A kezelés sem volt olcsó, az utazásról nem is beszélve, így nem vetett fel minket a pénz.

– Niki, én... – próbált közbeszólni Tomi, ám a lány egy mozdulattal beléfojtotta a szót.

– Amikor apa meghalt, ez a haverja először rendesnek tűnt. Még a temetésbe is beszállt valamennyivel. Legalább is anyám ezt mesélte.

A lány a távolba meredve elhallgatott, ezzel együtt pedig a szobára terhes csend szakadt. Tomi néhány másodpercig lesújtottan bámult maga elé, aztán halkan megköszörülte a torkát.

– Utána mi történt?

– Egy délután, nem sokkal a tizenötödik születésnapom után megjelent nálunk. Anya épp boltban volt, de azt mondta, megvárja, amíg hazaér. Beengedtem, és leültettem a konyhába. Beszélgetni kezdtünk, de egyre furábbakat kérdezett, és akkor egyszer csak kibukott belőle.

– Mi? – kérdezte lélegzetvisszafojtva Tomi.

– Azt mondta, hogy apám sokkal tartozik neki, és mivel már a halála előtt se tudott fizetni, ezért engem ajánlott fel pénz helyett.

– Micsoda? – hőkölt hátra Tomi.

– Megpróbált rám mászni, de szerencsére hazaért anya. – Niki keserűen elmosolyodott. – Úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna. Még vagy egy órát kellett vele kedélyesen elcsevegnem. Utána jónéhányszor próbálkozott, de sosem tudott megerőszakolni. Viszont az életem pokollá változott. Az utcán egyfolytában azt éreztem, hogy követ, üldözési mániám lett. Azt hiszem – tűrt el néhány tincset a füle mögé Niki –, ezért is jöttem össze az akkori barátommal. Abba a hitbe ringattam magam, hogy ha valakivel összejövök, ő majd megvéd.

– Ő tudott erről? – kérdezett közbe elkerekedett szemmel Tomi.

– Dehogy – vágta rá elborzadva Niki. – Erről senki sem tud. Csak te. Sohasem beszéltem még róla.

– Ezek szerint anyukád sem tudja?

– Ő sem. És nem is kell megtudnia – tette hozzá sietve. – Van elég baja. Ez az én gondom, amihez neki semmi köze.

Tomi – noha nem értett egyet – bólintott. Ezzel később is ráértek foglalkozni. Sokkal jobban érdekelte, hogy ma mi történt a lánnyal.

– Semmi extra – válaszolta röviden Niki a nekiszegezett kérdésre. – Anya megfázott egy kicsit, ezért mondtam neki, hogy ne kísérjen ki a vonathoz. Egyedül indultam el az állomáshoz, amikor szembejött velem az az állat.

– Mit csinált?

– Mit? – csattant fel Niki, miközben felpattant a fotelből, és az ablakhoz sétált. – A szemétláda megzsarolt – bukott ki belőle, Tomi felé fordulva. – Valahogyan kinomoyzta, hogy kirúgtak az iskolából, és azt mondta, hogy ha nem teszem meg, amit akar, akkor elmondja anyának. – A lány egy futó másodpercig beharapta az ajkát, ám még azelőtt újra megszólalt, hogy Tomi közbekérdezhetett volna. – Igen! Kirúgtak a Táncművészetiről tavaly év végén, még az érettségi előtt. És nem, anyám nem tudja. Ő azt hiszi, hogy már a főiskolai részre járok. – Niki mély lélegzetet vett. – Még az érettségimet is látta. Legalább is azt, amit a kőbányai piacon vettem.

– De miért rúgtak ki?

– Muszáj volt az iskola mellett feketén dolgoznom. Anya nem bírta volna a házat egyedül fenntartani a részmunkaidős fizetéséből. És ez hamar meglátszódott a teljesítményemen is. Így választás elé állítottak. Én pedig anyát választottam. Ennyi a történet – vont vállat közönyösen, majd kis időre elhallgatott. – Tudod, sokáig azt hittem, hogy minden az én hibám. Ez az idióta, az, hogy kirúgtak. Hogy minden azért történt, mert nem voltam elég jó.

– Ugyan már – legyintett Tomi. – Te is tudod, hogy ez butaság.

– Most már igen. Most már tudom... De ettől – csordult ki újabb két könnycsepp a szeméből – semmivel sem jobb vagy könnyebb.

Niki hiába próbálta, képtelen volt az újra rátörő sírást megfékezni, így néhány másodperc múlva, megint a férfi karjaiban találta magát. Teljes szívéből szégyellte, hogy úgy kapaszkodott belé, mintha az élet függene tőle, és megint olyan dolgokat érzett iránta, amelyeket nem lett volna szabad. De most az egyszer arra jutott, hogy mindezt megengedheti magának. Csak ma este akarta egy kicsit elhinni a lehetetlent. Csak ma!

– Sajnálom – motyogta, mialatt lefejtette magáról a férfi karjait. – Nem lett volna szabad rád zúdítanom ezt. A legjobb lesz – törölte ki a maradék könnycseppeket a szemeiből –, ha most elmegyek.

– Nem mész sehová – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a férfi, miközben visszahúzta Nikit. – Szeretném, ha maradnál.

– Ezek után is? – vonta fel a szemöldökét kérdőn.

– Csak ezek után igazán – mosolyodott el csibészesen Tomi, majd forró csókot lehelt Niki ajkára.

– Köszönöm, ez finom volt – tette vissza a horoszkópos bögrét a dohányzó asztal közepén lévő tálcára Niki.

– Örülök, hogy ízlett, bár – grimaszolt Tomi – nem az én érdemem.

Bár a teát valóban ő kezdte el főzni, amikor viszont Niki meglátta, hogy ízesítés gyanánt egy komplett csomagnyi kristálycukrot készül beleborítani a fortyogó vízbe, akkor átvette tőle az irányítást.

– Sajnálom – cincogta Niki. – De teát akartam írni, nem cukros lét.

– A tea pontosan az – vetette közbe meglehetősen cinikus hangnemben a férfi, majd a faliórára sandított. – Elmúlt három – dörzsölte meg a szemét. – Tegyük el magunkat holnapra.

Niki, bár egy cseppet sem volt álmos, de késlekedés nélkül rábólintott a dologra. Nem hitte komolyan, hogy akár egy szemhunyásnyit képes lesz aludni, de nem akarta Tomit is virrasztásra kárhoztatni. Épp eleget tett már érte így is.

– Bújj be nyugodtan. Rögtön jövök, csak gyorsan elmosogatok – indult el a két bögrével a kezében a férfi.

Niki kapott az alkalmon, gyorsan elkezdett vetkőzni, ám Tomi alig öt másodperc múlva megjelent az ajtóban.

– Mosogat a rossebb. Majd reggel – érkezett vissza nagy elánnal. ám, amint meglátta a szoba közepén egy szál bugyiban álló Nikit, azonnal belé fagyott a szó.

– Bántott téged! – jelentette ki fojtott dühvel teli hangon.

Nem volt mit tagadni, a Niki karján éktelenkedő kék-zöld foltok egyértelművé tették a helyzetet.

– Csak megpróbált berángatni magához, de nem sikerült neki – sietett magyarázkodni Niki, miközben  ügyetlenül megpróbálta eltakarni a foltokat. – A jövő hétre biztosan eltűnnek – motyogta zavartan. – Olyan vonzó leszek, mint mindig.

– Most is nagyon vonzó vagy – lépett oda hozzá Tomi. – Mindig ugyanúgy vágyom rád, mint első éjszaka.

– Tényleg? – nyelt nagyot Niki.

– Tényleg!

Amint leoltotta a lámpát, Tomi ösztönösen olyan közel fészkelte magát a lányhoz, amennyire csak az lehetséges volt. Azt akarta, hogy Niki érezze a közelségét.

– Itt senki nem bánthat – suttogta az egész testében remegő lány fülébe.

– Mert te megvédessz?

Tomi elmosolyodott.

– Igen, mert én megvédelek. Most és mindig!

– Most és mindig – ismételte meg a szavait néhány másodpercnyi hallgatást követően Niki, majd nagyot sóhajtott. – Szeretlek, Koltom Tamás.

– Az nem lehet – tiltakozott riadtan Tomi. – Ezt ne... Tudod, hogy nem szerethetsz! Csak...

– Igen, tudom – csillapította őt a lány. – De én akkor is szeretlek!

Már jócskán hajnalodott, de Tomi még mindig nem tudott álomba merülni. Bár a hátát már egyáltalán nem érezte, ennek ellenére esze ágában sem volt megmozdulni, nehogy felkeltse az egész testével hozzásimuló, békésen alvó lányt, aki az egyik karját szorosan a férfi nyaka köré fonta, míg a másikat – a fejével egyetemben – a mellkasán nyugtatta.

Tomi lágyan és szórakozottan cirógatta Niki hátát és haját, miközben a felkelő Napot bámulta, mely ugyan még nem látszott, de vöröses fénye már beragyogta az alvó várost.

Fejében egymást érték a zavarosabbnál zavarosabb gondolatok. Noha mindaz, ami a lánnyal történt végtelenül szomorú, és vérlázító volt, ám sokkal jobban aggasztotta az a picike szó, hogy: szeretlek. Kirázta őt a hideg, már csak a puszta gondolatra is, hiszen Niki nem szerethetett belé. Ez egyszerűen nem történhetett meg. Ahogyan az sem, hogy ő viszontszeresse őt.

Nem és nem – mondogatta magában szüntelenül Tomi, bőszen reménykedve benne, hogy a Nikinek csak a sokk miatt szaladt ki a száján az, ami.

Kedves Olvasók!

Nagyon közel vagyunk már az 500 megtekintéshez, amiért végtelenül hálás vagyok Nektek! Az előző hetekhez hasonlóan most is hoztam egy kis betekintést a jövő heti fejezetbe.

Vigyázzatok magatokra, és találkozzunk egy hét múlva is!