Niki nyugodtan aludt, amikor hajnal fél kettő környékén barátnője nagy robajjal hazaesett. Kata elég viharverten nézett ki, a ruhája több helyen elszakadt, a feje tetején lévő szigorú konty szétjött, az arca egyik felén pedig nagy véraláfutás éktelenkedett.

– A szemét, jól elbánt velem – dühöngte Kata, mielőtt egy „Au!" felkiáltást követően el nem némult.

Niki lemondóan felsóhajtott, aztán újra megpróbálta hozzányomni barátnője arcához a jégkockákkal megtöltött rongyot.

– Maradj nyugton! – kérte esdeklő hangon, amikor Kata megint elrántotta a fejét.

– Fáj! – sziszegte eltorzult arccal.

– Tisztában vagyok vele, de ha nem jegeljük le, fel fog dagadni, és hetekig megmarad a nyoma.

– Tudom – emelte a plafonra a tekintetét Kata, majd mély lélegzetet vett. – Na jó, kibírom – mormolta megadóan.

Niki újra a lány arcához nyomta a jeget, aki ezúttal valóban nem húzta el a fejét.

– Nagyon csúnya?

Niki válasz helyett, beharapta az ajkát. Nem akarta az igazat megmondani, mert azon Kata nagyon kiakadt volna.

– Ne is mondj semmit. Látom rajtad a választ – húzta el a száját a lány.

Néhány percig egyikük sem szólalt meg, de aztán Niki összeszedte a bátorságát, és rákérdezet a történtekre.

– Az a barom állat – köpte dühösen Kata.

– Melyik? Ismerem?

Kata nemet intett a fejével, amitől a jég egy része a konyharuhából kiesve, az ölében kötött ki.

– A fenébe – morogta dühödten.

– Hagyd, majd én – szedegette össze gyorsan a félig már elolvadt jégkockákat Niki. – Ne mozogj! Csak beszélj...

Kata fáradtan bólintott.

– Új ügyfél volt. Megbeszéltem vele előre mindent. Rendesnek tűnt. Így utólag belegondolva – mélázott el – talán túlságosan is...

– Akkor mi sült el balul?

– Először jól ment minden. Egy elegáns helyen vacsoráztunk, utána felvitt a hotelba, ahol megszállt. Az első fél órában ott sem volt gond, de aztán elkezdett bepörögni.

– Bepörögni? – vonta fel egyik szemöldökét Niki.

– Ne érts félre, ez nem meglepő. Hiszen – húzódott féloldalas, szomorkás mosolyra Kata ajka – éppen ezért fizetnek minket. Hogy bepörgessük őket. De ő egyre agresszívabbá vált. Olyan dolgokat követelt, amikről addig szó sem volt.

– Le kellett volna azonnal lépned – jelentette ki határozottan Niki.  Nem akarta kioktatni a barátnőjét, de a tehetetlenség és a hirtelen megnövekedett adrenalin kettőse önkéntelenül is a legrosszabb oldalát hozta elő.

– Szerinted nem próbáltam? – vágott vissza Kata. – A ruhám bánta.

– Hogy tudtál meglépni végül is?

– Úgy tettem, mintha nagyon akarnám őt, és engem is beindított volna a helyzet... Az ágyra löktem, ő elterült, én meg gyorsan eliszkoltam.

Niki bólintott, majd néhány fürtjét visszatűrte a füle mögé.

– És akkor az arcod?

– A cipőm sarka megakadt, amikor befutottam a liftbe, elestem, és arccal pont lefejeltem a korlátot.

A két lány egyszerre szisszent fel, és Niki pavlovi reflexként pontosan oda kapta a jobb kezét, ahol barátnője arcán a vöröslő duzzadás éktelenkedett. Szinte maga is érezte a fájdalmat, amint ujjaival lassan végigsimított a saját bőrén.

Ha az arcán nem is, de a teste más részein már neki is éktelenkedett hasonló sérülés.

Noha Tomi már hétfő óta makacs megfázással – és annak minden járulékos tünetével – küzdött, a betegség igazán csak csütörtök magasságában vetette be minden erejét ellene. Jól lehet, a férfinak már reggel is fájt a torka, és a hangja is elmenőben volt, de annyira nem érezte magát rosszul, hogy ne menjen dolgozni. Igaz, adva a „beteg vagyok" érzésnek, kivételesen hívott magának egy taxit, és nem a BKV-t használta az utazáshoz.

Mire azonban eljött a péntek este nyolc óra, teljesen ledöntötte őt  a betegség. Bár az ágyban forgolódva többször is eszébe jutott, hogy fel kéne hívnia Nikit, mire megtette volna, addigra  a lány már az ajtón kopogott.

Jó néhány másodpercbe beletelt, amíg Tomi össze tudta szedni az erejét, hogy kikecmeregjen az ágyból. A szoba forgott vele, a feje pedig élesen hasogatott, így minden egyes ráváró méterért alaposan meg kellett küzdenie. Gyakorlatilag az utolsó erejével nyomta le a kilincset.

A lány, bár széles mosollyal állt a küszöbön, az arca azonnal elkomorodott, amint meglátta Tomit.

– Veled meg mi történt? – kérdezte szörnyülködve, miközben az éppen összecsuklani készülő férfi hóna alá nyúlt.

– Hát... – tárta szét a karját Tomi. – Nem vagyok a legjobban.

– Igen, azt észrevettem. De miért nem szóltál?

– Látni akartalak – mosolyodott el haloványan Tomi, mialatt magában hálát adott az égnek, hogy nem kellett tovább egyedül szenvednie itthon.

– Jaj, de buta vagy – támogatta be őt a szobába a lány. – Ha felhívsz, akkor hamarabb jöttem volna.

– Sajnálom – motyogta halkan Tomi, miközben Niki segítségével óvatosan leült az ágy szélére.

– Feküdj vissza, mert mindjárt elájulsz nekem.

– Nem is – próbált ellenkezni Tomi, de azért engedelmeskedve az utasításnak, bekucorodott a paplan alá.

– Dehogynem – jegyezte meg dorgáló hangon a lány, mialatt betakargatta őt. – Rögtön jövök. Csak leveszem a kabátom meg a cipőm.

– Oké - lehelte hálásan a férfi.

Abban az egy dologban biztos volt, hogy ma éjszaka nem fog köztük történni semmi sem. Ez pedig elég nagy blamázsnak tűnt. Legalább is közvetlenül Valentin-nap után mindenképpen.

A férfi állapota az idő előrehaladtával egyre romlott. Mire az óra elütötte az éjfélt, már egész testében remegett, és szinte percenként kapott köhögőrohamot.

– Nem tetszik ez nekem – csóválta a fejét lemondóan, a lázmérő leolvasása közben Niki. – Harminckilenc fokos lázad van.

– Fél órája is ennyi volt? – tudakolta két köhögés között a férfi.

– Igen. E körül. Kihívom az ügyeletet! – döntötte el Niki, ám amint elindult volna a telefonjáért, Tomi utánakapott.

– Semmi szükség rá. Még nem hatott a gyógyszer.

Niki szkeptikusan felvonta a szemöldökét.

– Már lassan egy órája bevetted, de semmivel sem lett jobb. Ide orvos kéne.

– Nem, nem kell! – ellenkezett tovább Tomi. – Utálom az orvosokat.

– De...

– Hé! – vágott Niki szavába. – Ez még az én lakásom! Itt az van, amit én mondok – köhögött bele a mondatba. – Én parancsolok!

Bár Niki, tisztában volt vele, hogy csúnya dolog lenne gonoszkodni, végül nem tudta megállni.

– Drágám – hajolt közelebb a férfihez. – Egy tollat sem tudsz felemelni. Hogy akarsz így parancsolgatni? – kérdezte negédesen, aztán panaszosan felsóhajtott. – Na jó! Kapsz még egy fél órát, de ha nem leszel jobban, nincs kecmec. Kihívom az ügyeletet.

A férfi sietve bólintott, majd lehunyta szemét, és mély lélegzetet vett, ami hamarosan véget érni nem akaró köhögőrohamba torkollott. Niki lassú és finom mozdulatokkal kezdte simogatni Tomi a láztól forró, a verejtéktől pedig nedves arcát.

– Alszol? – kérdezte tőle suttogva néhány perccel később.

– Nem! Nem tudok – köhögött fel újra a férfi. – Ez olyan szánalmas.

– Csak emberi – nyugtatta őt Niki, majd gyorsan megszabadult a felsőjétől, és a nadrágjától, hogy bebújhasson Tomi mellé. – Jobb lenne, ha megpróbálnál aludni. Hidd el. Jót fog tenni. Melléd fekszem én is.

– Ne! – parancsolt rá a férfi. – Nem akarom!

– Hm? – torpant meg Niki.

– Még a végén te is megbetegszel...

– Ugyan már, badarság – intette le őt a lány, aztán a fotelba dobta a ruháit, és bekúszott a takaró alá.

– Tudod min szoktam mostanában gondolkodni? – törte meg a hallgatást nem sokkal később a férfi, miközben a kezével óvatosan végigsimított a lány nyakán.

– Ne kímélj!

– Hogy egyszer úgy beleharapnék a nyakadba.

– Ez a betegség az agyadra is ráment? – kuncogta el magát Niki. – De ha ez minden vágyad, akkor amint meggyógyultál, beleharaphatsz, jó?

– Jó – lehelte féloldalas mosollyal a férfi, miközben lassan zaklatott álomba szenderült.

Niki ábrándosan figyelte őt, aztán kissé elhúzódott tőle.

Végtelenül álmos volt, majd leragadtak a szemei, de biztos volt benne, hogy addig úgysem fogja elnyomni az álom, amíg a férfi láza valamelyest nem csillapodik.

A következő néhány percben csukott szemmel élvezte a mozdulatlanságot és a csendet, ám amikor Tomi mellette megmozdult, a szeme önkéntelenül kipattant. Szerencsére a férfi nem ébredt fel, csak a másik oldalára fordult.

Niki szeretetteljesen elmosolyodott, aztán óvatosan végigsimított a szőkésbarna, nedves tincsek tengerén.

– Vajon rólam álmodsz? – kérdezte suttogva.

Tomi szája elnyílt a döbbenettől, a torkán pedig mintha gombóc akadt volna. Egyszerűen képtelen volt elszakítani a pillantását a vele szemben ülő lány telt ajkairól. Niki elgondolkodva éppen egy epret majszolt, és talán a tudatában sem volt annak, hogy milyen erotikusan is teszi mindezt.

– Finom – jegyezte meg kacéran.

Tomi aprót bólintott, miközben egy elvetélt kísérletet tett arra, hogy lenyelje azt a bizonyos gombócot. – Örülök, hogy ízlik.

– Honnan van?

Tomi vállat vont.

– Boltból.

– Na – forgatta a szemét a lány. – Nem mondod. Gondoltam, hogy nem itt termeszted az erkélyen. Arra voltam kíváncsi, hogy melyik országból? Mert nálunk ebben az időben nem terem – intett az ablak felé.

– Nem tudom. Nem is néztem. Szeretem az epret. Mindig veszek, ha valahol látok.

A lány bólintott, majd újabb szem epret vett el a tálból. A férfi visszafojtott lélegzettel követte a gyümölcs útját a táltól egészen Niki szájáig. Még a gondolatba is beleborzongott, hogy azok a vérvörös, mézédesnek tűnő ajkak hamarosan őt fogják érinteni. Az egész annyira képtelennek hatott, de talán pont ezért nagyon is csábítónak.

– Elbambultál? – húzta vissza gondolatai tengeréből Tomit néhány másodperccel később a lány hangja.

– Igen, bocsánat. Hosszú napom volt – felelte zavartan.

Niki megértő pillantást vetett rá, még egy kisebb epret megevett, majd felállt, megkerülte az asztalt, és Tomi elé térdelt. Ujjaival finoman végig cirógatott a férfi combján, ám mielőtt a sliccéhez érhetett volna, Tomi elkapta a kezét.

A lány arcán pillanatnyi tanácstalanság futott át.

– Mi a baj?

– Semmi – ingatta a fejét Tomi. – Csak nem nagyon szoktam...

– Egyszer mindent el kell kezdeni – kacsintott rá csábosan a lány, miközben ujjaival ismét kalandozni kezdett.

De Tomi újból megálljt parancsolt neki.

– Megkérdezhetem, hogy miért teszed mindezt?

Niki szépen ívelt szemöldöke magasra emelkedett a kérdés hallatán, mialatt a szája szegletébe egy aprócska mosoly ült ki.

– Na és te? Válaszolok, ha te is.

– Tessék? – hőkölt hátra Tomi.

– Feltettél egy kérdést. Hajlandó vagyok válaszolni rá, ha te is így teszel. – A lány néhány másodpercig tartotta a szemkontaktust, majd kecses mozdulattal leült a sarkára. – Nos?

Tomi nem tehetett róla, de elnevette magát.

– Micsoda képtelen helyzet – túrt kínjában a hajába. – Rendben, te nyertél! – adta meg magát, majd kezét a földön ülő lány felé nyújtotta. – Tudnod kell, hogy nem akarlak semmire sem kényszeríteni. Ha gondolod, most megállhatunk.

– Szó sincs róla – intett nemet a fejével Niki, miközben összefűzte az ujjaikat. – Eszembe se jutott megállni.

– Akkor viszont gyere! – húzta fel őt a szőnyegről Tomi, aztán a karjába kapva elindult vele az ágyába.

Néhány perccel később már mind a ketten meztelenek voltak, és forró csókok sokaságában forrtak össze újra meg újra, amikor egyszer csak Tomi elszakadva a lány bőrétől hirtelen felkönyökölt.

– Biztosan ezt akarod, Niki? – kérdezte félszegen. – Mert, ha nem, akkor a lehető legkomolyabban mondtam az előbb, hogy megállhatunk... Semmit nem akarok rád kényszeríteni...

Az alatta fekvő lány ugyan szólásra nyitotta a száját, ám mielőtt hang jöhetett volna ki az ajkai közül, az álomkép egyszeriben tovaillant.

– Tomi! Tomi! Ébredj! – keltegette türelmetlenül Niki a férfit.

– Mi... mi... mi az? – suttogta álomittasan Tomi, amint magához tért.

– Hála az égnek! – sóhajtott fel megkönnyebbülten a lány. – Már azt hittem, nem vagy magadnál. Nehezen tudtalak csak felkelteni.

– Igen? Sajnálom – biggyesztette le a száját a férfi.

– Semmi baj! – mosolyodott el Niki. – Szerencsére lejjebb ment már a lázad...

– Képzeld! – szólt közbe a férfi. – Álmodtam rólunk. Amikor először voltunk együtt. Emlékszel még?

Niki arcára széles mosoly kúszott.

– Persze, hogy emlékszem! Hogyne emlékeznék... Életem egyik legszebb estéje és éjszakája volt.

– Akkor nem voltam ilyen nyomorult, mint most.

– Buta vagy, ha azt hiszed, hogy csak a hancúrozás számít – ingatta a fejét Niki. – Már rég nem arról szól a dolog. Legalább is számomra nem – tette hozzá olyan halkan, hogy azt a férfi biztosan ne hallhassa, és ő maga is csak éppenhogy.

Kedves Olvasók!

Már több mint 300 megtekintésnél tart a regény, ezt köszönöm Nektek! A jövő heti folytatáshoz megint hoztam egy kis előzetest.