-Kisassony, nem mehet be hozzá!- mondta határozottan az orvos, mire megráztam magam. Kihez nem mehetek be? Én csak a kávéautomatát keresem.

-Megtudhatnám ki maga?- nézett rám a férfi szúrós szemekkel.

-Dr. Major Flóra, pszichológus.- nyújtottam felé a kezemet, de még mindig nem értettem, hogy pontosan miről is van szó. Az orvos sóhajtva kifújta a levegőt.

-Mindent értek. Elnézést, hogy feltartottam, biztos az anyja küldte magát.- kinek az anyja? Mi? A húgomat jöttem meglátogatni, akinek eltört a bokája, de mire észbe kaptam már be is tereltek a magán részlegre, ahol eddig még sosem jártam.

-Elég labilis az állapota, de szerintem tudja majd kezelni.- mosolygott rám bíztatóan, és egy ajtó felé mutatott.

-Sok sikert!- mosolygott rám kínosan majd elsietett a másik irányba.

Belestem a szobába. Egy sötétbarna hajú fiatal srácot láttam, aki békésen aludt. Nem értettem mit keres ott, a zárt részlegen, amíg egyszer csak át nem fordult a másik oldalára.

Akkor vettem észre a bekötözött csuklóját.

Elgondolkozva huppantam le a szoba előtti székre. Legszívesebben bementem volna hozzá, de nem akartam felkölteni. Felpiszkálta az orvosi kíváncsiságomat.

Pár perc múlva egy vöröshajú lány viharzott be az ajtón. Pillantásra sem méltatva haladt el mellettem, egyenesen be a fiú szobájába.

-Szánalmas vagy!- ordított rá idegbetegen.

Nem csukta be maga után az ajtót, így az egész jelenetnek szemtanúja lehettem. A srác szuszogva kinyitotta a szemét és értetlen fejjel bámulta a lányt.

-Azt mondtad, csak azt akarod, hogy szeresselek.- suttogta könnyes szemmel.

Némán bámulták egymást perceken keresztül.

-Jobb nekem egyedül.- szólalt meg végre a fiú rekedt hangon.- Mond el, hogy állítsam meg ezt az érzés?- suttogva beszélt, minden szavát átjárta a fájdalom.

-Nem érdekel. Végeztem veled. Bárcsak meghaltál volna!- mondta a lány undorodva majd kihátralt a szobából. A folyosóajtót olyan erővel csapta be, hogy megremegtek a falak.

Óvatosan a szoba felé pillantottam. Ott ült, összetörve, arcát a kezei közé temette. Éreztem, hogy tennem kell valamit.

-Szia!- álltam meg az ajtóban. Csodálkozva pillantott felém.

-Te ki vagy?- hangja erőtlen volt, szinte azonnal lesütötte a szemét, és eltakarta a csuklóját.

Szégyelte magát. Azonnal megsanáltam. Improvizálnom kellett.

-A kórház kijelölt psichológusa vagyok.- hazudtam szemrebbenés nélkül, majd beljebb léptem a szobába, és óvatosan becsuktam az ajtót.

Ettől mintha kicsit megnyugodott volna. A vállai elernyedtek, és megint rám mert nézni. A szeméből tengernyi fájdalmat olvashattam ki.

Csendben helyet foglaltam az ágya mellett. Érdekelt ki ez a fiú. Érdekelt mi történt vele. Muszáj volt megtudnom.

-Hogy vagy? - tettem fel az első kérdésemet, és feljebb toltam a fekete keretes szemüvegemet az orromon. Orvosi üzemmódba kapcsoltam.

-Imádkozom mielőtt lefekszem, hogy még egy napot megéljek.- mondta ki köntörfalazás nélkül. Legalább őszinte.

-Ki volt ez a lány?- folytattam elszántan. Gúnyosan elnevette magát.

-Nem akarom elmondani a törtenetünket. Azt hittem a legjobbat adom neki, mert ő is az. De látta amikor megfordultam,  és akkor rájöttem, hogy eddig rosszul láttam őt.- suttogta.

-Mármint?

-Nehéz volt az elmúlt időszak. A támogatására vágytam. Kétségbeesetten. De csak elítélésre futotta. Hát te is hallottad...- igen hallottam, és még mindig nem fér a fejembe, hogy ha egy lány barátja öngyilkos akar lenni, miért nincs mellette és miért nem segít rajta. De ezt inkább megtartottam magamnak.

-Elmondanád pontosan mi volt nehéz? Hogy mi történt?- a kezem szinte remegett. Egyik páciensem sem zavart össze ennyire. De ő valahogy más volt.

-Képtelen vagyok rá. Most még nem megy.- szorult ökölbe a keze. Nem akartam őt felzaklatni, de úgy látom, hogy sikerült.

-Holnap folytatjuk jó?- próbáltam együttérzően ránézni. Meleg mosollyal válaszolt.

-Allig várom!

-Szia Ati!- csörtettem be lihegve a szobába. 3 hét telt el. 3 hete a legnagyobb titokban próbálom feltérképezni és meggyógyítani ezt a csoda fiút. Ha kiderülne, hogy bejárok hozzá az anyja kinyírna. Valamelyik nap hallottam, hogy azt ecseteli a telefonba, pont mikor be akartam jönni hozzá, hogy mennyire nem bízok a pszichológusokban, és hogy Atinak nincs is rá szüksége. Megértem. Csak már fontos volt nekem. Segíteni akartam, és talán picit jobban is kedveltem, mint ahogy illene.

-Késtél, Flóra.- mondta morcosan, de az arca felragyogott, amint beleptem. Kezdett jobban lenni.

-Bocsánat, nagy volt a forgalom.- hazugság. Meg kellett várnom, amíg az anyja magára hagyja.

-Mi a helyzet?- huppantam le mellé. Óvatosan végignéztem rajta. Sokkal jobb színben volt. Göndör haja a szemébe lógott, nagy barna szemeivel édesen pislogott rám.

-Sokat gondolkoztam.- kezdett bele. Elképesztő mennyire megnyílt nekem. Azt hittem sokkal nehezebb  lesz a bizalmába férkőzni.

-Ahogy felnőttem, egyre több barátom lett, akik túl messzire mentek. Mindenki akart tőlem valamit, de senki sem engem akart. Ez eléggé fájt.- a szavai súja ellenére nem volt szomorú a hangja. Inkább csak úgy beszélt, mint aki megállapított valamit, amit mindig is sejtett, csak most hangosan ki is mondta.

Csendben vártam, hogy folytassa.

-Nem tudom megszámolni azoknak a nevét, akik megígérték, hogy velem lesznek. Hogy sose legyek egyedül. Erre tessék.- mutatott körbe keserűen. Értettem miről beszél. Számomra is hihetetlen volt, hogy egy ilyen srác végül egyedül végezte egy privát kórteremben egy pszichológussal.

-Hol vannak a barátaid?- kérdeztem csendesen.

-Nincsenek.- felelte egyszerűen.- Csak te vagy nekem.- folytatta, és a kezemért nyúlt.

-Rám mindig számíthatsz.- ostoba dolog volt beleszeretni, de igazából nem volt a betegem. Csak ezt hajtogattam magamnak, mikor belenéztem azokba a mogyoróbarna szemekbe.

-Árnyékok. Ezek maradtak. Árnyék emberek. Mindig a hátam mögé kell néznem. Tudod...emlékszem mikor fiatalabb voltam az hittem az élet szórakoztató és csak meg akartam adni mindenkinek mindent amit tudok. Olyan hülye voltam.

-Nem voltál az, Attila. Te egy csodálatos fiú vagy.- szinte könnyes szemmel bámultam rá, el akartam venni az összes fájdalmát. Nem érdemelte meg ezt.

-Új barátokat kéne szerezned.- nevettem rá.

-Azon vagyok.- suttogta, miközben erősen megszorította a kezemet.

-Nekem ez általános dolog volt, de úgy látszik másoknak nem. Sosem a pénz számított. Hanem ő. És az igazság. Aznap éjjel idióta voltam.- hirtelen nagyon feszült lett a hangulat.

Sose beszélt még nekem arról a napról, mikor el akarta venni a saját életét.- Túlságosan el voltam veszve az elmémben. Csak látni akartam, hogy végre törtenik valami. Csak néztem, ahogy a vér kifolyik a kezemből. Véreztem és véreztem. És nem múlt el. Azt hajtogattam, hogy engedjenek el. Mindenki. Mert nem akartam már élni. A mentőben tértem magamhoz. Anyám sírt, de én nem éreztem semmit. Csak ürességet. Aztán jöttél, és minden megválltozott.- mire észbe kaptam, Ati ajkai az enyémen voltak. Olyan kétségbeesetten csókolt, hogy szinte allig kaptam levegőt.

-Már elnézést, de ki maga?- a felháborodott női hang azonnal megtörte a varázst.

Elpirulva hajoltam el Atitól, és próbáltam valami ésszerű magyarázatot adni, de Ati megelőzött.

-Ő a barátnőm anya. Akiről meséltem.- eltátottam a számat. Mi az isten. Az idős nő arca megenyhült.

-Kint megvárom amíg elbúcsúztok, de Atinak vizsgálatra kell mennie.- mondta szipogva aztán magunkra hagyott minket.

-De te...hogy... mi...- kedztem habogva, de nem tudtam folytatni.

-Tudtam, hogy nincs kijelölt pszichológusom. Anyám utálja őket.

-De én tényleg az vagyok.- mondtam sután. Nem igazán jutott más eszembe.

-Igen. Rádkerestem. Nem értettem miért jársz be hozzám minden nap, mikor egy jól kereső magámpszichológus vagy.- csóválta a fejét mosolyogva.

-Segíteni akartam neked.

-És kedvelsz is.- pajkosan rám kacsintott, mire még jobbam elpirultam.

-Nagyon kedvellek, Attila.- vallottam be suttogva.

-Én is téged. Amint kijutok innen, elviszlek egy igazi randira.- mondta búcsúzóul, és egy puszit nyomott a szám sarkára.

Még mindig égő arccal léptem ki a rendelőből. Atilla anyukája kedvesen mosolygott rám, és a válllamra tette a kezét.

-Köszönöm, amit a fiamért tett. Évek óta nem láttam ilyennek. Jó hatással van rá.- nézett méllyen a szemembe.- Holnap átjöhetne hozzánk vacsorára!

-Nagyon szívesen!- mosolyodtam el én is. Miután bement, percekig csak álltam a folyosón, és próbáltam feldolgozni a történteket.

Akkor hallottam meg a következő mondatot.

-Attila kincsem, ideje hazamenni.