Sokat hallottam erről a helyről, de valahogy mindig is kételkedtem a létezésében. Vagy a hitelességében.

Ugyan már, 2022-ben ki veszi be ezt a vérszívós maszlagot? A Twilight óta mindenki vámpír akar lenni, szóval ez az egész csak egy cirkusznak tűnt.

Szörnyek, pixie-k, vérfarkasok....

Alvilágiak. Baromságnak tűnt, de muszáj volt látnom a saját szememmel.

Vámpírok nem léteznek, ugye?

Budapesten meg pláne nem.

Lehetetlen.

Dideregve húztam össze magamon a kabátom, mikor beléptem az "UnderWorld" nevű eldugott bárba.

Minden, de komolyan minden szem rám szegeződött.

-Ide már a söpredéket is beengedik?- suttogta egy lány, hátából hatalmas tündérszárnyak álltak ki, füle hegyes volt, és millió ékszer csillogott benne. Zöld haját gögösen hátravetette a vállán, szemét még mindig nem vette le rólam.

Egy pillanatig elfogott a rettegés, de meggyőztem magam, hogy ez nem lehet a valóság.

Ez csak jelmez. Egy nagyon élethű jelmez. Annak kell lennie.

-Belépés csak engedéllyel.- állt meg előttem egy barnabőrű lány, és kivillantotta rám hegyes fogait.

Hosszú fekete, raszta haja egy nagy kontyban volt felfogva a feje tetejére, csokibarna szemeit aranypöttyök szegélyezték. Fekete bőrkabátot és tigrismintás haspólót viselt, nyakában egy farkas medál csüngött, alkarján pedig egy hatalmas seb húzódott.

-Tessék.- adtam át a belépőkártyámat amit nagy nehézségek árán szerezzem, és csak akkor vettem észre, hogy remeg a kezem.

-Katasztrófaturisták.- motyogta unottan, miközben átvette a belépőmet, majd egy nyomtatványt tolt a képembe, amin cirka vérvörös betűkkel a "szabályzat" szó állt.

-Ne igyál semmit, amire nincs ráírva, hogy embereknek alkalmas, ne hagyd, hogy a beleegyezésed nélkül igyanak a véredből, és semmiképp ne add oda a lelked egy démonnak, bármennyire is szépen pislog rád. Undorító egy népség.- hadarta unottan, majd előhúzott még egy papírt.

-Ezt írd alá!- nyomott a kezembe egy pennát.

-Mi ez?- kérdeztem suttogva.

Egyre jobban kezdtem bánni, hogy idejöttem.

-Titoktartási nyilatkozat. Nem beszélhetsz az itt látottakról, sem a helyről. Na meg is vagyunk, jó szórakozást! Csak kerüld a feltűnést, ha lehet.- mondta, majd beirányított a helységbe.

Minden tele volt hátborzongató teremtményekkel.

Az összes box foglalt volt, és mindenki hangosan beszélgetett.

-Bocsi!- léptem el egy kék lány mellett, akinek úszóhártya feszült az ujjai között, nyakán pedig kopoltyúnyílások húzódtak.

-Ember vagy.- mondta tágra nyílt óceánkék szemekkel, rózsaszín ajkai halványan elnyíltak.

Egy lila miniruha volt rajta, kezében pedig egy apró levelibékát tartott.

-Te pedig nem, ahogy látom.- motyogtam.

Teljesen abszurd volt a helyzet.

Elkezdtem hinni a mesékben. És a rémálmokban is.

-Ne hagyd hogy...

-Igyanak a véremből?- válaszoltam feszülten, mire elnevette magát.

-Az a hülye szabályzat. Senki sem fog inni a véredből. Csak ha te is akarod. Nem vagyunk szörnyetegek. Azt akartam mondani, hogy ne hagyd magad, ha beszólnak. Senki sem bánthat. Ha megteszik nagyon nagy bajba kerülnek.- mosolygott rám.- Liana vagyok.- nyújtotta felém pikkelyes kezét, amit kicsit félve ráztam meg.

-Attila.

-Szép neved van.- mondta nagy szemeit rám meresztve, majd körbemutatott.

-Itt mindenki kúltúrált. Rég elmúltak azok az idők, amikor félni kellett tőlünk. Ezért is engednek be most ide embereket. Hogy tudják, nincs mitől tartaniuk. Na mulass jól!- kortyolt bele az aranyszínű italába, majd elkezdett beszélgetni egy látszólag tök átlagos fiúval, de amikor jobban megnéztem láttam, hogy a szemei vörösen izzottak, a körmei pedig hosszúak voltak és feketék.

-Ez remek.- mondtam, majd elindultam a pult felé. Éppenhogy csak helyet foglaltam, mikor a mellettem ülő sápadt arcú, fekete hajú fiú rámborította azt a gusztustalan lötyött amit éppen ivott.

-Huppá, emberke!- mondta gúnyos hangon, mire felháborodottan felkiáltottam.

-Na nemár!

-Csak hogy tudd hol a helyed, halandó!- vicsorgott rám, fogai pedig tűhegyesek voltak, mint egy mérges kígyóé.

-Azt hittem itt mindenki kúltúrált.- fintorogtam rá.

-Ezt ki mondta neked, az a kettyós hal? Kisfiú, te nem vagy idevaló. Egyikőtök sem az. Ehhez tartsd magad legközelebb, fattyú.- állt fel, majd fenyegetően felém tornyosult.

-Nem szívhatod ki a vérem.- mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott, de azonnal meg is bántam. Mint egy beszari takony, úgy viselkedtem.

A fiú felnevetett, mint aki csak egy rossz poént hall.

-Nem inkább elharapom a torkod, te szemtelen...

-Dávid, elég legyen!- hallottam meg egy erélyes hangot a hátam mögül, de nem mertem megfordulni.

-Nem hallottad? Engedd. El. A. Fiút. Most.- észre sem vettem, hogy az új barátom időközben már a nyakamat szorogatta.

Az adrenalin úgy áradt szét az ereimben, mint a méreg.

-De...

-Nincs de! Baszki 10 percig nem bírsz viselkedni, nem hiszem el. Engedd el, vagy letépem a fejed.

-Jó.- mondta duzzogva, majd lefejtette az ujjait a torkomról.

-Takarodj innen. -köpte a megmentőm, Dávid pedig úgy iszkolt el mellőlem, mint egy riadt kisegér.

-Sajnálom.- lépett mellém a lány, én pedig végre ránéztem.

-Köszönö... hű.- akadt el a lélegzetem.

Hosszú vörös haj, márványfehér bőr. Vérvörös szemek, mosoly mögött felbukkanó, hegyes szemfogak.

A lány maga volt a kétlábon járó, megtestesült vámpír.

Fekete bőrszoknyát, fehér blúzt és magassarkú csizmát viselt.

-Klaudia vagyok.- mondta, miközben elgondolkodva végigmért.

-Én meg...

-Attila. Tudom. Bírom a zenéidet.- előzött meg, mire kikerekedett szemmel bámultam rá.

-Most mi van? Egy vámpír már ne is hallgasson zenét?- nevetett fel, majd elfoglalta Dávid megüresedett székét.

-Zsanett!- mondta ki erényesen, hangja olyan tekíntélyt parancsoló volt, amilyet még sosem hallottam.

-Na megjött a főnemes.- nevetett fel Zsanett, aki mint kiderült a pultos volt.

Éjfekete szemével körbepásztázta a termet, miközben tátott szájjal végignéztem rajta. Az egész testét fekete jelek borították, köténye zsebéből egy bot szerű valami kandikált ki. Hupilila, rövid haja szépen keretezte karakteres arcát, ami tele volt szeplőkkel és apró anyajegyekkel.

-Mivan fiú, sosem láttál még boszorkányt?- vakkantott rám, mire elkaptam róla a pillantásomat.

-Bocsánat.- mondtam nagyot nyelve, mire elnevette magát.

-Csak vicceltem. Jó ég, hogy ti emberek milyen beszariak vagytok, ha alvilágiakról van szó. Mit adhatok?- nézett ránk felváltva.

Már nyitottam volna a számat, de Klaudia megelőzött.

-Egy mohítót.

-Az emberfajzatnak.- bólintott Zsanett- neked pedig A pozitív?

-Más nincs?- fintorodott el Klaudia.

-Hercegnőm ez egy kocsma, Budapest kellős közepén, elég nehéz itt vérhez jutni. Ne válogass!

-Oké, jöhet.- mondta sóhajtva.

-Miért nevez hercegnőnek?- kérdeztem, miközben figyeltem, ahogy Zsanett keveri az italokat.

Varázslattal. Igen azzal. A bűbája lila fénye beragyogta a homályos helységet. De már semmin nem ledődök meg.

-Mert az vagyok.- mosolygott rám Klaudia, majd beleivott a nagy pohár vérbe, amit a pincérnő eléreptetett.

-Hercegnő?

-Na jó, nem teljesen. Én vagyok a magyar vámpír klán vezére.- mondta, mire megértettem, hogy Dávid miért hallgatott rá.

-És hol a koronád?- kérdeztem visszafolyotott nevetéssel.

-Hülye.- nevetett fel édesen, mire megdobbant a szívem.

-Úr isten, te is látod Dalma?

-Látom, Léna!- lépett mellénk hirtelen 2 lány, akik teljesen egyformák voltak.

-Ez az amire gondolok?

-Bizony, hogy az.

-Egy ember.

-Látod milyen szép?

-Sötétzöld.

-A legminőségibb amit az utóbbi időben láttam.

-Olyan tiszta.

-És ártatlan.

-Akarom.- jöttek egyre közelebb, és ahogy megéreztem a fülemen meleg lehelletüket, teljesen elkábultam.

-Csak egy kis szippantás.

-Elég lenne.

-Milyem csodálatos!- duruzsolták a fülembe, én pedig már teljesen egy másik világban éreztem magam.

Mint aki be van tépve. Elhomályosultak a képek, és nem akartam semmi mást, csak hogy ez a két lány elégedett legyen. Odaadtam volna nekik bármit.

-Na hess innen, piócák!- a varázslatot Klaudia hideg hangja törte meg, én pedig mintha csak egy álomból ébredtem volna.

-A vámpírvezér.

-Nem ad nekünk a játékából.

-Magának akarja.- suttogták dallamosam, de még mindig nem léptek odébb.

Láttam Klaudián, hogy kezd ideges lenni. Szemei vörösen izzottak, amikor megfogta az egyik lány blúzának a nyakát.

-Csak egyszer mondom el, te piszkos kis lélekszívó! Haggyátok őt békén. Nem bánthatjátok.

-Mi nem akarjuk bántani. Ugye Attila?

-Mi csak szeretnénk megízlelni.

-Igen, igen. Ugye nem bánod Attila?

-Dehogy bánja, nézd mennyire kívánja!- mosolygott rám az egyikük, és a bűbája megint a hatalmába kerített.

-Na elég!- ragadta meg Klaudnia a lány karját, majd olyan erővel, amit még sosem láttam, a falhoz vágta.

-Mi folyik itt?- jött oda hozzánk egy magas, fehér ruhás, szőke lány, azurkék szemeivel felváltva pillantgatott ránk.

-Semmi.- mondták a démonok egyszerre behúzott nyakkal.

-Szerinted?- fújtatott Klaudia, a dühtől kipirulva.

-Nem számít mi törtent, vagy mit akartak tenni,- pillantott rám a szőke rosszallóan, mintha csak az én hibám lenne- az erőszak itt nem megengedett. Te is tudod, Klau.- nézett rá szigorúan, kezeiből fehér mágia áramlott szerte a terembe.

-Megyünk már.

-Itt sem vagyunk.

-Nem akarjuk feldühíteni a főboszorkányt.- mondták az ikrek kórusban, majd el is tűntek.

Mintha a föld nyelte volna őket el.

-Lelekszívók. Agyrém az összes.- motyogta a boszorkány, majd újra Klaudiára nézett.

-Menny levegőzz egyet. Ezt vidd magaddal- mutatott rám- még a végén valaki megeszi.

-Rendben.- bólintott a vámpírlány komoran.

-Az ikrekért ne aggódj, most pár száz évig úgysem teszik be ide a lábukat. Vagyis nagyon ajánlom nekik. Elmebeteg banda.- rázta meg a fejét a lány, majd elsietett mellettünk, egy beljebb lévő terembe.

-Te vonzod a bajt, huh?- mosolygott rám Klaudia, majd elkezdett a kijárat felé húzni.