Egy erdőben álltam. A napfény megcsillant a fák levelein, minden annyira békésnek tűnt.

Lehúnyt szemmel hagytam, hogy a napsugarak felmelegítsék az arcomat. A szellő lágyan lobogtatta a hajamat. Egy kis kolibri repült el mellettem. Utánna kaptam, de nem értem el.

-Óvatosan, Pen.- az ismerős hang melegséggel töltötte el a szívem. Megfordultam és rámosolyogtam Atira, aki ott állt, pár méterre tőlem.

-Hiányoztál.- mondtam ki boldogan, és elindultam felé. Ahogy közelebb értem hozzá, a tekintete elsötétült.

Hátrálni kezdett. Hiába akartam hozzáérni, mindig kisiklott a kezeim közül.

-Ez nem te vagy.- mondta csalódottam. Szemei tele voltak megvetéssel.

-Ati... Szerelmem. Kérlek!- a hangom könyörgő volt, és egyre kétségbeesetten próbáltam elérni őt.

De hiába.

-Te egy gyilkos vagy, Pen. Mindig is az maradsz.- mondta, majd elindult a fák közé. Utánna kiáltottam, de eltűnt a szemeim elől.

Hirtelen Arian jelent meg előttem.

Sziszegve hátráltam.

Az arca véres volt, sápadt és beesett. Semmi élet nem világított a szemében.

Szőke haja kócosan és sárosan meredezett szanaszét. Fekete ruhái szakadtak voltak.

-Te...- hörögte, torkából vér bugyogott elő.- Miattad történik minden, Penelope. Bárcsak felfognád végre! Miattad...- mondta halkan, majd holtam esett össze a lábaim előtt.

-Arian!- sikítottam, térdve rogyva próbáltam segíteni neki.

A fejét az ölembe vettem, kék szemei üresen bámultak a semmibe.

Miattam.

-Lám lám... A valaha volt leghatalmasabb tündér egy fiú holteste mellett zokog. Szánalmas.- Luc hangja baljósan verődött vissza a fákról.

-Most boldog vagy?- suttogtam bele az erdő homályába.

Időközben minden fény eltűnt. Köd lepte el a tájat, lassan gomolygott, a sötétség hatalmas szörnyként kebelezte be a tisztást. És a lelkemet.

-Boldog? Nem kicsi lány. Akkor leszek boldog, ha minden az enyém lesz. Minden. Téged is beleértve. Mert az enyém leszel. Mi ketten, édes kis Penelope, megállíthatatlanok leszünk.- viszhangozta, mire a tenyeremet a fülemre tapasztottam.

-Elég!-sikításomba beleremegett az erdő.- Gyere és küzdj meg velem te gyáva féreg!- ordítottam és felpattantam Arian holtteste mellől.

-Gyenge vagy, Penelope. Gyengévé tesznek az emberek, akiket szeretsz. Ezért nem győzöl le soha. Mert már van szíved.

A homályból holttestek rajzolódtak ki.

Desh.Mozudlatlanul feküdt a fűben, arcát vér borította.

Sai.

Darius.

És Ati. Barna szemei lecsukódtak, mintha csak aludna.

-Nem!-ordítottam, mint egy eszelős.

-Gyenge vagy.- ismételte Luc hangja nyugodtan.

Valaki őrült módjára rángatni kezdett.

-Pen!- Sai hangja lassan törte át a tudatomat, én pedig kótyagos fejjel ültem fel az ágyamban.

A szoba lángolt körülöttem.

-Mi történt?- kérdeztem kábán.

-Fel fogod gyújtani az egész kibaszott helyet, ha nem kontrolálod magad!- ordította kétségbeesetten.

A lángok magasra csaptak mellettem. Nekem nem árthattak, de Sainak...

-Tűnj már el innen!- kezdtem őt lökdösni, de hiába. A tűz körbevett minket. Nem volt kiút.

-Oltsd el!- mondta, es bár próbált nyugodtnak tűnni, hangjából kihallottam a kétségbeesést.

-Nem tudom!- mutattam fel a láncaimat, amiket még mindig nem sikerült leszednem.

-De igen! Ha meggyújtani képes voltál, eloltanod is muszáj lesz.

-Nem megy.- mondtam ki erőtlenül.

-Ha nem csinálsz valamit, meg fogok halni.- mondta halkan.

Azt már nem. Nem fogom az egyetlen rokonomat a halálba küldeni. Épp elég volt, amit Ariannal tettem.

Koncentrálj Pen. Valahogy tüzet gyújtottam, még ha álmomban is. Egyszer már sikerült.

Erősebb vagyok, mint a bilincseim. Erősebb vagyok, mint ahogy Luc gondolná.

Atira koncentráltam. Próbáltam felidézni, hogy milyen őt szeretni. Hogy milyen, mikor egy ember feltétel nélkül elfogad olyannak, amilyen vagy, bármit is tettél a múltban. Aki látja benned a jót, bármennyire is elveszett vagy. Aki hisz benned. Hiszi, hogy nem az a szörnyeteg vagy akinek teremtettek.

Aki téged lát. Nem egy gyilkost.

Próbàltam, de nem ment. Csak Sai egyre riadtabb arca jelent meg folyton a lelki szemeim elől.

-Nem tudnád eloltani? Mester vagy!

-Igen, te pedig a legerősebb tündér a világon. Semmi hatásom nincs a mágiádra. Ezt a tüzet csak te olthatod el, Pen.

Szinte mindent beterített a füst. Sai köhögni kezdett, kintről pedig hangokat hallottunk.

-Sajnálom.- mondtam könnyes szemekkel.

-Sai? Pen? Odabent vagytok?- Desh hangja tompának hatott a hatalmas füsttömegen keresztül.

-Itt vagyunk!- ordítottam, Sai pedig kezdte elveszíteni az eszmeletét.

-Ne mozduljatok!- egy tompa puffanást hallottam, majd Desh betörte az ajtót.

A lángok vad bestiaként törtek ki a szobából.

-Segíts!- kiabáltam. Desh valahogy bejutott a lángokon keresztül, majd megpróbálta a vállára venni Sait.

Éveknek tűnt, mire kijutottunk. Próbáltam valamit tenni, de nem ment. Elhagyott minden erőm.

Sai eszméletlenül feküdt a padlón, Desnek pedig megégett a karja.

A tűz ereje lassan alábbhagyott. Az ijedségen táplálta, és most, hogy kiszakadtam a rémálmomból, és sikerült kicsit meggyugodnom, a lángok is elcsendesedtek.

-Ez meleg volt. Szó szerint.- köhögte Desh.

Letérdeltem Sai mellé, és kisimítottam egy fekete tincset a homlokából. Mintha ikrek lennénk. A saját arcomat láttam. Minden egyes kis szeplő, minden arcvonás magamra emlékeztetett.

És apára.

Vörös szemei most csukva voltak. Miattam történt ez. Lucnak igaza volt.

-Rendbe fog jönni?- pillantottam fel Deshre. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek. Egy elveszett, apró kislány.

-Nem tudom, Pen. Komolyan.- Desh letérdelt mellém, átfogta a vállamat, én pedig a nyakába temettem az arcomat.

Darius vitte el Sait az orvosi szárnyba.

-Mindent megteszünk érte, kicsim.- mondta Ivan megnyugtatóan.

-Örülök, hogy jól vagy fiam.- pillantott Deshre, akinek éppen egy nővér kötözte be a sebét.

Eltűnődtem, vajon az én apám is ilyen lenne e velem. Desh évekig kerülte, es megtagadta őt, mégis atyai szeretettel néz most rá. Nem érdekelte, hogy mi volt a múltban, mert végre visszakapta a fiát.

Tehetetlen voltam. Meg akartam gyógyítani Sait, de úgy éreztem minden erőm elhagyott.

-Elnezést, de...- mondtam majd kapkodva otthagytam őket.

Egyedül akartam lenni.

A szobámba nem mehettem vissza, így egész nap csak bóklásztam az épületben.

Ha Sai meghal, nem tudom mit fogok csinálni. Teljesen szét voltam esve.

Leültem egy sötét sarokba, a térdeimet a vállamig húztam és lehúnytam a szememet.

Megint ugyanazon a tisztáson voltam.

Csakhogy most egy nő állt előttem.

-Anya?- suttogtam.

-Penelope.- pont olyan volt, mint ahogy emlekeztem.

Szőke haját szoros kontyba fogta, kék szemeivel szigorúan méregetett.

-Jó nagy felfordulást csináltál, kislányom.- mondta kemény hangon.

Ezzel most sajnos nem tudtam vitatkozni, bármennyire is szerettem volna.

-Sai...- mondtam sírós hangon.

-Meg tudod őt gyógyítani. Meg kell őt gyógyítanod. Csak te vagy rá képes. Tudom, hogy tudod. Nélküled meghal.

-Nem vagyok rá képes, anya. Nem megy.

-De igen. Már egyszer megtetted. Tudom, hogy nem csak az a szörnyeteg vagy, akinek mindenki lát. Akinek én is láttalak. Tévedtem. Sajnálom, kislányom.

-De miért?- nem tudtam, pontosan mit akarok hallani, de anyám értette.

-Rettegtem. Rettegtem, hogy ugyanolyan pusztítást fogsz leművelni mint az elődeid. Apád más volt, ő jó ember és jó tündér volt. Nem akart háborút. Sosem bántott senkit. De te egy természeti katasztrófa voltál, már a születésed pillanatától kezdve. Mikor apád meghalt, teljesen összetörtem. Nem tudtalak irányítani, és ez megrémített. Ellöktelek magamtól. Önző voltam. Sajnálom. Talán ha jobban kimutatom a szeretetemet, nem válsz ilyenné.- mondta szomorúan.

Sosem értettem, miért nem törődik velem. Csak azt akartam, hogy fogadjon el. Bármilyen is vagyok. Neki ez nem sikerült.

De Atinak igen.

-Látom, hogy megválltoztál. A szeretet erőssé tesz. Ezért vagy hatalmasabb Lucnál, még ha a varázserőd korlátolt is. Leláncolhatnak, megfoszthatnak a hatalmadtól, de a szívedben lakozó erőt nem tudja senki elvenni. Szeretet Attilát. Szereted Sait. Szereted Desht. Ez nem gyengeség. Ez színtiszta erő ami ott pulzál az ereidben minden egyes nap, minden egyes pillanatában.

Igaza volt. Nem adhatom fel. Most nem. A régi Pen az ereje nélkül semmi volt. De én már nem ő vagyok.

-Köszönöm.- mosolyogtam rá óvatosan.

-Büszke vagyok rád, Penelope.- ez volt az utolsó, amit mondott.

Hirtelen egyedül voltam az erdőben. De már nem féltem.

-Engedjenek be hozzá!- mondtam határozottam a két őrnek, akik Sai ajtaja előtt álltak.

-Kisasszony, nagyon súlyos az állapota nem hiszem hogy jó ötlet lenne...

-Engedjék be.- Ivan hangja mögülem halatszott, mire a két őr kihúzta nagát.

-Minden tisztelettel uram...

-Ne uramozzon itt nekem Kozkov. Engedje be!

A férfi megilletődve bólintott, majd félreállt az útból.

Ahogy beléptem a szobába es megláttam Sait, elszorult a torkom.

Gépekre volt kötve, amig pittyogtak meg kattyogtak, de ő még mindig nem tért magához.

Képes vagyok rá. Semmilyen bilincs nem tarthat vissza.

Nem hagyhatom őket cserben. Nem hagyhatom cserben anyát.

"Büszke vagyok rád"

Lehúnytam a szemem. Elképzeltem milyen, mikor a varázslat végigáramlik a testemen, minden egyes sejten és vénán.

Én magam voltam a mágia.

Ezt még Luc sem veheti el tőlem.

Megérintettem Sai karját. Akartam, hogy jobban legyen. Akartam, jobban mint bármit.

A kezemben furcsa bizsergést éreztem. Nem nyitottam ki a szemem, csak koncentráltam.

Eltűnt a zaj, eltűnt a szoba. Csak én léteztem és a hatalmas erő, ami vulkánként vágyott kitörni belölem.

Hirtelen egy gyenge szorítást éreztem a karomon.

Ahogy újra a szobára koncentráltam, minden hang visszatért. A gépek monotom csipogása újra betöltötte az agyamat.

Óvatosan kinyittam a szemem.

-Jól állnak a zöld szemek, hugi.- Sai mosolyogva nézett fel rám, szorítása erősödött a karomon.

-Szia.- mondtam megkönnyebbülve.

-Tudtam, hogy menni fog.- mondta köhögve.

Felemeltem a karomat. A csuklómat végre nem szorította semmi.

A bilincsem széttörve hevert a padlón.

Ahogy rákoncentráltam égni kezdett, majd hamuvá porladt.

-Ez igen.- mondta Sai rám kacsintva, mire elnevettem magam.

-Sajnálom, hogy bántottalak.- mondtam kicsit komolyabban.

-Nem a te hibád Pen.

-Miert hajtogatja mindenki ezt? Én gyújtottalak fel nem? Kurvára az én hibám.- mondtam dacosan.

-Nyugodj meg. Megmentettél. Visszakaptad az erődet. Így vegre elmehetünk Atiért és leszámolhatunk Luccal. Na mit mondasz?

-Rúgjunk szét pár segget.- bólintottam, az újjaim végei pedig lángolni kezdtek.

-Ez a beszed, kislány!