-Olyasmi.- válaszoltam óvatosan. Fogalmam sincs mi ütött belém. Hiszen ez Luc, az ég szerelmére!

-Merre jártatok?- a kérdés barátságos volt, a hangsúly kicsit ellenszenves, de nem törődtem vele.

-Csak kimozdultunk. Sétálni.- mondtam és próbáltam normálisan viselkedni.

Elmondhattam volna neki, hol voltunk. Elmondhattam volna neki, hogy megvan a könyv. De apám szavai még élénken visszhangoztak bennem.

Nem bízhatsz bennük.

-Minden rendben?- lépett hozzám közelebb.

Egy pillanatig hátrálni akartam, de aztán szinte már nevetségesnek éreztem magam. Ez az ember nevelt fel.

-Persze.- a könvy mázsás súlyként húzta le a kabátom zsebét.

-Aggódom, Pen. Hallottam a kis incidensről. Előttem nem titkolhatsz semmit!

Hirtelen rémület járta át a testem. Honnan? Mégis...?

-Figyelj, el akartam mondani, de olyan gyorsan történt, hogy...- kezdtem dadogva magyarázni, de Luc leintett.

-Semmi baj, még szerencse, hogy Ati közbelépett. Nem tudom mennyi kiképzőt vesztettem volna, ha nagyon belelendülsz a "barátkozásba".- felszülten felnevettem, és kifújtam a levegőt.

Nem is sejti hol jártunk.Arról beszélt, hogy majdnem nekiugrottam pár hülye kiképzőnek.

-Nem bántottam volna őket. Nagyon.- mondtam mosolyogva.

-Azt hittem már tudod kezelni az erődet, Pen. Talán Ati nem elég erős neked.

-Tessék?- a hirtelen megkönnyebbülésemet most harag válltotta fel.

-Nem támaghasz rá a dolgozókra, csak mert az utadban voltak! Bíztam benned, de cserben hagytál. Talán át kéne gondolnunk mi legyen veled. Túl sok szabadságot kaptál.- mondta komolyan, de atyai jószándéka cseppet sem tudott meghatni.

-De Luc, én...

-Jobb lenne ha kicsit külön lennétek Atival, és talán egy erősebb bilincs sem ártana.

Már megint? Nem felejtettük el már rég ezt a baromságot? Nem igazán váltak be.

-De...- felháborodottságomban hirtelen azt se tudtam mit mondjak.

Hiszem fejlődtem! Pár hónappal ezelőtt egy szívtelen gyilkológép voltam, most pedig tudok gyógyítani az ég szerelmére! Kontrolálni tudom magam, az érzéseimet, a tetteimet. Nem veheti ezt el tőlem!

-Hiba volt ilyen gyorsan bevonni Atit. Talán tévedtem. Csak neked akarok jót Penelope.- mondta szomorúan, majd mielőtt bármit is reagálhattam volna, otthagyott a folyosó közepén.

A gondolataim egész éjjel kavarogtak. Próbáltam megérteni, hogy mi is történt.

Amikor először kiengedtek gyakorlatra, 3 kommandós fejét téptem le. Allig bírtam leállni. Csak ölni akartam, pusztítani, és mindent az uralmam alá hajtani.

Most nyugodt voltam. Nem veheti el tőlem Atit. Nem akartam már az a Penelope lenni. Egyszerűen jobb akartam lenni. Több mint egy gyilkos fegyver.

"Ati?" A telepátiánk a távolsággal gyengült, de üzenni így is bármikor tudtam neki. Csak ilyenkor nem látott bele a fejembe.

"Miaz, tündérke?"

"Megbántad valaha?"

"Micsodát?"

"Hogy a kolibrim lettél."

"Egyetlen pillanatig sem."

Lehúnyt szemmel hagytam, hogy újra legördüljön egy könnycsepp az arcomon. A héten már másodszor sírtam.

Talán Lucnak igaza van. Lehet, hogy tényleg nem igyekeztem eléggé. Abba bele sem gondoltam, hogy Atinak milyen lehet.

Hiszen egy szörnyeteget kell irányítania. Egy rossz lépés, és megint kezelhetetlenné válhatok.

Nem élhet ezzel a teherrel örökké. Nem háríthatom rá minden gaztettemet, nem támaszkodhatok arra, hogy majd megvéd. Nem lehet mindig mellettem.

Másnap hagytam, hogy Luc felrakja a vadiúj bilincseimet.

-Így lesz a legjobb, Pen. Még mindig nem tudom teljesen irányítani a dühödet.- magyarázta, kedvesen megsimogatva a csuklómat.

Némán bólintottam.

Atit szinte allig láttam. Talán szándékosan kerültem, hogy ne lásson bele a fejembe.

A bilincsek idegessé tettek. Minden erőmet elnyomták, én pedig ki akartam törni, el akartam pusztítani mindent és mindenkit.

Dühös voltam a világra. De leginkább magamra.

"Merre jársz?"

"Gyakorlatozok"

"Hetek óta nem láttalak, Pen. Minden redben?"

"Igen. Új kiképzőt kaptam. Sajnálom, próbálok elszabadulni, de nagyon lefoglal az edzés."

"Aggódom érted"

Válasz nélkül hagyva fordultam vissza a raszta fiúhoz, akit pár hete majdnem kinyírtam. Ő volt az új kiképzőm.

-Az erőd nélkül nem sokra mégy ha?- mosolyodott el gúnyosan, majd újabb ütést mért rám a gyakorlóbottal.

Sokkal nagyobb volt nálam. Hiába képeztek már gyerek korom ota, így, hogy teljesen le voltak tompítva az érzékszerveim a bilincsek miatt, allig tudtam vele küzdeni.

Miutám egy jól irányzott csapással a földre küldött, elégedetten indult el vizet inni.

Desh lépett mellém, felém nyújtva a kezét, rosszallóan csóválta a fejét.

-Mi az?- engedtem, hogy felhúzzon. Minden porcikám sajgott.

-Ez nagyon nem oké, Pen. Mi történt köztetek?- nézett aggódva a szemembe.

-Elgyepált.- vontam meg a vállam.

-Mi? Ki? Ati?

-Mi?! Nem. Darius.- néztem a fekete srác felé, aki Alysával, egy másik kiképzővel beszélgetett.

-Ja azt vágom, lecsapott mint egy gyümölcslegyet. De Atival mi van? A gyerek totálra ki van készülve.

-Miért?- szorult össze a szívem.

Az utóbbi időben teljesen hátterbe szorult minden, amit eddig fontosnak véltem. Nem foglalkoztam Saijal, Ariannal vagy a könyvvel.

Csak arra tudtam gondolni, mennyire kibaszottul hiányzik Ati.

-Mit miért? Konkrétan szarsz a fejére. És ez egyáltalán nem tesz neki jót.

-Sok a dolgom. Nagyfiú már, kibírja nélkülem.- keménynek akartam tűnni, de belül haldokoltam. Luc szavai teljesen átvették felettem az irányítást.

-Nem Pen. Úgy értem, hogy konkrétan ha elhagyagolod a kolibridet, megszűnhet köztetek a kapocs. Luc nem mondta? Teljesen leépülhet szellemileg és fizikailag is. Elveszíti az életcélját. Konkrétan megölöd, ha kerülöd.

-Tessék?

-Nagyon beteg, Pen. Nem szólt, mert nem akarta, hogy aggódj. Luc azt mondta próbált beszélni veled, de te valamiért nem akarod látni Atit. Persze, ez teljesen összetörte, de teret akart neked hagyni. Hogy gondolkozz.

Megeemegett a gyomrom.

-Ezt mondta volna Luc?- suttogtam, az agyamat pedig ellepte a vörös köd.

-Hol vannak most?

-A ZC laborban, próbál valami orvosságot találni Atinak, hogy ne szűnnyön meg a kapocs de nem hiszem, hogy... hová mész?

Nem figyeltem rá. Olyan erővel feszültem neki a terem ajtajának, hogy szinte megremegtek a falak.

Zárva volt.

Ahogy körbenéztem, rájöttem, hogy csak ketten maradtunk Deshhel, időközben az összes kiképző eltűnt.

-Mi a franc folyik itt?- fordultam Desh felé, a szemem izzot. A zöldnek szempárnak már nyoma sem volt.

-Nyugodj meg.- mondta Desh, de láttam rajta, hogy ő se tudja, mi ez.

-Hahó!- vertem a hatalmas ajtót, de hiába.

"Ati? Hallasz?"

Semmi válasz. A pánik hányingerszerű érzésként kúszott a torkomba.

-Ki kell jutnunk innen.- Nem volt erőm. Nem én irányítottam. A biloncsek satuként záródtak össze a csuklómon, hiába próbáltam lefejteni őket. Túl erősek voltak. Én pedig össze voltam törve.

Hirtelen kattant a zár, Darius pedig csodálkozva lépett be a terembe.

-Hát ti? Azt hittem már mindenki elment.

-Te zártál be?- ugrottam neki, de ő hanyagul megálított a kezével.

Most tűnt caak igazan fel, mennyire gyenge voltam. Eddig azt hittem, csak a varázserőm használhatatlan, de a kezeim erőtlenek voltak a lábam pedig remegett.

-Igen, de Luc azt mondta már a szobádban vagy. Megkért, hogy zárjam be a termet, mert mostanában sok felszerelés eltűnt. Csak a kulacsomért jöttem vissza.

Erőtlenül bólintottam, majd kifurakodva Darius mellett, elindultam megkeresni Lucot. Vagy Atit. Vagy bárkit, aki magyarázatot ad erre.

Mikor a ZC laboroz értem, gondolkodás nélkül benyitottam. Nem éreztem Atit. Nem éreztem semmit.

Pedig ott volt. Holdsápattan, gyengén, de mosolyogva beszélgetett Luccal, aki éppen egy inekciót fecskendezett a karajába.

-Szia!- nevetett rám halványan, mikor észrevett.- De fura, nem is érzékeltem, hogy jössz...

-Mit adtál neki?- ordítottam Lucra, éreztem, hogy a lábaim azonnal felmondják a szolgálatot.

-Próbálok segíteni. Nincs túl jó bőrben. Ahogy te sem. Nem szeretnél inkább pihenni?- kérdezte Luc, de ügyet sem vetve rá kikaptam a kezéből az üres fecskendőt.

Vas cianid.

Nem voltam kémikus, de még én is pontosan tudtam, hogy mire használja a tündérmágia ezt a vegyületet.

Kötelékmegszakítás.

-Miért?- a hangon remegett, a fecskendő pedig szilánkokra tört a kezemben.

Luc arckifejezése teljesen megválltozott. Eltűnt minden apai szeretet, helyett hűvös nyugalommal méregetett.

-Komolyan szarul nézel ki. Nem akarsz inkább...

-Miért?- ismételtem meg, kicsit határozottabban.

-Annyira jól működött minden, Pen. Volt egy tökéletes vértündér királynőm. Egy kegyetlen gyilkos, aki bosszúra vágyott. De aztán összekapcsolódtál Atival. Nem hittem hogy műkodni fog. Azt hittem, megölöd, és végre kihal a kolibri ág. Örökre. A nemes tündérek nagyon ritkán tudtak kapcsolódni. Több száz kolibri kell hozzá, amíg megtalálták a párjukat. Erre jössz te aki egyből. Bevallom meglepett, és kicsit keresztbe is húztad a számításaimat. Nekem egy hatalmas, vérszomjas hadsereg királynőjére volt szükségem, nem egy aranyos kis tündérke, aki virágokat növeszt meg szerelmes lesz.

-Milyen hadsereg? Elment az eszed?- néztem rá elborzadva.

-Ezért kellett a könyv, de még erre sem voltál képes. Az apád jól átvert minket. Mikor megosztottam vele az elméletemet a valaha volt legfenyegetőbb tündérseregről,nem értett velem egyet. Bosszút kell állnunk az embereken. Katonákat kell teremtenünk, akik leigázzák a földet. Nem veszhet oda az örökségünk, hát nem érted? Nincs szükségünk kolibrikre. Többé már nem. A teljes erő birtokában kell lenned, ha bosszúra vágysz. Én ezt megadhatom neked. Nincs szükséged Atira. Új, erős tündéreket kell teremtenünk, hogy tudjunk uralkodni. Káosz és anarchia. Amíg nem ismerted őt, te is ebben hittél!

Rájöttem, hogy az egész életem egy nagy hazugság. Luc sosem akarta megmenteni Sait és Ariant. Sosem akart békét. Sosem akart új, kiegyensúlyozott tündérnemzetet.

Uralkodni akart. És rajtam keresztül akarta megvalósítani mindezt a tudtom vagy a beleegyezésem nélkül.

És most hogy a terve összedőlni látszott, el akarta venni tőlem az egyetlen embert , aki szerinte akadályoz minket.

Meg akarta ölni Atit. Lassan.

A vas cianid nemcsak a kapocsunkat teszi tönkre. A kolibrik szervezete érzékenyen reagál a fémekre. Pár ilyen adagba bele is halhat.

-Ati, gyere ide, kincsem.- mondtam lassan, és próbáltam csak rá koncentrálni. Ki kell jutnunk innen.

-Nem megy sehová.- Luc hangja zord volt, es hirtelen két kiképző fogta le Atit, akik eddig némán figyelték a történteket.

Nem tudtam mit tenni. Annyira gyenge voltam, hogy alig bírtam mozdulni.

A bilincsek.

-Mit műveltél velem?- a hideg rázta az egész testem.

-Csak egy kicsit felturbóztam a bilincseidet, szívem. Tanultam a múltkori hibámból. Most 2-szer olyan ellenállóra terveztem őket.

Szándékosan elgyengített. Szándékosan éket vert köztem és Ati közé az elmúlt hetekben, mert tudta, hogy mind a ketten meg fogunk törni.

-Mi folyik itt?- Darius és Desh loholva estek be a terembe.

-Ti is benne voltatok?- néztem rájuk elborzadva.

Desh volt a legjobb barátom. Ő mentett meg, mikor senki másra nem számíthattam. Mellettem maradt, pedig nem lett volna neki muszáj.

Az ő árulása jobban fájt, mint egy késszúrás a szívembe.

A keserűséget látva a szememben Desh azonnal mellém lépett.

-Pen! Nézz rám! Nem tudom mi a fasz történik, de bíznod kell bennem. Sosem tudnék neked ártani.

-Tőled is akkor kellett volna megszabadulnom, amikor még volt rá lehetőségem.- köpte Luc, Desh keze pedig ökölbe szorult.

-De jaj ti legjobb "barátok" vagytok! Nem bánthattalak, mert azzal csak kizökkentettem volna az én tündérhercegnőmet. De már rád sincs szükségem. Vigyétek őket innen!- mutatott Deshre és Atira.

-Nem vagyok a tiéd. Soha nem is voltam.- mondtam, a hangom vészjóslóan csengett.

Luc a képembe röhögött.

-Én irányítalak. Azt teszed amit mondok, különben ez a kettő egy tömegsírban végzi. Nincs választásod Pen. Nem tudsz ellenen küzdeni. Én irányítom az erődet.

Az erőm haldoklott, szóval egyet kellett értenem.

-Így akarsz játszani? Felhasználsz, hogy kiirtsd az embereket, és utánna?

-Idővel belátod, hogy igazam van, és akkor elfoglalhatod méltó helyed a trónon.

-Mi lesz Sai-al és Ariannal?- suttogtam.

-Pont az lesz a sorsuk, amit évek óta hittél. Ivan mindig is szeretett bekavarni, de engem nem hat meg a kis családi mesével. Nincs szükségünk kolibrikre. Többé már nem.

Ahogy álltam és néztem, hogy a két kiképző karon ragadja Desht és Atit, minden reményem elveszett.

Tehetetlen voltam, évek óta először. Ha nincs hatalmam, én is csak olyan vagyok mint bárki: egy egyszerű halandó, akit porig tipor a rendszer, amiben eddig hitt.

Darius hirtelen ugrott a falhoz, amin a főkacsoló és áramforrás volt.

Egy kattanás, majd minden sötétségbe borult.

Egy kezet éreztem magamon, durván átfogta a derekamat, majd elkezdett kirángatni a teremből.

-Gyerünk, siess! El kell vigyelek innen!- ordította a fülembe, mert közben az intézet összes szirénája sipítani kezdett.

-NEM! NEM HAGYOM ITT ATIT!- mondtam sikítva, és próbáltam kitépni magam a szorításából.

Nincs az az isten, hogy nélküle szökjünk meg. Ő volt az életem, nem hagyhatom Luc karmai között.

-Figyel rám Penelope! Tudom, hogy fontos neked, de ha nem tűnünk el mindagyiunkat meg fognak ölni! Téged is, ha elvégezted a feladatot, amit Luc szánt neked. Nem hagy életben. Csak egy eszköz vagy számára, akit eldobhat, ha úgy tartja kedve. Visszajövünk Atiért, de most muszáj kijutnunk innen. Holtan nem tudod őt megmenteni.- magyarázta, én pedig erőtlenül bólintottam.

A szívem ezer apró darabra tört, de tudtam, hogy erősnek kell maradnom. Ati rendben lesz. Meg fogom menteni, ha az lesz is az utolsó tettem az életemben.

"Visszajövök érted szerelmem." Üzentem, bár fogalmam sem volt, hogy hall e még egyáltalán.

Fel sem fogtam, hogy mi történik. Csak rohantam, Darius kezét markolva, mögöttünk Desh futott, hangosan fújtatva.

-Erre!- nyitott be hirtelen a hangárba, ahol az intézet több száz páncélautója sorakozott.

-Nincs rá semmi esély, hogy elteleportálj minket a gyászba ugye?- kérdezte Desh, én pedig hisztérikusan felmutattam a bilincseimet.

-Gyertek! Nincs sok időnk! Egyből itt fognak minket keresni.

-Már meg is találtak.- mutattam az ajtó felé, ahol 3 kiképző lépett be.

Egy lány és két fiú. A legerősebb azonnal Dariushoz lépett, de nem volt könnyű dolga.

Bár nem igazán kedveltem, ő volt a legjobb harcos, akivel valaha találkoztam.

Ahogy verekedni kezdtek, a lány engem vett célba.

-Mi az kistündér, hiányzik a madarad?- gúnyolódott, majd egy jól irányzott bordarúgással a földre terített.

Tehetetlen voltam. Alig, hogy feltápászkodtam, egy bal öklös telibe kapta az arcomat.

Undorodva köptem a földre. A vérem beterítette a padlót.

A lány elmosolyodott, mint egy ragadozómacska, aki becserkészte a kisegeret.

Mivel semmiképp sem győzhettem, taktikát kellett válltanom.

Elvégre valaha egy pszichopata gyilkos voltam.

-Figyel Ivon. Lehet, hogy most szétrúgod a seggem, és visszahurcoltok minket Luchoz, de gondolj csak bele! Egyszer ezek a kis karperecek lekerülnek és hopp... jól tudom, hogy van egy húgod? Mit szólnál hozzá, ha mondjuk elevenem megnyúznám aztán pedig egyesével eltörném minden egyes csontját? Fogadok nem örülnél neki.

-Nem teheted!- sikította hiszérikusan, teljesen kizökkenve a szerepéből.

-Ó dehogynem.- mosolyodtam el óvatosan.- És szerinted Luc bánná? Hiszen mindent megadna a leendő tündérkirálynőnek! Mit számít neki egy senki testvérének a sorsa? Ha most nem engedsz el, végignézetem veled az egészet... mind égni fogtok.

-Te egy szörnyeteg vagy.- hátrált elborzadva a falhoz.

-A legnagyobb.- bólintottam, majd elindultam egy autó felé. Ivon mozdulatlanul bámult felém.

Még sosem vezettem autót, de azt hiszem mindent el kell egyszer kezdeni.

A kulcsot elfordítva éreztem, hogy a motor életre kel, majd kinyitottam az ajtót.

-Desh, Darius! Ide!- ordítottam. A két fiú a hangom irányába fordult, majd kérdés nélkül elkezdtek rohanni felém.

-Gázt!- mondta Darius parancsoló hangom mikor beesett mellém az anyósülésre.

A kerekek csikorogtak, miközben tövig nyomtam a pedált.

Az egyik katona próbált az utunkba állni, de kíméletlenül áthajtottam rajta.

-Asszem leszakadt a lába.- fordult hátra Desh fintorogva.

-Így járt. Nem tanították neki, hogy ne ugráljon autók elé?- vontam meg a vállam, majd összehúztam a szemöldököm.

-Ööö fiúk... asszem van egy kis probléma.

Bár a hangár hatalmas volt 120-al száguldva hamar elértük az ajtaját, ami legalább 3 méter magas és 10 méter széles volt.

Csakhogy be volt zárva.

-Ne lassíts!- mondta Darius, szigorú tekintetét a bejáratra szegezve.

-Nem terveztem.- mosolyodtam el.

Az autó nekiszáguldott a hatalmas ajtónak, én pedig lehúnytam a szemem.

Most vagy soha.

Egy nagy koppanás után, kiértünk a napfényre.

Nem álltam meg, egyetlen pillanatra sem. Teljes gázon indultam el az intézet szépen nyírt gyepén keresztül a főűt felé.

-Követni fognak minket. Lenyomoznak. Basszameg! Az összes autó nyomkövetős!- mondtam idegesen, a hajnali Washingtoni forgalomban lavírozva az autók között.

-Ami azt illeti, múlthéten kiszereltem minden nyomkövetőt az autókból.- mondta Darius felém fordulva.

-Hogy mi?- csodálkozva pillantottam rá.

-Fel voltam készülve, hogy valami ilyesmi fog történni.

-Mégis honnan...?

-Ne borulj ki, jó?- most először csengett ki egy kis bizonytalanság a hangjából.

-Nagyon nem tetszik ez nekem.- szólalt meg Desh.

-Megmentettelek titeket.- kezdte komolyan.- Es tudom, hogy semmi okotok sincs bízni bennem, de nincs más lehetőség. Pen, ha most bele tudnál nézni a fejembe máshogy látnád a dolgokat. Bármennyire hihetetlen is, mi is ugyanazt akarjuk amit ti. Leszámolni Luccal.

-Pontosan ki is az a mi?

-Türelem. Idővel mindent megértetek majd. De nem én vagyok a legmegfelelőbb ember a magyarázkodásra.

-Jó, akkor már csak azt mond meg nekem, hogy mit teszünk a követni fognak minket. Nem biztos, hogy az én vezetési képességem elbírna egy autósüldözést.

-Jelenleg egy piros Mercedes S szedánban ülünk. Legalább is kívülről ez látszik.- mutatott fel egy henger alakú szerkezetet, majd egy kis csipet, ami az autó ajtajára volt csíptetve.- Nem követhetnek minket. Még ha tudják is, hogy álcázzuk magunkat, fogalmuk sincs, melyik autó lehet a miénk. Bármikor meg tudom változtatni, bármilyen márkára és szériára.

-Basszameg!- káromkodott Desh.

-Mi az?- néztem a tükrön keresztül.

-Basszameg, Pen. Tudom, ki fejleszt ilyeneket. Kurvára nem tetszik ez nekem.- Ismételte meg, sokkal erélyesebben.- Ha tényleg ez az egyetlen esélyünk, akkor kurva nagy szarban vagyunk, kislány.