-Nincs más választásunk, Luc!

-Én értem de...

-Ők a testvéreim! Inkább halljon ki az átkozott tündérfaj velem együtt, minthogy hagyjam, hogy tovább kínozzák őket!

-Megértem amit mondasz, de...

-Nem fogom kockára tenni az életüket!

-Igen értem, de...

-Nem, egyszerűen nem megy!

-Álljál már le, Pen. Mindenki érti, persze mentsük meg őket, legyen boldog családi egyesülés meg faszom, de valamit kurvára elfelejtettel, kislány!

-Mégis mit?!

-NINCS MEG A KÖNYV.- ordítottak rám mind a hárman, mire elkomorodtam.

Ja hogy az.

-Részletkérdés.- legyintettek unottan.

-Szívesen megmentenék két kolibrit, a fajfenntartás ráér, de nehéz lesz alkut kötni, ha nincs meg az alku tárgya!- fogta a fejét Luc gondterhelten.

Elgondolkozva forgattam anyám medálját a kezem között.

Ezt hívják úgy, hogy szívás. Mert mi a garancia arra, hogy nem ölik meg őket azonnal ha átadom a könyvet ami nincs is nálunk? Vagy, hogy nem ölték meg őket máris...

"Nem tenné meg, Pen. Tudja, hogy csak ezzel tarthat sattban."

"Annyira... félek Ati."

Rettegtem. Ez az érzés annyira ismeretlen volt, hogy szinte égette a torkomat. Soha nem volt kit féltenem. Mindenkit elveszítettem. Legalábbis ezt hittem. Egyedül harcoltam a démonjaimmal. Mindig csak magamra számíthattam.

Aztán megismertem Attilát. Már akkor minden megváltozott, de most... Arian és Sai.

Az én drága fivéreim. Napok óta először hagytam kicsordulni egy könnycseppet. Talán életemben először sírtam.

Kb. 2 éves lehettem, mikor kezdtem irányíthatatlanná válni. Anyám egyáltalán nem bírt velem. Mindent felgyújtottam, és állandóan hisztiztem. Volt, hogy napokig nem ettem. Szélvihar és hóeső tombolt a házunk felett, mikor nem tudtam aludni. A növényeink kiszáradtak, és mindent felégettem magam körül. Anyám persze tombolt. Nem tudott irányítani, talán nem is akart. Sai és Arian pedig rettenetesen féltek tőlem.

Emlékszem egyik este hatalmas vihart idéztem elő. Anyám ordibált velem, sírt és folyamatosan azt ismételgette, hogy bárcsak apa itt lenne és leállítana.

-Tönkreteszed az életünket Penelope!- mondta szipogva, és bár nem sokat fogtam fel, mivel szinte alig tudtam járni, éreztem a belőle áradó gyűlöletet, ami valljuk be, nem igazán segített megnyugodnom.

Miután tehetetlenül végignézte, hogy sikítva rohangálok fel alá a házban elment aludni.

A vihar ereje egyre csak nőtt. A szél majdnem letépte a háztetőt.

A kiságyamban kuksoltam, vörös szemeim izzottak, és csak arra gondoltam, mennyire szeretném ha minden lángolna. A ház, a kert a falu. Anya.

Sai nagyon álmosan és nagyon óvatosan nyitott be hozzám.

-Pen!- szólított meg halk sírós hangon, mire én ráemeltem kíváncsi, vörös szemeimet.

Sosem beszélgettek hozzám. Sosem értek hozzám. Nem foglalkoztak velem.

-Légyszíves fejezd be! Nagyon álmos vagyok! Szeretnék aludni.- mondta ki határozottan, bár a hangja kicsit remegett.

-Én nem sinálok semmit, Sai.- mondtam selypítve.- Anya rossz. Anya kiabál velem. Fáj. Fáj itt.- mutattam a szívemre, utánna pedig mindkét tenyeremet a fülemhez tapasztottam. Csak azt akartam, hogy vége legyen. Hogy anya szeressen.

-Itt maradok veled jó? Nem lesz semmi baj Pen. Aludnunk kell. Állítsd el az esőt!- bújt be mellém, majd tétován átölelte az apró vállaimat.

Talán csak erre volt szükségem. Érezni, hogy valaki törődik velem. Tudtam, hogy fél tőlem, de ennek ellenére nem hagyott magamra.

Reggel anya így talált ránk. Összegabalyodva feküdtünk a kiságyba, édesen szunyókálva.

A vihar elállt. Kisütött a nap.

Onnantól kezdve ha nem bírtam az erőmmel, vagy ha irányíthatatlanná váltam, Sai velem aludt.

Talán ha nem támadnak meg minket, igazi testvéri kötelék is kialakulhatott volna közöttünk.

De egy évvel később eltűntek az életemből. Eddig azt hittem, örökre.

Egyre jobban rá kellett jönnöm arra, hogy itt semmi nem az, aminek látszik.

Elmélyedve az emlékeimben csavargattam az ujjaim között a nyakláncot, amikor hirtelen kitapintottam valami apró, szinte alig észrevehető mélyedést a medál oldalán.

-Hoppá!- suttogtam.

A teremben senki sem figyelt rám. Minden jelenlévő Lucot és Desht is beleértve, valami nagyon nagyszabású mentőakció terven agyaltak.

Senki sem vette észre a hnagulatválltozásomat. Kivéve az én kismadaram.

Ati felhúzott szemöldökkel nézett rám, miközben én megráztam a fejem.

Valami nem volt oké.

"Gyere utánam, de ne legyél feltűnő!" üzentem, majd óvatosan kislicccltam a teremből.

A szobám felé véve az irányt, gyorsítottam a tempómon, fellökve pár kiképzőt, akik felháborodva fordultak utánam.

-Gond van?- villantottam rájuk egy ijesztő mosolyt. Csak a legbátrabb mert a szemembe nézni.

-Figyelgetnél jobban is, tündér.- mondta dacosan, raszta haja szanaszét meredezett az ütközésünktől.

-Bocs, de az utamba kerültél. Ígérem átérzem a fájdalmad, édes, és talán csak egy kicsit fogom élvezni.- vicsorogtam rá.

-Ez őrült!- motyogta az egyetlen lány a csapatból.

-Az lennék?- kérdeztem lassan, el is felejtve, hogy hová indultam.

Itt valakinek a vére fog folyni.

-Pen!- Attila kifulladva fékezett le előttem, kezét a vállamra rakva.- Nézz rám! Lélegezz! Semmi baj! Nyugodj meg.- mondta lassan, az érintése egy csapásra elűzte minden dühömet. Nem akarok senkit bántani.

Többé már nem.

-Sajnálom!- kukucskáltam ki Ati válla mögül a kiképzőkre.

Csodálkozva bólintottak, majd végignézték, ahogy Ati elrángat mellőlük.

-Ez kibaszott ijesztő volt.- suttogta a lány.

-Ez a csávó nem félt, hogy átharapja a torkát?!

-Te hülye, hát ez az volt. Tudod. Aki segít neki. A kolibri.

Miután befordultunk a sarkon, megálltam a szobám előtt.

-Kösz.- mondtam ki, halvány mosollyal az arcomon.

-Semmiség.- fogta meg Ati a hátam mögött a kilincset. Pár centire volt a szája az enyémtől, az egész testemet forróság öntötte el.

Ahogy ott álltunk a folyosón, egymással szemben, kifulladva már másodszor felejtettem el, hogy minek is indultam a szobámba.

-Ne most Pen.- nézett el zavartam felettem, és felnevetett. - Kikészítesz!- motyogta, arcát a hajamba temetve, egyik kezével óvatosan átkarolta a derekamat, miközben benyitott a szobámba.

Szája óvatosan kereste meg az enyémet, én pedig belesimultam az ölelésébe.

Hallottam, hogy bezáródott mögöttünk az ajtó.

Két keze közé fogta az arcomat, miközben lassan, szeretetteljesen csókolt puha ajkaival.

Sokszor elképzeltem már, hogy milyen lesz, de ez az érzés felülmúlt mindent. Színtiszta szerelem áradt minden egyes apró mozdulatából, ahogy lassan kisimított egy tincset az arcom elől, ahogy a nevemet suttogta újra és újra. Ahogy a homlokomnak támasztotta a homlokát és méllyen a szemembe nézett.

Sosem gondoltam volna, hogy valaki képes lesz engem, egy szörnyeteget, ilyen odaadással szeretni.

-Mit akartál mutatni?- suttogta pár perc múlva, mikor nagynehezen elengedtük egymást.

-Várj!- jutott hirtelen eszembe, hogy miért is vagyunk itt.

Gyorsan a fiókomhoz pattantam, amiben egy varrókészlet lapult.

Sosem használtam, azt se tudom mióta lehet ott, talán már azelőttről van, hogy én egyáltalán beköltöztem.

A szoba kicsi volt és ablaktalan, de legalább ezen a rideg kiképző és kutató központban ami az otthonom volt már évek óta, volt egy hely, ami csak az enyém.

A varrókészletből kivettem a legvékonyabb tűt, majd felemeltem a nyakláncot.

Ahogy sejtettem volt rajta egy aprócska mélyedés, amibe pont beleillett a tű.

Miközben belenyomtam, Ati lélegzetvisszafolytva figyelt mellettem.

Az apró medál halkan kattant, majd a szív két részre nyílt ki, a közepében egy apró alig fél centis, fekete kő lapult.

-Ez meg...?

-Shhh.

Óvatosan a tenyerembe ejtettem a kis követ, ami azonnal felizzott mikor hozzám ért.

Az agyam abban a pillanatban fogadta az üzenetet.

A könyvet ott keresd, hol legtöbbször elbújtál a világ szeme elől. Egyedül menj!

Ennyi volt, a kő ezután porrá olvadt a kezeim között.

-Ez meg mi volt?- pillantott rám Ati értetlenül.

-Hallottad nem?- mivel belelát a fejembe, nyilván hallania kellett az üzenetet.

-Igen de...

-Ez egy memóriakő. Üzenetet lehet elrejteni benne, amit csak azoknak ad át, akiknek felismeri az érintését.- mondtam gyorsan, miközben magamra rángattam a kabátomat.

-Hová mész?- kapta el a kezem, ami már a kilincsen volt.

-A könyvért. Jössz?- mosolyogtam rá.

-De hát azt mondta, egyedül menj.

-Ugyan kérlek. Ő nem bízott senkiben, de én bízom benned.- szorítottam meg a kezét.

-Ki az az ő?- kérdezte Ati, mikor kiléptünk az intézet bejáratán.

A portás mosolyogva biccentett, miután közöltem vele, hogy sétálni megyünk Atival.

Nem kell senkinek tudnia, hogy mire készülünk.

-Az apám.- mondtam ki, miközben azon gondolkoztam, hogy fogunk eljutni arra a helyre, amit legszívesebben már rég elfelejtettem volna.