A város ahova Luc hozott minket úgy nézett ki, mint ahol kiirtottak mindent ami valaha is ott mozgott.

-Ez hihetetlen.- suttogom kibámulva a páncélozott kocsi ablakán.

Valaha ez volt az otthonom.

Itt talált meg Desh 20 évvel ezelőtt.

Nem sokra emlékszek azokból az időkből. Meg úgy az életemből. Hiszen kisgyerek voltam. Egy kisgyerek, akitől elvettek mindent.

Meleg, augusztusi nap volt. A családom szinte a leghatalmasabb volt a környéken, így evidens volt, hogy egy nagy kúriában laktunk a város szélén.

Anyám kolibri volt. Szinte az utolsók között élte túl a 3. Háborút ami a népüket sújtotta.

A kolibrik már abban az időben is ritkaságnak számítottak. Nem is nagyon hittem bennük, mert senki nem magyarázta el. Annyit tudtam, hogy anya nem tud varázsolni úgy mint én. Se a két fivérem. Ezért sosem illeszkedtem be túlzottan a családba.

A kolibriket mindig is valami titokzatosság övezte körül. Egyfajta mítosznak számított az erejük. Hiszen akkoriban már olyan kevés tündér volt, hogy nem kellett neutralizálni az erejüket.

Kezdtünk kihalni. Ezakiel nagy tündérbirodalma már csak történelem volt. Olyasmi amit az iskolákban tanítanak.

Apámat sosem ismertem. Meghalt mielőtt 1 éves lettem. Ő volt az utolsó  nemes az ősi vérvonalból.

Mindig vágytam rá, hogy ismerhessem. Úgy éreztem betöltené az űrt, amit anyámnak nem sikerült.

Bár ebben a városban lakott a legtöbb vértündér a világon, rajtam kívül csak dolgozók és katonák maradtak. Nem túl sokan.

Nem volt vezetőnk. Csak később tudatosult bennem, hogy rám, egy 3 éves kislányra várt volna a feladat, hogy irányítsa a megmaradt tündéreket, hiszen csak az én ereimben csörgedezett nemesi vér.

Anyám sosem szeretett igazán. Talán mert apámra emlékeztettem, talán mert 1 éves koromban képes voltam felgyújtani egy egész falut, csak mert rossz kedvem volt... de ez volt a helyzet.

Szinte csak aludni jártam haza. Minden percemet egy közeli erdőben töltöttem, távol a kiváncsiskodó szemek előtt.

Mindenki félt tőlem. Hatalmasabb voltam valamennyiüknél, és ez megrémítette őket. Én pedig nem értettem. Inkább elmenekültem.

Anyám nem bánta. Talán azt remélte egy nap nem térek haza. Remélte, hogy elkap valami vadállat, és nem lesz velem több baja. Mondjuk ha rám támad egy medve, az neki egyértelműen halálosabb mint nekem, de anyám sosem értette mennyire nagy hatalommal születtem.

A vértündéri büszkeség nemesi jóatyámmal kihalt. A vérvonal pedig velem fog, ha nem teszek ellene valamit.

Erre a gondolatra Ati rám emelte nagy barna szemeit, mire kizökkenten a visszaemlékezésből.

-Folytasd csak nyugodtan.- suttogta én pedig elpirulva bólintottam. Bele sem gondoltam, hogy ez ránk nézve mit jelent. Mert egy gyereket vállalni hatalmas dolog de  még előtte van egy élvezetesebb rész...

Mikor a szexre gondoltam láttam, hogy most Ati pirul el, és próbál nem rám nézni. Felkuncogtam, de inkább folytattam a gondolatmenetet, tudva, hogy Ati figyel minden egyes kis emlékre, ami lejátszódik a fejemben.

Aznap is az erdőben voltam, mikor a mészárlás történt. Épp egy piros virágot bámultam, és próbáltam feléleszteni, de nem nagyon tudtam még uralni az erőmet.

Akkor hallottam meg az első sikítást. Mire kiértem a tisztás szélére az egész város lángokban állt. A katonák próbálták hárítani a támadást, de túl kevesen voltak, és túl váratlanul érte őket.

Akkor 3 évesen végignéztem az erdő széléről, egy fa mögé bújva, hogy elpusztítják a helyet, ami valamennyire az otthonom volt. Hogy elpusztítanak mindenkit akit valaha ismertem.

Láttam, hogy kicibálják anyámat az udvarra. A két fivérem sírása a mai napig visugangzik a fülemben.

-Hol van?- ordított rá egy fekete ruhát viselő alak, aki gépfegyvert szorongatott.- Hol van a lány?- hatalmasat rúgott az anyámba, aki fájdalmában a földre rogyott.

-Meghalt!- felelte nyüszítve, mint egy kutya. Fogalmam sem volt miről beszélnek. Fogalmam sem volt, hogy engem keresnek. - Már baba korában. Láz vitte el. Kérem, ne bántsa a fiaimat!- sikította, de a férfit nem hatotta meg.

Mind a hármukat lelőtte.

Beszaladtam az erdőbe. Nem tudom miért, csak futottam mint egy őrült.

Anyám megmentette az életemet. Ezt akkor még nem fogtam fel. Talán a szíve méllyén mégiscsak szeretett.

Desh talált meg, pár nappal később. Hiába voltam erős varázsló, szinte haldoklottam az éhségtől és a kimerültségtől. Csak haza akartam menni, de tudtam, hogy ez lehetetlen.

-Hol a családod, kislány?- kérdezte furán méregetve engem. Alig volt idősebb nálam. Később megtudtam, hogy az erdőben élt, egyedül. Mint Tarzan. Elszökött a otthonról.

-Meghaltak, mind. Mindenki meghalt.- mondtam ki hallkan.

Az apja egy nagyon gonosz ember. Pár évvel később megtudtuk, hogy ő rendelte el a támadást a tündérek ellen. A kormánynak dolgozott, akiknek nem tetszett, hogy élnek ilyen hatalmas lényeg a világon. Veszélyt jelentettünk az emberekre.

Ironikus, hogy pont a fia mentette meg a valaha volt leghatalmasabb nemesi tündérlányt életét.

Hónapokig laktunk az erdőben, amikor Luc megtalált minket. Volt valami köve ami bemérte az erőmet. Elvégre tanítómester volt. Talán az utolsó, akit nem kaptak el.

Éreztem, hogy a sírás kerülget. Nem akartam gyengének tűnni a többiek előtt.

Lopva Atira pillantottam, aki bánatosan nézett vissza rám.

"Sajnálom."

"Ne tedd. Már nem számít. Itt vagy nekem, és ez a lényeg."

Most rajta volt a sor, hogy megmutassa az életét. Lehúnyta a szemét én pedig készen álltam, hogy végignézzem, mi történt vele.

Egy göndör hajú fiút láttam, aki egy romos ház előtt állt. Egy táblán ez állt: belépni tilos!
Nem törődve a felirattal bemászott a törött földszinti ablakon. A hely tele volt patkányokkal és kóbor macskákkal. Ati ledobta magát egy megrágott matracra, majd dideregve elaludt.

Pár nappal később egy rendőr vitte vissza az árvaházba. Kenyeret lopott egy pékség kukájából. Elkapták.

-Ha még egyszer elszöksz, megöllek!- ordította egy nagyon kövér nő, majd elővett egy övet a háta mögül. A többi gyerek elbújt az ágy alá. Onnan nézték, hogy a nevelő majdnem halálra verte Atit.

Kicsit előrébb ugrottunk az időben, kb. 8 évet. Ati a egy szakadt hátizsákot szorongatott a kezében, miközben elhagyta az árvaházat. Magas volt, és alultáplált. Szeme körül sötét karikák éktelenkedetek.

Nem volt hová mennie.

Próbált munkát találni, de sehová sem vették fel. Az utcán aludt.

Aztán fél évvel ezelőttre emlékezett vissza, amikoris betört egy házba.

Tél volt, és koromsötét. Az utca ahol megállt, szinte alig volt kivilágítva. Gyakorlott mozdulattal törte fel a zárat, majd belopózott a sötét előszobába.

Éreztem a félelmet, ami átjárta a testét. Csak szeretett volna aludni valahol, ahol nem fagy halálra.

-Nagyon gyorsan dobd el ami nálad van!- gyúlt meg a lámpa, Luc pedig unottan bámult Atira a lépcsőfordulóban.

Ati ijedtében elejtette a táskáját, majd holdsápadtan bámult fel Lucra.

-Én nem akartam...- kezdte akadozva, de Luc egy intéssel leállította.

-Éhes vagy?

-Mi?- zavarodott össze Ati egy pillanat alatt.

-Szarul nézel ki. Biztos napok óta nem ettél. Van csirke a hűtőben.

-Ez valami vicc?

-Hajnali 3 óra van és felébresztettél. Nem vagyok viccelődős hangulatomban.

-De hát betörtem magához! Nem akarja hívni a zsarukat vagy ilyesmi?- fordult Luc felé teljes megrökönyödéssel.

-Mivel kifejezetten szerettem volna, hogy hozzám gyere, nincs értelme rendőrt hívni. Mondjuk tehetted volna ezt valami értelmesebb időpontban, és elég lett volna becsengetned, nem kellett volna szétbaszni a zárat, de hát ez van. Gyere melegítek kaját.- mutatott a konyha felé kedvesen.

-Nem értem.- motyogta Ati, miközben követte Lucot a helységbe.

-Nem baj. Majd fogod. Legyen elég annyi, hogy évek óta először működik a kolibri fogó.- kacsintott rá, majd egy pohár vizet nyomott a kezébe.

Felnevettem az emlék láttám. Tipikus Luc. Minden lényt begyújtott és gondoskodott róluk. Képezte őket, célt adott az életüknek.

Mindannyiunkkal ezt tette. És ezért örökké hálás leszek neki. Ő volt számomra az az ember akire apámként tekintettem.

Hitt bennem, mikor én sem hittem saját magamban.

Megnyugtatta a szívemet, hogy mind a hárman ilyen nehéz körülmények közül származunk. Többé nem éreztem magam egyedül.

Ott volt velem Desh, aki megmentett, aki vigyázott rám, és a kedvemért tanítóvá képeztette ki magát.

És ott volt Ati. Talán az utolsó kolibri a földön. Az én kolibrim.

-Megjöttünk.- mondta ki Luc halkan, én pedig összeszorított fogakkal bólintottam.

Kezdődhet a buli.

Ideje visszavágni. Ideje megmutatni, hogy engem nem lehet elnyomni.

Mert én vagyok az erő. A káosz. A teremtés.

Ideje megfizetniük azért, amit a népemmel tettek.

Azért amit velem tettek.