-Óvatosan!- Luc hangja ellentmondást nem tűrő volt, én pedig éreztem, hogy mindjárt felrobban a fejem.

-Ha ettől lassabban csinálnám, akkor nem is csinálnám.- morogtam, de próbáltam erőt venni magamon.

A hatalmas vízlabda körbe, körbe lebegett a teremben, apró cseppeket potyogtatva a cserepekbe, amiben magvak csíráztak. Percek alatt kikeltek, egyre nagyobbak lettek, szinte benőtték az egész termet.

Eddig soha nem kaptam kiképzést. Régebben csak rombolni és pusztítani tudtam, az alkotás és a fegyelem nem volt része a feladatkörömnek. Mostanáig.

-Ati!- halkan akartam neki szólni, de kicsit erélyesebbre sikeredett. Kezdtem kifulladni. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha felgyújtom az egészet a picsába!

-Shhh. Itt vagyok.- óvatosan érintette meg a hátamat, keze melegsége végigcikázott a gerincemen. A növényeim elkezdtek virágozni. A vízlabdám lassan haladt, minden egyes molekula pontosan oda esett, ahova irányítottam.

"Látod megy ez."

"Nélküled sosem sikerült volna."

"Ezért vagyok itt."

-MÁR MEGINT AZT CSINÁLJÁK!- Desh hangja panaszosan csengett, és annyira kizökkentett, hogy az egyik virágom hirtelen elszáradt.

Éreztem, hogy elveszítem a fejem. Már olyan jól ment!

A hatalmas vízbuborék megremegett a levegőben.

"Nyugalom. Nincs semmi baj. Tudod uralni. Képes vagy rá, Penelope!"

Volt valami abban, ahogy kimondta a nevem, mégha csak gondolatban is. Valami édes és ártatlan.

Egy szörnyeteg voltam, ez a fiú mégis úgy szólt hozzám mintha angyal volnék.

"Nekem az is vagy. Egy angyal."

Nem tudtam megszokni, hogy minden gondolatomban ott van. Valahol rémisztőnek hatott. És mégis... azt éreztem otthon vagyok.

-Desh, te barom!- vicsorogtam, majd lángba borítottam a kezében lévő papírokat.

-Lenyűgöző!- mondta unottan, miközben elengedte az égő papírköteget.

-Már 3 is megy neki egyszerre.- mondta Ati. Akaratlanul is kihallottam hangjából a büszkeséget.

-Hány embert nyírtál ma ki?- ült fel Desh  a szekrénye, ügyet sem vetve a fejlődésemre, miközben kihalászott a zsebéből egy cigit.

-Egyet sem.- mondtam, és hanyagul meggyújtottam a szálat.

-Köszöntem!- vigyorgott rám, méllyen beszívva a füstöt.- És mennyit akartál?- faggatott tovább.

-Egyet sem.- Ismételtem meg. Nem lehettem túl meggyőző, mert egyből Atira nézett.

-négyet.- mondta ki Attila szórakozottan.

-Hé, nem is!

-A portást, mert nem akart beengedni, pedig ismer, Lucot, mert azt mondta gyakorolnod kell az elemek irányítását, egy fiút aki azt mondta neked hogy szia szivi, és azt a nagy göndör hajú ijesztő lányt aki a laborban dolgozij. Asszem ennyi.

-Őt nem is akartam!- duzzogtam mint egy óvodás.

-Melyiket?- nevetett fel Ati, pont úgy mint aki lebuktatott.

-A lányt.

-Azt mondta, hogy a varázserőd egyáltalán nem üti meg a nemesi tündérek szintjét.

-Majd ha felgyújtom a családjával együtt és kinyomom a szemét a... jó oké. Basszus. Utálom, hogy belelátsz a gondolataimba.

-Én nem. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyiféleképp lehet kinyírni valakit, amíg nem voltam a fejedben.

-Nem vagy elég kreatív.- mondtam, csókot dobva felé.

-Meddig akarsz még dzsungelt csinálni a gyakorlóteremből?- kérdezte Desh, mikor befejezte a cigizést.

-Még 5 perc, aztán vége a kínzásomnak. Dobj már ide egy cigit, hallod!

-Koncentrálj Pen! Ne tereld el a figyelmed a csúnya cigivel!- nyújtotta rám a nyelvét, mire megint megremegett a vízbuborékom.

Nyugalom.

-Gratulálok Desh, ezzel te lettél az ötödik akit ki akar ma nyírni.- mondta a kolibrim, majd felém nyújtott egy doboz piros Marlborot.

"Szeretlek."

"Tudom."

"Seggfej."

"Én is szeretlek."

Talán valakinek ez fura, de nekem annyira egyértelmű, mint a lélegzetvétel. Szerettem ezt az embert és minden egyes porcikáját onnantól kezdve, hogy először megérintettük egymást.

A kapcsolatunk különleges volt. Ő az én kolibrim. Csak és kizárólag az enyém. Nekem lett teremtve, mint ahogy én is neki.

Mire elszívtam a cigit le is telt a gyakorlatom.

-Na most figyeljetek!- mondtam, majd minden erőmet az utolsó feladatra koncentráltam.

A vízlabdám megállt a levegőben, majd millió darabra esett szét. A terem megtelt apró vízcsepekkel, amik mozdulatlanul csillogtak a levegőben, majd miután felmelegítettem őket, páraként szálltak tovább.

A növények már trükkösebbek voltak. A termet szinte már teljesen benőtték. Olyan volt mint egy hatalmas, burjánzó dzsungel, ott a steril gyakorólópálya közepén. Nagy levegőt vettem, majd elkezdtem őket visszafelé növeszteni. A virágokból bimbók lettek, a bimbók eltűntek, a levelek és a szár összementek. Minden visszafejlődött, még végül a cserepekben nem maradt más, csak apró mag.

Kifáradva dőltem neki a pultnak. Létrehozni egy életet, vizet fakasztani, kontrollálni a természetet, sokkal nehezebb, mint ahogy azt eddig gondoltam.

Káoszt, borzalmat, fájdalmat és ürességet teremteni sokkal egyszerűbb. Talán ha nem ismerem meg az én kis madaram, sosem sikerült volna ez. Sosem akartam volna jobb lenni, bármennyire is hajtott Luc vagy Desh.

Magamban káosz voltam. Ketten együtt mi voltunk a teremtés.

-Ügyes voltál.- ölelt magához Ati, állát megtámasztva a fejemen.

Sosem gondolkoztam azon, hogy nekem is kijárnak olyan dolgok, mint a szerelem. Soha, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy megnézzek egy fiút, vagy hogy beszélgessen velük. Sosem tűnődtem azon, hogy vagyon szép vagyok e. Nem foglalkoztattak ezek a dolgok.

Alacsony voltam, és nagyon vékony. Apró mellek, lapos has, nőies, de nem túl kerek vonások.

Az arcon szív alakú, szeplős. Halvány, szinte lilának tetsző bőrszín, nagy kerek, vörös szemek, hollófekete egyenes, derékig erő haj.

Egy vágás a szemöldökön felett. Fogalmam sincs mikor szereztem. Hegyes, manószerű fülek. Éles szemfogak. Vékony, halványrózsaszín száj.

A ruháim sem voltak túl érdekesek. Főleg feketét hordtam. Legtöbbször vastag anyagú, fekete nadrágot, ujjatlan toppal.

Az ékszereket viszont imádtam. Mindkét fülem tele volt piercingekkel, ahogy az orrom is. Az ujjaimon millió gyűrű. Ezüst minden mennyiségben.

A hátam közepén egy hatalmas piros sárkánytetoválás húzódott, végig a gerincem mentén.

Magányos óráimat sokszor töltöttem a tükör előtt, memorizálva minden egyes apró részletet magamon.

De azon sosem agyaltam, hogy megfelelek e az elvárásoknak. Sosem jutott eszembe a saját arcom, ha meghallottam a "gyönyörű" kifejezést.

"Szerintem gyönyörű vagy, Penelope."

Nem kellett hangosan, sem a fejemben, sem sehogy sem kimondania. Éreztem minden egyes pillanatban. Éreztem, hogy így gondolja. Úgy nézett rám, mintha csodálatos lennék. Nem egy furcsa anomália, akinek a fajtája már kihalt. Nem egy gonosz, borzalmas és hatalmas lény, aki vérre szomjazik.

Engem látott. Engem Penelopét, a bipoláris, szeszélyes, türelmetlen, nagyszájú valakit, aki bármikor képes volt ölni, ha csúnyán néztek rá.

Nem egy nemest. Nem egy vértündért.

Ő volt az első, aki nem csak nézett, de látott is. Minden vágyamat, minden félelmemet, minden gyengeségemet.

És akart engem. Így ahogy vagyok.

"Szerinted van olyan, hogy mi? Lehet, hogy ez több mint egy egyszerű "lenyugtatsz mert erre teremtettek kapcsolat?""

"Nem tudom, Pen. Nem tudom, hogy érezhetek e így. Nem tudom, mi a normális. Csak azt tudom, hogy szeretlek. Szeretlek mert látom mennyire csodálatos vagy. Szeretlek, mert mi egyek vagyunk. Nem tudnék mással lenni. Így nem."

"Ezt nem biztos, hogy szabad lenne. Nem kéne ezt éreznünk. Nem. Te és én egy terv részei vagyunk, amibe nem fér bele a szerelem."

"Ne mond ezt, kérlek. Többről kell
szólnia."

-Pen!- suttogta hallkan, megszakítva a nonverbális kommunikációnkat.

-Ne! Kérlek. Nem bírom.- sosem sírtam még. De most nagyon közel voltam hozzá.

Ilyen a szerelem. És talán ezt jelenti hősnek lenni. Egy hős feláldozza a szerelmét a nagyobb jó érdekében. Egy gonosz lángba borítja a világot a szerelemért.

De nem lehetek gonosz. Többé már nem.

-Miért sírsz, Penelope?- ez a baj Atival. Mindig elfelejtem, hogy nem csak ketten vagyunk. Hogy egy egész élet zajlik körülöttünk.

-Nem sírok.- mondtam ki hűvös nyugalommal. Desh aggódva figyelt. Tudja, hogy megint úgy beszélgettünk, de most az egyszer nem szólt semmit. Pedig utálja, ha kihagyjuk.Érrzte, hogy valami nincs rendben.

-Elfáradtál?- nyújtott felém egy újabb szál cigit, amit egy csettintéssel meg is gyújtottam.

Azért elég király uralni az elemeket. Egy házibuliban biztos népszerű lennék.

Próbáltam kizárni Atit. Próbáltam, de nem ment.

"Tudom, hogy min jár az eszed. Folyamatosan. Elképzeled, hogy a falnak löklek. Elképzeled, hogy a combjaid közé furakszom. Hogy megérintelek. Hogy végigcsókolom az egész tested, te pedig remegsz a vágytól. Elképzeled, hogy lassan és szenvedélyesen szeretkezünk, vagy éppen durván és mocskosan. Tudom, mert én is minden egyes nap minden egyes percében erre gondolok. Néha már azt se tudom a te fejedben van e ez az egész vagy az enyémben. Szerelmes vagyok beléd Penelope, és te is belém. Azt akarom, hogy örökké az enyém légy. És te is ezt akarod. Előlem nincsenek titkaid."

"Nem lehet. A sorsunk az, hogy megmentsük a világot, nem az, hogy együtt legyünk. Sajnálom."

"Tudom. Nem kell magyarázkodnod. Veled leszek, mindig. Szükséged van rám. Nem hagyhatlak cserben. Nem foglak cserbenhagyni. Ott leszek melletted, mikor visszaszerzed ami hozzád tartozik. De kurvára nehéz lesz, Pen."

-Na elég ebből. Percek óta várom, hogy megszólaljon valaki, de ti csak hülye kussban bámultok egymásra, miközben a fejetekben nyomatjátok a hülye összekapcsolódott dumátokat. Elég! FOGLALKOZZON MÁR VALAKI VELEM IS!- mondtam már, hogy ki akarom nyírni?

Ati halkan kuncogott, miközben a szemében tengernyi fájdalom ült.

-Jólvan Desh baba, anyuci figyel rád. -motyogtam és nagyon igyekeznem kellett, hogy ne gyújtsam fel.

-Végre. Egyszerűbb lenne ha dugnátok vagy ilyesmi. Unom már a bágyadt, hülye szerelmes fejeteket.

Hogy. Mi?

-Tessék?

-Mondom. A délután úgyis szabad. Ráérünk holnap is megváltani a világot. Előtte még szexeljetek nyugodtan.

-Te miről beszélsz?

-Jaj ugyanmár. Lucal fogadtunk, hogy meddig bírjátok, és ahogy Ati bámult a múlt héten mikor verekedtél azzal a csajjal az edzőteremben, azt hittem ott helyben neked fog esni.

-Állj már meg egy kicsit. Mi a szarról magyarázol?- picsába a nyugoddsággal. Az összes ujjam lángolt, éreztem, hogy a levegő felforrósodik körülöttem.

Ati ijedten ugrott elem, hogy leállítson, de ellöktem magamtól.

Nekiesett egy tárolószekrénynek, és fájdalmasan felszisszent. Éreztem, hogy nincs komolyabb baja, így egyenesen Desh felé indultam.
Nem akartam leállni. A harag fortyogó lávaként tört fel bennem.

-Hogy érted ezt?- kérdeztem remegő hangom. Éjszakákat virrasztottam át, azon agyalva, hogy hogy ne érezzem azt amit. De nem csak én. Ati fájdalma is bennem volt.

Mind a ketten azt hittük, hogy amit érzünk az szabálytalan. Lehetetlen. Nem történhet meg.

Hónapok óta próbálom elfojtani az iránta érzett szerelmem.

-Most mi a bajod?- próbált higgadtnak tűnni, hiszen nem bánthatom. Mágiával.

De elég erős vagyok, hogy letépjen a tökeit és megetessem egy éhes disznócsordával.

-Nem azt mondtátok, hogy nem lehetünk kapcsolatban?- próbáltam a legegyszerűbben megfogalmazni a " te idióta barom állat, nem úgy volt, hogy mi nem szexelhetünk/szerethetjük egymást/ mi a faszról beszélsz megöllek MEGÖLLEK" gondolataimat.

-Pfff. Mi? Ki mondott ilyet? A legtöbb kolibri és vértündér egymásba szeretett, miután kapcsolódtak. Gyerekeik is születtek. Most mi van? Miért nézel így?- én nem. Ezt nem hiszem el. Mi van?

-Milyen gyerekeik?- tápászkodott fel Ati, miután magához tért a sokkból.

Amit vagy az okozott, hogy nekivágtam a szekrénynek, vagy az, amit Desh mondott. Nem akartam inkább tudni.

-Mit milyen? Hát mittomén, kicsi.

-Mik voltak a gyerekeik?- pontosítottam a kérdést.

-Vértündérek. Vagy kolibrik. Kinek mi. Nem keveredtek. Így maradt fel a vérvonal. Az az első legfőbb varázsló akárki művelt valamit, hogy így legyen. Ti nem olvastátok a könyvet?- húzta fel a szemöldökét.

-Idáig sosem jutottam el.- motyogtam.

-Akkor ti azért nem vagytok együtt, mert azt hittétek nem szabad? EZÉRT BUKTAM A FOGADÁST?

-Milyen fogadást?!

-Ja, semmi. Nem lényeg. Csak úgy kíváncsiságból: mikortól is tart ez a kis "tiltott" románc?

-Mi?

-Kb.-ra?

-Mi a faszról beszélsz?

-Csak úgy érdekel.

-Miért?

-Hát mert csak.

-Desh?

-NYERNI AKAROK. Fogadtunk, hogy mikor nyitunk rátok meztelen.
Luc múlt hetet mondott. Én meg már akkor mondtam, hogy ezek pár napon belül ágytornázni fognak, mikor először találkoztatok. Szóval mikor is...?

Apró mosolyra húzódott a szám.

-Mikor is Ati?- pillantottam rá óvatosan.

-Érdekes kérdés. Talán miután nem akartad letépni a fejem, és először egymáshoz értünk. Talán akkortájt valamikor. Ja.

-Ez azt jelenti, hogy nyertem?- csillant fel Desh szeme.

-Igen. És én is.- mosolygott rám a kismadaram, mire nagyot dobbant a szívem.