-ki ez?- kérdezte unottan, szemét le sem véve a telefonjáról. A másodpercek sürgetően teltek, nekem meg nagyon nem volt türelmem ehhez.

-Bocsi de...- nyomakodtam át mellette, mire idegesen lepillantott rám.

Barna szemeiben színtiszta kíváncsiságot láttam, de semmi kedvem nem volt hozzá. Éppen Deshez tartottam, és ő útban volt. Nem tudtam pontosan kit takar ez az ő, bár már láttam párszor a laborban.

Idegesítően bamba feje volt. A szokásosnál jobban kiakasztott.

Pedig még dél sem volt.

-Ki ez?- ismételte meg, kicsit hangosabban, én pedig kezdtem elveszíteni a kontrolt az érzelmeim felett. Már megint.

-Nem mindegy? Basszameg. Engedj már át.- mondtam duzzogva.

A hangom akár egy 5 éves gyereké.

Mély levegő. Nyugi. Nyugi Pen. Nem akarod őt bántani. Nem fogod őt bántani. Nem akarod letépni a fejét és megetetni a sátánkutyákkal.

A karja erősen csavarodott rá az enyémre. Ezek szerint nem fogadja el, hogy ignorálom. Remek.

Megígértem Lucnak, hogy nem fogok jelenetet rendezni. Nem véletlenül kaptam a karpereceket. De ha valaki provokál, nem vállalok felelősséget a tetteimért.

A szemem elsötétült, a bilincseim pedig megremegtek. Tudtam, hogy nem bírják sokáig. Valaki olyannak tervezték, aki nem tud kiirtani egy várost egyetlen gondolattal. Vagyis kurvára nem nekem.

-Engedd el, Ati.- Luc hangja úgy úszott be a tudatom vörös ködjébe, mint valami megfoghatatlan, túlvilági zaj.

Próbáltam koncentrálni.

Próbáltam kontrolálni magam.

Kedves srácnak tűnt, ami azt illeti. Nem kell ma meghalnia.

-Miért?- hangja ellenszenvesen csengett, szorítása erősödött a karomon. Ennyi, ki fogom nyírni.

-Penelope nem szereti, ha fogdossák.- mondta Luc csendesen, Ati pedig úgy rántotta el a kezét rólam mintha megégettem volna. Ha nem lennének rajtam bilincsek, talán tényleg ez lenne a reakcióm.

-Nem mondod hogy...- nézett rám tágra nyílt szemekkel.

Félelemmel.

A szívem erősebben kezdett verni. A tüdőm megtelt adrenalinnal, a látásom kiélesedett. Fél tőlem. Bárcsak ne tenné! De ez olyan volt számomra mint a drog. Többet, többet akartam. Istenem, mond el, mennyire megijedtél... mond el, és én kiszipolyozom a lelked, kiszívom a véred, meg foglak...

-Pen, elég legyen!- Desh olyan erővel csapott a falnak, hogy egy pillanatra minden elhomályosult. Bevallom, kicsit fájt, de ki is tisztult a fejem.

Nem bánthatok idegeneket. Még ha ennyire kibaszottul csábító is a rettenet a szemükben.

-Elment az eszed?- suttogta a fülembe. Igen. Nem. Talán.

-Nem tudom.- mondtam ki óvatosan, és megpróbáltam lefejteni az ujjait a torkomról.

-Mióta vannak ezek rajta?- fordult Luc felé, finoman felmutatva a csuklómat. Felhorkantam. Előbb még meg akart folytani, most meg úgy bánik velem mintha porcelánból lennék. Tipikus Desh. Imádtam.

-Túl régóta.- sóhajtotta Luc gondterhelten. Nekem mondod? Hetek óta nem öltem. Ha nem lennének rajtam max pár napig bírnám.

-Teljesen túl van töltődve.

-Nem mondod, Sherlock.- fujtattam, szemem sarkából megint Atira pillantva. Annnnyira... finomnak tűnt. Minden porcikájával rettegett tőlem. Ha csak egy pillanatra egyedül hagynának vele...

-Ati, ne nézz rá.- mondta Desh unottan, mire ő elkapta rólam, nagy barna szemeit. Ártatlan. Mint egy őzike.

-De nézz csak rám nyugodtan.- villantottam rá a legszebb mosolyomat. Talán elborzadt a szemfogaim láttán, de megint felém pislogott.

-Jézusom, Pen! Hagyd abba. Mióta nem elég erősek a bilincsek?

-Nem tudom. Pár napja.- mondtam elgondolkozva.

Le kéne állnom. Csak nekik köszönhetem, hogy nem robbantottam még fel a világot.

Vértündérnek lenni gáz. Ezt hajtogatta a gyülekezet, mielőtt kiirtották őket. Mondjuk, nem hülyeség. Minden reggel ezzel a hatalmas étvággyal kelni... fárasztó. Főleg ha csak úgy csillapíthatod, ha kiirtod a fél emberiséget. Vagy kiszívod valaki vérét.

-Jól vagyok.- mondom lassan, és próbálom ezt is érezni. Hálás vagyok, hogy megmentettek. Hálás vagyok, hogy nem kell embereket reggeliznem. Csak ne lenne ilyen jó illatuk!

-Vedd le!- mondta hirtelen Luc, én pedig felhagyok az embervér iránti függőséggemmel egy pillanatra. Ja kb. ennyire lepett meg.

-Hogy mi?- mondta Ati és Desh egyszerre. Az egyikük felháborodottan, a másikuk halálfélelemmel.

-Ati egy kolibri.- magyarázta nekem Luc, ügyet sem vetve a két fiúra.

-Az lehetetlen.- rázom a fejem.

A kolibrik kihaltak. Még a vértündérek előtt. Ezért kellett minket kiirtani. Nem volt aki neutralizáljon minket.

Réges régen mikor Lucifer megalkotta az első vértündéreket, azokat, akik elpusztítottak volna mindent, kellett valami kontraszt. A természet nem működhet káoszban.

Termodinamika törvénye. Etrópia.

Ezért jöttek létre a kolibrik. Megtanultak szimbiózisban élni velünk. Elvették a világ iránti gyűlöletünket, lecsillapították a haragunkat. Legalább is, így szól a legenda.

Én ebben sosem hittem.

Annak aki olyan elemi erővel rendelkezik mint én, a nyugalom egy lehetetlen fogalom, még ezekkel a rohadt bilincsekkel is. Bár bevallom, hasznosak voltak egy darabig.

Nem mondom, hiányzott, hogy én irányítsak. A vizet, a tüzet a levegőt. A földet. Mások gondolatatit. Akaratát.

De beletörődtem, hogy csak így élhetem túl. De mikor az erőm felemésztette a bilincsben lévő varázsláscsillapító fémeket, újra rám tört a hatalomvágy.

Mindent akartam. És semmit. Ez vagyok én. Minden és semmi.

Megállíthatatlan, pusztító elemi erő, amire a világ már nem áll készen.

Erre jön Luc és benyögi, hogy ez a vézna gyerek egy kolibri. Na ne szórakozzunk már.

-Leteszteltem.- bólintott úgy, mint aki hallja a gondolataimat.

-Ezért vagyok itt?- kérdezi Ati, és most először nem remeg a hangja. Talán ő beveszi ezt a szarságot, de én nem.

Élve fogom elégetni, ha leveszik a bilincset. Vagy ha elporlad. Nekem mindegy, az egyik kicsit később fog bekövetkezni. Tudok várni.

-Nem akarom megölni.- suttogom.

Igazábol nem is tudom, hogy miért mondtam ezt. Talán tényleg nem akarom. Annyira eltorzult a mit akarok és a mi a helyes skálám, hogy talán bele is őrültem.

-És vele mi lesz?- biccentek Desh felé. Még ha el is hiszem ezt a kolibri marhaságot ( biztos, hogy nem), Desh-t tényleg nem akarom bántani. Olyan nekem, mintha a testvérem lenne.

-Ne aggódj értem. Befejeztem a kiképzést. Hivatalosan is olyan unalmas lettem, mint Luc.- mondja egykedvűen, nekem pedig óvatos mosolyra húzódik a szám.

Hát persze. Ezért tudott falnak csapni. Megkapta a rúnákat. Ha nem lenne rajtam a bilincs, megéreztem volna. Minden vértündér, még a legalacsonyabb rendű is érzi, ha egy tanítóval van dolga.

-Akkor te vagy az új eligazítóm?- nyújtottam rá a nyelvem. Sosem értettem miért fárad ezzel. Csak itt kellett volna hagynia. Évekkel ezelőtt. De ő maradt, és megtalálta a módját, hogy anélkül tudjon a közelemben lenni, hogy kiszívnám a lelkét a száján keresztül.

Két mód van rá, hogy egy vértündér ne tépjen darabokra, lopja el az emlékeid és báb módjára rángasson amíg nem marad más belőled mint egy üres héj.

Az egyik, ha kolibri vagy. A másik ha megkapod a rúnákat.

Bonyolult társadalom a miénk. Régen legalább is az volt. 

Vértündérnek születni kell. Nem választanak, nem leszel azzá. Nem tudod letenni. Haraggal a szíveddel jössz a világra, hogy elpusztíts mindent, amit látsz. Ez a sorsunk.

Vannak tündérek, akik alig képesek valamire. Pár béna trükk, lebegtetés, vérszívás, ráolvasás. Ők a dolgozók. Páran még élnek ma is, elbújva a világ szeme elől. Modern boszorkányoknak hívatják magukat. Kész röhej.
Vannak, akik képesek irányítani az elemeket. Általában csak egyet. Víz. Tűz. Föld. Levegő. Őket valaha katonáknak hívták. Senki sem maradt belőlük.
És végül a nemesek. Századonként egy. Ők voltak a vezetők. Mindenre képesek. Városokat perzseltek fel egyetlen csettintéssel, világokat döntöttek romba, birodalmakat tettek semmissé. Erejük akkora volt, hogy talán épp ésszel fel sem fogható. Bármit meg tudtak tenni. Bárkivel végezhettek.

Pechemre, én vagyok közülük az utolsó. Már régen nem keresem az okát, hogy miért átkoz ennyire a sors. A nemesek elméje maga a tiszta gonoszság. Mikor belenézek a tükörbe, és egy piros szempár mered vissza rám, sokszor csak meg akarok szűnni. De nem tehetem. Még nem.

Aztán pár évezred pusztítás és anarchia után megkaptuk a kolibriket, és a tanítókat. Ez a kedvenc történetem.

Ezakiel herceg ült a trónon, mikor az elsó tanító, Barlaug belépett a vértündérek birodalmába a több ezer kolibrijével. 
Ezakiel őrjöngött, miután fogadta. Barlaug azt javasolta neki, hogy hagyja, hogy a kolibrik válasszanak egy tündért, hagyja hogy együtt éljenek és  cserébe a kolibrik elveszik a vérszomjat és a pusztítást az elméjükből. Meg akarta őt ölni. Ám a rúnák megvédték. Polgárháború tört ki. Voltak akik meg akarták próbálni: együtt élni és harcolni a kolibrikkel egy jobb világért. Akiknek elegük volt a káoszból. És voltak, akik meg akarták semmisíteni a missziót. Sem Barlauggal, sem a kolibrikkel nem tudtak végezni. Ekkor Ezakiel döntött, és elfogadta Barlaug ajánlatát. Ő lett az első tanító, akit ezután sok ezer követett. A tanítók egyszerű emberek voltak, akik átestek a pokol hét próbáján és megkapták a védelmező rúnákat.

Sosem kérdeztem meg Desht, hogy mit tett azért, hogy velem maradhasson de talán nem is kellett. A szemében lévő fájdalom mindent elárult.

-Mi lesz ha megölöm?- sóhajtottam, miközben Luc elkezdte leszedni a bilincsemet.

Ő tervezte. Sok, sok éven át tökéletesítette, hogy a fém elnyomja a tündérek erejét és vérszomját. Egy katonánál működött is volna. De én nem voltam katona.

-Vállalom a kockázatot.- mosolyodott el óvatosan.

-Én nem.- motyogta Ati, már megint hullafehéren.

-Nem lehet kolibri, Luc.- próbáltam még egyszer utoljára meggyőzni.- Le akartam tépni a fejét. Nem éppen harmónia meg neutralizáció.- dohogtam, majd hirtelen elakadt a lélegzetem.

Egy kattanás. Apró, jelentéktelen. De abban a pillanatban, minden erőm vulkánként áramlott szét a testemben. A szemem vörösen izott, az ereimen a színtiszta káosz folyt vér helyett.

-Ez nagyon para.- suttogta Desh.

Nem tehettem róla. Hetek óta nem voltam önmagam. Luc kiengedte a gyilkost belőlem.

-És most mi lesz?- suttogtam Ati felé. Már szinte éreztem a vére ízét a számban.

-Ne gyere közelebb.- mondta nagyot nyelve, és a falig hátrált.

Fel akartam gyújtani, vízbe folytani, élve eltemetni. Meg akartam babonázni az elméjét, azt akartam hogy könyörögjön, hogy öljem meg.

Az ujjaim vége lángolni kezdett. Az ismerős érzés bizsergetve járta át a testem.

-Gyere ide.- mondtam, de a hangom már nem az enyém volt.

Egy ragadozó voltam, egy fekete özvegy aki a halálba csábítja a szerelmét.

-Bolond vagy? Dehogy megyek.- mondta elborzadva, de nem érdekelt.

Nem tűnt fel, hogy semmilyen hatással nem vagyok rá. Nem tűnt fel, hogy Luc sokat mondó pillantást vet Deshre.

Már előre álltam. Lángokkal fogom beborítani. Az agyamat elöntötte a köd. Megérintettem. Azt akartam, hogy sikítson. Hogy égjen.
De.

Nem történt semmi.

Mikor hozzá értem kialudtak a lángok. Az agyam egy pillanat alatt kitisztult. Szinte már normálisnak éreztem magam. Emberinek.

Megszűnt a vérszomj. Olyan volt, mintha visszatették volna a bilincset, csak sokkal jobb. Éreztem az erőm, bennem volt, nem nyomta el semmi. Ugyanúgy fel tudtam volna perzselni mindent. Csak már nem akartam.

-Te...- dadogtam, és még közelebb léptem hozzá. Hirtelen békére leltem. Soha nem éreztem még ilyet. Egyszerre volt megnyugató és ijesztő.

-Szeretnéd még letépni a fejem?- suttogta a hajamba. Megráztam magam és felpillantottam rá. Szemei sokkal melegebbek voltak, mint pár perccel ezelőtt.

-Te tényleg kolibri vagy.- mondtam ki a nyilvánvalók legnyilvánvalóbját. Mást nem tudtam, vagy nem akartam. El akartam bújni ebben az érzésben. El akartam bújni ebben a nyugalomban. Ő az enyém. Ő minden amit valaha akartam. Amit nem akartam, de megkaptam.

Luc tudta ezt.

-Nagyon úgy fest.- nevetett fel halkan, és lassan átölelt. Mintha félne, hogy elmegyek. Talán ő is érezte amit én.

"Pontosan tudom, mit érzel Penelope." Szólalt meg egy hang a fejemben, mire kérdőn rákaptam a pillantásom.

"Ez most...?"

"A fejedben. Ja. És az enyémben is"

nem csak azt hallottam amit nekem szánt. Mindent hallottam. Mindent láttam. Mindent éreztem amit valaha érzett. Mindent érzett, amit valaha éreztem.

-Befejeznétek végre a telepatikus izéteket? Rohadt kiábrándító.- nevetve fordultam Desh felé, majd neki is üzentem. Nem tudtam, hogy erre is képes vagyok.

"Bocsi"

-Szállj ki a fejemből, Pen. Kiráz tőle a hideg. Én nem tudok visszaüzenni.

-Bocsi!- ismételtem meg hangosan, nevetve.

Nem tudtam, hogy egy kolibri új képességeket hív elő. Talán senki sem tudta. Hisz elvileg kihaltak.

Ahogy mi is.

"Te képes vagy elcsábítani embereket, hogy aztán kiszívd a lelküket? Ez nagyon gáz, Penelope."

"Nem direkt."

"Meg most is el akarod pusztítani a világot, hogy aztán a káoszból uralkodhass?"

"Fura, de nem."

"Szívesen, felség."

"Nem szép dolog, hogy mindent kiolvasol a fejemből."

"Te is megteheted. Már nincsenek titkaink."

"Lehetne, hogy nem nézel meg mindent?"

"Nem tudom. Azt gondolod, hogy jó illatom van? Finomnak tűnök?"

"Édes istenem. Ne már. Hagyd abba."

-Luc, szólj már rájuk!- mondta Desh nyafogva.

Hirtelen eszembe jutott, hogy nem csak ketten vagyunk. De mentségemre legyen mondva, Ati is elfelejtette. Fura volt mindent érezni, amit ő is. Fura, hogy tudja, hogy nekem ez fura.

-Honnan tudtad?- fordultam Luc felé.

-Mondom. Leteszteltem.- mutat fel egy laboreredményt, de engem nem ver át.

-A kolibri DNS nem mindig mutatható ki. A teszt tévedhet. Ezt te is tudod. Van valami más is.- ráztam meg a fejem. Ismertem a protokolt. Több száz embert leteszteltünk.

-Na jó. Hazudtam. A teszt nem mutatott ki semmit. De valahol éreztem.

-Nem. Ismerlek Luc. Nem kockáztatnád valaki életét. Főleg nem, ha a program része. Egyik jelöltnél sem engedted, hogy levegyem a bilincset.

-Ne légy dühös.- mondta ki gyorsan, majd minden további magyarázat nélkül elővett egy hatalmas könyvet a szekrényből.

Ismertem ezt a könyvet. Talán jobban mint saját magamat. Desh esténként ebből olvasott. Ezakiel és Barlaug mondája. Kolibri legendák. A tanítók meséi. A vértündérek mágiája. Szent Maurel vaskos krónikája olyan volt nekem, mint egy darab a sosem látott otthonomból.

-Mi van vele?- vettem el a kezéből, és elgondolkodva végighúztam a kezem a könyv gerincén. A múltam több ezer oldalon.

-Nyisd ki a 739. fejezetnél!

Miközben fellapoztam a könyvet, hosszú idő óta először nem gondoltam semmire.

Elmekapcsolat
Tündér kinek sosem látott harag lakozik szívében megnyugvást lel e kolibri elméjében. Ő elveszi a pusztítást, a nyugodtsága lecsillapítja mindkettejüket. Elméjük a természet színtiszta erejében egyesül, ám mielőtt a kapocs létrejön a vértündér dühe elpusztítaná a kolibri ártatlan szívét. Megmagyarázhatatlan gyűlölettel és sóvárgással éreztetik kiválasztott kolibrije iránt. A tanítónak hagynia kell, hogy megpróbálja megölni. Enélkül a kapocs sosem jön létre. Ha a tündér nem vágyik elpusztítani a kolibrit, akkor az nem hozzá való, s talán kolibri mivoltja is megkérdőjelezhető. A kolibri halálosan fél párjától, ám egy érintéssel megtanulnak bízni egymásban. A nemesi vértündéreknél óvatosan járjon el tanítómestere. Egy rossz lépés, és porrá zúzza kiválasztotját.

Hitetlenkedve néztem fel. Ez nem lehet igaz.

-Arra alapoztad ezt a jól megfontolt és kiváló tervedet, hogy szét akartam tépni, ő pedig beszart?- mondtam ki elborzadva.

-De bejött nem?- tárta szét a karját ártatlanul. Nos, ezzel nem tudtam vitatkozni.