-Ez az.- mondtam, miközben az autó lefékelt egy valaha nagy és fényűző, most porig égetett ház előtt.

"Biztos, hogy ezt akarod?"

-Nincs más választásom.- mondtam ki hangosan és határozottan, miközben belenéztem Ati nagy, barna szemeibe. Erősnek kellett maradnom, hiszem rajtam múlt a küldetés sikere.

A tervünk egyszerű volt, mégis annyi minden sülhet el balul... Luc szemében színtiszta aggodalmat láttam.

Féltett minket, féltette az akciót, amit több éven át gondosam tervezett.

Nem volt bonyolult. Elhoz a házhoz, én bemegyek és megkeresem apám könyvét, amit tűzálló és rejtő varázslatok védtek.

Csak én találhatom meg.

Sosem gondoltam volna, hogy apám a halála után is ennyit tud segíteni a népnek. Mielőtt odaveszett  az egyik legnagyobb tündér polgárháborúban, felkereste Lucot. Tudta, hogy valami történni fog.

Nem véletlenül volt főnemes. Én pedig nem véletlenül vagyok a lánya.

Elrejtett a házban egy varázskönyvet, ami segíthet a népünkön.

Van benne egy bűbáj. Egy nagyon bonyolult és veszélyes bűbáj. Ez lehet az egyetlen esélyünk, hogy újra felvirágozzon a nemzetünk.

Tanítóink voltak, hiszem Luc évek óta mestereket képez. Viszont ezzel a könyvvel újraéleszthetjük a kolibriket és a tündéreket is.

Egy varázslat, amit elvégzek és a Földön újra megjelenik a mágia.
Persze évek kellenek majd hozzá, hogy a birodalmunk visszakapja az egykori fényét, de valahol el kell kezdeni.

A bökkenő az, hogy amint a csapatunk kilépett az intézett védett es rejtett falai közül a varázserőm azonnal bemérhető lett.

Tudják, hogy itt vagyunk. És csak erre várnak. Talán már évek óta.

-Menj!- noszogatott Luc, mint aki minél hamarabb szeretne túlesni ezen a cécón. Sose szerette, ha küldetésen voltam. Túl csábító célpontnak számítottam, mintha egy célkereszt lenne a hátamra tűzve.

Megacéloztam a tekintetem, majd elindultam a romok felé.

"Itt vagyok."- kapta el Ati a kezem, én pedig hálásan megszorítottam. Így lépkedtünk végig a kihalt kerten át, egészen a bejáratig.

Nagy levegőt véve átléptem a leomlott kőfalat, mikor éreztem, hogy Ati elengedi a kezemet.

Ijedten fordultam hátra, ő pedig értetlenül állt előttem, kettőnk között az alacsony kőfal feszült.

-Nem tudom bemenni.- tátogta feszülten.

-Mi?- egy pillanatra kiestem a magabiztos szerepből. Szükségem volt rá, jobban mint bármikor.

-Nem megy.- próbálta idegesen, de a lába megállt a levegőben, mintha valami láthatatlan akadálynak ütközött volna.

-Picsába.- suttogtam.

Védővarázslat.

-Sajnálom.- mondta halkan. Némán bólintottam majd elindultam befelé.

Egyedül.

A ház hatalmas volt, és nem tudtam hol kezdjem. Az emeletből nem maradt semmi, de így is bőven volt hely a földszinten amit át kellett néznem.

Már vagy fél órája kerestem, egyre idegesebben, mikor meghallottam Luc hangját.

-Jó lenne végezni, mielőtt még kinyírnak minket.

-Igyekszem.- szorítottam össze a fogam, majd arrébb rúgtam egy elszenesedett függönydarabot.

-Gyerünk apa, hová rejtetted?- suttogtam elveszetten.

Kell lenni valaminek... valami jelnek...

Nem ismertem apámat, szinte alig maradt emlékem róla. De mindig éreztem, hogy velem van.

-Segíts!- szinte némán, könyörgően ejtettem a szavakat.

Aztán észrevettem valamit.

A sok kacat és limlom között anyám medálja csillant fel. Emlékeztem rá. Mindig ezt hordta, sosem vette le. Apámtól kapta mikor megismerkedtek. Ezüst volt, szív alakú és szinte elveszett a romok között.

Elgondolkodva vettem fel, lassan forgattam az ujjaim között, majd zsebre vágtam.

Semmi értelme nem volt a keresésnek. Az idő egyre sürgetett, a kormány emberei már a nyakunkon voltak.

Megtörve léptem ki a házból, és csalódottan ráztam a fejem.

Luc megértően, bár kissé szomorúan bólogatott.

-Nem értem. Itt kéne lennie. Biztos, hogy mindent jól át...- egy fülsüketítő hang szakította őt félbe, mire mindannyian ledermedtünk.

-Le a földre!- eszméltem fel elsőként, majd Atihoz ugorva, teljes súlyommal lerántottam őt.

Az első golyó a ház falába fúródott, pont abban a magasságban ahol pár pillanattal ezelőtt Ati feje is volt.

A második az autót találta el.

A pánik és a harag villámcsapásként cikázott át a testemen.

Dühösen Luccra pillantottan amolyan "Esetleg szabad..." pillantással.

-Ne fogd vissza magad.- mondta méllyen a szemembe nézve.

"Itt leszek, ha kellenék, Pen. De most inkább nem akarlak lenyugtatni" hallottam Ati hangját a fejemben, mire magabiztosan felpattantam.

A következő golyó, ami pont telibe kapott volna, suhogva megállt a levegőben, majd a lábam elé hullott.

A szemeim vörösen izzottak, a számat lassú mosolyra húztam, kivillantva a szemfogaimat.

Körülbelül 50 fekete ruhás, puskás alak vett minket körül.

Élvezettel néztem a felvillanó félelmet a szemükben. Lehet, hogy már nem vagyok ugyanaz mint Ati előtt, de azért ha nincs a közelemben képes vagyok mindenkit és mindent megölni 2 kilométeres körzetben.

Es ezt ők pontosan tudták.

-Lenyűgöző.- hallottam meg egy hangot valahol hátrébb, majd a kommandósok közül egy öltönyös, ősz hajú 50 év körüli férfi bukkant elő.
-Penelope, ha nem tévedek.- nézett rám barátságos kék szemekkel.

-Apa.- suttogta Desh undorodva a hátam mögül.

Miller Ivan ügyet sem vetve fiára, egyenesen felém sétált, haláli nyugalommal.

-Nem kell senkinek meghalnia. Te sem szeretnéd ugye?- mondta még mindig nagyon barátságosan.

-Fogalma sincs róla, hogy én mit szeretnék.

-Ó, már hogyne lenne! Szeretnéd ha a néped újra tündökölne, hogy uralkodhass. Szeretnéd, hogy a kis kolibridnek és a fiamnak ne essen bántódása. Nos ebből, csak az egyik teljesülhet. Rajtad áll, hogy melyik.- nézett rám felvont szemöldökkel, mintha csak arról beszélgetnénk, hogy milyen szeles időnk van ma.

-Vagy mondjuk- mondtam ki lassan, miközben izzani kezdett körülöttem a levegő- Szeretném széttépni az egész nevetséges csapatát magával együtt!- vicsorogtam rá.

A kezem meglendült, a földön hatalmas lángok kezdtek terjedni a fegyveres emberek felé. A másik kezemet felemeltem a levegőbe, és lassan elkezdtem ökölbe szorítani.

Ivan a torkához kapott, és térdre rogyott. Egyik embere sem tudott a segítségére sietni, mert lángok vették őket körül. Egy bátrabb próbált rám célozni a fegyverével, de amikor meghúzta a ravaszt, helyettem egy másik társát találta el, aki holtan rogyott össze.

-Ellenem nem győzhetnek.- mondtam mély hangon, majd a hozzám legközelebb álló kommandós nyakára indákat tekertem.

Addig szorult rajta tüskés növény, amíg az összes levegőt ki nem préseltem a tüdejéből.

Ivan még mindig fulladozva feltartotta a kezét. Engedtem a láthatatlan szorításon, mire öklendezve kezdte kapkodni a levegőt.

-Nem győzhetünk, ez igaz. De ha most megölsz, sosem tudod meg mi történt a testvéreiddel.

-Sai és Arian halottak.- hiszen láttam, ahogy megöltek őket.

-Halottnak hiszed őket, mert így akartam. Sai és Arian élnek, drágám. Ha elengedsz, megmentheted őket és a kis barátaidat is.- mutatott Atiék irányába.

-Nem hiszek magának.- mondtam halkan, a rettenet úgy árasztotta el a testemet, mint valami keserű méreg, ami megbénít.

Ez nem lehet a valóság. Tisztán emlékszem rájuk. Sai alig volt 5 éves, Arian pedig azon a nyáron lett volna 9.

Sai olyan volt mint én és apa: fekete hajú, izzó vörös szemű, de kolibrinek született. Apró hegyes füleivel és szemfogaival úgy nézett ki mint egy gonosz kis démon, de áldott jó gyerek volt. Érdeklődő, engedelmes és nagyon okos. Arian anyára ütött. Mézszőke haj, zöld szemek, kedves mosoly. Mivel apa már nem élt, ő vette át a ház ura szerepét.

Sosem volt meg köztünk a testvéri kapocs, talán mert én tündérnek születtem. Sosem értettek meg igazán, de mindig próbáltak rám vigyázni, de nem volt egyszerű dolguk.

Az hogy felemlegette őket, olyan sebeket tépett fel bennem, amikről nem is tudtam, hogy bennem vannak.

-Megölöm!- ordítottam, majd megint folyogatni kezdtem.

Ez a jó a telekinézisben és az elemek irányításában. Anélkül ölhetek meg több száz embert, hogy egyáltalán hozzájuk kelljen érnem.

"És ha igazat mond?"

"Ezt te sem gondolhatod komolyan."

"Megkockáztatnád, hogy megölöd, anélkül, hogy megbizonyosodnál róla?"

-Istenem utálom, hogy mindig igazad van.- fújtattam hangosan majd megint elengedtem Ivan torkát.Hallottam, hogy Ati halkan felnevet. Csak miatta nem öltem még meg ezt a férget.

-Bizonyítsa be.- utasítottam őt, mire apró mosolyra húzta a száját.

-Lám lám a hercegnőnek mégiscsak van szíve... abból amilyen pusztításokat lerendeztél, ebben egy darabig azért kételkedtem.

-Maga akarta így. Több száz embert küldött már rám az évek alatt. Nem tanult a saját hibájából Ivan?- mosolyogtam rá mint egy eszelős.

Talán mert az is voltam.

-Tudod mindig is csodáltalak, Pen. A legkegyetlenebb bérgyilkos sem csinálna akkora mészárlást, mint amilyeneket te egyetlen nap alatt. Egy szörnyeteg vagy, mindig is az maradsz, hiába van melletted az a szerencsétlen fiú.- nézett át a vállam fölött Atira.

-Ne merjen hozzá beszélni! Még csak rángondolni se, mert elevenen elégetem, amíg nem marad más magából csak por!- mondtam higgadtan.

-Nocsak, valaki csak nem szerelmes? Édes. Szóval bizonyítékot akarsz. Bele tudsz nézni a fejembe nem? Csak rajta. Vagy nem mersz szembenézni az igazsággal?

Szorosan lehunytam a szemem, miközben behatoltam az elméjébe.

Két kisfiút láttam, akiket egy laborba cimbáltak be éppen. Az egyik fekete hajú volt a másik szőke. Sírtak, rúgkapáltak és harapták a férfit aki vasmarokkal tartotta őket.

Összeszorult a szívem.

A következő emlékben már nagyobbak voltak, 12-13 én körüliek. Egy apró üvegcella sarkába kuporodva, egymás hátát támasztva, a könyökükre támaszkodva aludtak.

Szurkálták őket. Vérminta. Szövetminta. Hajminta. Kísérletek.

A 16 éves Sai őrjöngve támad egy őrre, Arian próbálja lefogni.

-Meg fognak ölni, Sai!- mondta neki, de a másik fiú kirántotta magát a kezei közül.

-Hogy értette, hogy Penelope él? Hazudik Arian! Ezek a mocskos állatok játszanak velünk!- ordította, vörös szemeiből patakokban folytak a könnyek.

-Tudom. Nyugodj meg. Anya is ezt akarná. Legalább mi éljünk túl, ha már nekik nem sikerült.

-Ez nem élet, Arian.- rogyott le Sai a földre, majd pár pillanat múlva elkábították őket.

Megint egy másik kép ugrott be. Ez egy monitorfelvétel volt a fiúk cellájából. Lehallgatták őket. Figyelték minden egyes lépésüket.

-Tényleg életben van.-suttogta Arian, egy felvételt bámulva, amin valószínűleg én lehettem.

-Biztos vagy benne, hogy ez ő?- Sai kikapta a kezéből az ócska mobilt, majd újrajátszotta a felvételt.

-Ki másnak lenne ilyen hatalmas ereje? Apa megmondta. Penelppe lesz a legerősebb tündér, akit valaha látott a világ.Rajta múlik a népünk sorsa.- mondta Aidan büszkeséggel a hangjában.

-Cserbenhagytuk őt, Ai. Ott van kint egyedül és ezek a mocskok vadásznak rá.

-Szerintem egész jól boldogul.- mosolyodott el Aidan szeretetteljesen, mire Sai szája is mosolyra görbült.

-El sem hiszem. Olyan kicsi volt, most meg feléget egy egész különleges osztagot akiket ráküldtek. Ő a mi kishúgunk!

-Kitartás, Pen. Kijutunk innen, és megkeresünk.- mondta Sai halkan, Aidan pedig a vállára tette a kezet és felsóhajtott.

-Szerintem lassan már neki kéne megvédenie minket.

Lesokkolva nyitottam ki a szemem.

-Ez lehetetlen.- mondtam, majd Atira néztem, aki pontosan látta és hallotta amit én. Szemében remény csillant.

-Mit akar?- fordultam Ivan felé.

-Látod, így már mindjárt más a helyzet. Egyszerű: a könyvet, amiben a bűbáj van. Add nekem és elengedem a testvéreidet, Penelope.

Luc felszisszent mögöttem, Desh pedig káromkodott.

Tudták, hogy ezzel sarokba szorított minket.

-Nos?- mosolygott rám a férfi, aki megölette anyámat.