15 éve nem jártam otthon. Miközben befordultam az utcánkba, éreztem, hogy remeg a kezem.

-Apu, minden oké?- Milán érdeklődve rakta el a telefontját, és elkezdett kibámulni az ablakon.

Nem ismerte a helyet. Hogy is ismerhette volna? Sosem járt még itt. Mióta elvettem Ariát megszűnt minden kapcsolatom a szüleimmel. De most szükségem volt rájuk.

Hátrapillantottam a fiamra. Kiköpött olyan volt, mint én 15 évesen. Sötét, rakoncátlan, göndör tincsek, lapos orr, erős arcél.

De a szeme az édesannyáé volt. Az én sötétbarna tekintetem helyett Aria búskomor szürke szemeit örökölte.

-Maradj az autóban egy kicsit!- néztem rá óvatosan. Megértően bólintott. Tudta, hogy ez nem lesz egyszerű menet.

Mikor a bejárari ajtónkhoz értem, kicsit elbizonytalanodtam. De nem volt más választásom.

Bekopogtam.

Egy 25 év körüli, rövid szőke hajú lány nyitott ajtót.

-Attila?- kerekedtek el a szemei.

-Igen. Te pedig...?- néztem rá zavartan. Nem tudtam hova tenni.

-Dávid húga, Zille.- nyújtotta felém a kezét. Eltátottam a számat.

Baszki. Most van a 10 éves virrasztás. Teljesen elfelejtettem.

-Anyukádat keresed?- mosolygott rám félénken.

-Igen.- mondtam ki, de anyám mintha megérezte volna, hogy ott vagyok, megjelent az ajtóba.

Egymás szemébe néztünk.

-Gondolom nem a virrasztásra jöttél.- sóhajtotta gondterhelten.

Szégyenkezve megráztam a fejem. Jobb időpontot is választhattam volna, mint az egyik legjobb haverom halálának 10. évfordulója.

-Ő az?- pillantott anyám az autóm felé. Milán beleméllyedt a telefonjába, egy pillanatra sem nézett fel.

-Aha.

-Már 15 éves.- csuklott el a hangja. Kisbaba volt, mikor utoljára látta.

-Gyorsan repül az idő.-suttogtam.

-Az anyja?- pillantott rám rosszallóan. Megráztam a fejem. Most ugrik a majom a vízbe.

-Lelépett.

Nem tűnt meglepettnek. Némán tudomásul vette, amit a lelkünk méllyén mindannyian sejtettünk. Aria rossz anya. Csoda, hogy eddig kitartott.

-Nincs hová mennetek.- értette meg az ittlétem okát.

-Valami olyasmi.- vakartam meg a tarkóm. Állandóan koncertezni jártam. Európa összes országát bejártam, és mivel nem akartam, hogy a fiam apa nélkül nőljön fel, mindig jöttek velem. Lakásokat béreltünk, sehol sem maradtunk sokáig.

Mikor Aria pár hete lelépett, pánikba estem. Lenne pénzem új lakásra, de ez egy nehéz döntés. Át kell gondolnom mi legyen velünk. Milánnal. Nem koncertezhezek nyugott szívvel, miközben a fiam elveszítette az anyját. Miközben elveszítettem a feleségemet.

-Nálunk mindig lesz helyetek, fiam.-tárta szélesre az ajtót Zille mellett. Szinte teljesen elfelejtettem, hogy ő is ott van.

-De nem zavarunk?- húztam el a számat. Anyámat ismerve boldog, boldogtalan meg lett hívva a virrasztásta, nem akartam lábatlankodni.

-Sosem zavarsz. Főleg, hogy 15 éve nem láttalak. Dávid a te barátod is volt, itt a helyetek.- nézett rám szúrós szemekkel.
Annyi szemrehányás volt a tekintetében, hogy éreztem, ahogy forróság önti el az arcom.

-Gyere fiam!- léptem vissza az autóhoz, és kitessékeltem a megilletődött Milánt.

-Csókolom.- köszönt anyámnak halkan. Nem tudta, hogy viszonyuljon egy olyan nőhöz aki elvileg a nagymamája, de soha életében nem látta.

-Ne csókolomozz nekem, Milán az isten szerelmére!- ölelte őt szorosan magához. Láttam, hogy elerednek a könnyei.

Milán beletörődve hagyta, hogy anyám kiszorítsa belőle a szuszt, majd beléptünk a házba.

Tényleg regtegeten voltak. Sok ismerős, egy másik életből.

-Gyertek a konyhába, csinálok nektek teát.- terelgetett minket anyám. Ahogy beléptem a szobába, mosolyogva vettem tudomásul, hogy semmi nem változott. A falak még mindig halványsárgák voltak, pont ahogy apám lefestette őket még a születésem előtt.

-Mi ez a buli?- pislogott Milán a tömegre, akik az étkezőben gyűltek össze.

-Ez nem buli, kincsem. Ez virrasztás.- simította meg anyám a vállát.

-Ki halt meg?

-Egy régi barátom. De már 10 éve.- sóhajtottam. Az emlékeim folytogatni kezdtek. Nem telt el úgy nap, hogy ne hiányzott volna. De már nincs eséllyem, hogy ébren tartsam az emlékeinket. Kezdenek elhalványulni.

-Gyertek a teraszra, beszélgessünk kicsit.- nézett rám anyám. Hiába tudta, hogy egy rossz dolog miatt vagyunk most itt, nem akarta elrejteni, hogy mennyire örült nekünk.

-Szóval, ki volt ez a férfi?- nézett rám szürke szemeivel a kisfiam, kezében egy bögre mentás teát szorongatva. Kezdett lehűlni a levegő, feljöttek az első csillagok. Anyám pokrócot terített ránk, majd helyet foglalt a hintaszékben.

-Dávid 5 évvel volt idősebb nálam. Sosem volt a metorom, de mindig bíztatott, hogy érjem el az álmaimat. Miután összevesztem mindenkivel, vele is megszakítottam a kapcsolatot. Aztán mikor megtudtam, hogy elvesztettem, összetörtem. Hatalmas árat fizettem a makacsságomért.- mondtam ki szomorúan. Aria elvette az eszemet. A családomat. Az életemet. Csak ő maradt nekem és Milán. De most ezt is tönkretette.

-Sosem kértem tőle bocsánatot. Nincs esélyem többé vele lenni. Nem csinálhatjuk a dolgokat, amiket mindig együtt csináltunk. Szeretném már elengedni, de minden nap hiányzik.- éreztem, hogy patakokban folynak le a könnyeim. Anyám némán hallgatta a beszélgetésünket.

-És ez mind anya miatt történt?- hallottam a hangjában a felháborodást. Bólintottam. Aria egész életében csak káoszt teremtett. Egyetlen egy jó dologot tett: megszülte Milánt. Ezért örökké hálás leszek.

-Ne mondj neki ilyeneket Ati. Hiába van meg a véleményem arról a nőről, mégiscsak a fiad anyja. Nélküle nem lenne itt.- nézett büszkén az unokájára. Tudtam, hogy szeretni fogja. Milán kicsit sem hasonlít Ariára. A mi vérünk volt. Az apja fia.

-Dávid nem haragudott rád, kincsem. Aggódott érted. Mikor meghalt már öt éve nem hallottunk rólad semmit.

-Ez az én hibám. Jelentkeznem kellett volna. Nem lett volna szabad titeket kizárni az életemből. Milán így sosem ismerhette meg őt.- teljesen szétestem. Az elmúlt 15 évem rossz döntései bárdként lebegtek a fejem fölött.

-Várj itt.- állt fel anyám, majd bement a házba.

-Apu, ne ostorozd magad. Mindenki hibázik.- ránéztem a csodálatos fiamra. Semmiben nem voltam biztos soha életemben, csak benne. Ő és a koncertek voltam azok, amik az elmúlt években életben tartottak.

-Tessék.- jött vissza anyám egy borítékkal a kezében.

-Ez meg?- csodálkoztam.

-Mikor megtudta, hogy már csak pár hónapja van hátra, megírta ezt neked. Tudta, hogy egyszer észhez térsz és mardosni fog a bűntudat. Ismert téged, mint a rossz pénzt.- a kezembe nyomta a levelet, majd intett a fiamnak.- Gyere be, bemutatlak Zillének. Hagyjuk apádat egy kicsit szenvedni. Vannak olyan harcok, amiket egyedül kell megvívnia az embernek.

Bementek. Egyedül hagytam a kétségeimmel, és egy borítékkal, ami 10 éve lezárva hevert anyám fiókjában.

Nagyot sóhajtottam. Itt az ideje túlesni rajta.

Remegő kézzel bontottam ki a levelet, a papír megvágta az ujjamat. Hagytam, hogy a vér és a könnyeim eláztassák a lapot.

Kedves Attila!
5 év huh? Gyorsan repül az idő. Nem is tudom mit írhatnék. Rettenetesen hiányzol. Nem tudom mikor fogod ezt elolvasni, de pár dolgot tisztáznunk kell. Sosem tudnék rád haragudni. Olyan vagy nekem, mint a kisöcsém. Az én rettenetesen keményfejú, okos, tehetséges és csodálatos kisöcsém. Nem sok időm van már hátra, amit valószínűleg te nem tudsz. Itt kéne lenned, haver. Ezt nem magam miatt mondom. Én már nagy fiú vagyok, elviselem amit el kell. De anyád teljesen össze van törve. Hiányzik neki a fia. Meg szeretné ismerni az unokáját. Milánnak múlt héten volt az 5.ik szülinapja. Mindanyiunknak az eszében volt. Aznap este csak ültünk a nappaliban, némán. Mindenkinek sok mondandója lett volna, de inkább megtartottuk. Fáj, hogy nem vagytok itt. Nem akarom Ariát okolni, de remélem egyszer majd kikerülsz a befolyása alól. Nem tesz neked jót. Nem hozzád való, és ezt te is tudod. Sajnálom, hogy így döntöttél. Szeretném neked személyesen is elmondani ezeket, de félek, hogy már nem lesz rá alkalmam. Jövő héten kezdik a kezelést. Anyám és a húgom bizakodva állnak hozzá, de én tudom, hogy nincs sok esélyem. Túl sok az áttét. Már túl késő. Küzdök amíg kell, de mindenre fel kell készülni. Fáj, hogy nem ismerhetem meg a fiadat. Biztos klassz srác, hisz te vagy az apja. Ha már csak fele olyan jó fej mint te, nyert ügyed van. Ha ezt olvasod, valószínűleg már megjött az eszed. Kitudja mennyi idő telt el. 2 év? 5? 10? Fogalmam sincs. De itt az ideje, hogy végre békét találj az elmédben. Senki sem haragszik rád. Ariára haragudtunk, de elfogadtuk a döntésedet. Kérlek, ne hibáztasd magad! Tudom, milyen vagy. Tudom, hogy most gyötör a bűntudat. De erősnek kell lenned!
Szeretek, drága kisöcsém.
Ezt sose feledd el!
Légy jó. Vigyázz anyádra, vigyázz a fiadra. Szükségük van rád! Zillével biztos jó barátok lesznek.
Legjobb barátod: Dávid.

Allig kaptam levegőt. Dávid mindig tudta, mikor mit kell mondani.

Bementem a házba, átvágtam a tömegen. Milán, anya és Zille a konyhában ültek, mikor beléptem. Odaléptem az én egyetlen drága édesanyámhoz és olyan szorosan öleltem át anyámat, hogy elejtette a tálat ami a kezében volt. Azután csak zokogtam. Némán. Éreztem, hogy az ő válla is megrázkódik. Percekig csak öleltük egymást.

-Köszönöm.- suttogtam, mikor elengedtem. Nem mondott semmit, de nem is kellett. A szemében lévő szeretet elárult mindent.

Ránéztem a fiamra, aki buzgón magyarárázott valamit Zillének.

Jó helyen voltunk. Jó helyen voltam. Most már tudom.

A kismadár az égen eddig nem találta az utat haza.

De most végre valahára, 15 év után megérkezett.

Otthon voltunk.