Hanna megint felkelt az éjszaka. Mikor meghallottam a sírását egyből kipattant a szemem.

-Hol a mami?- nézett rám lebiggyesztett szájjal, miközben felfogtam őt. Hatalmasat sóhajtottam. Hogy mondjam meg a 3 éves lányunknak, hogy a szülei házassága haldoklik? Karmen 4 napja az annyánál van. Látni sem akar.

Össze kell szendem magam. Hanna nem láthatja, hogy szét vagyok esve.

-A mami ma nem jött haza.

-A mami mostanában sosincs itt.- kezdett el pityeregni. Megszakadt a szívem.- Már nem szeret minket?- kérdezte a kislányom szipogva.

-Anyukád mindennél jobban szeret téged, prücsök.- böktem meg az orrát, mire egy apró mosoly jelent meg az arcán.

-Akkor téged nem szeret?

-Ez bonyolult manó.- napok óta nem aludtam. A fáradság kezdett kiütközni rajtam, de nem hagyhattam cserben a kislányomat. Ő volt az életem értelme. Mikor megtudtam, hogy Karmen terhes, bevallom rettenetesen megijedtem. De mikor először a karomban tartottam Hannát, minden megválltozott.

-Mostanában mindenki olyan szomorú. Még Desh bácsi se viccelődik annyit.

-Mindenkinek nehéz ez az időszak. De minden rendben lesz.

-Te szereted anyát?- nézett rám nagy szürke szemeivel, s hirtelen mintha Karment láttam volna. Annyira hasonlítottak, hogy az már szinte fájt.

Őszinte akartam lenni. Nem fogok hazudni a saját lányomnak.

-Már csak azon gondolkodok végre mikor kelek fel, hogy csalódottan jöjjek rá, még mindig szeretem. De a mami lehet, hogy már másképp gondolja.- éreztem, hogy könnyek lepik el a szemem.

Hanna nem mondott semmit, csak óvatosan átölelte a nyakamat. Így aludtunk el, egymást átölelve, a gyerekszobában, Hanna ágyán.

Reggel telefon csörgésre ébredtem. Komótosan kimásztam az ágyból, ahol szinte allig fértem el. Óvatosan betakartam Hannát, majd vigyázva, nehogy felébresszem adtam egy puszit a homlokára. Bezártam a gyerekszoba ajtót, majd a telefonnal a kezembe elimdultam a konyhába.

-Igen?- vettem fel álmosan, és közben elindítottam a kávéfőzőt. Újabb nap Karmen nélkül.

-Haver, ugye nem felejtetted el?- kezdte a legjobb barátom köszönés nélkül.

-Mit is?- ásítottam. Totálisan nem voltam képben az életemmel jelenleg. Minden gondolatom az elbaszott házasságom körül forgott.

-Hahóó! Föld hívja Atit! Két óra múlva interjú a rádióban! Szedd össze magad, haver.- ciccegett Desh.

-Az ma van?- kérdeztem kétségbeesettem.

-Bizony ma! Tesó, ne már. Szét vagy esve.

-Csodálkozol?

-Nem. De az élet nem áll meg. Tenned kell a dolgod. Néha úgy érzem tényleg elvette az eszedet. De el kell felejtened.

-Nem akarom elfelejteni. Nem adhatom fel csak így.

-Jó ember vagy Ati. Remélem ezt Karmen is belátja. Fél óra múlva ott vagyok érted.- rakta le a telefont. Sóhajtva nekidőltem a konyhapultnak. Desh sose hagyta, hogy túl méllyre merüljek az önsajnálatban, amit nagyon értékeltem.

-Hanna kincsem, öltözz fel, jelenésűnk van!- kiálltottam el magam.

-Magaddal viszel?- sikkantotta boldogan a kislányom és kiszaladt a szobájából. Amikor odaért hozzám átölelte a lábamat és boldogan nézett a szemembe. Hiába fog szétesni az életem, az én kis hercegnőm mindig ott lesz nekem. Bármi történjen is, Hannára mindig számíthattam. Hiába volt még csak 3 éves, értelmesebb volt mint sok felnőtt akit ismertem. Érte megéri minden nap felkelnem. Olyan kapcsolat volt közöttünk kezdettől fogva, ami széttéphetetlen.

-Gyere prücsök, segítek!- fogtam meg a kezét, ő pedig boldogan ugrálva bevezetett a szobájába.

-Mielőtt belevágnánk, meg kell jegyeznem, hogy tündéri kislányod van!- kedzte Bence a Petőfi rádió műsorvezetője. Hanna az ablak túloldalán büszkén kihúzta magát.

-Mennyi idős?

-Most volt 3 éves nemrég.- válaszoltam mosolyogva.

-Gratulálok, nagyszerű kiskölyök. Büszke lehetsz rá.

-Az is vagyok.- nevettem.

-Az anyjával mi a helyzet?- egyből bele a közepébe. Tudtam, hogy most a magánéletemet fogják boncolgatni, mégis megremegett a kezem. Hatalmasat sóhajtottam, mielőtt belekezdtem a mondandómba.

-Én már csak ülök a fűben és csak várom a csodát. Szürkébb az ég is mikor nem gondolok rá. Hiányzik. Nem így kellett volna ennek történnie.

-Pontosan mi romlott el kettőtök között?

-Nehéz lenne megmondani. Tudtam jól a végét, de így is belementem. Teljesen mások vagyunk. Ő a tűz, én a jég, de csak vele lehetnék. Nekem nem kéne senki más.

-Kinek a hibája, hogy ez így alakult?- kérdezte Bence felhúzott szemöldökkel.

-Nem tudnám ez egyikünkre se fogni. Ketten rontottuk el. Én is hibáztam és ő is. Ez mind a kettőnk sara.

-Évek óta együtt éltek már, de most arról cikkezik minden újság, hogy Karmen elköltözött. Milyen érzés egyedül lenni?

-Üres a ház. Nem látom a határt. De hiszem még, hogy hazatalál. Szeretem őt. Semmi nem válltozott.- mondtam halkan. Nem gondoltam volna, hogy ennyire őszinte leszek, de ki kell valahogy adnom magamból az érzéseimet.

-Tényleg sajnálom, Attila. Kívánom, hogy minden rendben legyen.- ezután már a zenémre terelődött a szó. Nem tudtam 100%-ban ott lenni. Minduntalan a gyönyörű feleségemen járt az eszem.

Észre sem vettem, és már vége is volt. Mikor kiléptem a stúdiószobábóp Desh és Hanna is szomorúan nézett rám.

-Szépeket mondtál anyuról.- pislogott rám a kislányom meghatottan.

-Ez csak természetes, prücsök.- simogattam meg a fejét.

-Bocsi nem akarom megtörni a családi pillanatot, de Karmen kb. 10x hívott.- húzta el a száját Desh és felém nyújtotta a telefont.

Megremegett a gyomrom.

Miközben visszahívtam éreztem, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni.

-Ati?- Karmen hangja fátyolos volt.

-Igen, kics... Karmen?- köszörültem meg a torkom. Nem tudtam, hogy szólljak hozzá. Nem voltunk olyan kapcsolatban, hogy becézgessem.

-Tudunk valahol találkozni?- suttogta.

-10 perc és nálad vagyok.- mondtam, majd leraktam a telefont.

-Tudnál rá vigyázni?- bólintottam Hanna felé, aki időközben már a rádiósakat szórakoztatta.

-Persze, menj csak. Hazaviszem. Otthon várunk.- veregette meg Desh a vállam.

Elindultam kifelé. Ránéztem a kislányomra, akit éppen most emelt fel Desh a magasba és a sikítozása betöltötte az egész termet.

-Ati, ne cseszd el még jobban!- intett egy utolsót, és szigorúan nézett a azemembe.

-Hová mész apa?

-Hazahozom anyát.

-Szia, Kar!- mosolyogtam rá a feleségemre, amikor beszállt a kocsimba.

Láttam rajta, mennyire zavarban van.

-Csak én vagyok, Mi amor, nem kell aggódnod.- mondtam ki sóhajtva.
Ennek nem így kellene lennie. Nem kéne úgy viselkednünk egymással mint 2 idegen.

-Hallottam az interjút Ati.- nézett méllyen a szemembe. Nem szóltam semmit. Vártam, hogy folytassa. Türelmes voltam.

-Ez egy másik dimenzió. Már rég eltemettek. Köztünk vége van.- mondta ki akadozva. Tudtam, hogy ezt fogja mondani, de valami nem hagyott nyugodni.

-Akkor miért ég a tűz még mindig a szemedben Karmen?- leheltem finoman. Nem fogom őt elengedni.

-Már nem is látom hogy honnan is kezdtem. A számba nem rágod hogy kiből kivé lettem. Abban igazad volt, hogy hibáztunk. De vannak olyan hibák amiket nem lehet helyrehozni.- nem láttam könnyeket a szemében. Karmen sosem sírt. Erős nő volt. Az én erős feleségem.

-Tudom, hogy megcsaltál.- mondtam ki sóhajtva. Senki sem mondta el nekem, de valahol éreztem, hogy ez történt.

-Tessék?- sipította meglepetten, de a szavába vágtam.

-Hát állj meg nézz hátra mi nem vagyunk szentek. De lehetünk még kettőből egyek. Megbocsájtok neked.

-Atilla, nem csaltalak meg. Hova gondolsz? Úr isten.- temette arcát a kezei közé. Teljesen összezavarodtam.

-Mi van? Akkor mi... miért akarod eldobni ami kettőnk között van?

-Mert nem akarok egy énekes felesége lenni, aki folyton úton van. Nem akarok egy olyan életet, ahol a férjemet havonta látom. De nem kérhetem, hogy add fel az álmaidat miattam.

-Nekem te vagy az álmom Karmen. Te és Hanna.- fogtam meg a kezét.- A szívem csak érted lángol. Nekem ez az egész nem ér semmit, ha ti nem vagytok velem.

-Képes lennél feladni a zenélést?- suttogta Karmen elgyötörten. Tudom, hogy soha nem kérné ezt tőlem. Ha valami volt és valaki bántott, mindig ott állt mellettem. Hitt bennem.

-Bármire képes lennék érted, mi amor.- fogtam meg az arcát, majd lassan megcsókoltam. Ahogy belesimult az érintésembe, sok idő óta először éreztem, hogy minden rendben lesz.