Nem is emlékszem, mikor volt rajtam utoljára az öltönyöm. A szekrémyen legalljából kellett előkaparnom. Miközben magamra rángattam a fekete ruhadarabokat a gondolataim minduntalan száguldottak. Nem hiszem el, hogy ez történt. Magamat hibáztattam. Kurvára ott kellett volna lennem mellette. Most már késő. Elvesztettem. A világ sokkal rosszabb hely lesz nélküle.

-Kész vagy, bogaram?- anyám óvatosan nyitta ki az ajtót, mintha tartana tőlem. Nem tagadom, az elmúlt napokban tomboltam. De senki sem hibáztatott.

-Anya... nekem ez nem megy.-ültem le az ágyam szélére megtörten.

-Tudom, hogy nehéz, de erősnek kell lenned., Attila.-ült le mellém,  hangja határozottam csengett.- Te egy harcos vagy. Túl leszel ezen. Itt vagyok veled.-suttogta, majd átkarolta a vállamat. Nem tehek róla, de szavai hallatán kicsordultak a könnyeim. Némán sírtam az anyukám karjai között, mint egy gyerek. De az is voltam. Csak egy gyerek, aki elveszítette az egyik legfontosabb személyt az életéből.

-Fogalmam sincs, miért hagytam magára.- vallottam be suttogva. A bűntudat olyan szinten marta a torkomat, hogy allig kaptam levegőt.

-Nem hibáztathatod magad. Meg voltál ijedve.

-Látom az arcát az álmaimban, anya. Tegnap éjjel bocsánatot kértem tőle. Újra és újra. De nem mondott egy szót sem. Itt hagyott ezen a világon, egyedül, ahol az idő csak telik. Nélküle.

-Kincsem!-fogta meg a vállamat erősen, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.- Nem tehettél volna semmit. Rajta már senki sem tudott segíteni.- az eszemmel tudtam, hogy igaza van. Felfogtam, hogy függő volt. De a lelkemen seb tátongott. Talán, ha ott lettem volna mellette... talán máshogy alakult volna. De ellökött magától. Nem tehettem érte semmit.

-Na induljunk, mert el fogunk késni.- kapta el a kezemet, és óvatosan felhúzott az ágyról. Hálás voltam neki, hogy támogatott.
Sosem szerette, hogy Miklóssal barátkozom. Túl idős volt és túl vad. De mindennek a végén, mégiscsak itt van mellettem és segít ázvészelni életem talán egyik legnehezebb időszakát. Ilyen volt az én anyukám. Egy angyal.
-Kész vagy?

-Nem. De muszáj.-mondtam, miközben remegő kézzel bezártam a lakásom ajtaját.

-Csak legyen vége. Essünk túl rajta.

A sírok között lépkedve még erősebb volt a fájdalom. Sosem voltam még temetésen. És az, hogy pont a legjobb barátomé az első kurvára nem segített a helyzetemen. A megmagyarázhatatlan érzés ami átjárta a testemet, szinte ledermesztett.

Fájdalom.

Veszteség.

Halál.

Nem voltak sokan. Hiába vette őt körül az elmúlt években millió barát, haver... most szinte az egész hely kihalt volt.

Ennyi marad belőlünk. Pár "rip" facebook poszt és egy maréknyi ember. Akiket tényleg érdekelsz. Vagy nem volt jobb dolguk és eljöttek.

Szánalmas.

A szertartás pár percen belül el fog kezdődni. Végignéztem a jelenlévőkön. Miklós családja. Az apukája hangosan zokogott, a kishúga a kezébe csimpaszkodott. Melette állt az édesannyja: némán szemlélte az eseményeket. Nem sírt. De a szemében lévő tengernyi fájdalom mindent elmondott. Az öccse és a nagymamája pár lépésre álltak tőlük. Az öreglány mindig is elítélte Miklóst és azt ahogyan élt. Most mégis itt volt, és mikor senki sem figyelt gyorsan megtörölte a könnyes szemét.

Unokatestvérek, távolabbi rokonok, munkatársak, sulis barátok... mindenki némán várta, hogy a fiú akit ismertek és szerettek örök nyugovóra térjen.

A tömegtől távolabb pedig ott állt kezében egy kisfiúval...

-Még mielőtt elkezdeném a szertartást, szeretném ha Sára szólna pár szót az elhúnytról.- töprengésemet a pap szakította félbe.
Mindenki egy emberként fordult Sára felé, aki remegő lábakkal, lassan botorkált a koporsó felé. Útközben a kis Zalánt a nagymama kezébe adta. A fiú nem érette mi történik, lebiggyesztett szájjal nyújtotta apró kezeit az anyja felé.

-Mindjárt jövök kincsem.-suttogta Sára, de a síri csendben minden egyes szavát lehetett hallani.

-Miklós egy... rendkívüli férfi volt.-kezdte akadozva. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul.- Az, hogy ilyen hirtelen és ilyen fiatalon...- nem bírta tovább. Nem bírta kimondani a szavakat, amikkel az elhúnyt szerelme előtt akarta leróni a tiszeletét.
Úgy éreztem segítenen kell neki. Lassan vágtam át az emberek között, akik a síró özvegyet figyelték. Senki nem foglalkozott velem. Mikor Sára mellé értem a vállára tettem a kezem.

-Attila...-mondta elkeseredettem, majd hirtelen belém kapaszkodott. Teljes súlyával rám nehezedett, de nem bántam. A karjaim közé zártam, és próbáltam a támasza lenni. Testileg és lelkileg.

Muszáj volt mondanom valamit, de készen álltam rá.

-Nem tudom hányan ismernek, a nevem Attila. Miklós legjobb barátja voltam.-kezdtem halkan.- Sok mindent el lehetne mondani róla, jót és talán rosszat is. De ő volt az egyik legfontosabb ember az életemben. Mindig azt mondta nekem, hogy küzdjek. Hogy ne engedjem, hogy ez a hazug világ tönkretegyen. Hihetetlen, hogy pont a saját tanácsát nem fogadta meg. Bevallom, szörnyen dühös vagyok rá. Megvolt szinte mindene. Egy szerető család.- mutattam a szülei és a testvérei irányába, mire az anyukája a szemembe nézve bólintott. Láttam, hogy büszke rám, amiért kimondom a szavakat, amik mindannyiukban benne maradtak.- Egy csodálatos feleség és egy kisbaba. De Miklós beteg volt. Egy függő, aki a drogokat választotta az élet helyett. Nem vagyok önző, tudom, hogy a hiánya nem nekem fog fájni a legjobban. Hiszen van egy fia, aki apa nélkül fog felnőni. De nekem is szörnyen fog hiányozni. Miklós volt az, aki mindig hitt bennem. Megmenthettem volna ha elég erős vagyok? Magamat kéne hibáztatnom? Körbe körbe csak ez megy a fejemben. Nehéz megmondani mit is érzek pontosan. Nem lesz egyszerű elengedni. De már elment.- mondtam ki nehezen. Sára úgy kapaszkodott belém, mintha én lennék a horgony, aki megtartja őt az érzelmek viharában.
De nekem is szükségem volt rá. Valamit még mondanom kellett, mert többet érdemelt. Mert több is volt benne.- Ő volt az első ember, akinek megmutattam a zenéimet. Tisztán emlékszem a reakciójára. Azt mondta, hogy ha ezt nem mutatom meg egy producernek szétrúgja a seggemet. Én nem hittem a sikeremben, de ő igen. És 3 hét múlva lesz életem első koncertje. A támgoatása nélkül nem tartanék most itt. Mindenkiért sokat tett, szóval szeretném, ha most így emlékeznénk rá. Tisztelettel és szerettettel.-mondtam egyre hangosabban. Ahogy lepillantottam Sárára láttam, hogy meg mindig sír. De most a fájdalom mellett más is volt a szemében. Megnyugvás.

-Köszönöm.-suttogta szomorúan.
Életem legnehezebb pillanata volt kiállni oda mindenki elé, és kiönteni a szívemet. De megtettem, Miklósért.

Mire véget ért a temetés egyfajta nyugalom telepedett mindenkire.

-Ati, egy szóra!- Miklós anyukája lépett mellém, én pedig óvatosan elengedten Sárát, akit az egész temetés alatt szorosan tartottam.

-Köszönöm, fiam. Gyönyörű beszéd volt.-mondta mélyen a szemeb nézve.- Megtennél nekem valamit?-kérdezte megtörten.

-Bármit.

-Vigyázz rájuk. Miklós is ezt kérné tőled, abban biztos vagyok.- bökött a fejével Sára és a karjaiban édesen szunyókáló Zalán felé.-Szükségük lesz rád.

-Ezt kérned sem kell.-mosolyodtam el szomorúan.

10 év múlva

-Apa, anyát miért nem hoztuk?- tudtam, hogy ez a beszélgetés nehéz lesz, de nem volt más választásom. Pont ma van a napja. Ma van 10 éve, hogy a legjobb barátom elment és én még mindig szinte minden nap érzem a hiányát.

-Mesélni szeretnék neked valamit. Ez most csak kettőnkre tartozik.-mondtan komolyan a kisfiam szemébe nézve.

Mikor kiértünk a sírhoz, az ölembe húztam, és megpusziltam a homlokát.

-Ugye tudod, kincsem, hogy nem én vagyok az igazi apukád?- sóhajottam. Egy 10 éves gyerekkel nehéz egy ilyen beszélgetést lefolytatni.

-Ühüm.-bólintott megszeppenve.

-Az apukád pont 10 éve halt meg.-mutattam a sírkő felé. Zalán némán várta, hogy folytassam.- Ő volt a legjobb barátom. Mikor elment, számomra és az anyukád számára is nehéz időszak volt. Ketten maradtuk, próbáltalak titeket támogatni. És egymásba szerettünk. Aztán megszületett Noémi. De nem akarom, hogy ne tudd ki volt az apukád.- vártam, hogy a kisfiam felfogja aszavaim súlyát. Sosem beszélgettünk még erről. Persze tudta, hogy valaha volt egy apja, hogy nem én vagyok a vérszerinti szülője, de kiskorától kezdve én voltam ott neki. A saját apukája csak egy ismeretlen férfi volt számára, aki valamikor régen meghalt. De nem akartam, hogy így legyen. Minél több emleket át akartam neki adni.

-Milyen  ember volt?- kérdezte elgondolkodva.

-Rendkívüli. Okos, és nagyon szerette az anyukádat. Téged is szeretett, és biztos vagyok benne, hogy most is te lennél a szeme fénye.- borzoltam meg a szőke haját. Hiába nem volt az én saját fiam, mindig is gyermekemként szerettem.

-De ugye ezek után is hívhatlak apámak?- nézett rám ijedten.

-Persze pajti. Én vagyok az apukád. Szeretlek, ugyanannyira mint ahogy a húgodat is szeretem. Egy család vagyunk.

-Apa?

-Igen?

-Biztos vagyok benne, hogy ő egy jó ember volt. Te és a mami is szerettétek őt. De azért örülök, hogy te vagy az apukám.-mondta komolyan, majd szorosan hozzám bújt.

-Én is örülök neki, pajti.