Pontosan emlékszem minden mozzanatra, ami akkor történt.

Tél volt. Anya nem akart kiengedni játszani. Morcos voltam. Az ablakból figyeltem a többi gyereket, ahogy vidáman szánkóztak a befagyott úton.

Johnny is ott volt. A legjobb gyerekkori barátom. Ő már nem emlékszik arra a napra. Se semelyikre ami azóta eltelt. De én igen.

Egy nagy piros autó fordult be az utcába. Megcsúszott a kereke. Mindenki sikított. Pontosan emlékszem Johnny arcára mielőtt az autó nekiment volna. Meglepődött volt és nagyon ijedt. Tudta, hogy meg fog halni.

Mindenki tudta.Johnny a járda mellett állt. Nem sikított. Így ment el. Némán. A szemem előtt lett angyal. Nem tudtam neki segíteni.

Senki sem tudott. Onnantól kezdve minden és mindenki más volt. Csendesebb, szürkébb. 9 év telt el azóta, de még mindig úgy emlékszek arra a napra, mintha csak tegnap lett volna.

Igazából senkit sem érdekelt, milyen érzés. Hogy milyen érzés látni, hogy a legjobb barátod meghal. Nem is tudhatják milyen érzés, igazam van? De nem is nagyon érdekel. A fájdalom amit érzek csak az enyém. Nem segíthet senki cipelni ezt a terhet.

Emlékszem sokáig bámultak. A suliban. Az utcán. Én voltam az a fura youtuber, akinek meghalt a barátja.

Sutyorogtak a hátam mögött. Nem értettem miért néznek úgy mintha a legjobb barátom sosem halt volna meg. Láttam a vérét. Láttam a mentőket. A rendőröket. A zokogó anyját.

Mintha egy végtelen körförgásba kerültem volna.

Persze nekem csak a legjobb barátom volt. Nem a kisfiam, nem a testvérem. De attól még ugyanúgy fáj. Nem múlt el úgy nap az elmúlt 9 évben, hogy ne gondoltam volna rá. De az élet megy tovább, nélküle is. Ehhez hozzá kellett szoknom.

-Mi az isten?- keltem fel egy hirtelen dudálásra az éjszaka közepén. Még nem szoktam hozzá, hogy egyedül lakom. Mikor felkapcsoltam a villanyt, hirtelen majdnem szívbajt kaptam.

Egy alak tornyosult az ágyam felé. Szinte már nem is tűnt valódinak.

-Nincs pénzem.- mondtam ki az első dolgot ami így félálomban eszembe jutott.

A fiú elmosolyodott.

-Még szerencse Ati, hogy nem vagyok betörő.- mondta barátságosan.

Megtöröltem a szemem. Valahonnan ismerős volt nekem. Homokszőke haj, nagy orr, barna szemek. Zöld kapucnis felsőt viselt, és egy egyszerű farmert.

-Ne néz már úgy mint aki szellemet lát!- nevetett fel, majd suttogva folytatta.- Nem mintha amúgy nem az lennék. De no para, nem akarom kiszívni a lelked vagy ilyesmi. Csak végre úgy akarom érezni magam, mint egy normális ember. Mintha több lennék mint egy szellem.- mondta komoran, nekem pedig tátva maradt a szám.

-Johnny?- szinte csak suttogni mertem. Ez nem lehet a valóság.

-Nyugodtan csípd meg magad haver, ez nem egy rossz álom.- ült le az ágyamra, én pedig csak bámultam.

-De... hogy? Mi? Miért vagy itt?- nem tudtam hol kezdjem. Annyi minden volt, amit mesélni szerettem volna! Kérdésekkel akartam elárasztani, de minden szó a torkomon akadt.

-Figyelj haver... nem fogok hazudni. Engedélyt kellett kérnem, hogy beszélhessek veled. Egy órát kaptam, de ezt is nehéz volt elintézni. Ott fent nem igazán örülnek, ha beleszólunk a lentiek dolgaiba. De úgy éreztem nincs más választásom.- sóhajtotta gondterhelten.

-Szóval gondolom most adtad el értem a lelked.- nevettem fel. Fogalmam sem volt miért akart velem annyira beszélni. Nem haldoklom meg semmi ilyesmi. Tök jól megvagyok.

-Szóval mi hozott ide, pont hozzám?- kérdeztem őszinte kíváncsisággal.

-Látom mit művelsz Ati. Mindent látok.

-De hát nem csináltam semmit!- tártam szét a karom értetlenül.

-Hát pont ez az! Annyira unalmas az életed, hogy bealszom rajta! Ne már haver! Elpocsékolsz minden lehetőséget! Ez annyira fáj, mivel nekem sose... na mindegy. Nem én vagyok a lényeg. Hanem te. Ébredj fel Ati! Élj egy kicsit!- az utolsó szavakat szinte már a képembe ordította.

-De hát én élek!- mondtam bambán. Mellbevágott, hogy csak ezért jött el hozzám. Nem is vagyok unalmas!

-Mikor voltál utoljára buliban? Mikor csókolóztál utoljára? Baszki még a lányok közelébe se mész, ember! Na meg ott az a srác. Desh. Múltkor találkoztatok a kiadóban. Tök jó fej volt veled, te meg leráztad.

-Nem akarok vele közös számot.- ráztam neg ingerülten a fejem. Az a Desh gyerek az agyamra ment. Mindig próbált velem jópofizni. Rühelltem őt.

-Egyenesen a szemedbe nézek, és egy magányos fiút látok. Nincsenek barátaid, se szerelmed. Semmi. A legtöbbet anyukáddal beszélsz. 19 vagy az istenért! Élned kéne! Ki kéne használnod mindent, amit én már sose fogok.

-Baromságokat beszélsz.- ráztam meg ingerülten a fejemet. Nincs joga ilyeneket mondani. És tudtam mit fog következőnek felhozni. A kezem elkezdett remegni, de sajnos egy szellemet nem tudsz leállítani.

-Na és Emília?

-Őt hagyd ki ebből.

-"Édesem, tarts erősen, mert nem akarlak elengedni."- idézte a szavakat, amiket Emi mondott nekem majdnem fél éve. De én kizártam őt. Nem akartam szerelmes lenni. Nem ment.

-Túlságosan leegyszerűsíted a helyzetet.- morogtam.

-Szereted őt Ati. Ő is szeret téged. Ez pont ilyen egyszerű.

-Nem Johnny. Nem az. Semmit nem tudsz. Híres vagyok. Emi es Desh is csak ezt látják bennem. Semmi többet.- ezt még sosem mondtam ki senkinek. Összetörtem az ablakokat, bezártam az ajtókat. Hozzám senki sem kerülhet közel.

-Paranoiás lettél. Követtelek, bárhová mentél. És nem tetszik amit látok. Elrontasz mindent.- suttogta szomorúan.

-Nincs jogod azt akarni, hogy a te életedet éljem, mert neked már nincs rá lehetőséged!- mondtam ki durván, amit egyből meg is bántam. Nem akartam őt bántani, de olyan dolgokról beszélt, amik kurvára fájtak.

-Sértegethetsz nyugodtan. Halott vagyok. Nekem már mindegy. De neked még nem. Csak segíteni akarok.- mosolyodott el halványan.

-Mennem kell. Gondolkozz azon amit mondtam.- állt fel hirtelen, majd mire kettőt pisloghattam volna már ott sem volt.

Ottmaradtam az ütrs lakásban. Egyedül. Tele frusztrációval és sok kérdéssel. Mi jogon szól bele a halott legjobb barátom az életembe? Nekem így jó. Nem kell senki ahhoz, hogy boldog legyek. Elértem amit akartam. Egyedül.

-Hazugság.-hangzott a fejemben.

-Nem az.- mondtam ki hangosan.

-Sosem leszel elég a szeretetre, mert egy hazug vagy. Magadnak hazudsz Ati.- hallottam ismét Johnny hangját a fejemben.

-Tűnnyj már el!- ordítottam kétségbeesetten, majd a falhoz vágtam az éjjeli lámpámat.

-Csak hagyj békén.- gördült le egy könnycsepp az arcomon. Ez túl sok volt. Inkább lefeküdtem az ágyamba, és összegörnyedve vártam, hogy holnap legyen, és kiderüljön, hogy az egész csak egy rossz álom volt. Annak kellett lennie.

Reggel mikor kinyitottam a szemem egy pillanatra elfelejtettem, hogy mi történt. Egy pillanatig még mindig a régi én-nek éreztem magam. Aztán megláttam egy cetlit a szekrényen. A kézírás girbe-gurba, de jól olvasható volt.

Nem, nem álmodtad. De tartozom egy bocsánattal. Lehet, hogy igazad volt. Lehet, hogy azt akarom, hogy élj egy kicsit helyettem is. Sajnálom. Többet nem szólok bele semmibe.
Ez a két hazudozó meséje. De én neked hazudtam, te pedig magadnak. Gondolkozz ezen. További szép életet.
Jhonny.

Lerogytam az ágyamra, ahogy a sorokat olvastam.

Lehet, hogy igaza van. Nem hazudhatom azt magamnak, hogy mindig jó egyedül. Hogy minden rendben van. Valamin változtatnom kell. Egész életemben azt kívántam, hogy bárcsak még egyszer láthatnám őt. Erre itt volt, én pedig csak azzal foglalkoztam, hogy elhitessem vele azt a baromságot, hogy az életem tökéletesen rendben van. Pedig távolról sem.

Amíg bemetróztam a stúdióba. Johnny szavai jártak a fejemben.

Emi és Desh.

Nem véletlen, hogy pont őket emelte ki. Hiszen ő mindent lát. Tudhat valamit amit én nem. Bíznom kell benne, hogy nem adna rossz tanácsot.

-Szia Desh!- köszöntem idegesen, mikor megláttam őt cigizni a bejáratnál.

-Csá!- mondta unottan, majd vissza is görnyedt a telefonjába. Mondjuk nem csodálkoztam rajta. Mindent megtettem érte, hogy ne akarjon velem beszélni. De most felül kell kerekednem magamon.

-Mi újság?- gyújtottam rá én is egy szál cigire.

-Semmi. Dolgozunk a dalomon. Egyszer csak kész lesz. Csak kéne hozzá egy fasza gitáros.- mondta, de még mindig nem nézett fel a mobiljából.

-Ha akarod szívesen besegítek.- mondtam ki gyorsan, mielőtt még meggondolnám magam.- és ha esetleg egyszer lenne kedved leülhetnénk dumálni, hátha együtt tudnánk írni valami jó kis magyar számot.- tettem hozzá, csak úgy mellékesen, mire végre rám nézett.

-Komolyan beszélsz?- tátotta el a száját.

-Persze.- mosolyogtam rá.

-Te be vagy tépve?- nézett rám elképedve. Még a cigijébe is elfelejtett beleszívni. A hamu lassan gyűlt az egő szál végén, egyre lejebb és lejebb, de Desh csak engem bámult.

-Csak gondoltam, talán érdekel a dolog.- rántottam meg a vállam.- el fog égni a cigid.- tettem hozzá szórakozottan.

-A picsába.- szívott bele egy jó nagyot, majd köhögve kifújta a füstöt.

-Mi történt, hogy hirtelen ennyire érdekellek?- emelte rám barna szemeit.

-Kaptam egy tanácsot egy régi baráttól.- mondtam ki őszintén. - Mennem kell. Majd írok. Délután ráérsz?- kérdeztem, de már közben befelé haladtam a forgóajtón.

-Aha, majd írj!- hallottam a meglepett hangját, mielőtt elindultam a folyosón.

-Egy megvan...- motyogtam, majd előkaptam a mobilom.

Az instára már ezer éve nem mentem fel, de valahol muszáj volt kapcsolatba lépnem Emivel.

Éppen volt kint egy sztorija. Tökeletes.

Ahogy megnyitottam ellát a lélegzetem. Gyönyörű volt. Mindig is annak tartottam. Csak féltem. Nem hittem el, hogy egy ilyen lány észrevenne egy olyan srácot, mint én.

Válasz a történetre: trust me baby, I can lift you higher! ;)

Szinte azonnal vissza is írt.

Emilia_queen: te még élsz?🙃
paulsonati: Mondhatjuk. Mi újság?
Emilia_queen: Jézusom, egy híres ember azt akarja tudni, hogy vagyok. Össze ne szarjam magam.
paulsonati: haha. Ráérsz holnap?
Emilia_queen: Neked? Nem.
paulsonati: 7kor felveszlek.💕
Emilia_queen: Kibírhatatlan vagy. Hiányoztál, te ostoba tök.💚

Elmosolyodtam. Úgy éreztem, Johnny jó tanácsot adott.

-Szivesen haver.- mosolyodott el Jhonny fentről, büszkén nézve a legjobb barátjára.- Csak sikerült.