-Megőrülööök!- csaptam az asztalra elkeseredetten. 4 napja be vagyok zárva. Stúdió. Lemez, tárgyalások, pénzügyek, merch, ügyvédek, menedzserek... totális szívás.

-Fogd be Ati.- mondta Zsombi rutinszerűen. Az elmúlt napokban annyit nyafogtam, hogy már csak egy sima leoltást kapok. Semmi nyugtatás. Ő is tudja, hogy ez egy végtelen tortúra.

-Hozhatok valamit?- Zoé, az épület titkárnője mosolyogva állt meg az ajtóban.

-Egy kötelet.- mondtam behúnyt szemmel.

-2 kávét légyszi, és ne figyelj Mr. Nyafkamanóra. Majd abbahagyja. Vagy nem.- mosolygott rá Zsombor.

-Mi értelme van menő énekesnek lenni, ha egész nap papírokkal szenvedek?

-Üdv a showbizniszben, öcskös.

-Kapd be. Freddie Mercury biztos nem pepecselt szerződésekkel.- fintorogtam.

-Majd ha te is olyan híres leszel mint a Queen, felveszek neked egy embert aki megcsinálja ezt helyetted.- mondta a legjobb barátom vigyorogva.

-Szemét. Nemár Zsombor, péntek van a kurva életbe is! És már este 6!- néztem elkerekedett szemmel az órára. Ilyen nincs.

-Gyorsan megy az idő, ha jól szórakozunk ugye?- kancsintott, én meg lefejeltem az asztalt.

-Most erre mit mondjak? Popsztár, meg a gecim.- morogtam, és aláfirkantottam egy újabb semmitmondó papírt.

-Nem akarlak titeket elkeseríteni, de 3 öltönyös csávó tart erre.- lesett ki a folyosóra Zoé, mire teljesen elszakadt a cérna.

-Na azt már nem! Elég. Úgy érzem, mitha hónapok óta itt lennék. Pedig még csak két órája! Meg fogok őszülni.

-Na jó!- sajnált meg Zsombor.- Tünés innen! Majd én megoldom.

-Komolyan?- csillant fel a szemem.

-Menj innen, mielőtt meglátnak, mert akkor sosem szabadulsz!- hesegetett ki.

Ahogy az ajtóhoz léptem, Zoé megrázta a fejét. Nem engedett kilépni az irodából.

-Baba, akadályozol.- vigyorogtam rá féloldalasan.

-Ne erre gyere! Tuti észrevesznek.

-Akkor merre?- kérdeztem kétségbeesetten. Meg voltam lőve.

-Gyere!- ragadta meg a kezemet, és elhúzott egy másik ajtóhoz.

-Jó szórakozást!- kiáltott utánnunk Zsombor, miközben kiléptünk egy kihalt folyósóra, ahol még sosem jártam.

-És most?- néztem rá kérdőn. Még mindig szorosan fogtam a kezét.

-Most? Futás!- mevetett rám. Ahogy összekulcsolt ujjakkal futottunk az épületben éreztem, hogy elönti a testemet az adrenalin. Olyan helyeken kanyarogtunk, ahol magamban biztos eltévedtem volna, de Zoé tudta merre tartunk. Néha be kellett ugranunk pár üres helységbe, hogy senki se lásson meg minket. Úgy éreztem magam, mintha egy másodosztályú kémfilm szereplői lennénk.

Az igazság az, hogy nem igazán kedveltük egymást Zoéval. Túl hangos volt, túl mű és túl picsás. Tipikusan az a magassarkú-miniszoknya lány. De értékeltem a segítségét.

-Hol vagyunk?- néztem szét, a nagy rohanásban, teljesen elfelejtettem, hogy amúgy gecire nem tudom merre járunk.

-Passz. Én csak szaladtam.- sóhajtotta Zoé gondterhelten.

-Nebassz már, Zoé! Ki akarok innen jutni!- mondtam idegesen.

-Miért engem hibáztasz? Te szalagdáltál össze vissza!- fújtatott rám. Na ez az a tipikus Zoés picsáskodás.

-Jó mindegy. Haladjunk valamerre.- ha vitatkozni fogunk, azzal nem jutunk előbbre.

-Seggfej.- morogta a fogcsikorgatva, de azért követett.

Végre valahára találtam egy ajtót, ami felett az exit felirat szerepelt.
Mikor lenyomtam a kilincset, az ajtó csikorogva kinyílt, mi pedig a parkolóházba jutottunk.

-Jé ott a kocsim.- lepődőtt meg Zoé.

-Neked van jogsid?- lepődtem meg én is. Ez a nap csupa meglepetés, úgy látszik.

-Most mit csodálkozol ezen?- forgatta meg a szemeit.

Miközben a kihalt parkolóban lépkedtünk egymás mellett hatalmasat sóhajtottam.

-Mi lesz veled, Paulstreet?- nézett rám mosolyogva.

-Gyere velem!-mondtam ki hirtelen. Nem tudom mi ütött belém. Talán csak a komor gondolataim okozták. Mert az igazság az, hogy mindig egyedül voltam. De ma nem akartam.

-Komolyan beszélsz?- meresztette rám a szemeit.

-Igen. De ha komolyan velem jössz, és áthajózunk a hét tengeren, akkor nem lehetünk ellenségek. Ennek búcsút kell mondanunk. Képes vagy rá?- néztem a szemébe.

Némán bólintott. Előkapta a kocsikulcsait, majd bevágódott az autóba. Komótosan nyitottam ki az anyósülés ajtaját. Ez érdekes lesz. Némán hajtottunk ki az auljáróból, bele a péntek esti forgalom közepébe.

-Hát nem őrület? Szerintem megcsináltuk. Kijutottunk a pokolból.- dőltem hátra behúnyt szemmel. Kikeszített ez a hét.

-Nem pontosan értem, mi a bajod. Mármint, nem akarok veles veszekedni, de más összetenné a kezét, hogy a helyedben legyen.

-Nem igazán érezheted át ezt. Te nem ilyen fajta életet élsz. De nem is számít. A végén úgyis mind elbukunk nem?- mondtam keserűen. Néha jó lenne itthagyni ezt az egészet. Ez volt az álmom, de ilyenkor azt érzem, hogy ez sok. Nem erre szerződtem. Én csak egy srác vagyok egy gitárral, a többi már csak a körítés.

Lassan kiértünk a városból. Végighajtottunk a 95-ösön, elhagytuk ezt a lyukat.
Nem kérdeztem hova megyünk, Zoé pedig nem mondta. Másfél óra múlva lekanyarodtunk egy kis faluba.

-Hol vagyunk?- forogtam körbe értetlenül.

-Megmutatom neked az én életemet.- mondta, miközben leparkolt egy apró ház elé.

-Zoé!!- egy kislány futott felénk, Zoé pedig nevetve felkapta.

-Szia tökmag!- nyomott egy barackot a fejére.

-Ő kicsoda?- nézett rám nagy kék szemeivel, miközben az ujja már a szájában volt.

-Ő itt Attila.- adta a kezembe, a lány pedig belecsimpaszkodott a nyakamba.

-Szia Attila! Őzike vagyok!- mosolygott rám foghíjas vigyorral.- Te vagy Zoé pasija?- nem tehettem róla, de elfintorodtam, amit Zoé is észrevett.

-Micsoda kedvesség!- csapott hátba.- Nem kismanó, ő nem a pasim.

-Hanem?

-Mondjuk úgy, hogy egy barátom.- nézett rám sóhajtva.

-Zoé kicsim, te vagy az?- egy idős hölgy lépett ki a rozoga faházból. Nehezen járt már, Zoé odaszaladt neki segíteni, hogy le tudjon lépni a verandáról.

-Szia, Mimó. Jól vagy? Bevetted a gyógyszereidet?- kérdezte aggódva, de az idős asszony csak hanyagul legyintett.

-Orvosok... mit tudnak azok?- morogta az orra alatt.

-De mama, muszáj szedned az orvosságokat.- ahogy támogatóan átölelte az öregasszony vállát, valahogy végtelen szomorúság ütött meg. Szívszorító volt őt így látni. Mindenkinek meg van a maga sztorija, gondoltam miközben rámosolyogtam a nénire.

-Hát maga kicsoda?- a nő ráncos arca mosolyra húzódott, és kék szemeit az enyémbe fúrta.

-Attila vagyok!-szorítottam meg a kezét.

-Ahha. Szóval te vagy az az idegesítő fiú, akiről a lányom folyton panaszkodik.- kuncogta el magát. Zoé arca pipacsvörösre válltott.

-Mimó!- temette az arcát a kezei közé.

-Mi van? Én csak azt mondom, amit hallottam.- húzta fel a szemöldökét.

-Maradsz vacsorára, Attila?- inkább utasítás volt mint kérdés, így nem mertem nemet mondani.

Lassan kezdett lemenni a nap. A nyári forróságot felváltotta a kellemes, esti fuvallat.
A hátsó teraszon ülve figyeltem, hogy Zoé Őzikével játszik a kertben. A vacsora isteni volt. A mamája éppen a tányérokat szedte össze, mire odapattantam mellé.

-Hagy segítsek!- mosolyogtam rá, és kivettem a kezéből a piszkos edényeket.

-Köszönöm.- huppant le sóhajtva az egyik rozoga kerti székbe. Látszott rajta, hogy fáradt.

-Nem ilyennek képzelted el, mi?- nézett rám mindenttudóan.

-Micsodát?

-Az unokámat.- elnéztem a távolban nevető két alak felé. Zoé éppen a vállára kapta a kislányt.

-Nem.- vallottam be szégyenkezve.

-Zoé mindig ügyel arra, hogy senki se tudjon róla semmit. Különleges lehetsz, ha elhozott ide.

-Megkérdezhetem hogy mi...?

-Mi történt? Az anyja meghalt a születése után pár hónappal. A lányom jó ember volt. A férjéről ez már nem mondható el. Újranősült. Akkor született meg Őzike. De nagyon sokat ivott, és folyton bántotta a lányokat. És aztán egy reggel a 14 éves Zoé megjelent a kishúgával az ajtóm előtt. Allig volt fél éves a baba. Befogadtam őket. Azóta itt élnek. De én sem leszek már fiatalabb. Zoé 3 munkát vállat el, csak, hogy eltartson minket. Igazi túlélő.- nézett büszkén az unokájára.- Eleinte kételkedtem benne, hogy jó helyük lesz e itt. Őzike nem is az én unokám. De Zoé mindenről gondoksodik. Olyan neki, mint egy anya.- elgondolkozva bámultam a tányért, amit még mindig a kezembe szorongattam. Teljesen félreismertem őt. A picsás máz alatt egy törődő, érett felnőtt nő lapult.

-Na megyek, beveszem a bogyóimat, mielőtt kinyír.- tápászkodott fel komótosan a székből, majd mielőtt belépett volna a házba a vállamra rakta a kezét.

-Ne légy hozzá túl szigorú. Tudom, hogy néha kicsit modortalan, de nehéz élete van.- sóhajtotta, majd mielőtt válaszolhattam volna, el is tűnt.

-Gyerünk Őzike, minjárt 9 óra! Ágyban lenne a helyed.- a kislány nevetbe befutott Mimó után az ajtón, Zoé pedig kifulladva huppant le mellém.

-Fényűzés, csillogás, medencébe öntött pezsgő meg ilyenek.- mondta szarkasztikusan.

-Figyelj...- fordult felém.- Sajálom, ha bunkó voltam. Ez nem rólad szól. Hanem rólam. Csak kicsit irigy voltam rád. Neked valahogy minden összejött. Én pedig nem találom az utat a szabadság felé.

-Figyelj, megértem.- szorítottam meg a kezét.- De az az igaszság, hogy mind annak ellenére amit elértem, még mindig egyedül vagyok. Lehet, hogy ezek csak az én borús gondolataim. De te nagyszerű vagy. Sosem gondoltam volna. Megmutathatnád, hogy legyek jobb ember, mert nem akarom eladni a lelkemet.- nevettem fel.

-Tényleg így gondolod?- nézett rám szomorúan. A tekintetéből tengernyi fájdalmat olvastam ki.

-Figyelj, én nem tudom megtalálni a módját annak, hogy szabaddá tegyelek.- aztán hirtelen beugrott valami.- Hacsak... figyelj!- olyan izgatottság lett úrrá rajtam, hogy allig bírtam magammal.

-Na mi az?- csodálkozva bámult rám. Ez lesz a megoldás!

-Dolgozz nekem!- mondtam ki, méllyen a szemébe nézve.

-Mi?

-Neked jól fizető állás kell, nekem meg valaki, aki intézi a hülye bizniszt. Na?

-Komolyan beszélsz?- tátotta el a száját.

-Halálosan.

-Most mit mondhatnék erre? Köszönöm, Attila.- ölelt magához boldogan.

-Ugyan, semmiség!- temettem az arcom a vállába. Valami megváltozott közöttünk, mikor lassan elendegtük egymást, és az esti félhomályban belenéztem a gyönyörű, karamellszínű szemeibe.