Egy koppanás. Ennyi volt. Azt hittem rosszul hallok. Nem foglalkoztam vele. Lassan ittam tovább a reggeli kihűlt kávémat.

Már elmúlt dél is.

Az a fajta ember lettem, aki panaszkodik az időjárásról és elkergeti a gyerekeket a portájáról. Szánalmas, ha úgy tetszik. Pedig még nem is vagyok 60 éves. Mondjuk lassan már az 50-et taposom. Gyorsan múlnak el felettem az évek.

Még egy koppanás. Erőteljesebb mint az előző. Felmordultam. Ez csak is az ajtó lehet. Ki a bánat keresne engem?

Lassan lépkedtem ki az előszobába. Minden lépésem egyre vontatottabban hatott.

Mikor kinyittam az ajtót, egy pillanatra meglepődtem. De gyorsan összeszedtem magam.

-Mit akarsz?- mordultam fel, az alak felé tornyosulva.

-Neked is szia, apa.- sóhajtotta Márk, majd belesett mögöttem a házba.

-Esetleg bemehetnék?- toporgott kínosan.

-Bánom is én. Már így is elrontottad a napomat.- engedtem be magam mellett.

A fiam pont úgy nézett ki, mint én az ő korában. Göndör, rakoncátlan fürtök, magas, nyúlánk testalkat.

-Szóval mit akarsz?- kérdeztem meg megint. Nem szeretem a váratlan látogatókat.

-Desh küldött , hogy... jézusom apa, szoktál te takarítani?- nézett elborzadva a szebb napokat is látott ebédlőm irányába.

-Nem tudtam, hogy ma jön a higéniai bizottság.- mondtam unottam. Márk csak lemondóan megrázta a fejét, majd követett a konyhába.

-Úr isten, ez egy szemétdomb.- undorodva arébbdobott egy megkeményedett pizzaszeletet.

-Miért jöttél?- ismételtem meg harmadszorra is. Kezdett elegem lenni.

-Aggódunk érted. Tia és Desh is. És azt hiszem jogosan. Hónapok óta ki sem mozdultál.

-Tudod az élet nem állandó, kisfiam. Én pedig már nem fogok szót fogani.- nevettem fel lassan. - nem kell értem aggódni. Megvagyok.

-Azt látom.- nézett egy tejesdoboz irányába, ami már hetekkel ezelőtt lejárt.

-Amióta anya...- megköszörültem a torkomat, de Márk így is folytatta.- Amióta anya meghalt teljesen elvesztetted önmagad. Hiányzol nekünk.

-Ne akarjatok mindenbe beleszólni.- teljesen elöntötte az agyamat a köd.- Nincs szükségem hosszú életre. Már mindenen keresztüllátok.- be akartam fejezni ezt az értelmetlen beszélgetést. Zora elment. Én pedig csak meg akartam halni. A gyász mindent elvett tőlem. Ott volt a levegőben minden egyes nap. Megismertem az ördögöt, most pedig minden nap látnom kell.

-Ne akard velem elhitetni, hogy te olyan bátor fiú vagy. Már nem hiszek az emberekben manapság.

-Szerinted mi ezt akartuk? Apa, lehet, hogy a feleséged volt, de nekünk az anyánk. Minden nap majd belebetegszem annyira hiányzik! De összeszedtem magam!-csapott hirtelen az asztalra, majd felpattant. Meglepett a düh a szemében. Még sosem láttam ilyennek.

-A támogatásodra lenne szükségünk. De olyan mintha egy szülő helyett kettőt vesztettünk volna el. Nem jössz át, nem veszed a telefont. Teljesen elzártad magadat tőlünk.- lehet, hogy igaza volt. De nem tudtam megbírkózni a tudattal, hogy életem szerelme nincs többé.

-Hát nem érted kisfiam? Az én hibám. Az én hibám hogy meghalt, a picsába is.- sírtam. Hónapok óta nem ejtettem könnyeket, most pedig úgy zokogtam mint egy csecsemő. Megbénított a veszteség súlya. Kimondtam, ami hónapok óta nyomaszt.

-Nem a te hibád apa. Anya beteg volt. Nem tudtál volna rajta segíteni.- szorította meg a vállamat a kisfiam, én pedig a karjai közé rogytam.

-Észre kellett volna vennem. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Végig vak voltam. Miért nem én haltam meg? Miért nem kaphatom vissza ami az enyém volt?- suttogtam, a könnyek pedig patakokban folytak le az arcomon. Azt mondták, jobban lesz. Azt mondták ne aggódjak. Nem akarták elmondani az igazat. Nem tiszteltek. Pár nap és jobban lesz. Ezt hajtogatták. De az a holnap sose jött el. Sosem lett jobban. A szemem előtt ment el, én pedig tehetetlenül néztem.

-Hazudtak nekem. Mindenki hazudott.- toltam el magamtól Márkot hirtelen.

-Meg akarod mondani, hogy éljek helyesen? Mi a helyes egyáltalán? Az életem értelme elveszett. Meg akarom találni. Látni akarom. De minden sötét.

-Rengeteg olyan dolog van ezen a Földön amit még megcsinálhatsz, és ami vagy aki tesz arról hogy te boldog ember legyél. Az életed nem ért véget.

-Hát nem érted? Vége van. Ti már felnőttek vagytok. Nincs rám szükségetek többé. Egyedül maradtam.

-Sosem leszek egyedül, apa. Mi mindig itt leszünk neked. Szeretünk.-ült vissza velem szembe. Nem volt erőm több vitáta. Csak hagytam, hogy mellettem maradjon. Szükségünk volt egymásra. Lehet, hogy jobban mint bármikor azelőtt. Zora elvesztése mindenkinek fájt. Pár óra múlva Tia is befutott.

-Szia, apa. Jó látni.- ölelt át szorosan a kislányom, én pedig hagytam. Hagytam, hogy a gyerekeim levegyenek egy kis terhet a vállamról.

A nap végére rá sem ismertem a házra. Minden csillogott, hála nekik. Elmosogattak, feltakarítottak, Tia még főzött is. Az idejét sem tudom már, hogy mikor éreztem magam ennyire elevennek.

-Minden éjjel életre kelnek a démonjaim.- kezdtem halkan. Mind a ketten a kanapén ültek és némán figyeltek.- a megváltást vártam, de halott voltam belül. Elvesztettem a lelkem, ezen a rögös úton. Sajnálom srácok, hogy nem voltam ott, mikor szükségetek volt rám.- mondtam ki őszintén. Márk felbukkanása ráébresztett, hogy milyen rossz apa voltam az elmúlt hónapokban.

-Mikor megismertem anyátokat, ráébresztett valamire. Arra, hogy ki is vagyok. Elhagytam a gyengeségeimet, és a hamis barátaimat. Tudtam az elejétől, hogy ez csak álca. De én szerettem azt az álcát. Az összes titkomat és megbánásmat megtartottam magamnak. Zora hozta el nekem a megváltást. Megmutatta, hogy kell élnem, ahhoz, hogy boldog legyek. Most, hogy elment megingott a hitem saját magamban. Sajnálom. Megpróbálok változtatni.- szorítottam meg Tia kezét.

-Tudjuk apa. Semmi baj. Ez mindenkinek nehéz. De együtt erősebbek vagyunk.

-Örülök, hogy nem évek teltek el, és nem hagytatok magamra próbálkozás nélkül.- mondtam ki halkan. Megtehették volna. Hiszen minden okot megadtam rá.

-Nekem pedig az a boldogság, hogyha így együtt vagyunk. Hárman. Idővel minden jobb lesz, bízz bennem apa.- néztem, ahogy a kislányom rám mosolyog és egy könnycsepp gördül le az arcán. Hónapok óta most álltam a legközelebb ahhoz, hogy azt mondjam, jobban vagyok.

-Na ki kér enni?