Desh
Mikor megláttam ki hív azt hittem, csak tévedés lehet. Összekeveredtek a számok a telefonoban vagy valami ilyesmi. Vagy talán halucinálok. Mert nem lehet, hogy ő legyen.

-Haló?- szóltam bele kissé remegő hangon. Talán egy másik Ati.

-Drágám, remélem látod ezt a tragikomédiát. Meg akartam válltoztatni a perspektívám. Azt hitten azt akarod, hogy jobb ember legyek. Hogy más valaki legyek. De ez vagyok én. Szóval kérlek mond, hogy te is ezt érzed, vagy csak én? Mert felépítettük ezt a várost, téglákból. Nehéz munka volt, én pedig elbasztam. Szóval mond el nekem, hogy minek kéne most törénnie.- azonnal kipattantak a szemeim, szinte alig kaptam levegőt.

Mi az isten. Ez nem lehet. Nem teheti ezt velem 5 év után a fenébe is! Bevallom, rettenetesen dühös lettem abban a pillanatban. Baukó Attila mindig is értett a drámai belépőkhöz, de ez most kicsit kiverte nálam a biztosítékot.

-Ati... felhívsz 5 év után, és konkrétan szerelmet vallasz? Nem gondolod, hogy kicsit elkéstél?- mondtam ki szuszogva. Fájt, hogy ennyi idő után ilyen emlékeket ébreszt fel bennem. 5 éve próbálom elnyomni az érzéseimet. Ez egy defekt, egy tévedés.

-Szeretlek, Desh. Sajnálom, de nem tudok ezen válltoztatni.- mikor kimondta az sz betűs szót az egész testem beleremegett. Egyszerűen minden a helyére került. Hirtelen mintha visszatértem volna az életbe.

-Esküszöm neked, hogy tudom, hogy elhalványultunk. Kerestelek, megpróbáltam veled beszélni. Az az este mindent megváltoztatott. De te kizártál, pont mikor a legjobban össze voltam zavarodva.- kimondtam amit gondoltam. Itt már nincs helye mellébeszélésnek. Tudom kell, hogy mi ez.

-Nem tudom megbánni, hogy haldoklom belülről. De ez az én hibám. Sosem kellett volna ezt tettem veled.- mondta kétségbeesetten. Hallottam a hangján, mennyire fél. Retteg attól, hogy esetleg visszautasítom. De erre nem tudtam mit reagálni. Annyi keserűség volt bennem, hogy percekig nem tudtam megszólalni.

De a picsába az egésszel! Tudom, hogy érzek iránta valamit. Mindig is tudtam. Az első percről kezdve valami vibrált közöttünk. Ezt nem hagyhattam figyelmen kívül.

-A fenébe is Ati, hol vagy most?

-Meg akarsz verni?- kérdezte, hallottam a hangján, hogy nevet. A dühömet most egy másik érzés váltotta fel. Elsöpört mindent. A remény adrenalinként árasztotta el az ereimet.

-Még meglátom. De... a faszomba már, tudod, hogy mindig is szerettelek! Sokkal több voltál nekem, mint egy barát. Az elejétől kezdve. Ne mozdulj, odamegyek.- raktam le a telefont, majd villámgyorsan elkezdtem magamra kapkodni a ruháimat.

Mikor remegő kézzel beültem a kocsimba, be kellett vallanom magamnak, hogy félek. Sőtt, rettegek.

Mikor elindultam az sms-ben megadott helyre, elárasztották az agyamat az emlékeink.

~valamikor 8 évvel ezelőtt~

-Azahriah? Nem, sosem hallottam róla.- mondtam, miközben egy újabb adag felest öntöttem magamba. Kezdő előadóként minden alkalmat megragadtam, hogy zenészekkel ismerkedjek. Mikor szóltak, hogy lesz itt pár arc, akik esetleg kiadnák a zenéimet, tudtam, hogy nem hagyhatom ki az alkalmat.

-Pech. Tehetséges arc. Nagy jövő áll előtte.- mondta Zsombor, fel sem pillantva a mobiljából.

-Aha.- mondtam unottan. Az igazság megvallva, nem nagyon izgatott a dolog. A saját karrierem érdekelt.

Aztán valami furcsa dolog történt. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerített a hatalmába. Az ajtó felé pillantottam. Akkor láttam meg Atit először.

Magas volt, magasabb mint én. Sötét, göndör fürtjei az arcába lógtak. Fanyar arckifejezéssel páztázta végig a tömeget.

Nem tűnt nagy sztár alkatnak. Inkább egy introvertált, magának való alak benyomását keltette.

Hirtelen sokkal érdekesebbnek tűnt. Meg akartam ismerni. Mikor hozzánk lépett és mosolyogva köszöntötte Zsombort a szívem kihagyott egy ütemet.

Nem tudtam mit érzek. Soha egy lányon sem akadt meg így a tekintetem. Persze betudtam annak, hogy szimpatikus srác. Pedig már akkor nyilvánvaló volt.

-Desh vagyok!- nyújtottam felé a kezemet.

-Ati.- csúsztatta a tenyerét a tenyerembe, miközben méllyen a szemembe nézett. Csokibarna szemei kíváncsiságot tükröztek.

-Hallom őstehetség vagy.- mondtam ki az első dolgot, ami az eszembe jutott. Bevallom, szörnyen zavarban voltam.

-Ja, mondták már nekem is.- nevette el magát leszegett fejjel. A nevetése káprázatos volt.

-Adhatnál belőle nekem is, mert így sosem lesz kész az első számom.- vakartam meg a tarkóm.

-Megbeszélhetünk valamit.- vonta meg a vállát. Csak így, egyszerűen. Mintha annyira egyértelmű lenne, hogy segít valakin akit 3 perce ismert meg.

Már akkor tudat alatt egy kicsit beleszerettem. Éd ez azóta sem változott sokat.

~

Mikor a parkolóba értem érezzem, hogy egy jó kis pánikrohamot fogok kapni mindjárt. Nekem ez nem megy. Túl régóta van már ez bennem, nem tudom hogy kezeljem.

Aztán megpillantottam Atit.

Hirtelen minden félelmem elszállt. Ő volt a legjobb barátom, és valami sokkal több. A lelki társam. Egy srác akibe az első pillanattól kezdve fülig bele vagyok zúgva, pedig olyan hetero vagyok, mint a ház.

Egyszerűen gyönyörű volt. Barna szemeivel idegesen páztázta a terepet. Még nem vett észre.

Nem sokat változott, mégis mintha egy teljesen új ember lett volna. Egy ismerős, egy másik életből. Egy szarabb életből, ahol nem tehetem azt amit akarok. Ahol a félelem irányít.

De én már nem akartam azt az életet.

Mikor leparkoltam mellé, végre rám emelte a pillantását. A mosolya beragyogta a sötét éjszakát.

-Ülj be Baukó, mert megfagysz!- ordítottam ki miután lehúztam az ablakot. Nem állítottam le a motort.

Megkerülte az autót, majd nyúlánk testével behuppant az anyósülésre.

-Hol a kabátod?- kérdeztem fejcsóválva.

-A kocsimban.- tárta szét a karját. És ennyi volt. Hosszú perceken keresztül némán bámultuk egymást. Egyikünknek sem volt szüksége szavakra, mert biztos vagyok benne, hogy mind a ketten ugyanazon agyaltunk.

Az éjszakán, ami megváltoztatott mindent.

~6 évvel ezelőtt~

Mikor Ati lakására értem, tudtam, hogyha most nem fogják ránk hívni a zsarukat, akkor soha. A zene maxon dübörgött, mindenhol emberek voltak, szinte alig lehetett lépni.

-Megjött a legjobb haverom!- kurjantotta Ati vidáman, majd lerázta magáról a szőke bombázót, aki éppen a nyakát csókolgatta.

-Mi ez a banzáj kedves Azahriah?- kérdeztem nevetve, miközben megöleltük egymást. A mozdulat kicsit tovább tartott mint kellett volna, éreztem az alkoholos lehelletét a nyakamon.

-Fú tesóm, te sem vagy már szomjas.- nevettem, és meghúztam egy üveg akármit, csak, hogy behozzam a lemaradásom.

A buli eszméletlen volt. Mint a ketten durván eláztunk és büszkén hallgattuk a tömeget, aki minket éltetett.

-Egy cigi?- mosolygott rám Ati, és átkarolta a vállamat. Bólintottam, majd így, összeölelkezve indultunk el a terasz felé.

Minden homályos volt. Minden arc, minden tekintet, minden mozdulat.

Mikor kiléptünk, a csípős hideg egyből kicsit kijózanított.

-Passzolsz egy szálat?- néztem a legjobb barátomra.

Mikor kivett egy cigit és nekem nyújtotta egy pillanatra összért az ujjunk.

Áram futott szét a testemben, és egy olyan energia löket száguldott az ereimben, amit nem értettem.

Tudtam, hogy ő is érzi. Megremegett az egész teste. Elkaptam kérdő, szorongó pillantását. Akkor már biztos voltam benne, hogy ugyanazt akarjuk.

Nem gondolkozott tovább, csak magához rántott, ajaki puhán az enyémnek nyomódtak.

Felfordult az egész világ. Ahogy ott álltunk, és a hajnal sugarai megvilágították az első csókunkat, tudtam, hogy semmi nem lesz már ugyanolyan.

-Sajnálom.- ugrott el tőlem hirtelen, hangja keserűen és bűntudatosan csengett. Fel sem foghattam, hogy mégis mi a fenéről beszél, már be is ment. Magas alaját úgy nyelte el a kavargó tömeg, hogy esélyem sem volt utánna kiáltani.

Ekkor láttam őt utoljára. Hiába kerestem, többé nem válaszolt a hívásaimra. Nem nyitott ajtót. Nem felet.

Egyedül hagyott az elmémben kavargó gondolatokkal és az összezavarodott érzéseimmel.

Egy idő után már nem kerestem. Szörnyen dühös voltam. Egy ponton azt kívántam, bárcsak sosem mentem volna el abba a buliba. Bárcsak sose ismertem volna meg őt.

Fájt. Szörnyem fájt, ahogy ezt az egészet kezelte. Kizárt, még mielőtt bármit is mondhattam volna.

Aznap este elvesztettem a legjobb barátom, és kaptam helyette egy kínzó, reménytelen szerelmet.

~

-Nem értem miért tetted.- suttogtam, megtörve a csendet. A kezdeti vidám hangulatnak már nyoma sem volt közöttünk. Túl sok volt a sérelem, a ki nem mondott vallomás.

-Azt hittem, gyűlölsz. Azt hittem megbántad ami köztünk történt. Szörnyen megijedtem, Desh.- mondta akadozva, hallottam, hogy a sírással küszköd.

-Sosem azért gyűlöltelek, amit akkor tettél. Hanem azért, amit utánna.

-Gyülöltél?- kérdezte, de nem mert rám nézni.

-Egyszerre szerettelek és utáltalak. De egészen addig amíg fel nem hívtál azt hittem, hogy túl vagyok rajtad. De most kiderült, hogy kurvára nem.- nevettem el magam, és a kezéért nyúltam.

Bevallom azt éreztem, hogy ennek furának kéne lennie. Két hetero srác arról beszél, hogy, hogy szerettek egymásba, miközben fogják egymás kezét.

De valahogy nem volt az. Megnyugtató érzés volt végre tisztázni.

-Te melegnek érzed magad?- bukott ki belőlem a kérdés.

-Egyáltalán nem.- mondta vigyorogva.- Csak érted vagyok oda. Hidegen hagynak a fiúk. És a lányok is, ha már itt tartunk.

-Mit kezdünk ezzel az egésszel?- tettem fel a következő kérdést.

-Szeretlek. Veled akarok lenni. Ha ez másoknak nem fog tetszeni, az az ő bajuk. Nem színlelhetek tovább. Nem játszhatom, hogy minden rendben, miközben belül darabokra hullok szét.

-Akkor kedves Attila, esetleg... lennél a barátom? Vagy tököm tudja, hogy megy ez.

-A legnagyobb örömmel, kedves Attila.- mosolygott rám, majd áthajolt a sebváltó fölött és ajkait az enyémnek nyomta.

Miközben viszonoztam a csókját éreztem, hogy végre minden a helyére kerül.

Már nem féltem.