Nem tudom, hogy ki lehetett az, akit üldöztem, de azt megállapítottam, hogy nagyon nem akarja azt, hogy elkapjam. Gyorsan mozgott. De nem elég gyorsan. Egy viszonylag hosszú üldözés után sikerült utolérnem, majd hátulról a földre tepertem.

- Kérlek, ne bánts! – rimánkodott.

- Miért ne bántanálak? – szegeztem neki a késemet.

- Nem akarok rosszat. – mondta lihegve.

- Ki vagy és mit akarsz? –kérdeztem.

- Aulis vagyok. – válaszolta még mindig reszketve. – És azt nem mondhatom el, hogy miért vagyok itt.

- Miért nem mondhatod el? – szegeztem most már a nyakának a késemet.

- Mert megfenyegettek. – válaszolta.

- Kik voltak? – kérdeztem.

- Nem mondhatom meg, mert akkor megölik a családomat. – mondta.

- Az Imperium volt? – tértem a lényegre.

A szeme elkerekedett a név hallatától, de aztán így szólt:

- Nem.

- Hazudsz. – mondtam.

- Miért is hazudnék? – kérdezte rettegve.

- Mert meg vagy fenyegetve. – mutattam rá. – Szóval az Imperium volt?

- Igen. – válaszolta csüggedten a férfi.

Elvettem a torkától a kést.

- Nem akarlak bántani. – mondtam. – Ha nem vagy a szekta tagja, akkor nincs mitől félned. De szeretnék néhány kérdésemre választ kapni.

- Attól félek uram, hogy az nem biztos, hogy lehetséges. – nézett fel.

Nagyot sóhajtottam.

- Gyere! – nyújtottam neki kezet. – Menjünk beszélgetni.

Fél óra múlva a falu fogadójában ültünk egy félreeső helyen. Mindenki minket nézett. Két dolog miatt. Az egyik, hogy egy idegent hoztunk a faluba a másik, meg, hogy itt voltam. Négyen ültünk egy asztalnál. Tamrat, Bonaccorso, Aulis és én.

- Akkor kezdjük az elején. – mondtam. – Ő Tamrat, ő pedig Bonaccorso. Én Valerius volnék. – mutattam be magunkat, majd folytattam. - Az úr pedig Aulis. – fordultam a két férfi felé. – Aulist megzsarolta az Imperium. – suttogtam.

- És nekik dolgozik? – kérdezte gyanakvóan Tamrat.

- Nem. – válaszoltam.

- Biztos? – folytatta a faggatózást Bonaccorso.

- Igen. – bólintottam. – Nincsen a nyakán semmilyen jel.

- Milyen jel? – kérdezték egyszerre mindhárman.

- Majd elmondom. – legyintettem. - Szóval Aulis. Láthatod, hogy nem akarunk bántani.

A férfi nem válaszolt.

- Csak szeretnénk tudni, hogy mivel bízott meg téged a szekta. – suttogtam, mert nem akartam, hogy bárki is meghallja, hogy miről beszélünk.

- Nem mondhatok semmit. – mondta ismét.

- Tudjuk, hogy megzsaroltak, de mi a szekta ellen harcolunk. – szólt barátságosan Bonaccorso.

- Ellenállók vagytok? – kérdezte.

- Nem. – válaszolta Tamrat.

- Akkor? – nézett végig rajtunk gyanakvóan.

- Emberek, akik az elnyomás ellen harcolnak. – húzott ki minket a csávából Bonaccorso.

- És honnan tudjam, hogy bízhatok magukban? – gyanakodott tovább.

- Onnan, hogy segíteni szeretnénk. – válaszoltam. – Segíthetünk a családján.

- Mégis hogyan? – kérdezte reménykedve.

- Az Imperium ellen harcolunk. – suttogtam. – Talán le tudjuk őket győzni. És vissza tudunk juttatni a családodhoz.

- Tényleg? – csillant fel a szeme.

- Igen. – bólintottam. – Csak mondd meg, hogy laktok!

- Krizsehben. – válaszolta.

- Az pont útba is esik. – jegyezte meg Bonaccorso.

- Nagyszerű! – csaptam össze a tenyereim. – De most már jó lenne, ha elmondanád, hogy mivel bíztak meg.

- Előtte ígérd meg, hogy visszajuttatsz a családomhoz! – mondta.

Tamratra és Bonaccorsora néztem. A szemükkel jelezték, hogy ne ígérjek meg semmit. Viszont tudtam, hogy ha nem ígérem meg, akkor nem fogja elmondani. Ha azt mondom, hogy megteszünk minden tőlünk telhetőt, akkor kétesélyes, de könnyen lehet, hogy hazudni fog. Ha megígérem, akkor is lehet, hogy hazudni fog, de már lényegesen kisebb rá az esély.

- Megígérem. – sóhajtottam és megállapítottam magamban, hogy utálom az ilyen helyzeteket. Már két ígéretet kell, betartsak.

- Köszönöm! – sóhajtott hálásan Aulis. – A szekta kémkedéssel bízott meg utánad. – nézett rám. – Tudni akarják, hogy mi történt az egyik tagjukkal. Egy bizonyos Wiltonnal. A megbízom a legközelebbi városban, Urzban vár. Azt mondta, hogyha végeztem menjek a Remény utcai börtönbe. Ott fog várni. Megígérte, ha hasznos információkat mondok, akkor szabadon enged és békén hagyja a családomat.

- Hogy nézett ki a megbízód? – kérdeztem.

- Az arcát egy maszk takarta, de a hangjából megítélve egy férfi volt. Szürke ruhát hordott. Nem volt nála fegyver. Viszont az ujján egy vörös köves gyűrűt hordott.

- És ez mikor volt? – kérdeztem.

- Ma reggel. – válaszolta, mire igencsak meglepődtem.

- Köszönjük. – mondtam. – Reggel indulunk és Urzba megyünk. Most magunkra hagynál minket, mert szeretnénk hat szemközt beszélni. Menj a karavánokhoz és a legutolsó a mienk.

- Rendben. – mondta azzal felállt és elment.

Megvártuk, amíg becsukódik az ajtó. Csak ekkor vettem észre, hogy már esteledik.

- Ez nagyon nem jó. – csóválta a fejét Tamrat. – Az Imperium hogyan értesült ilyen gyorsan Wilton haláláról?

- Nem tudom. – gondolkoztam el. – De el kell, kapjuk ezt a szekta tagot.

- És talán nála lesz egy kőlap. – tette hozzá Bonaccorso.

- Már van egy másik darab. - mutattam meg az egybeolvadt két kőlapot. – Velitől vettem el.

- Hol találta Veli? – kérdezte Tamrat, miközben megvizsgálta a tárgyat.

- Nem tudom. – vontam vállat. – Arra már nem jutott időm, hogy megkérdezzem.

- De most már ideje lenne, ha rátérnénk a holnapra. – emlékeztetett minket Bonaccorso.

- Igaz, igaz. – értett egyet Tamrat. – Reynold már beszélt az egész faluval, úgyhogy most mindenki készülődik.

- Remek. – bólintott kedélyesen Bonaccorso. – Mi pedig akkor keletre megyünk.

- És aztán? – kérdezte Tamrat.

- Majd elválik. – válaszolta Bonaccorso.

- Ez nem hangzik túl kidolgozott tervnek. – jegyezte meg a férfi.

- Mer nem is az. – mondtam.

Amióta mi itt beszélgettünk, azóta igencsak megtelt a fogadó, mint kereskedőkkel, mint falusiakkal. És néhányan igencsak a pohár aljára néztek, amit általában követni szökött valami. Verekedés, rosszullét, vagy éppen valakit elkezdenek hibáztatni. Persze az utóbbi következett. És ki volt a legközelebbi céltábla? Persze, hogy én.

- Te! – mutatott rám az egyik férfi, miközben felállt a székéről. – Amióta itt van ez a torzszülött, azóta a falura csak a bajt hozza. Először Wilton, majd ezek a lények! – fordult a többi helybéli felé.

Néhányan egyet értően morogtak, míg mások inkább rettegve figyelték az eseményeket. De azok sem a férfi miatt féltek. Hanem attól, hogy mit fogok csinálni.

- Ez a szörny nem is ember. – folytatta. – Semmi emberség nincs benne. Mit tudunk róla? Semmit. Biztos, csak véletlen született ez a korcs egy férfitől és egy kutyától.

Az arcvonásaim megkeményedtek. Bonaccorso és Tamrat egymásra néztek. A helybeli férfi, viszont élvezte a helyzetemet.

- Mi van? – röhögött gonoszan, sokakkal egyetemben. – Már néma is vagy?

- Nem. – morogtam.

- Megszólalt! – kiáltott fel. – Talán szeretnél valamit mondani?

- Mondanék, de nem biztos, hogy megértenéd. – válaszoltam nyugodtan faarccal, miközben belül az álarc alatt forrongott bennem a düh, amit már nem biztos, hogy sokáig vissza tudok tartani.

A férfi szeme összeszűkült.

- Most azt hiszed, hogy ettől megijedtem? – kérdezte. – Mert egyáltalán nem.

- Pedig nem lenne rossz. – jegyeztem meg.

- Azt akarod, hogy féljünk tőled? – vádolt meg. – Rettegésben akarsz majd minket tartani?

- Nem. – ráztam meg a fejem.

- Ennyiből áll a szókincsed? – röhögött. – Mondjuk egy szörnyszülöttől nem is vártam mást.

- Nem... vagyok... szörnyszülött. – szűrtem a fogaim között. – És vigyázz, mert a végén még bajod esik. – figyelmeztettem, mire az még jobban nevetett.

- És fenyeget is minket. – nézett körben a fogadóban. Most már mindenki gyűlölettel nézett rám a falusiak közül. Kivéve Reynold, Veli, Phoebe, Reynold felesége, Tamrat felesége és Reynold két gyereke. – Ezért nem tűrünk itt el senki hozzád hasonlót. Szégyen vagy! Ezért nem is tudod, hogy kik a szüleid. Biztos, elhajítottak rögtön, ahogy megláttak.

- Elég! – kiáltottam, miközben felpattantam a székemről és a férfi elé álltam. Éreztem, ahogy a düh végigáramlik a testemen. De most ismét éreztem azt a furcsa borzongást végig a gerincemnél, amit akkor éreztem, amikor összeillesztettem a két kőlapot.

Azonnal körbevettek hárman.

- Most mi lesz? – élvezete ki a fölényét.

- Választhatsz. – közöltem.

- Te kínálsz választást? – nevetett jó hangosan, mire jó néhányan követték a példáját.

- Vagy meghúzod magad, vagy megjárod. – mondtam.

- Most azt hiszed, hogy félek tőled te szörnyszülött? – hajolt közel hozzám és megéreztem alkoholtól bűzlő leheletét. – Te választhatsz. Vagy eltakarodsz innen mindenkorra, vagy te fogod megjárni. – nézett rám gonoszan.

- Ne, hívj még egyszer szörnyszülöttnek. – szűrtem és éreztem, ahogy mindjárt felemészt a düh és a sértettség.

- Különben mi lesz? – kérdezte úgy, mint aki mindezt jól tudja.

Itt elpattant bennem valami. A bizsergés, ami a gerincemnél volt azt elengedtem. Lendítettem a kezem és gyomron ütöttem, ám eközben több különös dolog is történt. Az egyik, hogy a férfi a legközelebbi falnak repült, pedig normális esetben, csak összerogyott volna. A másik, hogy az öklöm világítani kezdett. A levegő megdermedt. Elszörnyedve néztem, hogy mit csináltam. A férfi feltápászkodott és elszörnyedve nézett rám.

- Te tényleg egy szörny vagy. – lihegte, miközben néhányan felsegítették.

Én eközben elszörnyedve néztem, a már normális öklömet. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szememben. Kirontottam az ivóból és elfutottam valamelyik irányba.  

Itt is vagyok egy újabb résszel. Remélem elnyerte a tetszéseteket.