- Ez a nap nem kis nap valamennyiünk számára. – kezdte el a beszédét Cato, a bölcs. – Ugyanis ma van az új Őrzők kiválasztásának a napja. E napon sokak álma válik valóra. Ugyanakkor a mai felhőtlennek ígérkező napot egy igencsak nagy és sötét felhő fogja beárnyékolni.

Erre a kijelentésre az Őrzők és a most beavatandó Őrzők is suttogni kezdtek, kivéve egy kisebb csoportot, de őket senki sem figyelte. Az óriási teremben főnixek köröztek a levegőben, de azok is idegesen. Szikrák hullottak szárnyaikból és ideges sikkantásokat hallattak. Valami rosszat sejtettek. A sárkányok orrából füst gomolygott.

- De! – emeltem meg mágikusan felerősített hangját Cato, mire mindenki és minden elnémult. Cato végignézett az összegyűlteken. Nem tűrte az efféle viselkedést. Fenséges és szigorú tekintetétől, még a legnagyobb sárkány is meghunyászkodott. – Előbb avassuk be az új őrzőket!

Erre az emberek és a tündék tapsoltak, a sárkányok bömböltek, a főnixek sikítottak. Amikor minden zaj elhalt Cato folytatta:

- Akinek mondom a nevét, az fáradjon ide ki! – nézett az első néhány sorban álló újoncokra. – Rin! – szólt Cato, mire egy húszas éveiben járó nő sétált az Őrzők vezetője elé. Állát felszegte. Fekete szeme kifürkészhetetlen. Nyugodt léptekkel sétált ki. Cato végignézett a fiatal nőn, majd arcán árnyék suhant át, de rendezte vonásait. – Rin! – ismételte meg előző szavát Cato. – A mai napon hivatalosan is az Őrzők közé lépsz. Ne feledd! Feladatod, kötelességed és életed Kressát óvni és védelmezni. Kérlek, fáradj a Remény Tüzéhez és tedd fölé a kezed! – szólította fel Cato Rint, mire a nő egy díszes állványhoz lépett, melyben a Tűz lobogott. Rin fölé helyezte a kezét, úgy hogy tenyere lefele, a Tűz felé nézett. A Tűz, ekkor fellobbant, majd fénye majdhogynem bevilágította a több száz négyzetméternyi termet. A lángok már Rin tenyerét nyaldosták, mire Rin arca eltorzult. A Tűz először nagyon hidegnek érződött, majd nagyon melegnek. Cato eközben előhúzta a kardját és Rin vállára tette. – A Tűz erőt ad a gonosszal való küzdelemhez. – mondta Cato. – A tizenöt éves kiképzésed ebben a pillanatban kereszteződik. A tündéktől tanult mágia, a törpék ereje és ügyessége, az emberi türelem és kitartás. A Tűz hatalmat ad. Hatalmat a d a gondolataid, tetteid és döntéseid felett. De nem befolyásol. A Tűz megtanít élni. És most a Tűz megmutatja, amit akar. – fejezte be a beszédét ünnepélyesen Cato, mire a Remény Tüzének egy része az Őrzők vezetőjének kardjába szállt, majd onnan Rin szájába, mire a nő térdre esett. Aranyló aura vette körül, ami folyamatosan sötétedett. Szeme csukva volt. A szája mozgott, mintha beszélne, de nem adott ki hangokat, majd pár perc múlva felállt. Cato Rin vállára tette a kezét. – Üdvözlünk az Őrzők között. – mondta és egy kardot adott a nő kezébe. – Ezt a kardot a törpék kovácsolták és a tündék bűvölték meg, hogy hozzád illeszkedjen. – mondta Cato, majd Rin visszasétált a helyére.

A ceremónia kezdete óta már hosszú órák teltek el. A délután lassan estébe fordult. Már csak egy harmincas éveiben járó fiatal férfi maradt hátra.

- Egil! – szólította ki a magas, erős fizikumú éjfekete hajú és hideg, obszidián fekete szemű férfit. Ahogy kisétált mintha lehűlt volna az idő. Az óriási terem, amiben voltak nem ragyogott olyan fényesen. Az oszlopokban a faragások nem hatottak olyan szépnek. A falon lévő festmények nem tűntek olyan gyönyörűnek. Cato elmondta a beszédét huszadjára is, majd Egilt is felszólította, hogy tegye a tenyerét a Remény Tüze felé. Itt is elmondta a szokásos mondatokat, majd Egilt is az az aranyló aura vette körül, ami lassan sárgába, majd vörösbe, aztán lilába, végül pedig feketébe ment át. Ilyenre még nem volt példa. Az Őrzők megrökönyödve nézték a sötétbe borult mennyezetet. Egil is térdre rogyott, majd képeket látott maga előtt. Egy óriási háborút, majd magát egy trónon, városokat romba döntve, koszos város negyedeket, utcakölyköket, majd egy fiatal fiút, de itt megszakadtak a képek.

- Ezt akarod? – kérdezte egy hang a fejében. – Nyomort és szegénységet? Háborút? Csakhogy uralkodj?

- Ha ez az ára, akkor igen. – válaszolta Egil.

- Nagyon rossz úton jársz. – mondta a hang. – Miért választottad ezt az utat? Volt választásod, de te úgy döntöttél, hogy mégis ezt választod. Miért?

- Láttam a jövőt. – válaszolta Egil. – Vagy a hatalom, vagy semmi.

- Rosszul láttad. – közölte a hang. – De mindazonáltal jól döntöttél. De az nem jelenti azt, hogy hős vagy.

- Nem értem! – fakadt ki Egil.

- Nem is értheted. – mondta a hang. – De az Őrzőknek el kell pusztulniuk.

- De hisz te a Tűz vagy! – mondta Egil. – Te nem fordulhatsz az Őrzők ellen.

- Nem is fordultam ellenük. – válaszolta a Tűz. – Cato is tudta, hogy ez lesz a vége. Ezért nem próbálta és próbálja megakadályozni. Most könnyedén megölhetne, de tudja, hogy azzal mindent tönkre tenne. A társaidat sem ölte meg. Ők nekik, majd a háború alatt kell meghalniuk.

- Magyarázd meg! – parancsolta Egil.

- Hiába tenném, nem értenéd. – mondta a Tűz. – Cato sem érti. Még én sem értem, de lesz valaki, aki érteni fogja. Száz év múlva születik egy gyerek, aki a végzeted lesz. Ő lesz a legbölcsebb, legerősebb és leghatalmasabb ember Kressában. A tündék közül sem lesz párja. De hogy ezt elérje akadályokba fog ütközni, hosszú és tragikus élete lesz, de ő lesz az, akire Kressának szüksége van. Kressa általa fog újjászületni, megújulni.

- Ez nem fog megtörténni! – kiabálta Egil. – Nem hagyom! Elfogom, megölöm, megkínzom, de nem fogja elvenni tőlem a hatalmat.

- Pedig ez lesz.

- Nem! – üvöltötte Egil.

- Legyen, ahogy akarod! – mondta a Tűz. – De előtte mutatok valamit.

Egil ekkor egy sötét folyosón találta magát. Mögötte egy fal, szóval elindult előre. A falakon képek sorakoztak. Azok váltották egymást. Egy falu, egy folyó, egy mocsár, majd egy város, aztán egy erdő. Ezt követte egy domb, amin egy kőtábla volt, majd egy újabb falu. Aztán egy óriási tó, amiből egy folyó ömlött a sivatag felé, amit aztán egy mező váltott fel. Azt, pedig óriási hegyek. Ezután egy újabb folyó, ami ismét egy erdőbe vezetett. Ezt egy sziklaszirt követte, majd egy fa, aminek az alján egy barlang volt, aztán a végtelen óceán, majd egy sziget, ahol egy romos épületben egy épen maradt könyvtár volt látható, majd ismét az erdő, aztán egymást követte négy darab nagyváros. A negyedik város után egy trónterem volt látható. Ez ugyanaz a trónterem volt, ahol látta magát uralkodni. Aztán véget ért a folyosó, ahol egy köpenyt viselő alak várta. Az alak előhúzta a kardját, mire Egil is így tett. Az alak neki rontott. Egil kivédte, majd egy hosszú párharc alakult ki kettőjük között. Egyikük sem bírt felülkerekedni a másikon, mert mind a ketten ugyanazokat a technikákat alkalmazták. De végül egy váratlan, számára is ismeretlen mozdulattal felülkerekedett az idegenen. A csuklyás alak a földre esett. Egil leguggolt, hogy megnézze ellenfele arcát. A csuklyát félretolva azonban saját magát látta öregebben. És az öregebbik énjének a szemében nem saját magát, hanem egy fiatal fiút látott.

- Ez lehetetlen! – hebegte Egil, miután már nem a folyosón állt, hanem az ürességben.

- Pedig lehetséges. – mondta a Tűz. – Te leszel a mentora a fiúnak. De nem úgy, ahogy te gondolod. Egy hős leszel Egil. Bár nem most. És nem is ötven év múlva. És nem is úgy, ahogy te akarod, vagy, ahogy egyáltalán el tudnád képzelni.

Egil nem jutott szóhoz, de már érezte a benne felgyülemlő haragot és kétségbeesést.

- Most menj! – mondta Tűz.

Egil ismét a teremben találta magát. Cato itt is elmondta az ünnepélyes szöveget, majd a kezébe adta a kardot. Egil hagyta, hogy érzelmei megformálják a kardot, ami így egy kétélű kétkezes óriási karddá változott. Pengéje obszidián fekete és csak úgy sugározta a gonoszságot. Ördögi kacajt hallatott, majd egy jól irányzott csapással széttörte a Remény Tüzét. Ezzel a mozdulattal kezdődött el a tíz évig folyós háború.

    Hideg idő volt Horngard tartományban 84 évvel a háború kezdete után. És 74 évvel Egil zsarnoki uralkodásának a kezdete után. Bár ez nem meglepő, hiszen még csak március eleje volt. A szél hatalmas vehemenciával fújt. A fák már majdhogynem kidőltek, annyira meghajoltak a szél miatt. A fák között egy kis földút haladt. Egyedül egy köpenyes férfi sétált rajta. Nem volt mindennapi teremtés az egyszer biztos. Alacsony volt és zömök, de nem is ez volt az érdekes benne. Hanem az öltözete. Egy fekete köpeny volt rajta, amit kettő darab fekete kapocs tartott össze a férfi kulcscsontjánál. A csuklyája arcát eltakarta, de ő kilátott alóla. A köpeny alatt egy szintén fekete posztóruha volt, ami nem tűnt túl vastagnak és ellenállónak ezzel az idővel szemben. De ez a férfit egyáltalán nem zavarta. Bal oldalán egy kard lógott, de az sem az a szokványos fajta, ami a királyi vagy a bárói testőrség tagjainak. Markolata enyhén ívelt volt, és valami különös anyaggal körbetekerve, ami rá volt erősítve a valószínűleg vas markolatra. Az anyagba ismeretlen eredetű jelek voltak írva, amik bármit jelenthettek. A penge is különleges volt. Egyik oldala éjfekete, míg a másik ezüst, mint a Hold. A két szín a kard élén olvadt egybe. A férfi bal oldalán, pedig egy tőr pihent. Markolata rendes – valószínűleg medve – bőrrel volt fedve. Ezeket nem belevésett jelekkel rögzítették a markolatra, hanem szegekkel. A tőr pengéje végig vastag volt. Látszott, hogy mesterien megmunkált acélból készült. Az idegen hátán íj és tegez, amiben különböző fajtájú nyílvesszők pihentek. A férfi jobb kezének egyik ujján egy vörös kővel díszített gyűrű volt, ami a benne lévő erőtől fényesen ragyogott. Ez volt az egyetlen dolog a férfin, ami nem volt fekete.

Magabiztosan sétált az úton. Feje nem mozdult. A külső szemlélő nem is sejthette, hogy közben a szeme folyamatosan a környéket pásztázza csapdákat, vagy apróbb jeleket keresve. Köpenye azt is elrejtette, hogy jobb keze folyamatosan a tőr markolatán pihent. A szél ekkor egy kicsit meglibbentette a köpenyt, amitől egy pillanatra láthatóvá vált jobb kezének a tartása, de a következő pillanatban ismét eltakarta a lengő vászonköpeny. Így ment ez addig, amíg a férfi egy útelágazáshoz nem ért. A földút mellett – amin ő állt – még három másik ugyanilyen földút volt. A földút végén megállt és megfordult, mintha csak visszanézne az útra, de a csuklya alatt a férfi éjfekete szeme a fák koronáját vizsgálta. És meg is találta, amit keresett. Az egyik tölgyfa ágán egy íjász guggolt. Tőle három fával még egy. A férfi összesen tíz íjászt számolt meg. Aztán a fák tövében egy gyalogos katonát látott meg. Aztán tovább keresett és talált még kilencet. Most már megértette, hogy miért ide vezettek a nyomok. Az egyik legmegfelelőbb hely egy rajtaütésre. A férfi behunyta a szemét és az elméjével egy hullámot küldött, amivel érzékelte a katonák, illetve íjászok jelenlétét. Visszafordult és most a másik három földútra nézett. Ő a balszélsőn volt, ami egy kisebb előnyhöz juttatta, ugyanis így csak egy irányból támadhatnak rá. Merthogy sejtette, hogy a másik két földút melletti fák közé is katonák és íjászok vannak bújtatva.

- Hát itt vagy! – hallott maga mellől egy érdes hangot, mire oda fordult.

Egy magas és izmos férfivel találta magát szembe. Ugyanolyan öltözetet viselt, mint a férfi, de a fegyvereikbe voltak kisebb eltérések. A kard markolatának az alakja és rajta a jelek, az íj kialakítása és a tőr markolatát fedő bőr. A másik férfi arcát is csuklya takarta, de mégis tudta, hogy kivel áll szemben.

- Mordor. – mondta nyugodtan és rezzenéstelen arccal.

- Nampel. – mondta ki a másik a férfinek a nevét. – Tudtam, hogy valaki követ, de nem gondoltam volna, hogy te leszel az.

- Én meg nem gondoltam volna, hogy el fogsz minket árulni. – mondta egy kis dühvel a hangjában Nampel, majd ismét rendezte az érzelmeit. Tudta, hogy egyetlen egy apró hiba is az életébe kerülhet.

Mordor erre csak egy ördögi kacajt hallatott.

- Ki nem tette volna ezt a helyemben? – kérdezte dühödten, de nem hagyta, hogy a másik válaszoljon rá, hanem tovább folytatta. – Ki ne tette volna, ha egy ilyen lehetőséget kínálnak neki? Egil ajánlatát nem lehetett visszautasítani. Mindenki így tett, akit elég erősnek talált ahhoz, hogy az ő oldalára állítson. Az Őrzőknek befellegzett. Menedék 74 éve elpusztult. Cato és a többi halott. Egil kikiáltotta magát Kressa királyának. A katonák, íjászok, mindenki neki engedelmeskedik. De tíz év ellenállás után az Őrzőknek vége. Egil hivatalosan is király és nem áll az útjában semmi. – fejezte be monológját Mordor.

Nampel ugyan nem mutatta, de nagyon mélyen érintették a szavak. Ő egy magánküldetésen volt Cato megbízásából. Egy tojást kellett megszereznie, ami ott pihen most is a zsákjában. Nem is sejtette, hogy Cato és a többiek már meghaltak. Igaz, már 74 éve Egil a király, de remélte, hogy még maradtak túlélők. Vagyis nem tudja odaadni Catonak a tojást, aminek a megszerzése hét évtizedébe került. 

- Ó, igen! – mondta egy beteges örömmel a hangjában Mordor. – A tojás, amit megszereztél.

- Honnan? – tántorodott meg Nampel.

- Egil tudta, hogy megszereztétek a tojást. Ezért küldött el a király, mert tudta, hogy valakit utánam küldenek. És reménykedtünk, hogy az jön utánunk, akinél a tojás van. – nézett egykori társára Mordor. – És úgy látszik, hogy bevált a csel.

Nampel nem mondott semmit, csak előhúzta a kardját, mire Mordor is ugyanígy tett.

- Ha most átadod a tojást, akkor kegyelmet kaphatsz Egiltől. – mondta Mordor, miközben elkezdtek egymás körül körözni. – Biztonságban élhetnél a feleségeddel és a leendő gyermekeddel, aki ha jól tudom ma fog megszületni.

Nampel nem mutatott ki érzelmet, de érezte, ahogy a harag gyűlik benne, de nem engedte ki. Tudta, hogy még hasznára lehet a harc során. Ahogy köröztek egymás körül Nampel hallotta, ahogy a katonák körbe veszik. A következő pillanatban íjhúr pendült, mire Nampel megpördült, kettévágta a levegőben a nyílvesszőt, majd visszapördült és kivédte Mordor csapását, ami lefejezte volna. A következő pillanatban egy hatalmas üvöltés hallatszott.

Remélem élvezitek ezt a regényt. Kérlek titeket kommenteljetek, hogy tetszik-e nektek, vagy nem, mert ezzel visszajeleztek nekem. Ha sokatoknak nem tetszik valami, akkor azt igyekszem majd kijavítani. Ha tetszik, akkor azt egy votetal jelezzétek. Köszönöm!