Hajnali három lehetett, amikor Bonaccorso megrázta a vállamat.

- Kelj fel Valerius!

- Csak egy fél percet. – alkudoztam még álmosan.

- Nem fejlődtél semmit alkudozás terén. – közölte a kereskedő és hallottam a hangján, hogy mindjárt elneveti magát. – Csak úgy megjegyezném, ha nem vagy fél percen belül a kocsimon itt hagylak. – azzal elment.

Úgy voltam vele, hogy nyugodtan aludhatok, mivel úgy sem fog itt hagyni, ám pár másodperc múlva lovak nyihogása ütötte meg a fülemet.

- Rendben van! – adtam meg magam. – Megyek már! – mondtam és felálltam, miközben kinyújtóztattam a tagjaimat.

- Tudtam, hogy ez be fog válni. – vigyorgott Bonaccorso a bakról.

- Nagyon vicces! – néztem rá mérgesen, majd nagy nehezen felkászálódtam mellé.

Bonaccorso a lovak közé csapott. Néhány perc csend állt be közénk. Azon gondolkoztam, hogy hogyan kellene elkezdenem a kérdezősködést, ám a kereskedő megelőzött.

- Tudod, az élet nem mindig alakul úgy, ahogy szeretnénk vagy gondoljuk. – mondta komoly hangon. – Sokszor húzzák keresztül a számításainkat.

- Mint például tegnap este. – mondtam.

- Igen. – bólintott.

Ismét csend telepedett ránk. Egy kicsit hallgattam, ahogy a lovak patája kopog a földúton szétszórt kisebb nagyobb köveken. A fákon madarak csicseregtek.

- Lehet néhány kérdésem? – törtem meg a csended.

- Egyet már fel is tettél. – mondta tréfásan barátom.

- Az éjszaka, a tűznél. Miért voltál olyan csendes és rosszkedvű? – kérdeztem.

- Ez egy elég bonyolult és hosszú történetre nyúlik vissza, amit még nem szeretnék neked elmesélni. – válaszolta.

- Miért nem?

- Mert még nincs itt az ideje. – mondta. – Ha itt lesz, majd elmondom. De van, amit most is elmondhatok.

- És pedig?

- Mint most már te is tudod tegnap este azok a bestiák vérfarkasok voltak. – kezdte. – A régi történetek szerint a vérfarkasok nem tűntek fel bármikor. Mondhatni, hogy nagyon rossz ómennek számítottak. Ugyanis a vérfarkasok nem természetes lények.

- Az hogyan lehetséges? –lepődtem meg.

- Úgy, hogy nem természetesen jöttek létre. – magyarázta Bonaccorso. – Több ezer évvel ezelőtt, amikor mi emberek ide Kressába érkeztünk élt egy nagyhatalmú mágus. Csakhogy túl sokat tudott. Sokkal többet a kelleténél. Valamilyen úton, módon megszerezte a jövőbelátás képességét és még néhány egyéb készséget. Ezek miatt megtébolyodott. Olyannyira, hogy a fejébe vette, hogy létrehoz egy fajt, ami csak nagy események előtt és közben jeleneik meg. Azonban nem tudta, hogy hogyan lehetett volna ezt véghezvinni. Egész életét erre áldozta fel. Végül halála előtt egy évvel szokásos sétáján volt, amikor egy igencsak különös jelenségre lett figyelmes. Egy farkas és egy szellem volt egymáshoz közel. A mágus elfogta mindkettőt, ami bizonyítja mérhetetlen hatalmát, ugyanis egy szellemet szinte lehetetlen elfogni, de neki sikerült és mind a kettőt elvitte a házába, ami egyben úgymond a laborjaként és szolgált. A farkast egy ketrecbe zárta, míg a szellemet egy mágikus zárkába közvetlenül az állat mellé. Egy egész évet töltött azzal, hogy egy módszert fejlesszen ki, amivel eggyé lehet olvasztani a két lényt. Kockázatos volt, mert vagy sikerül, vagy nem, de végül sikerült neki egy olyan hihetetlenül összetett varázslatot létrehoznia, amivel sikerült összeolvasztania őket. Csakhogy ezzel a mágiával annyi energiát szabadított fel, hogy az egész ház összeomlott és minden jegyzete, felfedezése és egyéb dolgai odavesztek. Utolsó szava, mielőtt a ház a mágusra esett volna az első farkas neve Lycaon volt. – fejezte be a történetet Bonaccorso. – De vannak nálam alkalmasabb személyek, akik ezt a történet jobban el tudják mesélni.

Nem tudtam megszólalni. Eddig csak a regékben és a mesékben hallottam a vérfarkasokról.

- De én úgy hallottam többször is, hogy a vérfarkasok egyáltalán nem is léteztek, vagy már régen kihaltak. – mondtam.

- Mint láthattad ez nem igaz – közölte Bonaccorso. – Sajnos. – tette hozzá.

- De, ha csak egy ilyen bestiát hozott létre, akkor hogyan lettek ennyien? – kérdeztem.

- Ezt már csak találgatni tudjuk. – mondta. – Mivel mágikus lények, ezért valószínűleg valamilyen mágiával összeolvasztanak egy farkast és egy szellemet. Ez a legvalószínűbb.

- Tudsz még róluk valamit? – érdeklődtem.

- Ennyit. – válaszolta. – De vannak, akik többet tudnak ezekről a förtelmes bestiákról.

- És miért voltál olyan bánatos? – tértem vissza az eredeti témára.

- Nem fogok teljes választ adni, de értsd meg. – mondta. – Majd, ha eljön az ideje.

- Csak mondd, amit elmondhatsz! – sürgettem.

- Csak nem türelmetlen vagy? – kérdezte és mosolyráncok jelentek meg a szeme alatt.

Figyelmen kívül hagytam, és hagytam, hogy folytassa.

- A vérfarkasok nem csak nagy események előtt és közben jelennek meg. – magyarázta Bonaccorso. – Hanem olyan személy előtt, aki igencsak fontos figurája a történéseknek. Vagyis bármi fog történni, vagy már történik neked oroszlánrészed lesz benne. – közölte.

- Na, remek! – mondtam halkan. – Másra sem vágytam.

- Pedig sajnos ez így van. – válaszolta Bonaccorso. – Meg lesz.

- És mi lesz a feladatom? Milyen történéseknek leszek a szereplője? Mikor lesz? Hol lesz? Mit kell, csináljak? – törtek ki belőlem a kérdések, amikre a leginkább szerettem volna megkapni a választ. De még több kérdés kavargott bennem, csak előbb meg kellene, kapjam ezekre a választ.

- Na, most nem tudok mindegyikre válaszolni. – tolta hátra, majd vissza a zsokésapkáját Bonaccorso. – De kezdjük azokkal, amikről egyáltalán van egy kicsi sejtésem is.

Én csak intettem, hogy folytassa.

- A második kérdésedre a válasz egyáltalán nem biztos. – kezdte. – De a király, az ellenállók és az Imperium között lesz valami, amiben te fogsz szerepelni. Én egy háborút tudnék elképzelni a mostani helyzetet elnézve. Aztán a hol kérdésedre nagy valószínűséggel Kressa a válasz. Vagyis itt. A mikor kérdésre több válasz is elképzelhető, csak nézőpont kérdése. Már elkezdődött, ha azt nézzük, hogy mind a három fél szövetségeseket keres magának. De ha úgy nézzük, hogy még egyik fél sem lépett nyíltan, akkor még nem kezdődött el.

- Ez nem sokat segített. – jegyeztem meg, miközben Bonaccorso szavain gondolkoztam.

- Ne aggódj még miatta, drága barátom! – csapott a vállamra Bonaccorso. – Majd ráérsz akkor, ha már a cselekmények áradatában leszel.

- Ez nem hallatszott túl bizalom gerjesztően. – néztem a barátomra, aki elnevette magát.

Elgondolkozva meredtem előre. El sem tudtam képzelni, hogy én egy árva gyerek, hogyan lehetek egy háborúnak az egyik főszereplője? Tovább gondolkoztam és aztán az a gondolat ötlött fel bennem, hogy lehet, hogy a képességem miatt. Vagy, ha nem is a miatt, de valami köze van hozzá. Csak még nem tudom, hogy mi. Aztán belegondoltam abba, hogy maga a király és egész Kressát rettegésben tartó Imperium ellen kell, majd talán megküzdjek. Vagy lehet, hogy a király oldalán. Vagy éppen a szektát támogatva. De ezeket a gondolatokat elhessegettem. Az se biztos, hogy az ellenállók maguk közé fogadnak. De lehet, hogy nem is valamelyik oldalán szállok harcba, már ha harcba szállok. Lehet, hogy egyáltalán nem fogok harcolni.

Ezek gondolatok értették meg velem, hogy a sors milyen kifürkészhetetlen. Azt higgyük, hogy csak egy út van, de közben több mint amennyit gondolnánk.

- Ha minden jól megy, délre elérjük Principiumot. – zökkentett ki a gondolataimból Bonaccorso.

Bonaccorsonak igaza lett. A Nap már majdnem az ég legtetején állt, amikor megpillantottuk Principiumot. A falu a tengerparton terült el és egy folyó ölelte körül. Csak egy hídon lehetett a faluba jutni. Principium elrejtett kis falucska volt. A folyó és a falu közözz egy kisebb síkság terült el, aminek a fele be volt vetve. A folyón túl nyugat fele a falut a Katean-hegység déli része védett, míg északról és keletről a rengeteg erdő.

- Még sosem jártam itt. – mondtam Bonaccorsonak.

- Hát, akkor itt az ideje, hogy megismerd Principiumot! – válaszolta kedélyesen.

A hídon áthaladva már láttam, ahogy a többi kereskedő előpakol, küldözgeti a segítőit, és közben beszélgetnek a falusiakkal. Bonaccorso is leállította a lovakat, majd elkezdett kipakolni, amiben segítettem, ugyanis, még le kell, dolgozzam a nyilak árát.

- Vidd el a lovakat a lovashoz! – adta a kezembe a kantárokat. – Majd menj a kovácshoz és készíttess új nyergeket, mert ezek, amik most vannak, már nagyon ramaty állapotban vannak.

Adott egy zsák pénzt is, majd elindultam. A falu amúgy nagyon szép volt. Házai rendezettnek néztek ki, szépen egy sorban voltak. Az utcán falusiak járkáltak és igencsak megbámultak. Nem csoda, hiszen, még sosem láttak itt, és nem hinném, hogy minden nap látnának egy íjjal felszerelt, magas és fiatal fiút. A lovas a falu keleti szélén volt egy kis mellékutcába. A lovas egy magas és termetes férfi volt. Fekete szakálla a nyaka aljáig ért. Hosszú, fekete haja összefogva. Gyanakodva méregetett.

- Bonaccorso küldött, hogy a lovakat elhelyezzem az istállóba. – mondtam, mire a lovász morgásul ezt válaszolta:

- Új vagy itt. – mondta.

- Igen. – válaszoltam. – Most járok itt először.

- Nem vagy segédje a kereskedőnek. – állapította meg, mire busa szemöldöke majdhogynem egybeolvadt.

- Ez így igaz! – helyeseltem.

- Akkor mit keresel itt? – szegezte nekem váratlanul a kérdést.

- nem keresek semmit. – emeltem fel a kezem megadóan.

- De akkor is valamiért itt vagy. – kötötte az ebet a karóhoz.

- Bonaccorsoval jöttem. – mondtam.

- De nem vagy a segédje. – ellenkezett.

- Ezt már említettem. – válaszoltam.

- Akkor miért jöttél vele? – folytatta a faggatózást.

- Mert le kell dolgoznom az adósságomat.

- Milyen adósságot?

- Ahhoz neked semmi közöd! – vesztettem el a türelmemet. – Csak a lovakat jöttem elhelyezni. Nem egy tárgyalásra.

Egy marék pénzt dobtam a pultra, majd elvezettem a lovakat, faképnél hagyva a lovászt.

- És jó lenne, ha új patkókat adna neki. – kiabáltam vissza, majd az istállóba kikötöttem őket.

Fogtam egy vödröt, amibe vizet öntöttem, majd eléjük dobtam egy kis szalmát.

Miközben a kovács fele vettem az irányt a lovásznál történteken gondolkodtam. Nem tudtam mire vélni ezt a gyanakvást. Értem én, hogy új vagyok itt, de azért nem kell rögtön azt hinni, hogy azért jöttem, hogy elpusztítsam a falut. A kovács a legnagyobb utcán volt a fogadó mellett. A kovács háza nagy volt és robosztus. Benyitottam. Belülről egy családi háznak tűnt. Egy asszony lépett ki az egyik helyiségből.

- Reynold hátul van. – mondta barátságosan.

- Köszönöm! – mondtam, majd elindultam az említett irányba, de a nő utánam szólt.

- Te új vagy itt? – kérdezte.

- Igen. – fordultam meg.

- Mi a neved? – érdeklődött.

- Valerius. – mondtam, majd elindultam hátra.

Egy hosszú folyosón mentem át, majd a hátsó kertbe kiérve egy elfedett területen dolgozott a kovács. Vele szemben egy fiatal és magas fiú állt.

- Tudnál csinálni néhány metszőollót? – hallottam a fiút.

- Persze, Veli!- mondta mély, de barátságos hangon a kovács.

- Köszönöm! – sóhajtott fel a fiú, majd egy zsák pénzt vett elő és kiszámolt tíz darab arany pénzérmét.

- Semmiség. – tette el a pénzt a kovács, aki Reynold lehetett. Ekkor vett észre. – Te meg ki vagy? – kérdezte az íjamat méregetve.

- Valerius. – válaszoltam. – Csak azért jöttem, hogy nyerget készíttessek. – közöltem jövetelem célját.

- Téged még nem láttalak. – állapította meg és ebből a mondatból, vagy ennek egyéb formáiból már kezdett elegem lenni.

- Igen, tudom. – sóhajtottam. – Mondták már egy páran.

- Segéd vagy? – kérdezte.

- Nem. – ráztam meg a fejem. – Csak mondja meg, hogy tudna-e két új nyerget készíteni!

- Rendben! – emelte fel megadóan a kezét. Reynold, amúgy egy alacsony és masszív felépítésű férfi volt. Barna haja összevissza lógott. Busa szemöldöke alatt sötétzöld szemek csillogtak. Enyhén borostás arca kipirosodott a sok fizikai munkától. Szakadt kötény védte a ruháját. – Nem kell azonnal felkapni a vizet.

A pultra raktam a maradék aranyat, majd mentem volna, ha a másik fiú utánam nem szól.

- Hova mész? – kérdezte, mire visszafordultam.

Ekkor egy kicsit megtántorodtam, mert ez a tizenhat év körüli fiú majdhogynem ugyanúgy nézett ki, mint én. Magas volt, világosbarna haja volt neki is, csak neki sötétbarna szemei, míg nekem világoskék. Az igazság az, hogy nem tudtam válaszolni a kérdésre.

- Vissza Bonaccorsohoz. – válaszoltam, miután eldöntöttem magamban, hogy hova menjek.

- Akkor még is csak a segédje vagy? – csapott le a szóra Reynold.

- Nem. – válaszoltam kissé frusztráltan.

- Akkor? – értetlenkedett. – Miért mész hozzá vissza?

- Mert vele jöttem ide. – mondtam.

- Miért? – kérdezte Veli.

- Ez nem rád tartozik. – mondtam, majd visszamentem a házba.

Onnan kimentem az utcára és, miközben visszamentem Bonaccorsohoz azon gondolkoztam, hogy miért olyan fontos mindenkinek, hogy megtudják, hogy miért vagyok itt, meg hasonlók. Amikor a kereskedő barátom kocsijához értem ezt meg is említettem neki.

- Ez egy békés kis falu. – válaszolta. – Idegen vagy, ezért meg akarnak rólad tudni minél több mindent, hogy megnyugodjanak.

- De ez miért van? – kérdeztem.

- Mert idegen vagy és félnek tőled. – mondta Bonaccorso. – Nem tudják, hogy jót akarsz-e.

- Most már nagyjából értem. – bólintottam.

- Na, most lenne még egy feladatom a számodra. – közölte Bonaccorso.

- Mégpedig? – vontam fel a szemöldököm.

- Vidd ezt a dobozt a főút legvégén lévő házhoz. – mutatott messze.

- Rendben. – válaszoltam.

- De el ne ejtsd nekem! – figyelmeztetett. – Igencsak törékeny és nehéz.

- Miért mi ez? – kérdeztem.

- Egy tükör, ami igencsak különleges. – mondta. – De ezt majd később elmesélem.

- Már alig várom. – léptem a dobozhoz és felemeltem a földről. Tényleg nagyon nehéz volt. – Miért ilyen nehéz egy tükör? lihegtem.

- Mert... - gondolkozott el Bonaccorso. – Nem tudom.

- Annyira imádom, hogy ilyen jól tudod megmagyarázni a dolgok miértjét. – közöltem vele vigyorogva.

- El is tudom képzelni! – nevette el magát, majd ez vevője fele fordult, aki éppen egy igencsak fényes fülbevalót akart megvenni.

A doboz súlya alatt roskadozva elindultam az úton. Igyekeztem kerülgetni az embereket, akik a kereskedők kocsijaik között járkáltak és nézegették az árukat. Több-kevesebb sikerrel kijutottam a forgatagból. Az úton haladva ismét megcsodáltam a falu házait. A kovács háza mellett elhaladva az ablakból három fiatal, nagyjából velem egyidős fiú nézett ki. Mögöttük a nő, akivel találkoztam és Reynold. A kovács bólintott egyet, mintha régi ismerősök lennénk, mire én szintén ugyanígy tettem, mire amaz elmosolyodott. Tovább mentem és megláttam a fogadót. A cégér az utcára kilógott, amire az volt írva: Krowny ivója. Az ajtó felett egy medvebunda kiterítve lóg. Az ablakon benézve láttam, hogy senki sincs bent. Tovább mentem és végül elértem a legutolsó házat. Letettem a ládát és fújtam egy kicsit, majd bekopogtam. Egy negyvenes éveiben járó nő nyitott ajtót. Vékony volt és viszonylag magas. Fején kendő, ami eltakarta a haját. Barátságos fekete szemével végigmért.

- Bonaccorso küldött ezzel. – vettem fel ismét a nehéz dobozt.

- Ó, nagyon jó! – mondta boldogan. – Gyere be és tedd le az asztalra.

A nő utat engedett, így be tudtam menni a házba. Azonnal egy szobába érkeztem, ami a nappaliként szolgálhatott. A sarokban egy vasból épült kandalló állt, míg középen egy asztal, ami körül székek. Szőnyegként rókabunda szolgált. Jobbra és balra is ajtók vezettek valahova. Letettem az asztalra a dobozt, mire a nő mellém lépett. Az egyik ajtó mögül egy szintén negyvenéves férfi lépett ki, akinek szintén fekete szeme volt sötétbarna hajjal. Közepes magasságú volt, de egy kicsit testes. Egy másik szobából ugyanaz a fiú, Veli lépett ki, akivel a kovácsnál találkoztam.

- Áh, megjött, amit az a vén csibész küldött. – mondta, amikor észrevette a dobozt az asztalon. – Köszönjük fiacskám!

- Ismeri Bonaccorsot? – kérdeztem.

- Persze. – bólintott. – Régi barátom és bajtársam.

- A segédje vagy? – kérdezte a nő.

- Nem. – válaszoltam. – Csak egy barátja. Le kell dolgoznom a tartozásom.

- Na, ez nagy becsületre utal. – ismerte el a férfi.

- Köszönöm, uram. – mondtam.

- Szólíts csak Tamratnak. – legyintett. – Ő itt a feleségem Rose. A fiunk, pedig Veli.

- Benned kit tisztelhetünk? – kérdezte Rose.

- Valerius vagyok. – válaszoltam, mire a két felnőtt egy kicsit megtántorodott. Egymásra néztek, majd rendezték a vonásaikat.

- Hát, akkor Valerius! – kezdte Tamrat. – Köszönjük, hogy elhoztad a dobozt, de szerintem menj vissza Bonaccorsohoz. Én is meglátogatom azt a lókötőt. – mondta, majd így is tett.

Kiment a házból és elindult Bonaccorso felé. Én is így tettem.    

Remélem tetszik nektek ez a könyv. Kérlek írjátok le a véleményeteket, mert ezzel visszajeleztek nekem, hogy tetszik-e nektek ez a fantasy regény. Ha nem tetszik írjátok le kommentbe, hogy mi nem, mert akkor megpróbálok azon javítani. Ez az első könyvem, ami saját ötlet és nem fanfiction szóval minden vote, kritika és vélemény nagyon sokat jelent nekem.