Miután sikerült az út közepén letáborozni tüzet gyújtottunk. Megemlítettem, hogy mi van akkor, ha valaki jön, és tovább akar haladni az úton. Erre egy George nevű fiatal kereskedő válaszolt, hogy majd kikerülnek minket, ami azt jelentette, hogy menjen be az erdőbe, majd jöjjön ki a túl oldalon. De aztán azt is hozzátette, hogy eddig mindig nagyjából itt szoktak letáborozni, és csak még ketten jöttek erre. Így inkább rájuk hagytam, majd csatlakoztam hozzájuk a tűzhöz. Ott rengeteg ismerős arcot pillantottam meg, akikkel eddig azért nem találkoztam, mert ők előrébb voltak a sorban. Meg persze voltak új arcok is, akik nem rég csatlakozhattak a kereskedőkhöz. Voltak az inasok, akik nagyjából velem egykorúak voltak, de nem voltam kifejezetten jóban velük. Míg ők egy tehetős családból kerültek ki, addig én az erdőben éltem, ezért gyakran voltam a céltáblájuk. Nem nagyon érdekelt, mert tudtam, hogy bármikor könnyedén legyőzhetem őket.

A vacsora egész jó hangulatban telt. Az inasok szolgálták fel az ételt, miközben a kereskedők egymással beszélgettek, persze egy-egy üveg bor kíséretében. Amikor nekem szolgálták fel az ételt Ismailtól kaptam néhány igencsak gyűlölködő pillantást. De, többet nem mert cselekedni a felnőttek jelenlétében. Én pedig ezt jól tudva rámosolyogtam, mintha régi jó barátok lennénk, és figyeltem a reakcióját. Az étel amúgy mennyei szarvasmarha pörkölt volt, amit igen hamar el is fogyasztottam. A kereskedők egyre hangosabbak lettek és egyre csak nőtt a hangulat. Egyedül, csak a történetmesélő nem volt ittas állapotban, akit Catherine-nek hívnak.

- Drága Catherine! – szólt Bonaccorso egy boros üveget lóbálva. – Nem lenne-e kedved egy kis történettel szórakoztatni szerény társaságunkat?

- Dehogynem, drága Bonaccorso! – mondta mosolyogva a történetmondó. – Az eddigiekkel ellentétben azonban most egy tanmesét mesélnék el, amit még régen a nagymamámtól hallottam.

- Mondd csak nyugodtan! – bíztatta a barátom. – Nincs is jobb egy tanmesénél.

Catherine feltűrte csipkés ujjú ruhájának az ujját, majd neki kezdett.

- A régi időkben, az Őrzők, tündérek, manók és törpék előtt, amikor még csak a sárkányok és az óriások lakták-e csendes kis szigetet, ami nem is olyan kicsi, élt a sárkányok királya Bronte, ami igencsak beszédes volt, ugyanis ez a sárkány nem egy átlagos sárkány volt. Mint azoknak a királya ő volt a legnagyobb és legerősebb. Magassága meghaladta a tizenöt, akár húsz métert is. Szárnyának szélességei is nagyjából ekkorák lehettek, de nem is ez most a lényeg. Hanem az, hogy mit tudott. Mint azt feltételezem a jelenlévők közül mindenki tudja azt, hogy a sárkányoknak voltak mágikus képességei. – erre mindenki bólintott. – De azok nem voltak olyan erősek, mint Bronte-é. Ugyanis ez a sárkány képes volt villámokat szórni a karmaiból és a szárnyain lévő kettő másik karomból. De azok a villámos olyan nagyok és hangosak voltak, hogy azt a sziget másik végéről is lehetett hallani és látni. Bronte azonban nem bizonyult a legjobb uralkodónak, ugyanis óriási mérete ellenére még nagyon fiatal volt. És amikor egyik nap útnak indult elkövette élete legnagyobb hibáját. Az óriási bestia, ahogy szállt az égen minden földön élő állatott megrémített, kivéve az óriásokat. És, mint tudjuk az óriások harcos nép és mind igencsak önfejű. Bronte éppen az óriások lakhelye fele tartott. Minden egyes szárnycsapása örvényt kevert. Néhányszor diadalmasan üvöltött egyet, mert nagyon szeretett repülni és tudatni akarta a másik néppel, hogy közeledik. Már a hegyek lábánál járt, amikor éles szemével megpillantotta a több mint tíz méter magas óriásokat. Ismét üvöltött egyet és az óriások fölé repült. Körözött egy kicsit és folyamatosan bömbölt. Meg akarta mutatni, hogy ki az úr a szigeten. Azonban az óriások sem voltak nagyon félősek. Ezért elkezdték támadni a sárkányt. Sziklákat téptek a ki a hegyből és azokat Bronte felé hajították. Nem egy talált és ejtett sebet a sárkányon, amitől az teljesen bedühödött. Nem bírta elviselni, hogy ezek ilyen könnyen meg bírják sebesíteni őt, a sárkányok királyát. Ezért érzelmei és indulatai eluralkodtak rajta, amit egy óriási bömböléssel és egy hatalmas erejű villámlással eresztett szabadon. A villám nyalábokra vált szét és több hegyet is eltűntetett, vagy félig rombolt le. Mire a füst és a rengeteg por felszállt Bronte meglátta a halott óriásokat elterülve a földön. A sárkányok királyát megrémítette tette és annak következménye, ugyanis emiatt tört ki az óriások és a sárkányok közötti több évszázados harc. – fejezte be a történetet Catherine. – A tanulságát nem mondom el. Hagyom, hogy mindenki maga jöjjön rá.

Csend telepedett ránk. Mindenki a történetet emésztette magában. Pár perc csend után morgás hallatszott az erdő felől. És ez a morgás nagyon ismerős volt nekem. Sajnos túlságosan is. A következő pillanatban megjelentek a farkasok, amik eddig üldöztek engem. Most jobban meg tudtam figyelni őket. Nagyobbak voltak, mint a rendes farkasok. Bundájuk szaggatottabb és szürkébb. És a szemük vörös.

- Mik ezek Valerius? – kérdezte Bonaccorso, miközben hátrálni kezdett.

- Nem tudom. – helyeztem egy nyílvesszőt az idegre, majd lőttem.

Majdhogynem tökéletes lövés volt, ugyanis az egyik farkas mellkasába fúródott volna, ahol a szíve van, de az egy könnyed mozdulattal félre söpörte. Vicsorított és morgott, majd meghallottam a farkas hangját a fejemben.

- Csak ennyit tudsz?

Megtántorodtam. Ez teljesen új volt nekem.

- Ti tudtok beszélni? – kérdeztem és egy újabb nyilat lőttem ki, de most egy villámgyors mozdulattal utána lőttem egy másikat is.

Azonban ez sem volt elég, hogy egyáltalán megsebesítsem. Az elsőt ugyanúgy félre ütötte a mancsával, míg a másikat a szájával kettéharapta.

- Azt hiszed, hogy ennyivel legyőzhetsz minket? – kérdezte.

A farkasok kezdtek körbe venni, de ekkor mind félre húzódtak és egy másik állat lépett elő a rengetegből. De ez még a többinél is nagyobb volt. Vérvörös szeme csak úgy szikrázott. A sötétség a farkas körül még sötétebb lett. A félelem beivódott minden porcikámba.

- Te lennél az? – hallottam a fejemben a farkas hangját, amiben nem kis lenézést és csalódottságot véltem kihallani, ami újult erővel töltött fel. Ahogy felém sétált meg sem mozdultam. A szememet belefúrtam a farkaséba. Bár szívem szerint világgá rohantam volna, nem tettem. Ahogy közvetlen elém ért fázni kezdtem. – Nem tűnsz túl különlegesnek. – körbesétált engem és tudtam, hogy megvizsgál. A hideg futkosott a hátamon. Tudtam, hogy most könnyedén megölhetne, de azt is tudtam, hogy kíváncsi. – A legtöbb ember már rég sikítva menekült volna, de te nem.

- Ne hidd, hogy nem tenném. – szűrtem a fogaim között.

- Akkor is lenyűgöző a bátorságod. – mondta egy kis kelletlen elismeréssel. – Megölhetnélek, de kíváncsi vagyok rád. Több napon át menekültél a falkám elől, amire eddig még senki sem volt képes. Meglátjuk, hogy meddig éled túl ezt az éjszakát.

- Menjetek! – fordultam Bonaccorso felé.

- Azt már nem! – mondta a vezérfarkas, mire néhány farkasa elállta a kereskedők útját. – Ők lesznek a mi kis játékunk zálogai. – nevetett gonoszan a fejemben, ami a valóságban azt jelentette, hogy vicsorítva mély torokhangot adott ki.

Két farkas a falkából a kereskedők felé vette az irányt és az egyik kocsi oldalához szorította őket.

- Kezdhetjük? – nézett rám a vezérfarkas és leheveredett.

- Van más választásom? – sóhajtottam, mire újra azt a mély torokhangot hallatta. A többi farkas a vezérük mögé húzódott és folyamatosan járkáltak. A vezér ekkor az inasokra emelte vörösen izzó tekintetét, mire Ismail és társai lassan felém közeledtek.

- Te hoztad ránk ezeket a fenevadakat. – vádaskodott a fiú. – Ezért bűnhődnöd kell.

Ekkor Ismail szeme is vörösen kezdett izzani, ahogy a többi inasé is.

- Te nincstelen kis poronty! – süvöltötte a nagydarab Charles.

- Mit csináltál velük? – kérdeztem választ követelve a farkastól.

- Én semmit! – nevetett a fejemben. – Csak egy kicsit megbabonáztam őket. Téged is megpróbáltalak, de rajtad valamiért ez nem működött.

- Engedd el őket!

- Le kell, győzd őket. – közölte ridegen. – Úgyis utálod őket.

- Ezt meg honnan tudod? – lepődtem meg.

- Nyitott könyv vagy. – nevetett gonoszan, amitől libabőrös lettem.

Azonban nem volt több idő a bájcsevegésre, ugyanis rám támadtak. Tízen voltak ellenem, de könnyedén legyőztem őket.

- Ez csak egy kis bemelegítő kör volt. – mondta a vezérfarkas, majd az egyik alattvalójára nézett, mire az elkezdett körülöttem körözni.

Követtem a testemmel, de sosem voltam vele teljesen szemben. Pár kört tettünk meg, majd minden előjel nélkül rám vetődött. Szerencsére számítottam rá. Csak e miatt tudtam oldalra gurulni, majd felpattantam. Ismét a farkasra függesztettem a szemem, mire az mélyen az enyémbe nézett, ám ekkor egy teljesen idegen érzés kerített hatalmában. Az elmémet valami megtámadta. A farkas vicsorított, amiből leszűrtem, hogy ő próbál behatolni az elmémbe. Én pedig igyekeztem vissza szorítani, ami nem nagyon akart összejönni, de nem hagytam magam. Közben, mintha valami rideg és erőteljes lebegne nem messze az elmémtől.

- Erős akaratod van, fiú. – mondta a vezérfarkas.

Ezzel kizökkentett annyira, hogy a másik farkas újra erőteljesen támadt. Térdre rogytam, amit kihasználva rám ugrott, azonban sikerült annyira megőriznem az önkontrollt, hogy a késemet az oldalába mártottam, mielőtt az elért volna. Oldalra feküdtem és lelöktem magamról a farkast, aminek az orrából vörös füst szállt fel, majd a farkas visszacsökkent egy rendes farkas méretére. Felállt, majd elmenekült az erdőbe.

- Nem rossz, fiú. – mondta ismét kelletlen elismeréssel a vezérfarkas. – Azonban a kis tőröd valahol az erdőben van.

Inkább nem válaszoltam, hanem vártam a következő támadást. Íjamat levettem a hátamról, de most nem lőni akartam vele.

- Lássuk, mit tudsz, ha ketten vannak ellened. – mondta, mire most kettő farkas ugrott elő. – Az élet igazságtalan. – hallottam a hangját a fejemben. – Ha fel akarsz jutni a ranglétrán, akkor teljesítened és bizonyítanod kell.

A két farkas úgy helyezkedett, hogy mindig csak az egyiküket lássam. Megálltam egy helyben, íjamat két kezemben tartottam magam előtt és behunytam a szemem. A tanmesére gondoltam. Nem szabad, hogy az indulataim és az érzelmeim elhatalmasodjanak rajtam. Kinyitottam a szemem és, mintha élesebben láttam volna a környezetemet. Hallottam a mögöttem lévő farkas lépéseit és szuszogását.

- Ezt meg hogyan? – kérdezte a vezérfarkas döbbenten.

- Tartogatok még meglepetéseket. – válaszoltam, mire a hátam mögötti farkas rám vetődött.

Megpördültem, majd hagytam, hogy az íjamra harapjon. Aztán hátra estem és a farkasba rúgtam, miközben az íjammal meglöktem. A farkas a társának repült és mind a kettő elterült. Felálltam.

- Talán mégis igaz. – szólt a vezérfarkas. – Erős vagy. Erősebb, mint a többi ember.

- Igazán megtisztelő. – mondtam gúnyosan.

- Hogy merészeled? – tajtékzott.

Láttam, hogy már nem fekszik olyan nyugodtan, mint ez előtt. Izmai feszesek, ugrásra készek. Már kész is volt a tervem. Fel kell, bosszantsam.

- Könnyen. – válaszoltam.

- Vigyázz magadra, kölyök! – mondta fenyegetően. – Már így is közel állsz ahhoz, hogy saját kezűleg öljelek meg.

- Meg lehet próbálni! – mondtam pofátlanul és eldobtam az íjam, mint aki fegyver nélkül készül megküzdeni.

A farkas felállt és a többire mordult, mire azok félkörbe álltak.

- Vedd megtiszteltetésnek! – mondta. – A nagy Lycaon nem minden jöttmentet fal fel élve.

- Ezzel csak egy baj van. – mondtam, miközben erősen koncentráltam.

- Mégpedig? – kérdezte Lycaon.

- Az hogy ez nem fog megtörténni. – válaszoltam egy szemtelen mosoly kíséretében, miközben éreztem, hogy az erő szétárad a testemben.

- Szemtelen vagy. – jegyezte meg a farkas, majd rám ugrott, mire én hagytam, hogy az energia szétterjedjen a testemen és arra a medvére gondoltam, amit menekülés közben láttam.

Éreztem, ahogy nőni kezdtem, majd meglendítettem a mancsomat. Lycaont váratlanul érte, így eltaláltam. Karmaim sebet hagytak az oldalán és a farkas a földbe csapódott. A többi vadállat morogva, behúzott farokkal és füllel hátrálni kezdett.

- Lehetetlen. – lihegte Lycaon. – Még... senki... sem... győzött le... ilyen könnyen.

Én e közben visszaváltoztam emberré.

- Mondtam, hogy tartogatok meglepetéseket.

- Még találkozunk. – mondta Lycaon. – Jegyezd meg szavam! Ha a vadonban utazol, megtalállak. Én, Lycaon a vérfarkasok egyetlen királya megtalállak és saját magam foglak megölni. Húsodat fogom lakmározni. Esküt teszek az életemre. Vagy megöllek, vagy én halok meg. – azzal elsántikált a falkájával.

Néhány perc csönd telepedett ránk.

- Valerius, drága barátom! – kezdte Bonaccorso. – Azt hiszem, hogy mozgalmas nap áll mögöttünk.

- És azt hiszem, hogy tartozol egy magyarázattal. – fűzte hozzá Catherine.

Ezután mindent elmeséltem nekik. Hogyan kezdtek el üldözni ezek a bestiák, meg az életemet egyedül. A velem született képességemről nem szívesen beszéltem, de végül annyit kérdezősködtek, hogy elmondtam azt is, hogy öt évesen jöttem rá, hogy hogyan alakuljak át egy állattá.

- De valahol meg kellet, szülessél és élned kellett, mielőtt az erdőbe kerültél. - jegyezte meg Catherine.

- Arról nincsenek emlékeim. – válaszoltam. – Arra emlékszem, hogy egy tölgyfa alatt ébredtem öt évesen.

Barátomra, Bonaccorsora néztem. Szokatlanul csendes volt. Csak nézett maga elé és nem szólt semmit.

- Valami baj van? – kérdeztem tőle.

- Dehogy! – rázta meg a fejét és ismét mosoly terült szét az arcán. De valami még mindig az súgta, hogy e mögött a mosoly mögött valami rejtőzik. El is határoztam, hogy ki is fogom faggatni holnap az úton, amikor senki sem fog minket zavarni.

- Szerintem mára ennyi izgalom elég is lesz! – csapta össze a tenyerét a kereskedő és megigazította a zsokésapkáját. – Azt javaslom, hogy tegyük el magunkat holnapra. Hisz másnap Principiumba érünk. – mondta egy óriási mosoly kíséretébe és felállt a tűz mellől.

Mi is követtük a példáját és lefeküdtünk aludni.

Tudjátok, hogy mire gondolok, szóval legyetek szívesek és kommenteljetek, és ha tetszik voteoljatok. Köszönöm! :)