- Mi történt? – kérdeztem Bonaccorsot, miután elhagytuk a falut.

Barátom, azonban csak meredt maga elé és hajtotta a lovakat. Úgy tűnt, hogy nem is figyel, de végül megszólalt.

- Tudhattam volna. – mondta vádaskodó hangon. – Jobban figyelnem kellett volna. Mindenhol ott vannak. És pont ő?

- Miről beszélsz? – tettem fel a kérdést.

- Az Imperiumról. – válaszolta idegesen. – Valahonnan tudták, hogy itt vagy és meg akartak ölni. Az egyik emberüket küldték ide. De honnan tudhatták? És hogyan épült be a faluba? Ehhez évek kellenek. Sőt, évtizedek.

- Nem értek semmit. – tettem Bonaccorso vállára a kezét. – Magyarázd el, hogy tudjak segíteni.

Erre egy kicsit megnyugodott.

- Annyira sikerült rájöjjek, hogy a lovász tagja az Imperiumnak. – mondtam. – És arra is, hogy meg akart ölni. De továbbra sem értem ezt az egészet.

- Emlékezz vissza arra, hogy mit beszéltünk a vérfarkasokról. – kezdte el a magyarázatot. – Valami elkezdődött és te igencsak benne leszel. Az Imperium lépett. Meg akarnak ölni. Csak azt nem tudom, hogy miért, és hogy hogyan léptek. Mert valahogy ide kellett, hogy jusson a lovásznak. De honnan tudták, hogy ott vagy? És hogyan reagáltak ilyen hamar?

- Nem tudom, de kiderítjük. – mondtam, miközben kezdett olyan érzésem lenni, hogy Bonaccorso teljesen más ember, mint akit eddig ismertem.

- De hogyan? – kérdezte.

- Azt még nem tudom. – válaszoltam elgondolkodva és valamitől vezérelve jobbra néztem. – Azt hiszem, hogy, barátunk nincs is olyan messze, mint gondoltuk.

A bakról leszálltunk és az erdő széléhez mentünk, ahol egy csapás volt.

- Ez csak egy csapás. – mondta Bonaccorso.

- De ha jobban megnézed nem is akármilyen. – mentem beljebb. – Friss. És az emberünk nagyon azt akarta velünk elhitetni, hogy ezt csak egy állat hagyta itt. És jól is csinálta. Ilyen csapást egy szarvas szokott hagyni. Nagyjából olyan magasságban vannak, mint egy kifejlett szarvas agancsa van. De azt már nem tudta elrejteni, hogy egy késsel vágott utat magának. – fogtam meg egy gallyat és intettem, hogy Bonaccorso jöjjön ide. – Túl szabályos a vágás. És itt beljebb már látszanak is a lábnyomok. – mutattam pár méterrel beljebb. – Nem hinném, hogy túlságosan sok ember jár erre.

- Vagyis ez szerinted a lovász? – kérdezte Bonaccorso.

- Ezt csak egy módon deríthetjük ki. – mondtam, azzal elindultam.

Bonaccorso, pedig utánam jött. Halkan lépkedtem, mert a lovász már nem lehetett messze. Csakhogy kereskedő barátom nem volt hozzászokva ahhoz, hogy az erdőben lopakodjon. Igencsak gyakran lépett gallyakra, amik számomra nagyon hangosnak hatottak.

- Óvatosabban. – fordultam hátra. – Nem tudom pontosan, hogy mennyivel van előttünk. Lehet, hogy már több órával. De az is lehet, hogy csak pár perccel.

- Nem tehetek róla. – méltatlankodott suttogva Bonaccorso.

- Menjünk tovább. – intettem, miközben elővettem az íjamat és egy nyílvesszőt tettem az idegre.

Öt perc múlva azonban azt vettem észre, hogy a lábnyomok visszafele vezetnek.

- Állj félre Bonaccorso! – suttogtam, miközben megpördültem és lőttem. Csakhogy nem a lovászt találtam el, hanem egy bábut.

A bábu el volt rejtve. De úgy, hogy mi ne lássuk, ahonnan jövünk. A bábuhoz sétáltam.

- Ember méretű. – állapítottam meg. – Hogyan szerzett egy ilyet? – kérdeztem.

- Nem tudom. – válaszolta meg az amúgy költői kérdést Bonaccorso. – Ez is valami trükk az Imperiumtól.

- Tapasztalt. – mondtam. – Félrevezet minket, hogy időt nyerjen.

- Lesznek még ilyenek? – kérdezte, barátom.

- Minden bizonnyal. – válaszoltam, miközben kihúztam a nyílvesszőt a bábuból, majd tovább indultam.

A lovász több ilyen félrevezetést alkalmazott, amiket mindig leellenőriztem.

- Miért nem hagyjuk figyelmen kívül ezeket? – suttogta Bonaccorso.

- Mert lehet, hogy az egyiknél ő maga bújt el.

- De akkor minek van az ösvény, amit vágott? – kérdezte.

- Lehet, hogy a következő kanyar után véget ér. – válaszoltam. – És akkor most itt is lehetett volna.

- De hogyan volt rá ennyi ideje? – faggatózott tovább.

- Úgy, hogy ezt a csapást már azelőtt megcsinálta, hogy a faluba beépült volna. – mondtam, miközben tovább mentem.

- Vagyis?

- Lehet, hogy az ösvény végén választ kapunk valamennyi kérdésünkre. – néztem hátra. – És helyettük újakat kapunk.

A nap már kezdett lemenni, és mi már órák óta követjük az ösvényt. Azonban még mindig nem értünk el a végére. A lovász azonban nem csak ilyen cseleket használt, hogy lassítson minket. Hanem csapdákat is.

- Állj! – suttogtam Bonaccorsonak.

Megvártam, hogy a barátom megálljon, majd fogtam egy letört gallyat és megpiszkáltam az előttem elterülő levélcsoportot. A levelek alatt ugyanis gallyak voltak, ami alatt egy gödör.

- Meg kell kerülnünk. – mondtam a barátomnak, majd mutattam neki, hogy merre menjen, majd visszaigazgattam a leveleket a helyére és követtem Bonaccorsot.

A kereskedő tovább indult, ám észrevettem a madzagot, és a vállánál fogva visszarántottam.

- Mi az? – kérdezte halkan.

- Az. – mutattam a madzagra, mire Bonaccorso szeme elkerekedett.

Megkerültem a barátomat, majd leguggoltam. Intettem, hogy lépjen egyet hátrébb. Aztán megpendítettem a madzagot, mire oldalról a fák közül egy nyílvessző suhant át, majd bele állt a túloldalon álló fába.

- Van egy késed? – kérdeztem.

- Van. – mondta és adott egyet, majd fogtam egy követ és élezni kezdtem.

- Mit tervezel? – nézett rám kíváncsian.

- Hatástalanítom őket. – válaszoltam, majd tíz perc élezés után a madzaghoz érintettem a kést, ami a nélkül vágta ketté, hogy aktiválta volna a csapdát.

Tovább mentünk, majd ismét elvágtam egy madzagot. És ezt megismételtem még tízszer.

- Már nem lehetünk messze. – mondtam.

- Miből gondolod? – kérdezte Bonaccorso.

- Onnan, hogy sűrűsödnek a csapdák. – válaszoltam, majd széjjelnéztem.

Nem tudom miért, de volt egy olyan megérzésem, hogy nem kéne tovább mennünk. Pár pillanat múlva meg is pillantottam az egyik ág felett lebegni egy ökölnyi méretű kődarabot, ami lyukas volt.

- Be a bokorba. – suttogtam Bonaccorsonak, majd bevetettem magam a növényzetbe.

- Mi a baj? – kérdezte Bonaccorso.

- Látod azt a lebegő követ? – kérdeztem.

- Igen. – bólintott.

- Tudod mi az?

- Nem. – csóválta a fejét. – Még sosem láttam ilyet. – mondta.

- Szerintem ez figyeli a környezetet. – gondolkodtam el, miközben figyeltem, ahogy a kő, mint egy őr a környéket pásztázza.

- Akkor hogyan jutunk tovább? – kérdezte.

- Még nem tudom. – válaszoltam, majd elgondolkodtam.

Nem nagyon volt ötletem, de aztán észrevettem egy csomó kavicsot a földön. Felvettem őket és vizsgálgatni kezdtem őket.

- Amikor eldobom a kavicsot, elindulsz vissza a kocsidhoz. – mondtam.

- Mit tervezel? – kérdezte.

- Nem sokára leszáll az est és nagy valószínűséggel ennek az ösvénynek a végén egy tábor van. – magyaráztam. – És ott lesz az emberünk. El tudok oda jutni, de csak egyedül. Légy szíves várj meg ott.

- De... - ellenkezett volna, de közbe szóltam.

- Csak csináld, amit mondtam. – néztem rá.

- Rendben. – egyezett bele Bonaccorso. – Már amúgy is kikészített ez a lopakodás.

Az egyik követ az egyik távolabbi fához dobtam, mire a kő oda fordult a lyukas oldalával, és a barátom, pedig elindult vissza az ösvényen. Kihasználva az alkalmat, hogy a kő nem erre néz tovább osontam a következő bokorig. Aztán ismét szétnéztem. Nagyjából harminc méterenként lehettek ilyen kövek a fák fölött.

- Szóval csak harminc méterig érzékelnek. – jegyeztem meg, majd hangtalanul osontam az árnyékban, kikerülve a megfigyelő kövek sugarát.

Tíz perc múlva a nap már lement és nem messze füstöt pillantottam meg. Óvatosan továbbra is figyelve a lebegő kövekre a füst felé indultam. Egy bokorba bebújva egy sátrat pillantottam meg. Előtte a tábortűz. És nekem háttal állt a lovász.

- Erősebb, mint gondoltuk. – mondta éppen, mire egy titokzatos hang válaszolt.

- Ezt sajnálattal hallom.

A hang egy nőtől jött. Azonban érdes volt, rideg és számító.

- Bocsáss meg, mester! – mondta a lovász.

- Wilton! – mondta szigorúan a hang. – Menj a Keleti-hegységbe! Az ottani támaszpontunkon majd eldöntik, hogy mi lesz a sorsod. Öt napod van. Majd néhány szellemet küldetek eléd.

- Igenis, mester! – rebegte Wilton, a lovász.

- Most pedig mennem kell. Igencsak fontos ügyet kell, elintézzek, ami ha minden jól megy, az előnyünkre lehet. - zárta le a beszélgetést a hang, majd Wilton idegesen rúgott egyet a levegőbe.

Ekkor viszont megszólalt.

- Most már előbújhatsz a bokorból! – fordult hátra és egyenesen rám nézett.

Óvatosan előbújtam a bokorból, miközben a Bonaccorsotól kapott kést szorítottam.

- Milyen támaszpontról beszélt a nő? – kérdeztem.

- Nem élsz te addig, hogy megtudd. – mondta gonoszan, majd egy kétkezes kardot húzott elő. A kard nem volt szokványos. Pengéje enyhén hajlított. Markolata nagy volt, de kényelmes fogásúnak tűnt.

Védekezésül felemeltem a késemet, mire Wilton elnevette magát.

- Azzal akarsz harcolni? – röhögött. – Angra Mainyu ellen nincs semmi esélyed.

- Hol van a támaszpont? – kérdeztem.

- Úgyis meghalsz. – gondolkozott el. – Elmondom, de csak azért, hogy halálod közben szenvedj amiatt, hogy nem jutottál el oda. A támaszpont a Keleti-hegység déli részén van. A bejárata egy sziklának van álcázva.

- Hogyan lehet oda eljutni? – tettem fel a kérdést, miközben egy terv kezdett körvonalazódni bennem.

- Egy patakot kell árral szemben követni. – mondta, miközben magabiztosan közeledett felém.

Reszkettem és elejtettem a késemet.

- Mi van? – nevetett. – Csak nem beijedtél?

Nem válaszoltam, hanem hátrálni kezdtem.

- Már nem vagy olyan nagylegény ugye? – élvezte ki a tehetetlenségemet, miközben felém sújtott a kardjával.

- Kérlek, ne ölj meg! – estem össze, miközben fölkaptam a késem és az alkaromat a fejem fölé emeltem védekezésül. – Még hasznotokra lehetek!

- Mégis hogyan? – kérdezte egy kis gyanakvással a hangjában, de leengedte a kezét.

- Sokat tudok. – mondtam. – Többet, mint hinnétek.

- Mégis miket? – kezdett el ismét nevetni.

- De mi lenne ha, elvinnél a támaszpontra, ahol kifaggatnának. Te lennél a hős! – néztem rá kegyelemért rimánkodva.

- Nem is beszélsz rosszul, te kölyök! – gondolkozott el. Láttam, ahogy elképzeli a jutalmát, amiért értékes információkat juttatott az Imperium birtokába. – De te miért is segítesz nekem? – tért vissza a gyanakvása.

- Mert különben megölnél, ha itt mondanám el. – reszkettem. – És ott talán lenne esélyem megszökni. – tettem hozzá, mire Wilton ismét nevetésbe kezdett.

- Te! – nevetett gonoszan. – Képes voltál elmondani a terved? Azt, hogy majd megszöksz?

- Te pedig elmondtad a bázis helyét. – mondtam határozottan és elgáncsoltam.

Wilton hanyatt vágódott. Feje nagyot koppant a földön. Kardja kiesett a kezéből. Mellé térdeltem és a késemet a torkához tartottam. Ekkor vettem észre, hogy egy eddig sosem látott jel van a nyakán. Két kígyó összegabalyodva egy végtelen jelet alkotnak. De nem értem rá ezzel tovább foglalkozni.

- Átvertél. – mondta gyenge hangon Wilton. – Egy, kölyök átvert.

- Igen. – értettem vele egyet.

- Igazuk volt. – mondta. – Okos, erős és tehetséges vagy.

- Miről beszélsz? – kérdeztem.

- Tedd meg. – pillantott a késemre.

- Nem. – ellenkeztem. Aztán észrevettem, hogy az oldalából kiáll egy hegyes fadarab.

- Egyszer nagyszerű ember leszel. – lihegte.

- Mire gondolsz? – kérdeztem.

- Hagytam magamat. – merengett el. – Gyenge voltam. És befolyásolható. És ezt kihasználták. Elcsábítottak. – ekkor mintha, valami különös dolog történt volna. Wilton, mintha megváltozott volna. Nem külsőleg. Hanem belsőleg. Mintha csak most mutatná meg az igazi énjét. – Ne kövesd el azt a hibát, amit régen én is. És Phoebe. – ragadta meg a csuklómat. – Ne hagyd, hogy bármi baja is legyen. Van egy olyan érzésem, hogy nagy veszély leselkedik rá és csak te mentheted meg.

- A lányod? – kérdeztem, miközben elvettem a kést a nyakától.

- Igen. – mondta remegő hangon. – Ő... nem... tudja... az igazat. Kérlek, ne is mondd el neki!

- Rendben. – mondtam, miközben kezdett összeállni a kép a fejemben.

- És még egy utolsó kérés! – nézett rám Wilton.

- Igen? – kérdeztem.

- Pusztítsd el az Imperiumot. – mondta, majd egy reszketeg lélegzettel meghalt.

- Mindent megteszek, hogy megvédjem a lányod és teljesítsem a kérésedet. – csuktam le a szemét, majd felálltam és a tiszta égre néztem. – Ó, nagy Quilan! Kérlek téged, hogy Wilton örök békességet leljen egy csillagképként.

Nem igazán hittem benne, hogy sikerülni fog, ám mikor hátat fordított, akkor hirtelen ezüstös fényesség támadt. Megfordultam és azt láttam, hogy Wilton teste elporlad és ezüst szemenként az ég felé száll. Követtem a fejemmel és egy új csillagképet láttam meg az égen. Egy apáét és lányét, akik egymás mellett állnak. Elmosolyodtam, majd felvettem Wilton kardját a földről. Levettem az íjamat és a tegezemet, majd kerestem egy görbe vasdarabot, amit a felsőmre akasztottam, majd a kardot belecsúsztattam. Ezután visszavettem a tegezt és az íjat a hátamra. A kést az övemre akasztottam. Bementem a sátorba és kutatni kezdtem. Mindenféle iratokat találtam, amiket a ruhámba csúsztattam egy térképpel egyetemben. Tovább kutattam, majd egy igencsak érdekes valamire bukkantam. Egy lapos, pár centiméteres, szabálytalan alakú kődarabra. Lefújtam róla a port és észrevettem, hogy nagy gonddal faragott képet tartalmaz. Azonban nem volt teljes a kép. Látszott, hogy ez valamiből kitört. Alaposan megvizsgáltam. A faragás egy csatajelenetet ábrázolt. Emberek sokasága karddal és a kőlap szélén egy szárnyszerűség nyúlt be az emberek felett. Úgy döntöttem, hogy elrakom és megmutatom Bonaccorsonak. A kőlapot az övemen függő kis zsákba süllyesztettem. A sátorban mást nem találtam. Ezért elindultam vissza Bonaccorsohoz. Rengeteg kérdés kavargott a fejemben. Mi ez a rejtélyes kődarab? Mire célzott Wilton azzal, hogy ne essek az ő hibájába? Miért hallgatta meg Quilan az imámat? Mi lehet a bázison? Miről beszélt a nő? És még sok más csatlakozott a még meg nem válaszolt kérdésekhez. Az útra visszaérve megpillantottam Bonaccorsot, aki a tűz mellett ült.

- Hát, megjöttél! – kiáltott fel. – Pár perce valami ezüstös csillogást láttam az égen. És honnan van ez a kardod?

- Beszélnünk kell. – mondtam komoran, mire a barátom arca szintén elkomorult, majd rendezte a vonásait.

- Akkor gyere és csatlakozz hozzám. – invitált a tűzhöz.