Nyílott az ajtó és a fiúk megtört, fájdalmas tekintettel léptek be a kastélyba. Hunter nélkül. Nyomást éreztem a mellkasomban, olyan erőset, hogy fájt lélegezni. Rossz érzés fogott el és úgy kapaszkodott belém, mint egy sötét árnyék.

- Te mi a faszt keresel itt?! – rontott neki Eli Felixnek, amint meglátta – Megbíztunk benned, Felix. Én megbíztam benned.

- Eli, hagyd abba – próbálta nyugtatni Cassie – Nem úgy van, ahogy gondolod. Segíteni akart nekünk.

- Harryvel segíteni akartunk. Elhitettem a többiekkel, hogy visszamegyek a Tanácshoz. Csak hogy ne zárjanak be. Valakinek közülünk szabadon kellett maradni, hogy segíteni tudjon.

Eli szorosan ölelte magához a fiút és úgy szorította, mintha az élete múlott volna rajta. Zokogott. Úgy zokogott, hogy a szívem meghasadt, mert volt egy érzés bennem, vajon mi törte össze ennyire.

- Eli – szólítottam meg remegő hangon – Hol van Hunter?

Elijah csak elengedte Felixet és tett felém egy lépést. Nem szólt egy szót sem, de nem is kellett. Egy részem képtelen volt felfogni, mintha teljesen kikapcsolt volna. A másik részem viszont igenis érzett. Úgy éreztem, mintha megszűnt volna a világ és nem jó értelemben. Remegtem és a szívem kalapált. Mégis csak szenvedett. Minden egyes dobbanás fájdalmat okozott.

Nem. Nem mehetett el.

- Sajnálom, Katie.

Csak akkor kezdtem el sírni, amikor Eli magához ölelt. De tudtam, ha szüntelen sírnék, az sem űzné el a fájdalmat, amit éreztem. Hirtelen semmi sem adott értelmet. Sem az, hogy mellettem voltak a barátaim, az sem, hogy megmenekültünk. Még csak az sem, hogy lélegeztem.

Elijah válla felett Harryt láttam meg és a fájdalmam nagy része azonnal haraggá változott.

- Te! – rontottam neki és mellkasánál meglöktem – Megölted őt! Pedig megígérted, hogy nem esik baja! Megölted őt – püföltem a vállát és mellkasát teljesen kikelve magamból, amíg Sophia és Kali el nem húztak tőle.

- Katie. Elég – lépett hozzám Ethan is – Segített nekünk, végig velünk volt. Ő nem tehet róla.

Levegőre volt szükségem. Temérdek levegőre, mert úgy éreztem, megfulladok. A kertbe mentem, hiába kiabáltak utánam, nem álltam meg, amíg meg nem láttam a kék virágokat és a fűbe térdeltem mellettük. Azt hiszem, akkor fogtam fel teljesen, mi történt. Hunter elment. És soha többé nem fog magához ölelni, rám mosolyogni vagy megcsókolni. Ez a felismerés darabokra tépte a szívem és úgy éreztem, a pokolba kerültem, ahol nem volt fény és boldogság csak fájdalom és sötétség.

- Leülhetek? – hallottam meg Harry hangját.

Adtam neki egy esélyt. Bólintottam, de nem néztem rá, amikor leült mellém.

- Nem tudom, Hunter mit mondott neked rólam, de soha nem akartam, hogy ez legyen. Kiskorunkban rengeteget játszottunk együtt, mindent együtt csináltunk. Katonák akartunk lenni, ezért tanultunk dolgokat. Aztán hirtelen már nem volt rám annyi ideje. Mindig eltűnt valahová. Hiányzott. Ezért egyik nap követtem és megláttam, ahogy használja az erejét. Én... - csuklott el a hangja – Nem tudtam, mekkora hibát követek el azzal, hogy elmondtam anyáéknak. És örökké bánni fogom. Nem akartam, hogy szenvednie kelljen.

Rá néztem. Szemeiben könnyek, temérdek fájdalom és bűntudat csillogott.

- Azért jelentkeztem a Tanácshoz, mert abban reménykedtem, hogy mint belső ember segíthetek majd neki valahogy. Hogy találkozunk és megmagyarázhatom neki. Ezért tornáztam fel magam egészen arra, hogy én legyek a főnök. Mert tudtam, ha a boszorkány azt mondja majd, kapjalak el titeket, akkor segíthetek.

- Mindenkit megmentettél.

- De őt nem. Én... Még csak meg sem érkeztem magyarázni neki.

Harryt nézve a fájdalmam csak még jobban elmélyült. Hunter egész életében azt hitte, hogy a testvére elárulta őt. És már soha nem tudja meg, hogy valójában mennyi mindent kockáztatott miatta. De, ami a legrosszabb, soha nem tudja meg, hogy apa lesz. Amikor felébredtem a Tanácsnál, vagy ezer vizsgálatot végeztek rajtam. És amikor elmondták, hogy kisbabát várok, egyszerre vetekedett bennem a félelem és a boldogság. Boldog voltam, mert tudtam, hogy Hunterrel közösen létrehoztunk egy életet. Azt reméltem, hogy ha az egésznek vége, boldogan tartjuk majd őt a karunkban. De féltem, mert tudtam, hogy vár még minket egy nagy csata és nem tudtam mire számítsak. Nem tudtam, túléljük – e. Bátorkodtam megölelni Harryt. Nem mintha segített volna, de talán kicsit támasz volt ez mindkettőnknek. Lépteket hallottam és felnézve a barátaim könnyes tekintetével néztem farkasszemet. Egyszerre mindenki a fűben ült. Körülöttem. Csak csöndben sírtunk és öleltük egymást. Ebben a nehéz időben, ebben a fájdalomban már csak egymásra tudtunk támaszkodni. És ha semmi másért, értük leírhatatlanul hálás voltam az égnek. Értük és a szívem alatt növekvő pici életért.

- Katie. Ha szeretnéd, mi haza hoztuk – szólalt meg kis idő után Eli – Lent van a kriptában.

- Köszönöm – mosolyogtam rá és felálltam.

A már alábbhagyott remegés visszatért, ahogy beléptem a kripta hűvös termébe. Sötét volt, csak pár gyertya lángja adott némi fényt. Körülöttem mindenhol szobrok díszelegtek, talán a múlt nagy harcosainak emlékére. Egy helyen, a kripta közepén a fény erősebb volt. Nem tudtam, akarom – e látni. Mégis a lábaim mintha maguktól vittek volna hozzá. Ott feküdt egy betondarabon, melyet gondolom Elijah díszített fel vieágokkal. Ha Hunter tudta volna, biztos elküldte volna a fenébe. Hevesen dobogó szívvel lépkedtem felé, mígnem megálltam élettelen teste mellett. Kisimítottam a haját a szemeiből, mert tudtam, hogy mindig zavarja. Akkor is, ha már nem érzi.

- Szia – kezdtem bele halkan suttogva – Nem tudom, hogy hol vagy most, de szeretném, ha tudnád, hogy... El akartam mondani, hogy apa leszel.

Nem bírtam tovább. Sírva letérdeltem mellé és megfogtam hideg kezét. Elviselhetetlen volt a fájdalom, amit éreztem. Minden, ami valaha boldogságot adott nekem ott feküdt élettelenül. Elveszítettem az otthonomat, a lelkemben lévő fény nagy része szintén kialudt. Nem tudom, meddig ültem ott és fogtam a kezét. Beszéltem hozzá, akkor is, ha tudtam, nem hallja. Aztán eszembe jutott valami. Amikor kint ültünk a kertben, megkérdezte, újra tudnám – e indítani valaki szívét. És nem gondolkodtam tovább.