Már hajnalodott. Fél szemmel figyeltem, ahogy a Nap első sugarai lassan felébresztik a tájat és bevilágítanak az ablakon. Egyenesen a mellkasomon szuszogó angyalra. A napfény a hajával játszott, ezzel világosabbá téve azt. Így olyan színe volt, mint a méznek.

Egész éjjel nem aludtam. Féltem, hogy megint egy másik emberként térek magamhoz és bántani fogom Katiet. Nem csináltam semmi mást, csak néztem őt. Néztem, ahogy a nyugalom szétterül gyönyörű arcán. Ahogy itt – ott felnyögött álmában, de elég volt megsimogatnom az arcát és újra megnyugodott. Fáradt voltam. Kibaszottul fáradt. De ahogy a lány lassan mocorogni kezdett és sűrűn pislogva kinyitotta szemeit, majd édesen rám mosolygott, azonnal kiment az álom a szememből.

- Szia – fúrta arcát a vállamba és kinyújtóztatta végtagjait.

- Szia. Hogy aludtál?

- Jól. És te?

- Nem aludtam.

- Tessék? Akkor mit csináltál egész éjjel?

- Nos. Egy gyönyörű lányt néztem, aki amikor alszik olyan, mint egy angyal – simogattam meg arcát – Nem mertem aludni.

- Akkor ma éjjel én leszek fent. És ha valami baj lenne, megnyugtatlak.

- Nem fogsz ébren maradni miattam.

Az utóbbi időben nem sok időnk volt alvásra vagy éppen nem is voltunk képesek aludni. Nem akartam, hogy még miattam is fent maradjon.

- Dehogynem. Nem fogom engedni, hogy ez a valami még több kárt tegyen benned. És pont.

- Nocsak, édesem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen főnökösködő is tudsz lenni.

- De igen, tudok. Szóval ne ellenkezz velem, különben egy hétig a földön alszol.

- Igenis, asszonyom – csókoltam meg nevetve.

Ő két kezét a nyakam köré fonva magára húzott és elmélyült csókunk közben éreztem, ahogy elmosolyodott. Bátorkodtam nyelvemmel bejutást kérni és amikor találkozott az övével, a szívem kihagyott egy ütemet. Kezem a pulcsija alá dugva simogattam finom bőrét a hasán és az oldalán, mire apró sóhaj hagyta el ajkait. Ujjaim egyre feljebb és feljebb vándoroltak, mígnem elértem a melleit. Az ő kezei rajtam utaztak. És basszus, mennyire imádtam, valahányszor feltérképezte ujjaival a testem. Minden egyes izmom megfeszült és a vérem egyszeriben felforrt, miközben képtelen voltam elfojtani egy nyögést. Azok a szikrák bizsergették minden porcikámat.

- Mondtam már, mennyire imádom, amikor a pulcsim van rajtad? – suttogtam a fülébe, majd megcsókoltam azt.

Ajkaim a nyakára vándoroltak, a hevesen pulzáló ütőerére.

- Mhm.

Belemart a vállamba, ami megőrjített. Ő maga megőrjített. Ahogy ujjai táncoltak a bőrömön, ahogy csókolt, ahogy teste az enyémhez simult és még forróbbnak érződött a bensőm, miután megszabadítottam a pulcsimtól. Egyik keze a fejemre vándorolt és beletúrt a hajamba, miközben ajka a nyakamhoz ért. Felnyögtem. Megtalálta a gyenge pontom. Azt hiszem, reakcióm felbátorította, mert a következő pillanatban ajkai közé vette a fülcimpám és finoman megszívta.

- Basszus, Katie.

Gyöngéd akartam lenni vele, de ajkainak játéka a bőrömön teljesen megőrjített. Levettem a boxerem és az ő csipkés bugyiját, majd hozzá dörgöltem magam. Reakcióképp teljes testében megfeszült, mellkasa ha lehet még gyorsabban hullámzott. Számba vettem az egyik mellét és nyelvemmel kényeztetni kezdtem. Körmei érezhető fájdalommal martam a hátamba, de nem érdekelt. Ezt a fájdalmat egyszerűen imádtam. Újra megcsókoltam ajkait, miközben belé helyezkedtem, ő pedig bele nyögött a számba. Lassan mozogni kezdtem benne, miközben teste már teljes egészében az enyémhez simult. Egy hajszálnyi hely sem volt köztünk és ez így volt tökéletes. Katie mellettem, annyira közel hozzám, hogy a saját kiugrani készülő szívem mellett éreztem az övét.

Hogy úgy kapaszkodott belém, mintha a mentőöve lennék, de talán nem tudta, hogy számomra ő az egyetlen menedék. Talán ő is így volt velem. Basszus, bárcsak bele láthattam volna a fejébe, hogy tudjam, mire gondol néha. De őszintén. Amikor úgy nézett rám, hogy tekintetébe a lelkem is bele remegett és úgy éreztem mintha én lennék a világon az egyetlen, már tudtam. Tudtam, hogy én az ő otthona vagyok, ugyanúgy, ahogy ő az enyém.

Gyorsabban mozogtam benne, miközben éreztem gyűlni testemben a gyönyört.

- Hunter – sóhajtotta a nevem, miközben egész testében megfeszült és éreztem, ahogy összeszűkül körülöttem.

Szinte mindkettőnket egyszerre öntött el a gyönyör. Úgy söpört el az érzés, mint egy hullám a háborgó tengeren. A víz alá nyomott és nem tudtam lélegezni. De nem érdekelt és csakis miatta. Mert ő volt az egyetlen oka annak, hogy nem kaptam levegőt.

A reggelinél Elijah az étel helyett engem meg Katiet, valamint Nathant és Cassiet figyelte. Tudtam. Hogy valami marhaság leng épp a fejében, mert mind tudjuk, hogy ha étel van előtte, akkor többnyire semmi másra nem figyel. Kissé kellemetlen volt, de nem akartam rá kérdezni, mi a fasz baja van, amíg ott voltak a Vének.

- Hunter. Hogy érzed magad? – kérdezte Dorian, aki valójában a felmenőm, vagy valami ilyesmi és a Vének vezére.

Mesélték, hogy ő tárgyalt a boszorkányokkal, amikor szét akarták osztani Samuel köveit. Ugyanolyan fiatalok voltak, mint mi. Bebizonyosodott, hogy az ő életük rosszabbul kezdődött. Csak igazi szükség esetén használhatták erőiket, mivel évekig nem volt náluk kristály. Ha játszadoztak volna vele, mint néha mi, már rég halottak lettek volna. Ők voltak az első őrzők, akik kövek nélkül születtek. Samuelnek ez nem volt gond, hiszen ő eleve a mágia megtestesítője volt. De a Vének sokat kockáztattak, valahányszor kiengedtek akár egy apró szikrát. Azt is elmondták, hogy éppen mind a heten már lassan a halálukon voltak. A boszorkány és Samuel háborúja után rengeteg szörnyeteg maradt felügyelet nélkül és bár Reyna már halott volt, a szörnyek még mindig veszélyt jelentettek az emberiségre. Saját életüket kockáztatva, utolsó csepp erőiket felhasználva védték az embereket. Éppen ezért, mert nekik is tiszta volt a lelkük, mint a hó adták nekik a köveket.

- Éjjel óta nem jött elő – feleltem Katiere mosolyogva, aki boldogan viszonozta ezt a gesztust

- Ennek örülök. És te, Cassie? – pillantott a szőke lányra, aki úgy nézett mindenkire, mintha nem tudnánk, miről beszélt.

- Honnan tudja, hogy...

- Cass, mindenki tudja, hogy valami nincs rendben veled. Mindenki látta, hogy kialvatlanul jársz és hogy gyötör valami – válaszolt Katie.

- Nem mondtatok semmit.

- Azért, mert ismerünk, hugi. Ha leszakad az ég akkor sem mondod el az ilyesmit, ha csak te magad nem akarod. De ne gondold, hogy nem aggódunk érted.

- Tudom, hogy igen. És sajnálom, hogy nem mondtam el, de képtelen voltam róla beszélni. Minden éjjel rémálmom volt. Láttalak titeket meghalni szörnyű kínok között és egyszerűen képtelen voltam beszélni róla. Viszont Nathan talált megoldást és most már jobban vagyok.

Örültem, hogy Cassie végre jobban van. Mindannyian tudtuk, mennyire önfejű és makacs. Többnyire nem igazán beszélt arról, ha valami bántotta, mindig azt hitte, hogy attól gyöngébbnek tűnik majd. Az évek során Elivel megtanultuk, hogy ha napokig fogunk könyörögni neki, akkor sem mondja el, ha csak ő maga nem akarja. És bárhogy is szerettem volna az utóbbi napokban segíteni valahogy, vagy esetleg csak tudni róla, mi bántja, tudtam, hogy minden próbálkozás felesleges. Elijah vagy két napig járt utána, de mindig csak az volt a válasza, hogy minden rendben. Cassie a szíven viselte mindenki sorsát, talán közülünk a legjobban. Szóval bizonyára tényleg leírhatatlanul nehéz volt minden éjjel átélni, ahogy meghal mindenki, aki számára a legfontosabb. Főleg ezekben az időkben, amikor ez az egész könnyen valóssággá válhatott volna. De jobban volt. És ez volt a lényeg. Már a szemei alatti karikák sem voltak annyira láthatóak, mint az elmúlt napokban.

A reggeli befejeztével a Vének távoztak, én pedig Elire néztem, akinek már vörösödött a feje a ki nem mondott szavak miatt.

- Na jó. Bökd ki végre.

- Mi a jó édes faszom?

- Parancsolsz?

- Ti – mutatott rám és Katiere – Ti dugtatok. És ti – lengette ujja hegyét ezúttal Nathan és Cassie között – Ti is dugtatok.

- Megvesztél, Elijah? – tette Felix két tenyerét a kishúga füleire.

- Elnézést. Akkor közösültetek.

- Ne már, Felix – szedte le magáról Mia a bátyja kezeit – Tizenhárom vagyok, tudom, mit jelent az.

- Mégis honnan? Mindegy, nem akarom tudni.

- Egyébként, drága testvérkém, mondd, honnan szeded ezt?

- Nos. Gondolom az ott nem szúnyogcsípés a nyakadon – nézett Cassire, mire a lány elpirulva a nyakára tette a kezét – Hunternek meg gondolom nem lett kismacskája egy éjszaka alatt.

- Rendben, igazad van – vallottam be – De csak hogy tisztázzuk. Nem dugtunk. Hanem szeretkeztünk.

- Ahogy mi is. Elégedett vagy?

Eli pár pillanatig úgy tett, mintha gondolkodna, de szinte hallottam, ahogy kong a fejében az üresség.

- Persze. Örülök nektek. Áldásom rátok.

- Kössz, haver, de komolyan. Pont akartam is kérdezni, szabad – e.

- Köcsög vagy.

- Tudom. De azért szeretsz, nem? – vigyorogtam.

- Persze hogy – kacsintott rám viccből.

Felnevettem, ahogy mindenki más is. Az ilyen pillanatok a lelkembe égtek. Amikor nem gondoltunk a rosszra, csak egyszerűen élveztük egymás társaságát. Eleinte hárman voltunk. Hárman a szörnyek ellen. Pár hónap leforgása alatt tízen lettünk. Tudom, talán klisés meg nyálas, de mint egy igazi család. Mindenki tudott mindent a másikról, egy emberként tartottunk össze, bármivel kellett szembe néznünk. És ez így volt rendjén. Nem tudhattuk, mi vár még. De élt a remény a lelkemben, miszerint minden rendben lesz. Mert tudtam, hogy mi együtt bármit legyőzünk.

Katienek tett ígéretemet betartva este úgy aludtam el, mint egy csecsemő. Reméltem, hogy hamar felkelek, mint általában, csakhogy ő is pihenhessen. Viszont már hajnalodott, amikor felébredtem. A Nap első, halvány sugarai ébresztettek. Francba. Katie nem aludt, mellettem ült az ágyon és egy könyvet olvasott.

- Jó reggelt – mosolygott rám és a könyvet maga mellé helyezte.

- Szia, édesem. Fáradt vagy?

- Őszintén nem. Nem igazán.

- Ha nem is vagy fáradt, nem lenne azért kedved ide bújni hozzám egy kicsit?

- Ezt nem is kell kérdezned – válaszolta mosolyogva és azonnal hozzám bújt.

Fejét a mellkasomra hajtotta, kezét összekulcsolta enyémmel a hasamon és pedig karomat törékeny testén átvetve öleltem őt. Nem szóltunk egy szót sem, mégis kellemes érzés lengett körbe. Sokszor feküdtünk így szavak nélkül. Nem volt szükségünk rá. Érezni őt a karjaim között, érezni dobogni a szívét az enyém mellett tökéletesen elég volt. Ő minden, amire szükségem volt.

Alig telt bele pár másodperc, éreztem, hogy légzése lassabb, nyugodtabb lett, szemeit lehunyta. Még hogy nem fáradt. Megcsókoltam a feje búbját és csak csöndben figyeltem őt.

Hirtelen halk kopogást hallottam, mire Katie mocorogni kezdett. Megsimogattam az arcát, hogy megnyugodjon és reméltem, hogy nem ébred fel. Elijah lépett be az ajtón és amint meglátta az alvó lányt, arcára megbánás ült ki.

- Bocsi. Bejöhetek? – kérdezte halkan, mire bólintottam – Hogy vagy?

- Jól. Azt hiszem, amíg Katie mellettem van, nem merészkedik elő. Valami gond van, vagy csak aggódtál értem?

- Is – is. Cassienek látomása volt. Nem értjük, hogyan. Eddig soha nem látta előre a boszorkány lépéseit, most mégis.

- Talán mert a boszorkány így akarja. Vagy csak játszik a fejével, mint az utóbbi időben állandóan.

Nem akartam és nem is tudtam elhinni, hogy Reyna hagyta volna, hogy Cassie lásson valamit előre. Hiszen ezzel segített volna nekünk. Segített volna embereket menteni, miközben ő nem akart mást, csak egytől egyig mindet elpusztítson ezzel akart kicselezni minket. Valahogy elterelni minket a valódi helytől, távol a tűz szellemétől, hogy ne menthessük meg az embereket. Még szerencse, hogy nem voltuk olyan idióták, mint amilyennek gondolt minket,

- Erre is gondoltunk. Már csak azért is, mert Cass látta a tüzet. És a boszorkány is ott volt.

- Hol és mikor?

- Holnapután hajnalban. Itt a városban. De szerintem és a többiek szerint is hülyeség.

Katie ismét mocorogni kezdett, ezért finoman végig simítottam arcán. Mindig boldogsággal töltött el, hogy ennyivel meg tudtam nyugtatni és képtelen voltam visszatartani egy mosolyt.

- Szereted őt – jelentette ki, rá pillantva láttam, hogy mosolyog – Ugye?

- Az életemnél is jobban – vallottam be.

Efelől már egyáltalán nem volt semmi kétségem.

- Gondoltad volna az elején, hogy ez lesz?

- Őszintén? Talán igen. Tudom, hogy közel sem tűnt úgy, de már akkor éreztem valamit, amikor megismertem. Csak nem tudtam hová tenni ezt az érzést. Közben meg még gyáva is voltam vele szemben.

- Hát igen. Rajtad kívül mindenki tudta, hogy belé vagy esve.

Akkor játszunk így.

- És mi van veled meg Felixel?

- Mi lenne velünk? – kérdezte, miközben mindenfelé nézett csak rám nem és tarkóját vakargatta.

- Ugyan már, haver. Rajtad kívül mindenki látja, hogy bele vagy esve.

- Köcsög vagy – nézett rám vigyorogva – Szépen visszaadtad, de köcsög vagy.

- Tudom. Szóval?

- Szóval az van, hogy én is gyáva voltam. Soha nem éreztem még ilyet senki iránt, olyan, mintha.... Mintha a lelkitársamat találtam volna meg benne. miután megsérült én... vagyis ő megcsókolt. Aztán én is őt és a dolgok azóta csak követik egymást.

- Ennek örülök. De komolyan. És Cassienek is.

Nemsokára talán véget ér a világ, de megtapasztalhattuk, milyen szerelmesnek lenni. Találtunk valakit, aki a mindenséget jelenti nekünk, aki mellett boldogan otthon érezzük magunkat, legyünk bárhol a világban.

Katie nem sokkal később felébredt és mivel volt egy kis időnk, kérésére felfedeztük a kastélyt. Minden tornyot, minden rejtett zugot átnéztünk és ő boldogan fedezte fel minden pontját. A legvégére hagytuk a kertet, amely jó ötlet volt, mivel a naplementében csak még szebbnek tűnt. Ahogy a Nap sugarai rózsaszínessé tették az eget, de utolsó sugarai még megvilágították a virágok szirmait, erősebb fényt adtak a zöld fűnek is.

Miket beszélek, pont nem érdekeltek a virágok és a fák. Csak az a gyönyörű lány, mely lassan sétált közöttük és finoman simogatta, megérintette azokat a virágokat, melyek a legjobban tetszettek neki. Letéptem egy türkizkék virágot, melyen tovább elidőzött a tekintete, majd megfogtam a kezét és magam felé fordítottam. A fülé mögé dugtam a kis virágot, mire mosolya olyan széles lett, hogy azt hittem, elolvadok.

Vannak pillanatok, melyek ugyanolyannak tűnhetnek, mint bármely más, mégis kivételesek. És az egy ilyen pillanat volt. Katie abban a fehér ruhában és a gyönyörű mosolyával az arcán, melytől megremegett a térdem. Boldog volt. És én is az voltam. Hiszen ott volt mellettem, a karjaim között. Olyan volt, mint egy angyal. Egy angyal, aki annyiszor tartotta bennem a lelket és talán még csak nem is tudott róla. Nem tudta, mennyi sok alkalom volt, amikor fel akartam adni. És ő volt az egyetlen, aki miatt mindig tovább és tovább akartam menni, aki miatt képes voltam arra, hogy akkor is felálljak, amikor már egyedül képtelen lettem volna rá.

- Jól áll? – kérdezte széles mosollyal, ezzel visszahúzva gondolataimból.

- Gyönyörű vagy – simogattam meg arcát.

Nem tudtam megállni, hogy meg ne csókoljam. És amikor megtettem, melegség járta át mindenemet.

Este rávettem Katiet, hogy aludjon. Nem volt könnyű, de végül sikerült. Belement azzal, hogy ha érezném, hogy jön a sötét, azonnal ébresszem fel. Ezzel csak egy gond volt. Ha éreztem a hideg bizsergést a nyakamon, már nem igazán voltam képes irányítani magam. Nem akartam megint bántani. Eszembe jutott a félelem a szemében, amivel nézett rám, amikor először előjött. És nem akartam még egyszer látni. Féltem. Szinte rettegtem. És ez elég volt ahhoz, hogy meghozzak egy fontos döntést.