Újra éreztem az életet és az erőt áramlani az ereimben. Nehéz volt kinyitnom a szemem, de látni akartam a fiút, kinek érintését a kezemen éreztem. Sötét volt, csak egy kevéske fény szűrődött be az ablakon, melyet a ház körül lévő lámpák adtak. Hunter fejét az összekulcsolt kezeinken pihentetve aludt. Az elmúlt napokra alig emlékeztem, de a kép, amikor megcsókolt úgy élt bennem, mintha csak akkor történt volna. Bátorkodtam kinyújtani a kezem és megsimogatni kissé összeborzolt haját. Nem akartam felébreszteni, azt hittem, nem fogja érezni. Ő mégis mocorogni kezdett és lassan felemelte fejét.

- Katie – csillantak fel álmos szemei – Hogy érzed magad?

- Jobban.

- Nézd – engedte el a kezem és széttárta ujjaimat, tenyeremben a kristályom feküdt – Elhoztam neked.

- Hogyan? – néztem rá újra.

- Az most nem lényeges – ült fel mellém az ágyra.

Nehezen mozgott, mintha fájdalmai lettek volna. És ez nagyon nem tetszett nekem.

- Hunter. Mi van veled? – ültem fel én is, kezeim ösztönösen mozogtak, hogy megsimogathassák karját.

- Semmi – mosolygott.

- Ne hazudj. Kérlek.

- Ígérem, mindent elmondok neked, amint mindketten jobban leszünk, rendben? – simogatta meg arcom – De most kérlek, csak... Csak engedd, hadd örüljek annak, hogy nem veszítettelek el.

Belesimultam meleg, kissé remegő kezébe. Az érzés felemelő volt és nyugtató egyszerre.

- Alszol velem, Hunter?

- Szeretnéd?

- Hát. A padló elég kényelmetlennek tűnik – pillantottam fel szemeibe, melyek mosolygósak lettek, akár az ajkai.

- Igen, tényleg kényelmetlen.

Hunter lefeküdt, engem pedig teljesen közel húzott magához. Aznap este már nem szóltunk egy szót sem, az érintés és az ölelés viszont mindent elmondott.

Amikor újra felébredtem, Hunter nem volt mellettem. Mégis körbefont a melegség, amit éjjel éreztem mellette. A bőrömhöz tapadt és nem engedett el. Már sokkal jobban éreztem magam. Sőt, ugyanúgy éreztem magam, mint azelőtt, hogy eltört volna a kövem. Csak egy zuhanyra volt még nagy szükségem, amit meg is adtam magamnak. Bárhogy is próbáltam, elképzelésem sem volt arról, vajon hogyan szerezte meg Hunter a követ, de volt egy olyan érzésem, hogy nem volt könnyű. Hiszen éjjel fájdalmai voltak és alig bírt mozogni. Abban reménykedtem, nem kellett nagy áldozatot hoznia azért a kristályért, melyet a nyakláncomba pattintottam, hogy ugyanúgy hordhassam, mint azelőtt. Szerettem volna a nyakamba akasztani, de sehogy sem tudtam bekapcsolni.

- Segíthetek?

Egy pillanatra megakadt bennem a levegő, ahogy meghallottam Hunter hangját. Hallottam a lépteit, majd a szívem erősebben dobogva jelezte, hogy már mögöttem áll. Óvatosan kivette ujjaim közül a láncot és bekapcsolta. Közben ujjai a nyakamhoz értek és ettől bizsergés futott végig minden porcikámon. A nyakam mindig is érzékeny volt, de ahogy Hunter hozzá ért, attól a gyöngédségtől a pillangók a gyomromban életre keltek.

- Köszönöm – fordultam felé.

- Igazán nincs mit. Hogy érzed magad?

- Már jól vagyok. És te?

- Én is.

- Akkor most már elmondod, mi történt veled?

- Ki fogsz akadni – sóhajtott fel – De jogod van ahhoz, hogy tudd. Találtam egy boszorkányt, aki tudott segíteni. De nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek gondoltam. Tudod, az első őrző egyedül volt és nála volt mind a hét kristály. Egyszer megtámadták és megpróbálták elvenni tőle. Leírhatatlan fájdalmakat élt ált, de megvédte a köveket. És csak úgy tudtam megszerezni a tiédet, ha kiállom ugyanazt a fájdalmat.

Ezer gondolat és érzés suhant át az agyamban. Kockáztatta értem az életét. Próbáltam arra gondolni, hogy ez mennyire önzetlen volt tőle és hogy ezek szerint talán én is olyan fontos vagyok neki, mint ő nekem. De abban a pillanatban azt hiszem, a harag volt a legerősebb érzés bennem. És ezt akarva akaratlanul is kiadtam magamból két kezemmel teljes erőből a mellkasára ütve.

- Te megőrültél? Belehalhattál volna.

- Tudom.

- Akkor miért tetted? Miért kockáztattad értem az életed? – sírtam.

Nem akartam, hogy ezt tegye. Nem akartam meghalni, de ha az lett volna az ára, hogy Hunter életét veszíti, inkább elfogadtam volna azt, ami vár.

- Mert nem akartalak elveszíteni – mondta halkan – Már a gondolata is fájt annak, hogy ez történjen.

Fogalmam sem volt, mit mondjak. A harag csitult és a bűntudat vette át helyét. Nem akartam, hogy bármit is kockára kelljen tennie miattam. Főleg nem a saját életét. Nem akartam, hogy a többiek elveszítsék őt. Én meghaltam volna, de az ikrek nem és nekik Hunter olyan volt, mintha a testvérük lenne.

Mégis egy részem melegséggel öntötte el a tudat, hogy fontos voltam neki.

Nem akartalak elveszíteni.

- Mondj már valamit – kérlelt halkan.

- Nem... Nem tudom, én... Nem akartam, hogy ezt tedd.

- Megígértem neked, hogy elhozom a köved, kerüljön bármibe.

- De arról nem volt szó, hogy az életed teszed kockára.

- Nem, ez igaz. Mégis újra és újra megtenném, ha kellene.

Már tényleg képtelen voltam bármit is mondani. Csak hozzá bújtam és élveztem, ahogy erős karjai körbe fontak. Csak mellette akartam lenni, hogy biztos legyek abban, jól van. Hogy bármi is történt és bárhogy is képtelen leszek valaha megbocsátani magamnak, hogy ezt kellett tennie miattam, ő mégis megtette. De túlélte. Már vége volt. Átugrottunk egy akadályt és én újra a karjaiban voltam. Mégsem tudtam megállítani a könnyeimet.

- Ne sírj, Katie. Kérlek – simogatta lágyan a hajam, miközben meleg lélegzetét az arcomon éreztem.

- Mégis hogyan hálálhatnám ezt meg neked?

- Már megháláltad. Hiszen életben vagy.

Kicsit elhúzódtam tőle, csak hogy felnézhessek a gyönyörű kék szemeibe, melyek boldogságtól csillogtak. Ujjai újra arcomhoz értek, ajkai kissé megnyíltak az enyémek követték a mozdulatot. Már a gondolattól is hevesebben vert a szívem, hogy talán szeretne újra megcsókolni. Mert én kimondhatatlanul szerettem volna, ha megteszi. Érezni akartam újra meleg ajkait a sajátomon, újra át akartam érni azt a szinte már nem is e világi érzést, amit adott akkor este. Akkor is, ha csak egy pillanatnyi csók volt, nekem a világot jelentette.

- Jól van Katie? – hallottuk meg Cassie hangját az ajtóból és azonnal elhúzódtam a fiútól – Ó. Izé. Én... Sajnálom, csak... Csak aggódtam, mert azt mondtad megnézed, hogy van, de sokáig voltál.

- Jól vagyok, Cass – mosolyogtam rá.

- Ennek örülök. Akkor... Kész a reggeli, ha éhesek lennétek.

Cassie távozott, Hunter pedig féloldalas, mégis kissé csalódott mosollyal nézett rám.

- Azt hiszem, le kellene mennünk.

- Igen, szerintem is – feleltem kipirult arccal.

Amint a konyhában Kali és Elijah megláttak egy olyan ölelésben volt részem mindhármuktól, hogy majd összeroppantam.

- Jól vagy?

- Igen, jól vagyok. Hála nektek.

- Főleg nekem – mutatott magára Hunter büszkén – Igaz, hogy háromszor is megütöttek miatta, de nembaj. Megérte – nézett rám mosolygós szemeivel.

A többiek felnevettek, én meg csak égő arccal leültem. A nyugodt és eléggé meghitt reggelizés után úgy döntöttünk, kiveszünk egy nap „szabadot". Túl sok minden történt az elmúlt napokban, hetekben. Fáradtak voltunk és együtt akartunk lenni anélkül, hogy arra gondolnánk, mi vár még ránk. Majd másnap kigondoljuk, hogyan tovább. A két lány az egyik kanapén, Eli a földön foglalt helyet, én pedig Hunter mellett a másik kanapén. Leszavazva Cassiet egy véres horrort kapcsoltunk be, a lány pedig azonnal elbújt egy takaró alá, ahol biztonságban érezte magát. Magamban felnevettem rajta. Úgy kaszabolta a katonákat vagy a szörnyeket a kardjával, hogy a szeme sem rebbent, de képtelen volt végig nézni egy horrorfilmet.

Olyan dél körül lehetett, amikor Elijah természetesen megéhezett, így kijelentette, hogy készít valamit és eltűnt a konyhában.

- Segítek neki – álltam fel azonnal és utána mentem.

Tudnom kellett valamit és ezen kérdésemre egyedül ő tudott választ adni.

- Köszi, hogy segítesz – mosolygott, miközben kiszedett pár hozzávalót a hűtőből a szendvicsekhez.

- Szívesen. Eli, én... Szeretnék kérdezni valamit.

- Tudom, mit akarsz kérdezni. Nekem sem tetszett az ötlet, először próbáltam rábeszélni, hogy ne tegye. Aztán rájöttem, hogy úgysem fog rám hallgatni és feladtam. Feladtam és tudod, miért? Mert ő ilyen. Vigyáz azokra, akik fontosak neki és ezekért az emberekért önzetlenül feladna bármit. Jobban fájt volna neki, ha elveszít téged, mint az, amit átélt.

Könnyek szöktek a szemembe és nem tudtam megállítani őket. Ha tudtam volna, hogy ez várja őt, akkor inkább feladom. De ha fordított esetben gondolkodom, ugyanúgy megtettem volna érte. Mert még a gondolata is annak, hogy elveszíthetem a lelkemet marta.

- Sajnálom, Eli.

- Jaj, Katie – ölelt magához gyöngéden – Nem akarom, hogy hibáztasd magad. Nem a te hibád, semmi sem az. Ez az ő döntése volt. És igen, féltettem, de végül is mindketten jól vagytok. És ez a lényeg. Csak örüljünk annak, hogy minden rendben van veletek, rendben?

Csak mosolyogva bólintottam, mire Eli letörölte a könnyeimet. Segítettem neki ténylegesen elkészíteni a szendvicseket, majd visszamentünk a többiekhez. Kali szinte pislogás nélkül figyelte, ahogy épp feldarabolnak valakit, Cassie persze a takarója alatt bujkált, Hunter pedig rám mosolygott, amikor leültem mellé.

- Minden oké?

- Persze.

- Sírtál – jelentette ki aggodalmasan. Alig nyitottam szóra a szám, ő máris folytatta – És ne mondd, hogy nem. Látom a szemeidben. Mi a baj, Katie?

- Semmi, én csak... Én csak örülök, hogy jól vagy.

Talán nem hitte el teljesen, amit mondtam, de a szavak, melyek elhagyták a számat igazak voltak és ezt ő is tudta.

- Én is örülök, hogy jól vagy – mosolyodott el halványan, majd egyik karjával átölelt és szorosan magához húzott.

Vállára hajtva fejem élveztem, ahogy ujjaival gyöngéden a karomat simogatja. A filmben éppen valami fura, véres alak ugrott neki a képernyőnek, mire Cassie akkorát sikított, hogy még én is megijedtem, viszont halk nevetésre késztetett a lány reakciója.

- Bassza meg, hugi. Majdnem összeszartam magam miattad – vágott hozzá Eli egy párnát.

- Tőlem? Láttad azt a rémséget a TV- ben?

- Cass. Bármelyik szörnnyel szembe nézel és megharcolsz velük, de a filmekben lévőktől félsz?

- Az más – durcált a lány.

- Persze, mert ezeknek nincsenek éles karmaik meg fura csontváz testük.

- Fogd be végre és nézd azt a rémséget.

Eli felállt és odabújt a húga mellé, aki először úgy tett, mintha ellenkezne, végül viszont úgy tűnt, biztonságban érzi magát a bátyja karjaiban. Azt kívántam, bár így maradna ez. Bár ne kellene azon gondolkodnunk, megmentjük – e a világot. Miért nem maradhat minden nyugodt és félelem nélküli?

Kis szorítást éreztem a mellkasomban, mert belegondoltam, mi van akkor, ha ez a harc majd elvesz tőlünk valakit? Tudom, nem gondolhattam erre, hiszen mind erősek voltak, voltunk. Mégis a félelem ott járt a fejemben és nem hagyott nyugodni.

A másnap már másképp telt. Cassievel kora reggel nekiültünk, hogy megkeressük a következő őrzőt. Ezúttal nem ájultam el és rosszul sem lettem, se perc alatt megtaláltuk, akárcsak Kalit. Szóval ideje volt összepakolni pár napra és útnak indulni. Egészen a Bahamákra.

Kéken csillogó tenger vett minket körül és temérdek természet. Szinte éreztem magamon a Nap sugarainak simogatását, mely teljesen másnak érződött, mint otthon. Talán a tiszta levegő tette, mely szinte regenerálódás volt a tüdőmnek a városi szmog ellenére. Kellemes volt, mint egy meleg fürdő. Elijah a fellegekben járt, hiszen meleg volt. Hunter viszont már annál kevésbé élvezte az időjárást. Az eleve forró vérét még több meleg érte, ami azt eredményezte, hogy az érkezés óta a hőmérsékletet szidta és legszívesebben a bőrt is leszedte volna magáról.

Megint egy hotelben szálltunk meg, ezúttal mi lányok az egyik szobában, a fiúk egy emelettel lejjebb egy másikban.

- Szóval, Katie – szólított meg Cassie kíváncsi mosollyal az arcán, miközben a bőröndömben matattam – Mi van Hunterrel?

- Ehm. Mi lenne vele?

- Pár hete még egy pillantással kinyírtátok volna egymást. Viszont valami megváltozott.

Igen, valami nagyon megváltozott. Vagy nem is. Talán valami ott volt mindkettőnkben már az elejétől fogva, csak elnyomtuk.

Nem tudtam, mit mondhatnék. Nem tudtam, bökjek – e ki nekik mindent, ami bennem van. Soha nem voltak azelőtt barátnőim, akikkel megbeszélhettem volna az ilyesmit. Sőt igazából nem is volt miről beszélni, ha fiúkkal sem ismerkedtem.

Kali és Cassie az ágyamra ültek, kíváncsi tekintettel nézve rám. Olyanok voltak, mint két kíváncsi gyerek. Rendben, hát legyen.

Feladtam a pakolászást és leültem velük szemben.

- Őszintén nem tudom, mit mondhatnék. Én soha nem gyűlöltem őt, csak mérges voltam rá, amiért ok nélkül úgy viselkedett velem. Valamit éreztem már az elejétől, valamilyen fura melegséget. És amióta megbeszéltük ezt az egészet még erősebb lett. Egyszerűen... Szinte folyton rá gondolok és ha mellettem van, akkor boldog vagyok, nyugodt és eleven egyszerre. Van ennek egyáltalán értelme?

- Katie, ha két ember erős érzelmeket táplál egymás iránt, sok mindennek nincs értelme – mosolygott Kali – Szóval igen, ez normális.

- Nem lehet, hogy csak azért érzem ezt, mert még soha...

- Ebbe bele se gondolj. Az ember szíve sohasem téved. Sokszor sok ember gázol át rajtad amíg megtalálod az igazit. A tiéd viszont elsőre választott. És ez teljesen rendben van.

Mintha könnyebb lett volna a lelkem, hogy beszélhettem velük erről. Őszintén tényleg féltem attól, hogy csak azért érzek így Hunter iránt, mert ő az első fiú, akivel közelebbi kapcsolatba kerültem. De igazuk volt. Talán pont azért vele, mert ennek így kellett lennie. Mindig hittem a sorsban, de abba soha nem gondoltam bele, hogy egyszer egy ilyen fordulatot hoz majd az életembe.

Este lementünk a tengerpartra, a két fiú már várt minket. Nem tagadom, melegség öntötte el a testem szinte minden pontját, amikor megláttam Huntert. Csak egy laza, kék rövidnadrág és egy rövidujjú ing volt rajta, melyet nem gombolt be, így megcsodálhattam felső testét.

Várjunk. Azt mondtam, csodáltam?

Basszus, igen. Hogy is ne, amikor a finoman kidolgozott mellkasa és hasa kibújt az ing takarásából? Már akkor is képtelen voltam levenni róla a szemem, amikor a chipek kiszedésénél levette a pólóját. Szinte bizsergett az ujjaim vége, szerettem volna megérinteni. Szerettem volna tudni, olyan puha – e a bőre, mint amilyennek tűnik.

Elég, Katie. Nem ezért vagy itt.

Bár pont elfelejtettem, miért is vagyok ott, amikor a fiú rám nézett. Tekintete végig siklott meztelen lábaimon, melyeket csak egy apró rövidnadrág takart. Azért egy vékony, laza pulcsit felvettem mert az éjszaka számomra hűvösnek érződött. Szemei végül az arcomon állapodtak meg. Megint úgy nézett rám, mintha magába akarta volna vésni minden porcikámat és ettől nem csak hogy a melegség átterjedt az arcomba is, de a szívem is kihagyott pár ütemet.

- Szia – mosolygott rám és tett felém egy lépést.

Úgy kellett rávennem a lábaimat, hogy mozogjanak és én is felé léphessek.

- Szia – mosolyodtam el én is.

Fogalmam sem volt, mit mondjak és úgy tűnt, ő sem. De nem bántam. Az a csend, ami köztünk volt, számomra többet mondott bármennyi szónál. Elég volt nekem az a mosolygós tekintet, amivel úgy nézett rám, mintha én lennék ott az egyetlen. Mintha az egész világon én lennék az egyetlen.

- Hunter – suttogott neki Elijah a háta mögül – Tudod, szoktak ilyenkor valamit mondani.

- Istenem, te féleszű – fogta meg testvére karját Cassie és elhúzta tőlünk.

- Valójában igaza van – pillantott rám újra a fiú – De nem azért, mert kell, hanem mert szeretném.

- És mit szeretnél mondani? – kérdeztem végül nehezen, kiszáradt torokkal.

- Hogy gyönyörű vagy.

- Én... Köszönöm.

Ne, ne, ne. Ennél forróbb már nem lehetett az arcom.

- Ez aranyos – biccentette oldalra a fejét.

- Mehetünk, tubicáim? – kiáltott nekünk Cassie.

Nehezen elszakítottuk egymástól szemeinket és csatlakoztunk a többiekhez. Talán, ha nem figyelmeztettek volna, hogy dolgunk van, képesek lettünk volna ki tudja meddig ott állni és csak nézni egymást.

Egy ott lévő bárban dolgozott a fiú, akit Cassievel láttunk. Csak annyi volt a gond, hogy egy ilyen szigeten rohadt sok bár van, ezért egy ideig csak lézengtünk a félrészeg, bulizó emberek között. Szerettem volna legalább egy napra a helyükben lenni. Ők nem tudták, mi várja őket és élvezhették az élet minden egyes pillanatát. Élvezhették a zenét, egymás társaságát anélkül, hogy ilyen rossz dolog miatt kellett volna aggódniuk.

- Ez tökre eszembe juttatja, amikor a Tanács elküldött minket Miamiba a túlságosan elszaporodott szörnyek miatt. Mindet kinyírtuk, aztán meg reggelig táncoltunk.

- Ja, az fasza volt – karolt bele a húga.

- Az én legnagyobb partim még otthon volt, középiskolás koromban. Akkor még nem is tudtam azokról a seggfejekről. De úgy berúgtam, hogy két várossal arrébb keltem fel egy srácnál, aki aznap este szedett fel. De nem történt semmi, ezt biztosíthatom.

- Pedig szaftosabb lett volna. Látom élvezted az életet a gyógyítás előtt.

- Igen, eléggé – mosolygott Kali – És te, Katie?

- Hát... Én nem igazán voltam még semmilyen partin.

- Nem? Soha életedben?

- Nem. És soha nem is táncoltam. Szóval nincs mit mesélnem.

- Oké, oké. Van egy ötletem – állított meg minket Eli és egyenesen rám nézett – Beszerezzük ezt a srácot, aztán bulizunk egyet, mielőtt elmennénk. Tudom, hogy világ megmentése meg minden, de nem élheted le úgy az életed, hogy soha nem buliztál. És nézz körül. Jobb embereket erre sehol nem találnál – mutatott magukra.

- Ebben biztos vagyok – nevettem fel – Senki mással nem lennék itt szívesebben. És ha a többiek is benne vannak, akkor...

Nem fejeztem be, mert pont elnéztem Elijah válla felett és megláttam a fekete hajú fiút, akit kerestünk.

- Ott van.

A többiek is felé fordultak, én pedig vettem a bátorságot és odamentem hozzá. A fából készült pult előtt álltam meg és vártam, hogy rám figyeljen.

- Szia, mit adhatok? – villantotta rám ezer wattos mosolyát.

- Csak egy pohár vizet, köszi.

- Vizet? Oké – mosolygott, majd elém is tett egy pohár vizet, melyben egy darab citromkarika úszott – Új vagy itt? Még nem láttalak.

- Igen, nemrég érkeztünk, de nem nyaralni jöttem.

- Hanem? Bocs, ha tolakodó vagyok, vagy valami.

- Nem vagy az. Miattad vagyok itt, Ethan.

A fiú arcáról úgy tűnt el a mosoly, mintha soha ott sem lett volna. Kicsit elhúztam a vékony pulcsim a vállamnál, így láthatta a kristályt.

- Beszéljünk egy nyugodtabb helyen. Hé, haver – szólt oda a másik csaposnak – Nemsokára visszajövök.

A srác csak bólintott, Ethan pedig megkerülve a pultot megfogta a kezem és egyenesen a partra vezetett, távol a tömegtől.

- Oké. Ki vagy te és hogy találtál meg? – kérdezte gyanúsan.

- Katie vagyok. Szintén őrző. A barátaimmal együtt találtunk meg. Beszélnünk kell veled.

- Ez szép, de egy kristályból még nem hiszek neked.

Felsóhajtottam. Mégis hogy gondolhattam volna, hogy azonnal hinni fog nekem, eldob mindent és velünk jön. Hagytam, hogy a vörös árnyak ellepjék elmémet és felemeltem a mögöttem lévő legnagyobb szikladarabot.

A fiú szemei kissé elkerekedtek, de úgy tűnt, megnyugodott.

- Jól van, most már hiszek neked – mondta, én pedig elmémmel a földre dobtam a sziklát – Szóval nem egyedül vagy.

- Nem. A barátaim ott vannak – mutattam a háta mögött lévő kis csapatra, kik tőlünk nem messze a homokban állva vártak – Szeretnél találkozni velük?

Ethan csak bólintott, majd odamentünk a többiekhez, akik mind sorban bemutatkoztak neki.

- Szóval. Minek köszönhetem, hogy megkerestetek?

- Szükségünk van rád, hogy megmentsük a világot – vágta rá Hunter kertelés nélkül.

- Kössz, hogy nem kerülgeted a forró kását. De lehetne kicsit konkrétabban?

- A Tanács felélesztett valami ősi boszorkányt, akinek minden álma – vágya elpusztítani a világot. A Tanács persze ezt már nem éli meg, mert kinyírtuk őket, de...

- Várj, várj. Azt mondod, kinyírtátok a Tanácsot?

- Igen, miért?

- Csak kérdem – válaszolta kissé hitetlenül – Tehát ki ez a boszorkány és mit akar pontosan?

- Azt mi sem tudjuk pontosan. Csak annyit, hogy hihetetlen nagy ereje van, irányítja a szörnyeket és ki akarja pusztítani az emberiséget. Kellünk mind a heten ahhoz, hogy akár esélyünk legyen ellene.

- Ez... Ez kicsit sok hirtelen. Örülök, hogy a Tanács már nincs. Annak viszont már nem, amit a bosziról mondtatok. Én nem tudom, hogy... Nem akarok köcsögnek tűnni vagy valami, de higgyétek el, megvan rá az okom azt mondani, hogy szeretnék elgondolkodni ezen.

- Ezzel nincs semmi baj – mosolygott rá Cassie – Nyugodtan gondold át, megértjük.

- Köszönöm.

A fiú elment, mi pedig kissé csalódottan néztünk egymásra. De azt mindenki nevében kijelenthetem, hogy megértettük, hogy át akarta gondolni. Ez nem olyan dolog, ami az emberrel minden nap történik. Sőt, még velünk, őrzőkkel sem. Háborúba készültünk és nem tudtuk, túléljük – e. Ha Ethan nem tart velünk, nincs miért hibáztatni.

Nem volt más lehetőség, mint várni. A fiúktól elbúcsúztunk a saját emeletükön, mi pedig egyel feljebb mentünk. Kali éppen a kulcsot próbálta kihalászni a zsebéből, amikor a vér is megfagyott bennem, ahogy a két másik lányban is. Először csak a büdös, vér szagú leheletet éreztem, majd hallottam a morgást. A morgást, amit azonnal megismertem. Amiről tudtam, hogy egy majd két méter magas fekete fenevadhoz tartozik, amely éppen minden mozdulatunkat figyeli.

- Csak... Nyugodtan – suttogta Cassie.

Mindannyian hordtunk magunknál állandóan egy ezüstből készült tőrt, mert a legtöbb szörnyeteggel végzett. Ahogy a vérfarkasokkal is. A fenevad pont Cassie mögött állt, ha én vagy Kali támadtunk volna, időben észreveszi. A lány ugyanúgy a csizmájában hordta a tőrt, mint én. addig koncentráltam, míg sikerült megmozdítanom. Amint Cassie kezében volt az ezüst fegyver, megfordult és azonnal a farkas oldalába szúrta azt, mire az állat nyüszítve roskadt össze.

Csakhogy ez nem volt ilyen egyszerű. Ezek a farkasok, mint a rendesek is, falkában járnak. Szóval úgy még egy tucat lehetett belőlük körülöttünk.

- Futás. Szólnunk kell a fiúknak.

Rohantunk le az emeletről, hogy figyelmeztethessük őket, közben állandóan a hátam mögé néztem, nem – e követ minket egy. A lépcsőkön leérve azonnal belebotlottunk a fiúkba, Hunter két karomat fogva szemlélt végig.

- Jól vagytok? – aggódott.

- Igen. És ti? láttátok őket?

- Egy már halott.

- Igen, tőlünk is.

Hangzavarra lettünk figyelmesek a folyosó végéről és mind magunk elé tartva tőrünket vártunk. Kéken villogó fényeket láttunk, majd az egyik fenevad nekiesett a falnak. Ethan ugrott rá a rugdalózó szörnyetegre és a szívébe vágta a tőrét.

- Szóval itt vagytok – indult meg felénk, miután biztos volt benne, hogy a farkas halott – Mindenki jól van?

- Nem gondoltam volna, hogy itt is vannak szörnyek.

- Szörnyek vannak mindenhol. És itt főleg farkasok. Amióta itt vagyok, már vagy öt tucatot megöltem. Ha kellene valakinek ezüst tőr, akkor...

Mind felmutattuk a tőrünket, mire a fiú ajka mosolyra húzódott.

- Jól van, látom felvagytok készülve mindenre.

- Az évek és a rutin – vigyorgott Eli – Oké. Most?

- Az lesz a legjobb, ha szétválunk. Akkor ők is szétválnak és úgy gyengébbek – vázolta fel az ötletet Hunter, amiben mind egyetértettünk.

Én felfelé rohantam. Egy ideig nyomát sem láttam farkasoknak, csak a rohadt húsra emlékeztető bűzt éreztem, mely szinte bántotta az orromat. Mégis egyedül ez a szag volt az, amit követhettem és követtem egészen a tetőre. Ott összetört virágcserepeket láttam, fél füllel meghallottam fújtatásukat a tető széle felől. Csöndben lépkedtem, vigyázva arra, hogy ne csapjak semmilyen zajt. Éreztem a jelenlétüket és szerettem volna én meglepni őket, nem fordítva. Hirtelen nagy tappancsoktól származó lépteket hallottam meg. A tető szélénél két farkas állt és úgy néztek rám vérvörös szemeikkel, mintha csak engem vártak volna. Magam elé tartva tőrömet kezdtem el óvatosan hátrálni, miközben szabad kezemben már az árnyaim játszottak. Ahogy hátráltam, ők úgy lépkedtek felém fogukat vicsorítva rám. Tudtam, mind a kettőre nem támadhatok egyszerre egy tőrrel. Felemeltem a kezem és a jobb oldali felé irányítottam árnyaim, hogy ne tudjon mozogni. Ez bevált, de a másik azonnal nekem támadt. Éles fájdalom kísérte, ahogy karmai a karomba vájtak, miközben háttal a földre estem. Hatalmas állkapcsát szétnyitva harapásra készült, de ezúttal gyorsabb voltam nála. Először a torkát találtam el a tőrrel, mire felnyüszített a fájdalomtól és amint elhátrált tőlem, a szívébe szúrtam a kést. Csak egy pillanatra zökkentem ki abból, hogy vissza tartsam a másikat. Az azonnal nekem támadt nagy tappancsával, de sikerült időben felállnom és kiengednem az árnyaimat. Viszont nem tudtam megállítani és tisztában voltam vele, miért. Sebastian tanította, hogy ha a falka egyik tagjának sikerül megsebesítenie, akkor a többi tag ellenállóbb lesz. Mintha erőt nyernének abból, hogy megsértettek. Hátrálni kezdtem és közben azon gondolkodtam, hogyan támadhatnám meg minél gyorsabban. Gyorsabban, mint ő engem. Nem akartam, hogy ő is megsebesítsen, a karom így is égetett a fájdalomtól. Mélyen néztem vérvörös szemeibe, miközben elmémmel megemeltem egy csövet, melyet a földön láttam meg. Kissé messzebb a háta mögött vissza ejtettem a földre, mire a fenevad megfordult. Oké. Katie. Most vagy soha. A hátára ugrottam, mielőtt bármit is tehetett volna, elvágtam a torkát, mire feketés, nyálkás vére rám fröccsent. Ezután szíven szúrtam és ahogy az állat eldőlt, úgy estem le én is a földre, ezzel felhorzsolva térdem és könyököm. Semmi kedvem nem volt mozdulni, csak szerettem volna nyugodtan kifújni magam, de meg kellett néznem, hogy vannak a többiek. Visszamentem a lépcsőházba és lefelé rohantam. Már vagy három emelettel lejjebb voltam, amikor a lépcsőházban morgás visszhangzott. A fejem felől jött, akárcsak a hirtelen meginduló mancsok dobogása. Egy emelettel lejjebb belöktem az ajtót és a hotel folyosójára jutottam. Hallottam őt magam mögött, ki kellett gondolnom, hogyan csalhatnám csapdába, hogy aztán megölhessem.

- Katie – hallottam meg Hunter hangját, a folyosó végén állt.

Úgy tűnt, őt nem követi semmi, de valószínűleg meglátta a mögöttem loholó állatot, mert azonnal futásnak eredt. Akkor még jobban megrémültem, mert a fiú mögött is megjelent egy farkas. Hirtelen már nem érdekelt az engem támadó állat.

- Hunter.

Magasabb tempóra kapcsoltam, hamarabb kellett odaérnem Hunterhez, mint a farkas. Amikor elég közel voltam, ellöktem a tőröm a fenevad irányába. A fiú ugyanakkor, ugyanúgy cselekedett és a két farkas egyszerre roskadt össze nyüszítve.

- Katie – ölelt magához a fiú, én pedig megkönnyebbülve bújtam hozzá – Jól vagy?

- Igen. És te?

- Én is – tolt el magától egy kicsit és tetőtől talpig végimért – Megsérültél.

- Csak megmart az egyik.

Lábak dobogása ütötte meg a fülem és mindketten elővettük a tőrünket. Viszont megkönnyebbültem, amikor megláttuk a többieket.

- Mindenki megvan? – kérdezte Cassie aggódva.

- Katie megsérült – mutatott a kezemre Hunter, mire Kali azonnal odalépett hozzám és megfogta a sajgó területet.

- Rendbe hozom – mosolygott rám, majd lehunyta szemeit és se perc alatt eltűnt a fájdalom és a seb is.

Még éjjel volt, de egyikünk sem tudott vagy akart aludni. Így hát kiültünk a tengerpartra. Elijah hozott egy pár darab fát, amit Hunter egy csettintéssel begyújtott és körbe ültük. Az éjszakák elég hűvösek voltak a forró nappalok ellenére és azzal próbáltam felmelegíteni magam, hogy a karjaimat dörzsöltem. Hirtelen megéreztem Hunter illatát, hevesen dobogó szívvel figyeltem, ahogy leül mögém és két karjával átölel.

- Szabad?

- Mhm – válaszoltam halkan.

Ujjai gyöngéden karjaimat simogatták a csuklómtól egészen a vállamig, érintése nyomán megannyi apró szikra pattant a bőrömre. Nyugodt légzését a tarkómon éreztem, melyet a nyakamon lévő kis pihék is boldogan élveztek.

- Jobb?

- Igen. Köszönöm.

Elijah éppen azt mesélte, hogyan végzett farkasként két farkassal, amikor Ethan lépett oda hozzánk egy sörrel a kezében.

- Csatlakozhatok?

- Persze – válaszolta nagy mosollyal arcán Cassie, mire a fiú leült közénk.

- Egy köcsög voltam, tudom.

- Már miért lettél volna az?

- Eljöttetek egészen idáig, hogy megkeressetek és annak ellenére, hogy megtudtam veszélyben van a világ, azt mondtam, átgondolom.

- Ezzel nincs semmi baj, haver.

- Tudjátok a családomat megölte a Tanács, mert egyedül képtelen voltam arra, hogy megvédjem őket. Aztán találtam valakit. Egy lányt, akit mindennél jobban szerettem és még mindig így érzek iránta, akkor is, ha már régen... Szóval őt is elvették tőlem. Azóta csak lézengek a világban és nem akarok senkihez közel kerülni, mert félek, hogy megint elveszítek valakit. Gyűlölöm magam, hogy nem tudtam őket megvédeni.

- Ezért nem hibáztathatod magad, Ethan. A Tanács katonái sosem járnak egyedül és vannak fegyvereik ellenünk.

- Akkor is. De a lényeg, hogy igazatok van. Együtt erősebbek leszünk és van esélyünk legyőzni bármi is jön velünk szembe. Azt hiszem, máris megkedveltelek titeket – mosolyodott el – Jó lenne végre tartozni valakikhez.

- Szóval velünk tartasz? – kérdeztem reménykedve, mire a fiú válaszként mosolyogva bólintott.

Nagyon örültem neki, hogy a fiú végül is csatlakozik hozzánk. Nem azért, mert szükségünk volt rá, hanem mert tényleg kedves volt és jó fej és neki is ugyanúgy szüksége volt ránk. Együtt éreztem vele, hiszen én is csak bolyongtam a világban, amíg nem találkoztam Hunterékkel. És reméltem Ethan is ugyanolyan boldog lesz a kis csapatunkban, mint én.

Később bementünk, de még mindig nem tudtam elaludni. Túl sok minden volt a fejemben. A világ vége, a boszorkány. De mindez elhalványult egy másik dolog – vagyis inkább személy – miatt, aki miatt nem jött álom a szememre. Az utóbbi pár napban annyi minden megváltozott. Amióta bocsánatot kért és elmondta, miért volt olyan, mintha a feje tetejére állt volna a világ. Soha nem volt még fiúm vagy ilyesmi. Nem is tápláltam ilyen érzéseket még soha senki iránt. És egyrészt örültem annak, ami kettőnk között volt, akármi is volt az. Másrészt viszont nem tudtam, mit várjak ettől és ez nem hagyott nyugodni.

Bármerre fordultam, egyszerűen az álom nem jött el. Mintha tűkön feküdtem volna, nem egy puha, meleg ágyban. Úgy döntöttem, sétálok egyet, hátha az segít. Kimásztam az ágyból, felkaptam egy vékony pulcsit és az ajtóhoz léptem. Csöndben nyitottam ki, fel ne ébresszem a lányokat, de el kellett fojtanom egy sikolyt. Ugyanis az ajtó ellőtt pont gondolataim főszereplője állt, aki leengedte valószínűleg kopogásra emelt kezét.

- Épp kopogni akartam – húzódott mosolyra a szája széle.

- Te sem tudsz aludni? – kérdeztem halkan, nehogy felkeltsem a többieket.

- Nem. Akarsz... Akarsz sétálni egyet?

- Igen, épp arra készültem.

Hunter mosolya még szélesebb lett, majd elindult, én pedig követtem. A hotel melletti partra mentünk, ahol este ültünk. Ott közel volt a víz, mely néha meg – meg simogatta lábam kinyúlva a tengerből. Kellemes volt, ahogy a víz néha megcsiklandozta a lábam és ahogy a puha homokban lépkedhettem. Hunterrel beszélgettünk. Mindenről, ami eszünkbe jutott. Mesélt a gyerekkoráról, a nénikéjéről, akit akkor említett, amikor megpróbált kicsalni a szobámból. Úgy tűnt, az a nő nagyon nagy szerepet játszott a fiú életében. Lényegében ő volt az egyetlen, aki kiskorában megértette a fiút. És ha nem is ismertem, hálás voltam neki érte. Mert így az a rémes gyermekkor legalább elviselhetőbb volt számára. Olyan volt neki, mint nekem Sebastian. Róla is meséltem neki. Elmeséltem neki, amikor egyszer elvitt a tengerpartra jutalomként a kemény tanulás után. Őszintén könnyebb volt róla beszélnem, mint gondoltam. Talán mert minden emlékem róla a halálán kívül jó volt. Ezért még akkor is képes volt mosolyt csalni emlékekkel az arcomra, amikor már nem volt mellettem.

Ahogy egyre csak távolodtunk a bulik, a zene hangjától és a fényektől, leültünk a hűvösnek érződő homokba. Egészen közel egymáshoz, hogy térdeink összeértek.

- Szeretnék mutatni neked valamit – mondta.

- Oké – válaszoltam lelkesen.

- Add a kezed.

Eleget téve kérésének kinyújtottam a kezem, ő pedig elmosolyodott. Saját tenyerében egy kis tüzet formált, majd összezárva ujjait eloltotta. Ezután megfogta a kezem, mely szinte eltűnt az övében.

- Ne ijedj meg, jó?

Válaszolni sem érkeztem, szétfeszítette ujjaimat, én pedig csak ámultam. Az a kis tűz, melyet formált az én tenyeremben égett.

- Ez hihetetlen – suttogtam teljesen elképedve. A kis tűz nem is égetett – Hogy.... Nem is fáj.

- Egyszer, amikor még gyerekek voltunk, megégettem Elit. Elég durván, a sebhelye még mindig megvan. Nem akartam, hogy ez újra megtörténjen, ezért kifejlesztettem a képességet, hogy ne égessek meg olyanokat, akik fontosak nekem.

Képtelen voltam levenni a szemem a kezemben lobogó fényekről. Lenyűgözött, hogy Hunter elsajátított egy ilyen képességet csak azért, hogy ne bántsa azokat, akik fontosak neki. Ez is csak megerősítette, amit az elején gondoltam róla. Hogy a mindig morcos fiú mellkasában igenis érző és tiszta szív dobog.

- Ahhoz képest, mennyire nagy szíved van, egészen jól játszod, hogy egyáltalán nincs – pillantottam rá mosolyogva.

Elvesztem benne. Abban a pillanatban újra és újra elvesztem benne, mint már megannyi alkalommal. Elvesztem a mesébe illő kék szemekben, melyek az enyémeket fürkészték. Le sem tudom írni, mit éreztem akkor attól, ahogy rám nézett. Mintha megszűnt volna körülöttem a világ. Hirtelen elhalkult a tenger morajlása, a szellő suhogása. Ahogy halkult a világ, úgy erősödött a szívem dobogása.

- Hunter.

- Hm?

- Én...

El akartam neki mondani, milyen érzések lángolnak bennem iránta, de féltem. Mi van, ha félreértettem a tetteit, a szavait és kinevet, ha elmondom neki? Meg amúgy is. Mégis hogyan önthetném szavakba az érzéseket, melyeket még én magamban sem tudok megfogalmazni?

- Semmi – fejeztem be halkan.

- Biztos? – mosolyodott el édesen, mire csak csöndben bólintottam.

Újra megfogta a kezem és eloltotta a benne lobogó tüzet, de a kezem nem engedte el, ahogy tekintete sem az arcom. Szabad keze arcomra kúszott, egy elkószált tincset a fülem mögé tűrve. Közelebb hajolt hozzám, ajkai megnyíltak, az enyémek pedig követték. Annyira közel volt hozzám. Nem létezett abban a pillanatban semmi vagy senki más számomra a világon, csak ő. Ahogy megnyílt ajkaimon éreztem akadozó lélegzetét, úgy futkosott a hátamon a meleg borzongás.

Akkor megremegett alattunk a föld.

- Hunter. Mi ez? Földrengés?

- Nem. Azt hiszem, valami rosszabb – nézett el mellettem a tenger felé.

Követve tekintetét megláttam, ahogy a parton lévő víz egyre csak húzódik vissza a tengerbe. Hunter megfogta a kezem és felálltunk. Szinte megbabonázva néztem a vizet, mely a tenger közepén lassan elkezdett egy nagyobb hullámba tömörülni. Suttogást hallottam, mintha a tengerből jött volna. Egy szót sem értettem, de hideg borzongás futott végig minden porcikámon a suttogó hangoktól.

- Mi a fene? – jelentek meg szinte a semmiből a többiek.

- Ti is halljátok? – kérdezte Ethan.

Villámok cikázása és mennydörgés hangja fedte be az eget szinte fekete felhőkkel kísérve. Villogni és rezonálni kezdett a kristályom, ahogy mindenki másé is, mintha a kövek valamilyen módon húztak volna a víz felé.

- Az ott...

- Cunami – nevezte meg az egyre csak hatalmasodó hullámokat Kali, melyek pár méterre az égnek magasodva tartottak lassan felénk.

- Nos. Nem tudom, hogy vagytok vele, de van egy olyan érzésem, hogy ez nem egy sima cunami.

A szökőár egyre csak közeledett, nekünk pedig gyorsan ki kellett találnunk, hogyan állítsuk meg. És az adott pillanatban felütötte fejét még egy probléma. A vízben fura, halszerű lények körvonalai rajzolódtak ki.

- Mik azok? Úgy néznek ki, mint a...

- Szirének – válaszolta meg Ethan a kérdésem.

- Mint a kis hableány? – pislogott Eli.

- Igen, haver. Annyi a különbség, hogy nem rákokkal és Ficánkával énekelgetve úszkál a tengerben.

- Róluk is elfelejtettél szólni?

- Nem. Sziréneket még soha az életben nem láttam. De amúgy van valakinek terve? Egyre közeledik.

- Jó lenne tudni, mik a képességeid, új gyerek.

- Az idő és tér őrzője vagyok. Fel tudok húzni egy pajzsot, de nem tudom, elég lesz – e.

- Ebben segíthetek – szólaltam fel.

- Ha vissza tudjátok tartani a cunamit, akkor mi végzünk a szirénekkel – gyújtott lángot Hunter a kezében, a többiek elővették tőrjeiket.

Fülsüketítő sikoly hallatszott hirtelen, mely olyannak hatott, mintha egynesen a fejemben zengett volna. A földre kényszerített minket és az sem segített, hogy teljes erőből tapasztottam kezeim a füleimre. Szinte bele itta magát a sejtjeimbe, mintha egyenesen a fejemből hallatszott volna.

- Ezek a szirének – kiabált fájdalmas hangon Cass – És nem fognak leállni vele.

- Ki kell bírnunk, ha meg akarjuk állítani. Nehéz lesz, de meg kell mentenünk az embereket a szigeten.

Bátorkodtam elvenni kezeimet a fülemről és felálltam, mindenki más követett. A sikolyok hangja szinte a csontomig hatolt, de Hunternek igaza volt. Ki kellett bírnunk, mert emberek százezrei veszthették életüket, ha nem teszünk valamit. Már csak alig pár méterre volt tőlünk az egyre csak magasodó szökőár. Ethan kiengedve kéken villogó árnyait egy hatalmas pajzsot húzott a part egyik felére, én kiengedve sajátjaimat a másikra. A két pajzs középen összeforrt és csak reménykedtem, hogy elég lesz. Alig érkeztük felhúzni, a víz olyan erővel csapódott a pajzsnak, hogy meghőköltünk tőle. Jobban kellett koncentrálnom, mint máskor. Bármi is volt ez, erősebb volt, mint bármi más, amivel eddig harcoltunk. A vízből áradó energiát a testem minden sejtjében éreztem. Annyira erősen, hogy térdre kényszerített.

- Katie – szólított meg Hunter aggódóan, kezeiben újra égett a tűz, hogy elbánhasson a szirénekkel.

- Ez rendben van. Öljétek meg őket.

Láttam a szemeiben, nehezére esik otthagynia engem, de az ikrekkel és Kalival átlépték a pajzsot, hogy megharcolhassanak a szirénekkel, melyek amikor elérték a szárazföldet, uszonyaik lábakká változtak.

Kezdtem egyre jobban fáradni és Ethan is. Ebben a vihar, a sikolyok és a folyamatosan rám fröcskölő hideg víz cseppjei nem segítettek. Mintha a víz egyre jobban lehúzta volna az energiámat. És ha azt gondoltam, ez a hullám hatalmas, nem tudom szavakkal leírni, mennyire óriási volt az, amely ezt követte.

- Ethan. Te is látod?

- Bár ne látnám. Meg tudjuk állítani?

- Ezt is alig bírom. De... Ha lelassítjuk és hagyjuk, hogy szétáradjon.

- Azt hiszem, az is megteszi.

Addig koncentráltunk, mígnem sikerült hatalmat szerezni a hullám felett, melyet éppen tartottunk. Azt úgy irányítottuk, hogy visszahúzódjon és szélesebb körben áradjon szét. Egy része olyan erővel csapódott vissza a tengerbe, hogy mindannyiunkat eláztatott, de tudtam, az emberek a sziget többi részén rendben vannak. Azon voltam, hogy Ethannel együtt segítsek Hunteréknek a szirénekkel, de alig tettem egy lépést, a következő hullám egyszeriben felgyorsult és minél közelebb ért, annál inkább összehúzódott, mígnem egy tölcsér alakult ki belőle. Olyan volt, mint egy vízből készült tornádó. Belecsapott a villám, mely végig cikázott rajta, kékes fehéres villogást véve a vízbe. Meg kellett állítanom. Csak az járt a fejemben, hogy meg kell állítanom, mert ha nem teszem, mindenki minket és a többi embert is beleértve a szigettel együtt odavész. Felmásztam egy magasabb sziklára, mely nem messze tőlem magasodott ki és farkasszemet néztem a tornádóval. Összegyűjtöttem minden energiámat. Erőm minden cseppjét az árnyaimba fektettem, melyek a forgószél felé repültek, bele egyenesen a közepébe. Mintha valami megpattant volna bennem, amikor az árnyaim találkoztak vele. Nyomott a mellkasom, az egész testemet végig rázta a hideg borzongás. Ujjaimmal azt imitáltam, hogy szét akarom tépni. Semmi és semmi, még csak meg sem kottyant neki. Sikolyt hallottam meg, Cassie sikolyát. Bármennyire is voltak erősek, a szirének túlságosan sokan voltak és erősebbek, mint gondoltuk. Mindenkit elkaptak és próbálták őket behúzni a vízbe. Látván félelmüket az erőm egyszeriben mintha megsokszorozódott volna. Ha beleroskadok is, megállítom és megmentem a többiek életét. Éreztem az erőt minden porcikámban, árnyaim körbe öleltek. És akkor a tornádó megrepedt. Az aljától egészen a tetejéig egy vörös repedés jött létre rajta, mire a szirének újra sikítani kezdtek. Ez másfajta sikoly volt, mintha fájdalmat okoztam volna nekik. Minél inkább távolodott két kezem egymástól, annál nagyobb lett a repedés a tornádón. Kezdtem szédülni, éreztem, ahogy orromból fémes ízű vér csorog le ajkaimra, de nem állhattam le. A szirének lassan elengedték a barátaimat és vissza ugráltak a vízbe.

Egyre homályosabban láttam. De már annyira közelinek éreztem a győzelmet, nem adhattam fel. Már nagyobb volt a repedés az árnyaimtól, mint maga a tornádó. Mire a parthoz ért, már leírhatatlan sebességgel mozgott, aztán egyszer csak szétrobbant. A víz egy része elárasztotta a part nagy részét, a tornádó helyén csak egy óriási kéken villogó gömb állt. Teljesen megbabonázott, újra hallottam fülemben a suttogást, de ezúttal más volt. Mintha egyenesen hozzám beszélt volna.

- Őrző – suttogta – Ez még csak a kezdet. Mentsd meg a világot.

- Ki vagy te?

- A kezdet. És a vég. Eljön értem. De még megállíthatjátok.

- A boszorkány?

- Egyet ne feledj. Mind az ötnek együtt kell lenni.

- Mit jelent ez?

- Itt van – suttogta, majd a gömb hatalmas morajjal szétrobbant, ezzel a földre terítve engem.

A vihar visszahúzódott, a felhők egyszeriben eltűntek. Bár már alig láttam őket. Minden csepp erő kifutott belőlem és már csak azt éreztem, hogy zuhanok.