Odafönt már csak halott katonák feküdtek halmokban a földön, a vér fémes szaga átjárta a helyiséget. Boldogan láttam, ahogy Eli és Cassie a halott nő asztalán ülnek a lábukat lógatva. Nem esett bajuk, csak fáradtnak tűntek, ruhájuk, fegyvereik és ők maguk is véresek voltak.

- Mi történt? – ugrott le az asztalról Cass, amikor észrevett minket – Robbanást hallottunk.

- Mert Hunter felrobbantotta az egész alagsort.

- És Hannah, ő...

- Halott – válaszolt Hunter.

Az ikrek szemeibe mosoly és megkönnyebbülés költözött. Végre mind a hárman szabadok lehettek. Akkor is, ha tudtuk, hogy ezután talán valami sokkal rosszabbal kell majd szembenéznünk, egy akadályt legyőztünk.

- A katonák is – mászott le az asztalról Eli is.

- Úgy tűnik, nem mind – nézett Hunter az ajtó felé és tenyerében azonnal tűz gyulladt.

- Hunter, ne – álltam meg elé, hogy ne bántsa a fiút, akinek ártatlan arcát azonnal felismertem.

- Megmagyaráznád, hogy miért ne?

- Ő Felix – mutattam a fiúra, aki odaért hozzánk - Megmentette az életem. És segített megmenteni a tiétekét is. Azt hittem, könnyebben elbánok velük, de túl sokan voltak, nekem pedig a kő nélkül nincs annyi erőm, mint gondoltam. Majdnem megöltek, de Felix megmentett. Aztán elvitt a terembe és segített kikapcsolni a pajzsot. Kérlek, ne bántsd.

- Miért segítettél nekünk? – figyelte még mindig a szőke fiút.

- Pár hónappal ezelőtt rájöttem, mit terveznek. El akartam menni, de azt mondták, jól gondoljam át. Tudják, hol él a családom, én meg tudtam a tervükről. Attól féltek, elmondom valakinek vagy megpróbálom majd megállítani őket, ezért választás elé állítottak. Vagy maradok és csöndben leszek, vagy megölik a szüleimet. Tudtam, hogy megteszik, mert nem ez lett volna az első eset. Láttam párszor, hogy bírtak maradásra vagy csitítottak el embereket, akik el akartak menni. Láttam, mit tettek, amikor nem hitték el, hogy a Tanács ezt tényleg megtenné. Szóval ezért segítettem.

Hunter kezében kialudt a tűz és a fiú felé nyújtotta, aki mosolyogva kezet fogott vele. Nem gondoltam volna, hogy Hunter ilyen gyorsan elhiszi neki azok után, hogy bennem sem akart bízni. Talán végre rájött, hogy ha nem hallgat a megérzéseire, abból nem sok jó sülhet ki.

- Hunter vagyok. Ők pedig itt Cassie és Elijah – mutatott az ikrekre, akik mosolyogva intettek nekik.

Észrevettem, hogy Eli és Felix eléggé sokáig elidőztek egymáson. És fogalmam sem volt, miért.

- Mi most a terved, Felix? – kérdeztem tőle, mire elmosolyodott.

- Nos, az első dolgom az lesz, hogy megnézem, a szüleim rendben vannak – e. Aztán nem tudom.

- Ha szeretnéd, később csatlakozhatsz hozzánk. Nagy háború előtt állunk, de...

- Az igazán nagyon jó lenne – pillantott újra Elire – Mindenre fel vagyok készülve. Akkor én megyek is. Aztán óvatosan.

- Te is.

Felix egy mosoly után, ami főleg Elijahnak szólt távozott.

- Nocsak, Hunter – tette Elijah kezét a fiú vállára – Téged megszállt a szeretet szolgálat szelleme, vagy mi?

- Megmentette Katie életét és a miénket is. Nem értem, mi ezen a fura. Menjünk haza, hogy pihenjünk, kigondoljuk, hogyan tovább. És le kell zuhanyoznom, tiszta vér vagyok.

- Hol az igazi Hunter és mit csináltál vele?

- Pofád befogod – vágta nyakon Hunter a kötekedő fiút, mire az a nyakát dörzsölve, morcosan nézett rá.

- Jól van, visszaszívom. Még mindig önmagad vagy.

Kiértünk az épület elé és megálltunk előtte. Fogalmam sem volt, mi járhatott a fejükben, de valamin nagyon agyaltak, mert csak nézték a pár emeletes üvegborítású óriást. Talán csak próbálták megérteni az egészet. Én ezt tettem volna. Azon gondolkodtam volna, miért tette ezt a Tanács. Miért akarnak embereket ölni, amikor pont az a dolguk, hogy biztonságban tudják őket.

- Nem lenne kedvetek felrobbantani az egészet? – kérdezte Eli.

- Ugyanerre gondoltam.

- Én is.

Nem csodálkoztam. Azok után, amit velük tettek, gondolom egy apró részt sem akartak hagyni az épületből. Főleg azok után, hogy megtudták, kiskorukban az az épület volt a börtönük. Körbe nézve megláttam még pár gázpalackot egy rakodó helyen a parkoló mellett. Kiengedtem az árnyaim, melyeknek hála három palack pár másodperccel később mellettem lebegett.

- Ez segíthet, nem? – kérdeztem, mire mind a hárman rám néztek.

- Ó, igen – vigyorgott Eli, Cassie pedig tapsikolni kezdett.

- Ez annyira izgi.

- Be tudod őket repíteni oda? – kérdezte Hunter mosolyogva.

- Még szép, hogy.

Hunter ökle lángra gyúlt és egy kis labda formájú tűzgolyót formált a tenyerében. A palackokat egyenesen az épület közepébe repítettem és amint Hunter utánuk dobta a tűzgolyót, árnyaimmal még egy pajzsot húztam fel magunk körül. A robbanás óriási volt, temérdek törmelék repült szerte széjjel azonnal, a robbanás hangjától a mellkasom is megremegett.

Nekem nem sokat ért, hogy az épület lángra lobbant. Csak hogy tudtam, mindenki halott volt, aki valaha is bántotta az apámat. De látni a szemeikben a megkönnyebbülést, a tudatot, hogy mostantól már tényleg szabadok lesznek. Azért megérte bármi. Az is, hogy eleredt az orrom vére, amit gyorsan letöröltem, nehogy észrevegyék. Egy gonddal kevesebb volt, nem akartam ezt a vállukra rakni. De nem tudtam tagadni, hogy a kristályom nélkül már egy ideje nem voltam olyan jól, mint ahogy mutattam.

Amikor haza értünk, azonnal a zuhanyba vetettem magam. Azt hittem, ez segít kitisztítani a gondolataimat egy kicsit, de csak a koszt és a vért sikerült lemosni magamról. Talán, ha szívok egy kis friss levegőt.

A házuk kertjében volt egy hatalmas lóca, mely az erdőre adott kilátást, ami félig szinte körbe ölelte a házat. Szerettem, hogy a ház mellett van egy erdő, mindig nagyon szerettem a természetet. De akkor valamiért képtelen voltam koncentrálni a fák suhogására és a madarak csicsergésére. Még a rózsaszínesre festett égbolt sem kötötte le a figyelmem, pedig mindig gyönyörűnek találtam, valahányszor a Nap utolsó sugarai színeket vittek a felhőkbe. Mert az jutott ezekről eszembe, hogy talán már csak párszor hallhatom és láthatom ezen gyönyörű jelenségeket. Valójában nem is a tudat fájt, hogy meghalok. Hanem az, hogy annyi fájdalom és csavargás után végre otthon éreztem magam. Charliet és apát elveszítettem, de az ikrek úgy bántak velem, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Azonnal otthon éreztem magam velük, mintha csak végig az lett volna a terv, hogy velük találkozzak. És Hunter. Nem értettem az elején miért volt olyan gonosz velem, mégis amióta csak ismertem mintha a szívem húzott volna hozzá. Láttam benne valami mást, mint azt a rosszaságot, amit mutatott. Láttam mindig, amikor a szemembe nézett. És ha nem találunk megoldást, akkor ennek a jónak is nemsokára vége szakad.

Megkaptam valamit, amiről annyi sokat álmodoztam, de alig volt időm kiélvezni.

- Csatlakozhatok? – zökkentett ki gondolataimból Hunter megnyugtató hangja.

- Persze – néztem rá mosolyogva.

Leült mellém, teljesen közel hozzám, hogy bőrömön érzékeltem a testéből áradó hőt és ettől a szívem furán ficánkolni kezdett. Volt valami már abban a melegségben, ami áradt belőle a bőrömre. Valami, amitől megnyugodtam, mintha csak simogatott volna gyöngéden.

- Tudod, min gondolkodtam?

- Min?

- Ha te tudsz tárgyakat mozgatni, akkor vissza tudsz hozni valakit a halálból? Úgy értem, újra tudod indítani valaki szívét a képességeiddel?

- Ez hogy jutott eszedbe? – nevettem fel, mire az ő ajka kissé szégyenlős, mégis helyes mosolyra húzódott.

- Fogalmam sincs, csak úgy eszembe jutott.

- Nos, ha úgy gondolnák rá, mint egy tárgyra...

Gondoltam megviccelem egy kicsit. Úgy gondoltam Hunter szívére, mint egy tárgyra és elmémmel arra késztettem, hogy gyorsabban dobogjon. Közben a fiú mit sem sejtő arcát figyeltem. Először észre sem vette, majd tekintete megváltozott és láttam nem tudja, mi történik.

- Basszus, mi a... - tette a kezét a mellkasára, mire halkan felkuncogtam – Ez te?

Elengedtem a fiú szívét, mire ő kifújt egy nagy adag levegőt.

- Oké, ez egy kicsit megrémített, de nagyon király volt. És ha már így állunk, én is mutatok valamit. Add a kezed – nyújtotta felém a kezét, melybe már csúsztattam volna bele az enyémet, de megálltam.

- Nem akarsz felgyújtani, ugye?

- Ne félj.

Megfogtam a kezét és ő összekulcsolta ujjainkat. Melegség járta át a bőröm és valami a mellkasomban mintha megremegett volna. Sok könyvet olvastam már és azt hittem, csak azokban létezik az érzés, amikor két ember egymáshoz ér és villámok szikráznak meg hasonló. Én mégis éreztem. A fura remegést is, mely felemelt és mégis megnyugtatott.

Vajon ő is érezte?

Hunter másik kezét közénk emelte tenyérrel felfelé, melyből lángok csaptak ki.

- Gondolj valamire, amit szeretsz – nézett rám, így lélegzete finoman megsimogatta az arcom.

Az első, ami eszembe jutott, az a fánk volt. Imádtam a fánkot. Ez étellé alakultak át a lángok, mire Hunter halkan felnevetett, én meg csak ámultam.

- Fánk? Ez most komoly?

- Mi van? Imádom a fánkot.

- Nem csodálkozom. Abból sosem elég. Gondolj még valamire.

Virágokra gondoltam, azokat nagyon szerettem és a láng egy rózsaszállá alakult át. Aztán egy kiskutya lett belőle, nagyon édes volt.

- Tudsz ebből nagyobbat csinálni?

Hunter válasz helyett ökölbe szorította a kezét, majd, amikor újra széttárta ujjait a kutya már életnagyságban állt előttünk a földön.

- Kipróbálhatok valamit?

- Persze.

Koncentráltam Hunter tüzére, az árnyak az ujjaimból körbe fonták a kutyát, mely ezután mozogni és ugatni kezdett. Ugrált és körbe szaladgált minket, mint egy igazi kiskutya. Hunter felé irányítottam, akinek játékosan kaparni kezdte a lábát. A fiú nevetése édes volt, melengető. Amióta ismertem még csak mosolyogni is alig láttam. Ő erős férfi volt és sokszor túlságosan is komolynak tűnt. Nem csoda hisz az ikrek mindenben számítottak rá és mindig arra koncentrált, hogy a világ és a körülötte levők rendben legyenek. Nem kis terhet vett a vállára és ki tudja, mióta cipelte már. De akkor mégis olyan volt, mint egy boldog kisgyerek. Boldognak tűnt. Egészen addig, amíg rám nem nézett. Hirtelen a kutya eltűnt, a fiú szemeiben pedig ijedtség és aggodalom csillant meg.

- Jól vagy?

Fáradtnak éreztem magam és vért lecsorogni az ajkamra az orromból, melyet gyorsan letöröltem a pulcsim ujjával. Annyira elbambultam a fiúban, hogy észre sem vettem.

- Jól vagyok.

- Sápadt vagy – simogatta meg gyöngéden az arcom, de amikor észrevette, mit csinál, azonnal elhúzta a kezét.

Pedig mennyire szerettem volna, ha ott hagyja.

- Csak fáradt vagyok egy kicsit.

- Le kellene pihenned.

- Még nem. Szeretnék itt maradni egy kicsit. Olyan kellemes.

- Itt maradhatok veled?

- Persze.

Hunter hátra döntötte a fejét és az eget bámulta, én pedig ugyanígy tettem. A rózsaszínes felhők néhol már – már vörösnek tűntek ott, ahol a Napnak már csak apró része látszott. Körülötte az egész ég egyre sötétebb lett és pár csillag is felvillant már. Csak akkor vettem észre, hogy még mindig a kezét szorongatom. Nem tudtam, zavarja – e vagy sem, ezért el akartam húzni, de ő csak még jobban megszorította.

- Ne engedd el. Vagyis... Persze csak ha nem akarod.

- Nem akarom – válaszoltam halkan és éreztem, hogy pír szökik az arcomba. Még jó, hogy nem látta.

Nem tudom, honnan szedtem a bátorságot, de vállára hajtottam a fejem. És ő nem ellenkezett, sőt... Hüvelykujjával gyöngéd köröket írt le kézfejemen. Nyugodt voltam. Nem gondoltam arra, mi vár engem vagy minket. És mindez csak ennek a fiúnak a jelenlététől.

- Mit fogunk most tenni, Hunter?

- Megkeressük a kövedet. Vagy rendbe hozzuk.

- Nem csak erre kellene most koncentrálnunk.

- De erre fogunk. Katie, nézz rám – fordult felém, én pedig gyönyörű kék szemeibe néztem – Ezt fogjuk tenni, mert nem halhatsz meg. Nem engedem, hogy ez történjen.

Ha az elején valaki azt mondja nekem, hogy Hunter egyszer aggódni fog értem, kinevetem. De az, amit a szemében láttam, az az őszinte félelem a lelkem bizsergette. Láttam benne egy ígéretet.

- Nem lehetne, hogy két dolgot csináljunk egyszerre? Hunter, a világ veszélyben van. Hol van az én életem annyi emberé mellett?

- Számomra az első helyen.

- Hunter ez... Nem akarok meghalni – vallottam be könnyes szemekkel – Hosszú idő után először érzem, hogy valahová, valakikhez tartozom és nem akarom, hogy ennek vége legyen. Veletek akarok lenni, megmenteni veletek a világot. De nem akarom túlélni, ha ennek az az ára, hogy a világ összeomlik.

- Akkor mondd, mit szeretnél?

- Keressük meg azt a követ. De közben szedjük össze a többi őrzőt.

- Oké, ez még elfogadható tervnek tűnik.

- Köszönöm, Hunter.

A fiú csak egy mosollyal válaszolt, majd újra az eget kezdte fürkészni. Láttam rajta, csak arra akar koncentrálni, hogy életben maradjak. Nem tudtam, miért olyan fontos ez neki, hogy miért volt velem seggfej és hogy miért változott meg ennyire velem szemben. Reménykedtem abban, hogy egyszer megtudom az igazat és akkor mindent megértek. De azt sem hagyhattuk, hogy a világ elpusztuljon. És ehhez mind a heten kellettünk.

Kicsivel később bementünk, mivel kezdett eléggé lehűlni a levegő. Ez a tavasz. Nappal meleg van, de hamar csökken a hőmérséklet estére. Hunter egészen az ajtómig jött velem, mivel a szobája rögtön az enyém mellett volt.

- Jó éjt, Hunter – mosolyogtam rá

- Jó éjt – viszonozta, majd elindult a saját szobája felé, de hirtelen megállt és visszajött hozzám – Katie.

- Igen?

- Én... Megbocsátasz nekem valaha? Azért, amiért úgy viselkedtem veled.

- Nem értem, miért voltál velem olyan.

- Azért, mert... Talán nem hiszed el, de már az első pillanattól megbíztam benned. És attól féltem, hogy rosszul teszem. Féltem, hogy...

- Hogy újra csalódnod kell – fejeztem be a mondatát, mire egyetértően bólintott – És már nem félsz?

- Nem, egy kicsit sem. Gyáva voltam és egy idióta. De tényleg sajnálom. Tudom, nem könnyű ezt megbocsátani, de...

- Nem haragszom, Hunter. Azt hiszem, valahol mélyen sosem haragudtam.

Egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében elmosolyodott, majd magához ölelt. Kellemes, nyugtató és meleg volt az ölelése és megállt létezni a világ. Ugyanolyan, mint reggel, amikor felrobbantotta az alagsort és közben védett. Nem tudtam, mi vitte rá erre, de egyáltalán nem bántam. Nem bántam, mert a lelkem megnyugodott, akkor is, ha ennek ellenére a testemet kellemes bizsergés lepte el és a szívem hevesebben dobogott. Csak pár másodperc volt az egész, mégis úgy éreztem, akár örökké képes lennék a karjaiban maradni.

Olyan volt, mint hazatérni.

- Akkor még egyszer jó éjt.

- Jó éjt.

Másnap reggel eléggé furán éreztem magam. A kő hiánya már nagyon érződött, mintha alig lett volna erőm, amikor felébredtem. Fura volt, mert sosem voltam beteg. Nem tudtam, milyen az, hiszen az őrzők nem lehetnek betegek. Mint kiderült a kőnek köszönhetően. És mivel nem tudtam, milyen az érzés, azt sem tudtam, hogyan takarjam el, ha rosszabb lesz.

Gyorsan fogat mostam, felöltöztem és lementem a többiekhez, akik már reggeliztek.

- Jó reggelt, Katie – pattant fel Cass és letett egy tányért az üres helyre, ahová helyet foglaltam – Meg akartunk várni, de a hülye öcsém már nem bírta étel nélkül.

- Hé, ez a lételemem – mentegetőzött azonnal teli szájjal.

Szedtem magamnak egy kis ételt, de nem voltam túl éhes. A gyomrom mintha azt suttogta volna, nem... Nem tudok befogadni semmit.

- Minden oké? – kérdezte Eli kissé aggódva.

- Persze, persze – válaszoltam mosolyogva.

Magamba tuszkoltam egy kis szalonnát meg pirítóst. Legalább annyit, hogy ne aggódjanak.

- Szóval. Kicsit gondolkodtam és belenéztem a múltba. Olyan gyerekeket vagy embereket kerestem, akik valamilyen képességgel születtek. Nem igazán láttam őket, de egy pár kép beugrott. Egész éjjel nem voltam a jelenben.

- Miket láttál? – kérdeztem kíváncsian.

- Először hegyeket és hátulról egy vörös hajú lányt. Egy vörös keresztet és Kanada zászlóját.

- Szóval át kell kutatnunk Kanadát egy vörös hajú lányért, akiből lehet úgy százezer. Szerintem tök könnyű lesz – nevetett fel Eli, viszont a testvérének nem igazán tetszett a reakciója és ezt a fiú azonnal felfogta – Ne haragudj. Tudom, hogy egész éjjel fent voltál, ez nem volt szép tőlem.

- Semmi baj. A húsz év alatt már hozzá szoktam a hülye beköpéseidhez – vágott hozzá Cassie egy darab paprikát nevetve.

Kezdtem megszokni, hogy valahányszor azok ketten egy asztalnál ültek, mindig repkedett valamilyen étel körülöttünk. Mégis olyan csodás volt a kettejük kapcsolata. Sokat veszekedtek és húzták egymás agyát, mégis egyik a másiknak talán a legnagyobb támasz volt.

- Mit láttál még? – kérdezte Hunter.

- Egy szigetet, ahová az emberek gyakran járnak nyaralni. Ott egy fiút, akinek egy türkiz kő volt a karkötőjében. Aztán egy szállodát. Ott is egy fiút barna kővel a gyűrűjében.

- Ezen legalább el tudunk indulni. Hogyan tovább?

- Nos. Együtt meg tudjuk keresni őket – ajánlottam fel.

- Nem – csattant fel azonnal Hunter, szemeit megint ellepte a sötétség – Ez nem fog megtörténni.

- Akkor mégis hogyan akarod megkeresni őket? – néztem bele haraggal teli szemeibe.

- Nem tudom, de így biztos, hogy nem. Katie, nem kellene használnod az erőd.

- Nem használom, ha nincs rá szükség. De most szükség van rá – érveltem – Hunter, megígérted. Megígérted, hogy ezt fogjuk tenni.

- De nem ilyen áron! – pattant fel az asztaltól – Nem fogom engedni, hogy megölesd magad.

Hunter távozott, én pedig azonnal rohantam utána. A lépcső alján értem utol, a kezét megfogva fordítottam magam felé.

- Hunter.

- Mi van?! Tudom, hogy megígértem, de nem ilyen áron. Nem az épséged árán.

- Nem fogok belehalni.

- Talán nem, de legyengít – érvelt ezúttal már halkabban. Szemeiből már aggodalmat is kivettem, de a düh nem tűnt el teljesen – Mi van, ha sokat veszítesz az idődből?

- Legalább egyet. Kérlek, Hunter. Csak egyet. Meg kell tennünk és ezt te is tudod.

Észre sem vettem és máris a karjaiban voltam. Újra éreztem a testéből áradó melegséget, mely szinte a bőröm alá kúszott. Erősebben szorított, mint előző este, de nem bántam. Illata átjárta az orrom és egy nyugodt, biztonságos buborékba zárt. Éreztem a mellkasomon, ahogy az övéből kiugrani készült a szíve. Olyan volt, mint az otthon. Azt hiszem, az volt az a pont, amikor ténylegesen megtapasztaltam, milyen otthon lenni azóta, hogy apa elhagyott.

- Ígérj meg nekem valamit – mondta halkan anélkül, hogy elengedett volna, meleg lélegzete a fülem simogatta, hogy bele remegtem – Amint rossz lesz, abbahagyod. Amint úgy fogod érezni, hogy nem vagy jól, befejezed és keresünk másik megoldást.

- Megígérem – suttogtam a vállába.

- Minden oké? – hallottam meg Cassie hangját, mire Hunter azonnal elengedett.

Az ikrek a szoba végében álltak és kissé aggódva, mégis halvány mosollyal arcukon figyeltek minket.

- Persze – mosolyodtam el.

- Katie. Hunternek igaza van, ez...

- Hunterrel megbeszéltük. Tőlem máris nekiláthatunk.

- Biztos vagy ebben?

- Száz százalékosan.

Az edzőterembe mentünk mert ott volt a legkevesebb zavaró tényező. Nem voltak ablakok így a fény és a kinti hangok nem zavarhattak minket. Cassievel törökülésben helyet foglaltunk egymással szemben a földön és megfogtuk egymás kezét. Lehunyta a szemeit és én is ezt tettem. Nem koncentráltam semmi másra, csak Cassiere. Először kicsit kételkedtem abban, hogy sikerülni fog, hiszen percek is elteltek, de nem láttam semmit. Hirtelen aztán fehéres szürkés köd szökött a fekete sötétségbe. Gyorsan mozgott, mintha egy autóval hajtottam volna át rajta és egyre világosabb lett. Egészen addig, amíg meg nem láttam a hóval borított hegyeket, melyek olyan magasak voltak, hogy felhők ölelték körbe őket. Tömeg vett körül, melyben megláttam egy derékig érő vörös hajjal rendelkező lányt. Azonnal követtem őt végig az emberek között cikázva. Egy kórházhoz ment, mely elég rozoga volt és annyira nem is tűnt ki a többi elég rozoga és kissé omladozó ház közül. Mentem a lány után be a kórházba, ott fel a lépcsőn, mígnem bement az ajtón. Kali Willard. Szóval így hívják.

- Katie, az orrod – szólalt meg Hunter, de azonnal csitítottam.

Mivel a fiú kissé megzavart, eltűntem a kórházból, de erősen koncentrálva vissza kerültem a hegyek közelébe a kis házak közé. Bár megszegtem a neki tett ígéretemet. Nem voltam jól, éreztem, hogy nehezebb levegőt vennem és hasogatni kezdett a fejem, de meg kellett tudnom. Minél több mindent, annál jobb. Ezúttal nem mentem a lány után csak jobban szemügyre vettem a környéket. Kusawa. Ezt az egy szót láttam a kórház melletti táblán, aztán visszatért a köd.

Elhomályosodott a látásom és éreztem, hogy megugrik a pulzusom. A fejem mintha ezer kalapáccsal ütötték volna.

- Katie.

Hunter hangja tompa volt, mintha víz alól hallottam volna. Könnyűnek éreztem magam, mint amikor az ember csak lebeg a vízen, de a feje a víz alatt van. És egyre csak húzott és húzott lejjebb. A köd egyre sötétebb lett, mígnem minden eltűnt.

- Katie, térj magadhoz. Katie, hallasz engem?

Egyre erősödött a hang, mely a fiúhoz tartozott. Közelről jött, szinte teljesen a fülem mellől. Illata átjárta az orrom, hallottam kissé akadozó légzését. Erős karjai gyöngén tartottak, finom simogatást éreztem arcomon. A szemeim mintha ólomból lettek volna, de igyekeztem kinyitni őket. Apránként minden erősebb lett, kitisztult előttem a világ, mígnem három aggódó szempárral találtam szemben magam. Viszont engem leginkább csak egy érdekelt. A tengerkék szempár, mely szinte minden mozdulatomat figyelte.

- Megtaláltam – mosolyodtam el büszkén, mire a fiú ajkai is mosolyra húzódtak.

- Megijesztettél. Ügyes vagy, de megijesztettél.

Lassan felültem és megittam a pohár vizet, melyet Eli nyújtott át nekem.

- A neve Kali Willard. Egy kis faluban van Kanadában a hegyekben. Nem láttam a falu nevét, de a kórházét, ahol dolgozik igen. Kusawa kórház a neve.

- Azt hiszem ez több, mint elég – mosolygott Cassie.

Két nappal később, több, mint másfél nap kényelmetlen utazás után végre kimászhattunk az autóból. A lábaim nagyon, de nagyon hálásak voltak ezért. Mélyen beszívtam a friss hegyi levegőt, melynek még szinte az illata is más volt, mint otthon. Frissebb. Gyönyörű hely volt, a hegyek minden oldalról körbe öleltek minket, a hegyeket pedig felhők őrizték. Az egyetlen gond a hideg volt. De tényleg, szinte csontig hatoló hideg, amilyet még soha nem tapasztaltam. Már este volt, ezért úgy döntöttük, meghúzzuk magunkat az egyetlen itt – ott omladozó hotelben, amit találtunk. Még a falak sem nyújtottak nagy biztonságot a hideg elől, csak az segített, hogy Hunter egy csettintéssel begyújtotta a kályhát, mely elé az ikrek azonnal le is feküdtek a mellette lévő széthúzható kanapéra felmelegedni. Én az egyik ágyra ültem le és szinte nyakig betakarództam, mégsem segített.

- Miért kell neki éppen a hegyekben lenni? – panaszkodott Elijah – Kurva hideg van itt. Hunter, csinálj már valamit.

- Már begyújtottam a kályhát. Mit akarsz még? Bújjak hozzád? – kérdezte tőle Hunter, miközben egy pulcsit vett elő a bőröndjéből és áthúzva a fején magára vette.

- Igen – vigyorgott.

- Felejtsd el.

A fiú még mindig nevetve leült mellém az ágyra és nem tudtam nem elpirulni attól, ahogy arcomat pásztázta.

- Te is fázol?

- Megfagyok – válaszoltam halkan, vacogva.

Édes mosoly jelent meg arcán, majd kérdés nélkül mindkét kezemet a kezébe fogta. Közel hajolt hozzájuk és lehelni kezdte őket. Légzése nyomán apró szikrák pattantak a bőrömre és végig futottak egész testemen, begyújtva ezzel a bennem pumpáló vért és lassan elkezdte kiűzni belőlem a hideget.

- Mit csinálsz? – kérdeztem hevesebben dobogó szívvel.

- Felmelegítelek – suttogta anélkül, hogy rám nézett volna.

- Ez nem ér – nyafogott Eli – Én is fázom.

- Fogd be, vagy felgyújtom a paplanod, hogy ne fázz.

- Köcsög vagy – húzta magára még jobban a takarót a reszkető fiú.

Én viszont már nem fáztam annyira. Minél tovább fogta és lehelgette Hunter a kezem, annál jobban kúszott a meleg a bőröm alá.

- Köszönöm.

- Igazán nincs mit – nézett rám – Vagyis... Kérhetnék valamit cserébe? Persze ha nemet mondasz, megértem.

- Mi az?

- Aludhatnék melletted? A padló elég kényelmetlennek tűnik.

Tényleg mellettem akart aludni? Nem mintha az ágy két személynek lett volna, szóval tudtam, ha igent mondok, egész éjjel közel lesz hozzám. Talán tényleg csak azért akart mellettem aludni, mert nem akart a padlón, mégis a gondolata annak, hogy mellettem legyen máris megremegtette a lelkem. Két perce ült mellettem, de ezalatt az idő alatt már vagy harmadszor kúszott a forróság az arcomba.

- Én... öhm... Persze, miért ne? Tényleg nagyon kényelmetlennek tűnik a padló – mondtam kiszáradt torokkal.

- Ugye?

- Mhm.

Hunter arcáról levakarni sem lehetett a mosolyt és én bár kissé – nos inkább nagyon – össze voltam zavarodva, mégis megnyugvással töltötte el kalapáló szívemet amikor lefeküdtem és Hunter szorosan mellém feküdt. Remegett minden porcikám a közelségétől és egyszeriben a hideg nemhogy csak eltűnt, de erős forróság kerített hatalmába.

- Remegsz. Még mindig fázol?

- Igen – hazudtam.

- Gyere közelebb – suttogta a fülembe és karjával magához húzva szorosan megölelt.

Mégis mi a fene volt velem? Mi volt ez az érzés, mely állandóan elfogott a fiú mellett vagy már csak akkor, ha rá gondoltam. Ez valami olyan volt, amit nem ismertem és bár kissé féltem tőle, mégsem akartam elengedni. Mert amellett, hogy szinte minden porcikám megőrült és feléledt, valamint, hogy a szívem mintha versenyt futott volna, lelkemre mégis megnyugvás telepedett.

Bátorkodtam a vállára hajtani a fejem, mire csak még közelebb húzott magához. Egyik karja a fejem alatt feküdt és karomat simogatta, másik a hasamon terült el. Szinte minden ponton összeért teste az enyémmel és az övéből áradó hő átáramlott az enyémbe. Mintha egy puha felhőn feküdtem volna.

- Így jobb?

- Igen – válaszoltam halkan.

- Szép álmokat, Katie.

- Neked is, Hunter.

Bár sokat aludtam az autóban, a kényelmes nyugodtság álmossá tett. Hunter légzésére koncentráltam, mely nyugodt volt és egyenletes. Ez ringatott álomba.

Úgy ébredtem, ahogy elaludtam. Hunter karjai között, a vállán fekve. A tűz már nem égett a kandallóban, szóval bizonyára fagyos hideg volt a szobában. Hunter mégis annyira felmelegített, mintha egy buborékba zárt volna, amiből semmi kedvem nem volt kimászni. Óvatosan, hogy fel ne keltsem, megdörzsöltem a szemem, de a fiú is megmozdult.

- Felkeltél? – kérdezte rekedtes hangon, válaszként felnéztem rá. A mosolygós, még kissé álmos kék szemeibe – Szia.

- Szia. Hogy aludtál?

- Mint a bunda. És ez már nagyon régen nem esett meg velem, de valami szépet álmodtam.

- Érdekes. Én is – mosolyogtam.

Pillanatokig csak nézett rám. Az arcom minden pontját bejárta azokkal az ékkövekkel, mintha csak minden apró kis részletet az eszébe akart volna vésni. És hogy én mit tettem? Ugyanazt. Bár már párszor feltérképeztem arcát, hogy bármikor elképzelhettem volna lelki szemeim előtt, mégsem tudtam nem megint megtenni. Haja megint össze – vissza állt, mint többnyire és szinte bizseregtek az ujjaim, hogy belé túrhassanak, olyan puhának tűntek. Szempilláit néhány lány megirigyelhette volna, folyton simogatták az arcát, amikor pislogott. Azt a helyes, már szépnek tűnő arcot. Állát alig látható, másnapos borosta fedte be, de szemei alatt nem látszottak a karikák, melyek az utóbbi napokban folyton ott éktelenkedtek. És az ajkai. Teltek voltak és sötét rózsaszínek.

Vajon milyen lehetett volna megcsókolni?

- Be kell vallanom neked valamit.

- Hallgatlak.

- Megígéred, hogy nem versz meg? Vagy nem fogod a vörös kis árnyaiddal mondjuk megállítani a szívem?

- Az attól függ – könyököltem fel mellette és próbáltam szúrós szemekkel nézni rá, de nem tudtam megállni, hogy teljesen komoly legyek – Előbb mondd el, majd aztán eldöntöm.

- Hazudtam neked este. Nem azért kértelek meg, hogy aludjak itt, mert kényelmetlennek tűnt a padló. Azért kértelek meg, mert... Csak melletted akartam lenni.

- Szépen kijátszottál, Hunter. De nem bánom, mert legalább nem fáztam – füllentettem, mire a fiú hitetlenül elmosolyodott.

- Ó, szóval te viszont csak kihasználtál, ugye?

- Nem rossz, ha ilyen hidegben van melletted valaki, akinek az ereiben tűzforró vér folyik.

- Ezek szerint két lábon járó kályhának jó vagyok, mi? – kérdezte, mire felnevettem.

Ő viszont nem nevetett. Ugyanúgy pásztázta az arcom, mint pár perccel ezelőtt és ettől az arcom csak még jobban felforrósodott. Ujjai égő arcomra kúsztak, lágyan megsimogatva azt.

- Sajnálom, hogy amióta találkoztunk, még alig mosolyogtál.

- Miért?

- Azért, mert gyönyörű mosolyod van.

Szemei az ajkaimra kúsztak, az övéi megnyíltak, miközben közelebb hajolt hozzám. Annyira közel volt, hogy éreztem ajkamon meleg leheletét, azt, hogy élesebben szívta be a levegőt.

Aztán Elijah horkolva mocorogni kezdett, Hunter pedig elhúzódott tőlem.

Hunter, ha Elijah nem ébred fel, megcsókoltál volna? Te is annyira akartad, mint én?