Nem tudtam leírni, mennyire szívszaggató volt látni, ahogy Sophia elveszítette az édesanyját. Elisabeth sokat segített nekünk és mindannyian megkedveltük. Nekünk is fájt az elvesztése. De neki az édesanyja volt. Az, aki megmentette attól, hogy csonttá fagyjon, aki mindenre megtanította.

Sophia lassan kimászott Ethan öleléséből és mindketten felálltak. A lány letörölte könnyeit és ránk nézett. A fájdalom és a gy8sz nem tűnt el szemeiből, de elszántnak tűnt.

- Anya nekem adta minden tudását. Mostantól én foglak segíteni úgy, ahogy csak erőmből telik. Ebben a világban már nem vagytok biztonságban. El kell mennünk a Vénekhez,

- A Vénekhez? – kérdeztük mindannyian egyszerre.

- Az első őrzők, akik között elosztották a köveket, miután Samuel meghalt. Egy másik világban élnek, egy kastélyban, biztonságban. Ott mi is biztonságban leszünk egy ideig.

- Várjunk, várjunk. Ezer éves őrzők, akik ülnek egy biztonságos kastély falai között, miközben mi az életünkért harcolunk? – kérdeztem mérgesen – Gondolom tudnak rólunk és arról is, hogy mivel állunk szemben.

- Igen, tudják – mondta kissé félve, mert gondolom számolt azzal, hogy ki fogok akadni.

- Hát ez fasza – túrtam idegesen a hajamba – Remélem jó magyarázatuk van erre az egészre. Hogy jutunk el oda?

- A Salem – i erdő legsötétebb mélyén van. Ott, ahová senki nem merészkedik. Ma telihold van, ami jó. Van ott egy barlang bejárat, melyet ha megvilágít a Hold fénye, kapuvá válik. Ezen keresztül juthatunk el a védett világba. De sietnünk kell. Nemsokára beesteledik.

- Oda viszlek.

- Nem lehet – nézett Sophia a kedvesére – Az erdőbe varázslattal nem kerülünk be. Védve van tőle.

- Tudod, merre kell menni?

Sophia csöndben bólintott és Ethan kezét fogva elindultak a ház mögött lévő erdő felé. Mind csöndben követtük őt. Az erdő hatalmas volt és ahogy lassan közeledett az este, egyre sötétebb. Már órák óta gyalogoltunk, de ez idő alatt senki nem szólt egy szót sem. Nem tudtam másra gondolni, mint hogy mit várhatunk abban a másik világban. A Vénektől. Hogy vajon miért nem segítettek, amikor ők az első őrzők és tudták, mivel harcolnunk éppen a saját világunkban. Nem azt akartam, hogy harcolják meg ezt helyettünk. De annyi nehézségen átmentünk már, Katie végzett a vízzel úgy, hogy egyikünk sem tudta, épp a boszorkány kezére játszottunk. Viszont a másik részemnek ez az egész teljesen mindegy volt. Hiszen ott voltunk mind, embereket mentettünk és Elisabeth segítségével mindent elrendeztünk egyedül.

Egyre sötétebb és sötétebb lett az erdő mélye, csak Ethan kéken világító kis gömbje a fejünk fölött adott némi fényt. Aztán elértünk egy barlanghoz, melyet egy óriási szikla torlaszolt el. A szikla fölött egy jel volt bele vésve a barlang falába. Egy Hold alakú jelzés volt, melyet különböző kristályok alakja vett körbe. Ugyanolyan alakú kristályok, mint a mieink. Sophia egyenesen elé állt és csöndben motyogott valamit érthetetlen nyelven az orra alatt. Aztán a Hold fénye megvilágította a jelet és az egész kéken fényleni kezdett. Sophia kezeiből fehér árnyak törtek elő és szintén a jelhez értek, mire a szikla egyszeriben megmozdult és teljesen félre húzódott, hogy egy kapu lett belőle. Fehéren fénylett a portál, melyen Sophia átlépett aztán lassan a többiek is követték. Nem tudtam, mit várjak attól, ami odaát várt. Mégis megfogtam Katie kezét és én is átléptem rajta.

Egy hatalmas teremben találtuk magunkat, mely egy kastély tróntermére hasonlított. Sötétes volt, a szürke falakon csak néhol lógott le itt – ott egy csillár, ezzel kissé nyomott hangulatot adva a teremnek. Üres volt és egyszerű. És ebben az ürességben csak hét ismeretlen ember állt előttünk.

- Üdvözöllek titeket. A nevem Amarantha – állt elő az egyik nő, aki nem lehetett több harminc évesnél.

Ahhoz képest, hogy már vagy ezerévesek voltak elég jól tartották magukat.

- Gondolom nekünk nem kell bemutatkozni – vágtam oda szemrehányóan.

- Nem. Tényleg nem. Követtük minden lépéseteket azóta, hogy megszülettetek.

- Hát ez fasza. És tudjátok egyáltalán mi a fasszal harcolunk? – kérdeztem mérgesen – nem azért, de néha egy kis segítség kibaszott jól jött volna.

- Hunter – szólt rám Katie, de nem érdekelt.

Dühös voltam. Kibaszottul nagyon dühös. Annyira, hogy legszívesebben szétvertem vagy felgyújtottam volna valamit. És nem tudtam megállítani a szavakat, melyek kijöttek a számon.

- Mi van? Ez az igazság. Tudják, mit éltünk át, tudják mi vár ránk és meg sem próbálják megakadályozni. Ők már egyszer legyőzték a boszorkányt, akkor nekünk miért nem segítettek? Nem magunk miatt, hanem a többiek miatt. Emberek haltak meg a földrengésben, az árvízben és ki tudja, mi jön még. Mi is majdnem elveszítettünk valakit.

- Megértjük, hogy dühös vagy – állt elő egy férfi is.

- Hogy dühös? Az nem kifejezés.

- Nem segíthettünk többet, mert nem tudtunk kapcsolatba lépni veletek. Tudjátok a Tanácsot akkor alapították, amikor Samuel köveit szétosztották közöttünk. Eleinte minden rendben volt és a Tanács tényleg azt tette, amiért lett alapítva. Aztán valahol elromlott és csak ment lefelé a lejtőn. Erős boszorkányokat szereztek maguk mellé és bezártak minket ide, ennek a kis városnak és várnak a falai közé. Nem tudunk elmenni innen. És ez az oka annak, hogy nem segíthettünk. Azoknak, akik elmehetnek viszont megtiltottuk, hogy segítsenek nektek.

- Mi? Miért? – kérdezte Katie, ezúttal már az ő hangja is haragtól csengett.

- Tudjátok, miért vagytok ti a kiválasztottak? Amikor egy őrző megszületik, egy boszorkány már látja a lelkét és tudja, mire hivatott. Sok generáció után ti vagytok az első őrzők, akik igazán tiszta, erős és bátor lélekkel születtek. De ez nem mindig marad így. Ahogy az ember idősödik, úgy változik. De ti mégis bátrak és önzetlenek maradtatok.

- Szóval az egész életünk eddig egy teszt volt.

- Igen. Tudom, hogy hülyén hangzik, de igen. Mert csak az igazán tiszta lelkű őrzők lehetnek a kiválasztottak. Azok, akik megmentik a világot. Csak Elisabethen keresztül segíthettünk amennyit tudtunk. Ti erősebbek vagytok nálunk is. Mi nem tudtuk legyőzni a Tanácsot, de hiszek abban, hogy nektek menni fog.

- Gondolom tudják azt is, hogyan lehet legyőzni a boszorkányt. Akkor miért nem mondták el Elisabethnek?

- Ez nem olyan egyszerű. A boszorkányt csak egy különleges tőrrel lehet végleg megölni. És ez a tőr elveszett. Úgy gondoljuk, hogy a Tanácsnál van. És tudomásunk szerint egy másik erős boszorkány elvarázsolta a tőrt. Csak akkor lehet megölni Reynát, ha nála van az összes lélek.

- Miért tettek volna ilyet? – kérdezte Kali, Katie pedig szinte azonnal válaszolt.

- Hogy nehezebb legyen legyőzni. Ha teljes erejében van, nehezebb közel kerülni hozzá. Biztosíték arra az esetre, ha megszereznénk a tőrt. Szóval a víz. Oda kellesz adnom neki. Igaz?

- Ha le akarjuk győzni, akkor igen. De nem lesz könnyű. Magadtól nem adhatod oda, neki kell elvennie. És...

- Tudom. Nem hagy életben, ha elveszi tőlem.

Leírhatatlan nyomás nehezedett a mellkasomra, mert bele gondoltam, hogy ha szembe kerülünk Reynával, nagy lesz az esélye, hogy elveszítsem a lányt, aki olyannyira a szívembe lopta magát.

- Ha szeretnétek, ez lehet az új otthonotok.

A többiekre néztem, akik egyetértően bólintottak.

- Rendben.