Az ilyen fájdalom vajon mennyi idő alatt múlik el? Vagy legalább enyhül? Vajon meddig fog még fájni az emléke? Mikor jön el az a pillanat amikor egy közös emlék csak mosolyt csal az arcomra és közben nem szúr a lelkembe egy újabb tőrt? Csak ezen tudtam gondolkodni egész éjjel és egy szemhunyásnyit sem aludtam. Nem voltam rá képes nélküle. Semmi mást nem szerettem volna jobban, mint hozzá bújni, érezni meleg ölelését. De a tudat, hogy többé ezeket nem tapasztalom meg, nem hagyott nyugodni. Már hajnalodott, amikor kimásztam az ágyból, hogy megmossam az arcom és kicsit rendbe szedjem magam. A tükör előtt állva a hasamra pillantottam és megsimogattam.

- Remélem jól vagy odabent, pici. Egyszer, ha felnősz mesélni fogok neked valakiről, akit nagyon szeretek. Neki köszönhetek minden szép és jó dolgot, ami történt velem egész életemben. Ahogy téged is. És tudni fogod, hogy ő is nagyon szeretett minket.

Hirtelen rossz érzés kerített hatalmába. Az ablakon keresztül láttam, ahogy elsötétedik az ég. Mintha vihar készülődne, mégis valamiért egész testemben libabőrös lettem a hideg érzéstől. Próbáltam elhessegetni és a konyhába mentem, ahol az összes barátom csöndben reggelizett.

- Katie. Szia – ölelt meg Cassie, majd segített leülni.

- Látom, ti sem aludtatok sokat.

- Szerintem egyikünk sem aludt.

Még Elijah is csak piszkálta az ételt. Nekem semmi étvágyam nem volt.

- Katie, tudom, hogy most bizonyára nincs étvágyad, de enned kell valamit. Legalább a kicsi miatt.

A kicsi miatt. Igen, miatta kellene. A kezembe vettem egy darab pirítóst, amikor Cassie levegőért kapott és szemei elfehéredtek. Csak egy pár pillanatig tartott, de amikor ránk nézett, olyan félelmet láttam a szemeiben, mint még soha. A hideg kirázott tőle.

- Cassie.

- Itt vannak – mondta halkan.

Abban a pillanatban fülsüketítő robbanás közepette megrengett velünk az épület, bútorok a kitört ablakokkal vetekedve hullottak a földre. A robbanás hulláma minket is a földre terített, Ethant, Sophiát és Cassiet egészen a falig lökte. Sípolt a fülem és éreztem, hogy vér csorog le a kezemen. Fel kellett állnom, de forgott velem az egész szoba. Legalábbis ami maradt belőle.

- Mindenki jól van? – hallottam tompán Nathan kiáltását.

Felköhögtem egy nagy adag port és végre sikerült lábra állnom. Gyors léptek dobogása zajongott au egész kastélyban. Kimásztunk a törmelék alól és követtük őket. A kastély bejárata előtt már a Vének álltak, a kastély serege és Will katonái. Nem voltunk túl sokan ahhoz képest, ami a mezőn állt velünk szemben. Szörnyek, katonák és őrzők százai. Ezrei. Kalapált a szívem, ennek ellenére nem féltem. Talán csak az adrenalin tette, de nem féltem. A boszorkánytól sem, aki a serege élén állt fekete ruhában és a szőke összefont hajával.

- Most jött el a mi harcunk – mondta nyugodtan, mire a serege megindult felénk.

Mindenki elővette a fegyverét, én és Ethan előhívtuk az árnyainkat, Elijah pedig farkas formát vett fel. Készek voltunk szembe menni a sötétséggel. Tudtam, hogy bármi is lesz ennek a vége, együtt erősek vagyunk. Hittem magunkban és abban, hogy legyőzzük.

- Pont mikor az ember ki sem aludja magát rendesen – töltötte meg Felix a fegyverét.

- Remélem, ha ennek vége, mindenki egyben lesz.

- Mi igen. Ők nem – vigyorgott Cassie.

Megkezdődött. Olyan gyorsan történt minden, miután a két sereg összecsapott. Ez más volt, mint eddig, mégis hasonló. Hagytam, hogy az árnyaim végezzenek mindenkivel, aki az utamba került. Fegyverek el nem halkuló ropogása hallatszott és fájdalmas kiáltások. Mindenhol őrzők árnyainak színe pompázott, az volt az egyetlen, ami fényt vitt a sötétségbe. Eleinte úgy éreztem, hogy szinte kifogyhatatlan energia van bennem. De ahogy több lett a holttest a földön, ugyanúgy fáradtam. Talán órák is elteltek. Már nem tudom. Csak próbáltam minél több ellenséget megölni vagy legalább megsebesíteni.

Hajtott előre az, hogy megmentsük a világot. Mert ha ebben a harcban nem győzünk, talán többé nem lesz esélyünk. Akkor már az egész világ sötétségbe borul.

Megláttam Cassiet, éppen egy wendigoval ment szembe. A lány a szörny felé hajtotta a kését, de az elrepült mellette, egyenesen felém. Árnyaimnak magam elé húztam egy katonát, így a kés benne állt meg, majd kihúztam belőle és még mielőtt a wendigo elérte volna Cassiet eldobtam a tőrt, mely átsuhant a szörny testén és Cassie kezében állt meg. A csontos szörny fájdalmas morgás közepette ketté hasadt, Cassie pedig rám mosolygott.

Akárhány szörnyet vagy katonát öltünk meg, úgy éreztem, mintha mindig egyre többen és többen lennének. Kezdtem fáradni. De nem adhattam fel. Csak azt reméltem, hogy a kicsi életnek a hasamban nem esik baja. Kis idő múlva Felixet láttam meg, ahogy katonákkal harcol a szirtnél. Tudtam, hogy ügyes, de túl sokan voltak rá. Árnyaim közéjük kúsztak és párat lelöktek a szirtről, míg a többivel Felix fegyvere végzett. A fiú megsérült, ajka felrepedt és vér itatta át kezén a pólóját.

- Jól vagy, Felix?

- Igen. Köszi, Katie.

Elég volt az a pár másodperc figyelmetlenség. Egy idegen vörös árnytól kaptam a vállamba, mely kilibbentett az egyensúlyomból. Felix elkapta a kezem, és a földre hasalt, hogy jobban meg tudjon tartani.

- Semmi baj, Katie. Felhúzlak.

Felkiáltott a fájdalomtól, amikor véres karját is megerőltetve megpróbált felhúzni. Lábaimmal igyekeztem valamilyen támaszt találni a köveken, de mindig megcsúsztam és a kövek eltűntek a több méter mélységben a folyóban. Végül mégis találtam egy támpontot, így segíthettem én is magamon. Akkor megláttam a fiatal őrzőt Felix fölött állni és ujjain az árnyakkal játszott. Meg akarta ölni Felixet. Vagyis mindkettőnket. De legalább őt megmenthettem volna. Nem voltam képes akkora magasságban, szó szerint a halál szélén lógva szimplán az elmémmel irányítani árnyaimat. Nem volt akkor bennem ehhez elég erő. Így hát meghoztam egy fontos döntést. Kihúztam a kezem a Felixéből és árnyaimmal lelöktem az őrzőt.

- Katie, ne.

Hirtelen minden lelassult. Azt hittem, zuhanni gyors, de mintha megállt volna a világ. Éreztem, ahogy a szél simogatja a bőröm és megnyugvás vett hatalmába. Abban reménykedtem, hogy amint a folyóba érek, megint Hunterrel leszek. Csak azt sajnáltam, hogy az a pici lélek soha nem láthatja a világot. De talán egy másik életben mindhárman együtt lehetünk. Lehunytam a szemem és kész voltam magamba fogadni a sötétséget. Melegség font körbe. Arra még emlékszem. Aztán vége.

Talán egy tonna súly volt a szemeimen, annyira nehéznek tűntek. Nyugodt voltam. Ismerős érzés és illat kúszott a bőröm alá. Rá sem kellett néznem, hogy a szívem hevesen dobogni kezdjen.

- Katie. Térj magadhoz, édesem.

Hangja lágy volt, mint egy puha paplan. Lassan nyitottam ki szemeimet és kék gyémántokba néztem. Tényleg vége. Meghaltam és ez egy másik világ. Egy világ, ahol Hunter életben van.

- Hunter – zokogtam és megsimogattam arcát.

Biztosan tudnom kellett, hogy ott van.

- Itt vagyok, édesem.

- Meghaltam.

- Nem, Katie – mosolygott rám – Nem haltál meg.

- De te igen. És most itt vagy. Nincs erre más lehetőség, csak... - csakhogy tényleg visszajött.

Ajka édes mosolyra húzódott, én pedig remegve megsimogattam helyes arcát.

- Ez a valóság, Katie.

Igen, hallottam a háború hangját magunk körül, a sikolyokat, a fegyvereket. Mégis képtelen voltam felfogni, hogy tényleg ott van.

- Ez tényleg a valóság, Katie – kiabált Nathan – És még mindig egy háború kellős közepén vagyunk. Örülünk, hogy jól vagytok mindketten, de kéne egy kis segítség.

Még fel sem fogtam, mi történt, Hunter egy gyors csókot nyomott ajkaimra.

- Gyere, édesem. Megharcolunk velük együtt, igaz?

Rá mosolyogtam és hagytam segítsen felállni. Mintha az erőm újra töltődött volna. Hunter életben volt. Előhívtam az árnyaim, Hunter pedig tüzet gyújtott a tenyerében. Harcolnunk kellett volna, de nem bírtam megállni, hogy ne csókoljam meg.

- Ha ennek vége, tartozol nekem egy magyarázattal.

- Csak aztán ne kelljen a földön aludnom – vigyorgott, majd együtt újra harcba szálltunk az ellenséggel.

Erősebbnek éreztem magam. Talán az volt az oka, hogy tudtam, Hunter életben van. Hiszen a fiú egyel több ok volt számomra azért, hogy harcoljak. Ő és a kicsi voltak a két legnagyobb motiváció azért, hogy végezzek a szörnyekkel. Mintha én magam és az árnyaim is új életre keltek volna. Szörnyeket szörnyek után öltem és mindig valami hajtott. Ha egy idő után újra fáradni kezdtem, bele gondoltam, milyen közel vagyunk valójában. Hogy mennyit jelentünk egymásnak és emiatt harcolunk. Bár nem egyszerre, de mindenkit láttam. Nathan, Kali és Cassie kardja már egészében vörös volt a vértől, de úgy kaszabolták a szörnyeket és katonákat, hogy a közelükbe sem értek. Felix, Harry és Will katonáinak fegyverei minden lövésnél egyenesen betaláltak. Hunter kezei lángoltak, így bárkihez hozzá ért, lángra lobbant. Sophia és Ethan egymást védve harcolták át magukat az ellenségen. Mindannyian harcoltunk. És hittem abban, hogy legyőzzük őket, mert mi ott voltunk egymásnak. Egyszerűen csak az volt minden vágyunk, hogy ne veszítsünk el senkit és megmentsük az emberiséget. És ez erőt adott mindannyiunnak.

Viszont egy ponton minden megváltozott. Köd telepedett ránk. Olyan köd, ami rossz és hideg érzést hozott magával. Meghallottam Kali sikolyát, a lányt egy fénysugár lőtte meg és a földön landolt. Cassie volt a következő. Aztán Ethan. És így tovább, míg már csak én maradtam. Reyna vörös szemeivel rám nézett és gonosz mosoly jelent meg az arcán. Aztán felém nyújtotta a kezét, melyből egy fénysugár lőtt felém. Kék, piros, aranyszínű és szürke színekben fénylett. A négy elem. Árnyaim azonnal körbevettek és egy pajzsot húztam fel magam körül. Visszatartottam, de amikor a négy elem ereje elérte az árnyaimat, mintha gyomron rúgtak volna. Akkor megingott a remény bennem. Ha Reyna sugara majdnem átlőtte az árnyaimat, akkor nem voltam olyan erős, mint hittem. Talán egyikünk sem volt olyan erős, mint hittük. A szörnyekkel és katonákkal elbántunk, de Reyna erejét csak most tapasztaltuk meg. És az a hatalom benne ezerszer nagyobb volt, mint gondoltam.

Már nem bírtam tovább tartani. A négy elem és az ő maga ereje túl sok volt nekem. Szédültem és lüktetett a fejem.

Az árnyaim már nem bírták tovább tartani. Egyszerűen kialudtak, így az erő mellkason lökött és pár méterrel arrébb értem földet. Próbáltam köhögni, de az sem segített, hogy normálisan vehessek levegőt. Mintha a tüdőm nem lett volna képes befogadni.

- Tudtam, hogy erős vagy, ha magadba tudtad fogadni a szellemek darabját. De nem vagy elég erős hozzám.

A többiekre néztem, akik körülöttem bár éberen, mégis minden erejüket elvesztve feküdtek. Nem akartam, hogy így legyen vége. Fájdalom ült a tekintetükben, de biztosan tudtam, hogy még senki szemeiben nem hunyt ki a remény. Nem voltunk olyanok, akik könnyen feladják. Őrzők voltunk. És reménykedtünk az utolsó lélegzetig.

Láttam, hogy Reyna tüzet gyújtott a tenyerében és egyetlen csapással akart végezni mindenkivel. Lehunytam a szemem és koncentráltam. Kipréseltem magamból minden csepp erőt, ami még volt bennem.

- Mi a...

Kinyitottam a szemem és láttam a pajzsot, amit fel akartam húzni eléjük. Hát sikerült. Az árnyaim megmentették őket. Viszont tudtam, hogy ennyinél nem fog megállni és én nem voltam már képes sokáig tartani a pajzsot. Felém lépkedett. Lassú, kimért léptekkel. Tudtam, hogy meg fog ölni. Már képtelen voltam harcolni ellene. Akkor hirtelen Hunter keze alól tűz lobogását láttam meg, mely egészen hozzám kúszott és beitta magát a bőröm alá. Úgy éreztem mintha újra lett volna bennem egy csöpp kis erő. Ezután Ethan kék fénye kúszott hozzám, aztán mindenkié. Éreztem a mellkasomban, ahogy összefonódnak az enyémmel. Minden csepp, ami bennünk maradt, már bennem volt. Nem volt túl sok, de ez és a félelem, a fájdalom a tekintetükben elég volt ahhoz, hogy lassan talpra álljak. Minden mozdulat fájt, de felálltam és szembe néztem vele.

- Te soha nem adod fel, ugye? – állt meg előttem – Kevés vagy hozzám egyedül.

- Még jó, hogy nem vagyok egyedül.

Elég volt egy gondolat és a boszorkányt méterekre ellökték az ezúttal már mindenki színében pompázó árnyak a többiek erejének segítségével. Reyna felállt és megint előhívta minden szellem erejét, hogy egy újabb halálos sugárral állítson meg. Ehelyett én állítottam meg őt. És nem adtam fel. Úgy voltam vele, hogy addig nem hátrálok meg, amíg élek. Hirtelen zúgást hallottam a fejemben. Mintha az eszem magától tudta volna, mi az, a tőrre néztem, mely Hunter mellett a fűben fekve rezonált. Suttogott nekem. Nem értettem egy szót sem, de tudtam, hogy beszél hozzám.

- Katie – szólt hozzám ezúttal Hunter halkan – Most már a tiéd.

Tudtam, hogy a tőrre céloz. És az volt az egyetlen fegyver, amivel meg tudtam volna ölni. Csak egy jól időzített pillanat kellett hozzá.

Jól van, Katie. Menni fog.

Visszahúztam árnyaimat és elugrottam a sugár elől, mire Reyna értetlenül nézett és szintén visszahúzta az erejét. És amíg nem figyelt, elmémmel magamhoz vettem a tőrt.

- Már nem bírod?! – vigyorgott arrogánsan.

- Ó, bírom én ezt egész nap.

Újra felém lőtt, én ugyanabban a pillanatban jól megcélozva felé löktem a tőrt. Eltalált és megint fájdalommal tele és levegőért kapkodva estem egyenesen Hunter mellé. Reyna észrevette a tőrt a mellkasában és félelemmel teli tekintettel nézett hol rám, hol a tőrre.

- Te kis... - felém akart lőni, de a tőr leblokkolta minden erejét.

Még csak azt sem engedte, hogy akár egy lépést tegyen. Lassan elfeketedett a bőre a seb körül, majd átkúszott a végtagjaiba, a nyakára. Egyre csak reszketett és kiabált a fájdalomtól. Aztán a négy elem egyszerűen kilövellt belőle az ég felé, majd szétszéledtek ugyanoda, ahol eddig voltak. Reyna még egyszer rám pillantott, aztán egyszerűen porrá lett, a tőr pedig a földre esett oda, ahol egy pillanattal azelőtt a boszorkány állt.

Nem bírtam nyitva tartani a szemeimet, de Hunterre néztem, aki szintén már csak harcolt az ébren maradásért.

- Megcsináltad – suttogta.

- Nem. Együtt csináltuk.

Még láttam ahogy halvány mosolyra húzódtak ajkai, aztán magába zárt a sötétség.