Felriadtam. A hirtelen jött eső hangos kopogása és mennydörgés ébresztett. És Hunter nem volt mellettem. Még csak az ágy sem volt meleg, ahogy mindig, amikor mellettem fekszik, aztán távozik. Hideg érzés lett úrrá rajtam, ijedten másztam ki az ágyból és minden zugát a hatalmas szobának átnéztem, de sehol sem találtam. Gondolkodás nélkül rohantam ki a folyosóra, melynek falai között a nevét kiabálva szaladtam. Hunter nem volt sehol.

- Katie! – állított meg Cassie hangja és felé fordultam.

- Hunter. Hunter eltűnt.

Cassie bizonyára tudta és ezért indult ő is az én keresésemre. Szemei aggodalomtól csillogtak, rémült volt, akárcsak én.

- Láttam. Láttam őt a falakon kívül egy erdőben egy háznál. Nincs messze innen, de...

- Megkeresem.

- Nem mehetsz ki egyedül.

- De igen – jelent meg a semmiből Sophia – Láttam Hunter lelkét. Azt a sötétséget csak te űzheted ki belőle, Katie.

- Hozd vissza, Katie – gyűltek könnyek Cassie szemeibe – És vigyázz magadra.

- Rendben. Nem lesz baj – mosolyogtam rá és Hunter keresésére eredtem.

Azt mondtam Cassienek, hogy minden rendben lesz, de én magam sem voltam benne biztos. Csak rohantam át a kerten, a falon, ki a kastélyból az erdőbe. Sötét volt. Annyira sötét, hogy szinte az orrom hegyéig sem láttam. Csak az égen cikázó villámok adtak néhol annyi fényt, hogy segítsen. De még így is néhol megbotlottam a földre hullott ágakban. Szakadt rám az eső olyan erősen, hogy szinte fájt a bőrömnek, de nem érdekelt. Hunternek szüksége volt rám. Egyedül volt. Egyedül a sötétséggel, mely gyökeret vert benne. és én nem akartam, hogy egyedül legyen. Nem akartam, hogy történjen vele valami. Bármibe kerül is, megkeresem.

A másodpercek szinte óráknak, minden lépés pedig métereknek tűnt, a végtelen sötétségben. Egészen addig, amíg meg nem láttam a fényt. Egy háztól jött. Fellélegeztem és reménykedtem, hogy ez a majdnem kastély nagyságú ház az, amire Cassie gondolt. Lelassultak a lépteim, ahogy közeledtem felé, ezzel egyidőben viszont a szívem egyre csak hevesebben vert. Rettegtem, hogy nem úgy találom meg Huntert, ahogy szeretném. Rettegtem, hogy baja esett.

- Katie – hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül és azonnal össze rezzentem.

Nem. Az nem lehet. Hiszen megöltem. Láttam, ahogy meghalt. Remegve fordultam Silas felé, aki megint azzal a gonosz vigyorral az arcán nézett, melytől minden porcikámat átjárta a hidegrázás. Szinte a csontjaimig hatolt.

- Ho... Hogyan?

- Hogyan? Egy boszorkányt nem olyan könnyű megölni, gyermekem. Azt hitted, könnyű lesz, igaz? – lépkedett felém, én pedig képtelen voltam mozogni.

- Hol van Hunter? Mit csináltál vele?

- Hunter jól van. Sőt, szerintem jobban, mint bármikor valaha. Tudtam, hogy Reyna jól döntött, amikor őt célozta meg. Erős fiú és okos. Nagyon jól fog jönni.

- Hunter soha nem állna mellétek. Ha bármilyen varázslattal is megpróbálod rávenni, nem engedem. Ahhoz meg kell ölnöd.

- Hidd el, szívesen megtenném. De valaki másra hagyom a piszkos munkát – vigyorgott, majd egy pillanat alatt eltűnt.

A helyén kissé távolabb Hunter állt. De nem az a Hunter, akit én ismerek. Szemeiben nyoma sem volt annak a gyöngédségnek, amit annyira szerettem benne. csakis harag volt benne és gonoszság, ami darabokra szaggatta a lelkem. Szemei kéksége eltűnt, helyette vörösen izzott, mint a tűz, mely ujjai végéből lobbant fel.

- Hunter.

- Mit keresel itt?

- Érted jöttem – akadt el a hangom – Gyere haza, Hunter.

- Hunter nem megy haza – felelte nyugodtan, miközben felemelte egyik kezét és egy kis lángot egyik ujjáról a másikra pöckölve játszott – A te kis szerelmed alszik.

- Tudom, hogy ott vagy, Hunter. És tudom, hogy hallasz. Kérlek, ne engedd, hogy legyőzzön.

- Őszintén nem gondoltam volna, hogy ilyen naiv vagy. Ennyire hinni valakiben, aki az elején képes lett volna oda dobni a farkasoknak.

- Nem lett volna rá képes – remegett meg a hangom újra – Te nem tudod, milyen ő.

- Ó, édesem. Dehogynem. És most megmutatom neked, milyen ő valójában.

Azzal tűzgolyót formált a tenyerében és felém lőtte. Sikeresen kivédtem, de egyik jött a másik után. Gyors volt, sokkal gyorsabb, mint én. Elég volt egyetlen figyelmetlen pillanat. Neki estem a ház falának és a levegő egyszerűen elfogyott körülöttem. Égetett a bőröm a hasam környékén és alig kaptam levegőt. Fájdalmat éreztem. De semmi volt ahhoz képest, ami a szívemet nyomta. Fájtak a szavak, melyek kicsúsztak Hunter ajkain akkor is, ha tudtam, valójában nem vele beszélek. Hanem valami gonosszal, ami teljesen az irányítása alá vette a fiút. Silas jelent meg a fiú mellett, győzelemittas mosollyal az arcán figyelte, ahogy Hunter szenvedést okoz. Tetszett neki, hogy könyörögtem akkor is, ha nem tudtam, kéréseim meghallgatásra találnak – e. Élvezte, hogy semmi más nem volt bennem abban a pillanatban, csak a remény.

- Végezz vele, Hunter.

- Hunter. Kérlek. Kérlek, figyelj rám – sírtam – Le tudod győzni.

A fiú lassú, kimért léptekkel indult meg felém, bennem pedig vegyes érzelmek borongtak. Őszintén már nem akartam megmenteni magam. Nem érdekelt, ha végez velem. De azt szerettem volna, ha Hunter tudja, mit érzek iránta.

- Szeretlek, Hunter – mondtam neki halkan, mire egy pillanatra megállt – Már tudom, mi ez az érzés, ami azóta forr bennem, hogy megismertelek. Szeretlek, ezt ennél pontosabban már nem tudom megfogalmazni, mert nincsenek rá szavak. És bízom benned. Bízom abban, hogy le tudod győzni, te erősebb vagy nála. Csak kérlek... Kérlek, harcolj ellene.

A fiú újra megindult felém, de láttam, hogy bal kezén az ujjai rángatózni kezdtek.

Hunter.

Szóval hallott engem. És harcolt ellene.

Nem ellenkeztem, amikor ujjait nyakamra fonta és a falnak nyomva fojtogatni kezdett. Égetett a tüdőm, de hajtott a remény, hogy Hunter legyőzi a sötétséget. Lassan elhomályosult a látásom és úgy éreztem, szétszakad a mellkasom. Ennyire közel a halálhoz legutóbb akkor éreztem magam, amikor eltörött a kövem. Akkor átaludtam, hogy haldokoltam. Nem éreztem belőle szinte semmit. De ott, azon az éjszakán, a sötétben igenis éreztem. Mintha minden porcikám a külvilágra összpontosított volna. Éreztem minden egyes csepp esőt a bőrömön, Hunter kissé érdes ujjainak erős szorítását a nyakamon. Talán a testem így próbálta kizárni a fájdalmat és hogy nem jutok elég levegőhöz.

- Hi... Hiszek benned, Hun... Hunter.

Akkor a fiú tenyere a nyakamon lángra lobbant, de nem égetett. Ez összezavarta. És én tudtam, ez mit jelent.

- Mi a f...

- Hunter nem... Nem ége... Ti meg azokat, akik fo... ntosak neki.

- Nem tudtok legyőzni – nyomott még erősebben a falnak.

Már nem éreztem semmit. A testem teljesen elernyedt és éreztem a sötétség érintését a vállamon. Simogatott hideg ujjaival és magához hívott. Már az eső sem kopogott a bőrömön és a sötétség nem ébresztett félelmet bennem.

Láttam, ahogy a fiú elővette a tőrét és a mellkasomhoz nyomta, pontosan oda, ahol a szívem már csak harcolt azért, hogy életben maradjak.

- Szeretlek, Hunter – suttogtam halkan.

Akkor a nyomás a mellkasomon felengedett. Hunter tőrje lángra lobbant és csak egyetlen mozdulat kellett neki hozzá, hogy elvégezze a dolgát.

Vége volt.

A tőr egyenesen Silas mellkasában állt meg, a férfi szólni sem érkezett és egész testében lángolt. Csak a fájdalmas sikolya hallatszott egészen addig, mígnem porként hullott a földre.

Hunter a földre térdelt és levegőért esedezve a mellkasához kapott. Segíteni akartam neki. Annyira nagyon segíteni akartam, de nem tudtam mozogni.

Csak egy kis erő kell Katie. Csak egy kicsi elég lenne.

Kinyújtottam a kezem és remegve megfogtam az övét, mire könnyel teli szemeit rám emelte. Még villogott benne a vörös árny, de pillanatokra szemei kéksége visszatért. Egyszer a démoni Hunter nézett rám, egyszer az, aki elrabolta a szívem. Remegett a keze és néhol rángatózott, ahogy a sötétség benne még harcolt azért, hogy visszavegye a hatalmat.

- Nem... Tudtok legyőzni.

Ó, dehogyis nem. Összeszedve minden erőmet feltérdeltem a fiúhoz. Megfogtam a kezét, mely a mellkasán feküdt és homlokom az övének döntöttem.

- Le tudod győzni, Hunter. Itt vagyok veled.

A fiú felordított a fájdalomtól, mely a szívemet mardosta, de nem engedtem el. Pislákolt szemeiben hol a vörös hol a kékség, melyhez újabb és újabb könnyek társultak. Pólója alatt fény villant fel a bordái környékén, pontosan ott, ahol a feketeség volt. Majd megszakadt a szívem érte. Azt kívántam, bár elűzhettem volna a fájdalmat, amit éppen érzett. Ha tehettem volna, átveszem tőle, hogy ne neki kelljen szenvednie.

Egy hirtelen jött meleg hullám a fiú testéből ellökött, egészen méterekre tőle. Felnyögtem a fájdalomtól és megint minden erőmet be kellett vetnem, hogy mozogni tudjak. Hunter testéből két árny szállt ki. Egy fekete és egy fehéren csillogó, mely két árny a fiú feje fölött összecsapott. Néztem, ahogy harcolnak, ahogy egymást kerülgetve, majd néhol összecsapva lebegnek a fiú feje fölött, aki úgy tűnt, bármelyik pillanatban megadja magát a nyugalomnak. Felálltam. Minden porcikám sajgott, de felálltam és csak akkor térdeltem újra a földre, amikor Hunter elé értem. Megsimogattam az arcát, de nem észlelte, hogy ott vagyok. Mintha teljesen kikapcsolt volna. Fogalmam sem volt ezzel segítek - e neki, de meg kellett próbálnom. Ajkam övére nyomva csókoltam meg. Csak egy lágy csók volt, mégis bele adtam minden érzést, mely a lelkemen ült iránta. Átadtam neki az egész lelkem és a szívem.

- Gyere vissza hozzám, Hunter.

A két árny, mint két felhő vihar előtt úgy csapott össze kettőnk feje fölött. A sötét árny darabokra szakadt és csillogó porként hullott ránk. Ezzel egyidőben a fénylő megcélozta Hunter testét és egy pillanattal később eltűnt benne.

- Katie – suttogta halkan a nevem, miközben gyönyörű kék szemei az enyémbe mélyedtek.

- Szia – mosolyogtam rá könnyeimen keresztül.

Úgy ölelt magához, mintha nem lenne holnap, én pedig boldogan ernyedtem el remegő testéhez bújva. Öleléséből és halk zokogásából sütött a fájdalom és talán még félt is.

- Annyira sajnálom, Katie – sírt halkan – Annyira nagyon sajnálom.

- Nincs mit, Hunter. Nincs semmi baj.

- Bántottalak.

- Nem, Hunter – néztem szemeibe és arcára csúsztattam ujjaimat – Az nem te voltál. Nem a te hibád. Ő volt az, aki bántott, de te legyőzted. Tudtam, hogy sikerülni fog.

- Nélküled nem ment volna, édesem.

Ezúttal ő csókolt meg. Lágyan, mégis forrón égetve ajkával enyémet a hideg esőben. Halkan felsóhajtott, még mindig engem csókolva. Reménykedtem, hogy végre talán megnyugodott, de tudtam, hogy nála ez nem lesz olyan egyszerű. Végre fellélegezhetett, viszont biztos voltam benne, hogy ezt egyhamar nem felejti el. Hiszen Hunter volt az, aki mindenkit védett, aki soha egyikünknek sem akart ártani. És bár nem ő volt az, aki bántott, akkor is a saját hibájának érezte.

- Istenem, ha tudnád mennyire szeretlek – suttogta ajkaimra.

Pár pillanatra elakadt a lélegzetem, a szívem pedig egyszeriben feléledt. Lelkem olvadozott és a boldogság úgy futott végig rajtam, mint egy mindent elsöprő hullám.

Szeretlek.

Nem csak hogy kimondta, de az érzés ott ült a tekintetében és ha lett is volna bennem bármi kétség, azonnal szerte foszlott. Mert Hunter úgy nézett rám akkor szinte világítóan kék szemeivel, mintha semmi és senki más nem lenne a világon csak én. Úgy, mint mindig, de akkor mégis más volt, mert láttam a szemeiben és éreztem minden porcikámon, hogy tényleg szeret.

- Én is szeretlek, Hunter – mosolyogtam rá és reméltem, ő is érzi.

Hogy érzi, mennyire szeretem, hogy odaadnék érte bármit a világon, akár a saját életemet is. Reméltem tudja, hogy a szívem az övé, ahogy az övé az enyém.

A fiú ajka végre mosolyra húzódott és édes csókot nyomott a homlokomra.

- Menjünk haza.

- Menjünk.

Hosszú volt az út, amíg visszaértünk a kastélyba. Mindketten fáradtak voltunk, nekem pedig sajgott minden porcikám és fáztam. Mégis boldog voltam. Hunter visszatért hozzám és eltűnt belőle a sötétség. Már vége volt. Egy akadályt legyőztünk. És eszemben sem volt a következőn törni a fejem. Csak boldogan néztem, ahogy a többiek örömkönnyekkel szemeikben ölelték meg sorban Huntert, majd amikor végre kettesben maradtunk a szobánkban, Hunter újra úgy csókolt meg, hogy éreztem mindent, ami a lelkén ül.

- Le kellene tusolnom.

- Jöhetek? – néztem fel rá mosolyogva.

- Kérdezned sem kell.

Mosolyogva megfogta a kezem és a fürdőbe vezetett. Bátorkodtam megfogni testére tapadt pólója szegélyét és áthúztam rajta. Tiszta volt. A fekete foltnak a bordáin nem volt semmi nyoma. A fiú ujjai a derekamra kúsztak és ugyanúgy megszabadított a pólómtól. A vágy, mely eddig csillogott szemeiben eltűnt és bűnbánat, talán harag is átvette a helyét.

- Katie – simogatta meg az oldalam a bordáim környékén ott, ahol eltalált a tűzzel.

- Hunter, kérlek ne. Ne okold magad emiatt.

Szóra nyitotta a száját, de mielőtt bármit is mondhatott volna, lábujjhegyre állva megcsókoltam.

- Kérlek, ne.

Suttogtam ajkainak, mire a fiú gyöngéden magához vont. Nem csókolt meg, legalábbis nem az ajkaimat. Forró csókját ehelyett a fülem mögötti érzékeny ponton éreztem meg, amitől borzongás futott végig egész testemen. Csókokkal hintette be a nyakam minden pontját. Egyre nehezebben vettem levegőt, szívem Hunter ujjai alatt kalapált, ahogy finoman markába fogta a melleimet. Ajkai folytatták az utazást lefelé a testemen, forró nyomot hagyva melleimen, majd a hasamhoz érve Hunter letérdelt elém. Fájó lassúsággal húzta le a rövidnadrágom, minden meztelenül hagyott pontot pedig csókokkal árasztott el.

- Hunter – sóhajtottam a nevét, miközben a hajába túrtam.

Hunter immár minden ruha darabomtól megszabadított. Teljesen meztelenül álltam előtte, de már nem szégyelltem magam. Mert attól, ahogy rám nézett, ahogy szemei testem minden pontját csodálattal járták be, úgy éreztem, mintha csak ő meg én lennénk a világon. Gyönyörűnek éreztem magam tőle. Amikor felállt, ajka újra óvatosan letámadta az enyémet, én pedig lassan kigomboltam a nadrágját, melytől a fiú azonnal meg is szabadult. Immár mindketten meztelenek voltunk, forró bőre teljesen az enyémhez simult, izmos mellkasa az enyémmel vetekedve hullámzott levegőért, melyből hirtelen mintha alig lett volna a helyiségben. Hunter megengedte a vizet a zuhanyban, majd megmarkolva a fenekem az ölébe kapott és belépett velem a zuhanyba, a falhoz nyomva testem. Csókja hevesebb lett, miközben ujjai a derekamba martak, ugyanúgy, ahogy az enyéim a hátába. Úgy kapaszkodtunk egymásba mintha éppen a tengeren hánykolódnánk és a másik lenne az egyetlen mentőöv. Az a tenger viszont akkor nem volt számomra veszélyes. Bár lábaim alól hiányzott a talaj és úgy éreztem, mintha a testem tényleg a vízben lebegne, tudtam, hogy a világon nincs biztonságosabb és nyugodtabb hely, mint Hunter karjai. Megéreztem őt magamban, ahogy óvatosan belém hatolt, testem pedig ösztönösen egy pillanatra megfeszült, majd elernyedt. Örömmel hallottam Hunter halk morgását, mert tudtam, ugyanúgy elveszi ez az egész az eszét, akárcsak az enyémet.

- Hunter – nyögtem fel, miközben immár újra nedves hajába túrtam.

Mintha csak ez még jobban feltüzelte volna, gyorsabban kezdett mozogni, ujjai erősebben martak a fenekemre és a derekamba. Amikor először szeretkeztünk, én már tudtam, hogy szeretem. Talán már ő is érezte ugyanezt irántam. De akkor, ott a zuhanyban már másnak tűnt az egész. Mélyebbnek és intimebbnek. Mert már tudta, hogy szeretem és én is tudtam, hogy szeret. Csókja egyre követelőzőbb lett, miközben mélyebben és mélyebben éreztem magamban. Alhasamban egyre gyülekezett a gyönyörű fájdalom, melytől újra és újra nevét nyögdécseltem, mint valami mannát. Aztán egy utolsó lökésnél együtt kerültünk a gyönyör mindent elsöprő hatása alá. Körmeim a hátába martak, miközben képtelen voltam elfojtani egy halk sikolyt, Hunter pedig a nyakamba morgott. Remegett az egész testem és éreztem, ahogy az övé is. Óvatosan letett a földre, de karjai nem engedtek el. Ha megtette volna, összerogynak a térdeim. Abban a pár pillanatban amíg igyekeztünk rendezni légzésünket és testünk még remegett a gyönyörtől, szó szerint ő volt az egyetlen, aki a lábaimon tartott. Sötét szemeivel engem pásztázott, majd nyomott egy édes csókot a homlokomra.

- Jól vagy?

- Igen... Igen – mosolyogtam rá, miközben tenyerem a mellkasára helyeztem.

A fiú kissé felduzzadt ajka is mosolyra húzódott, majd megfogta mellkasán fekvő kezem és homlokát az enyémnek döntötte. Csak álltunk ott a ránk zuhanó vízcseppek alatt, egyre nyugodtabban lélegezve, de éreztem a fiú szívét ugyanúgy kalapálni, akárcsak a sajátomat. Szerettem volna örökké ott maradni. Szerettem volna, ha többé nem kell elszakadnom a tekintetétől, a csókjaitól és nem kell elhagynom a karjai adta nyugodtságot.

Bár még mindig hűvös volt az éjszaka, nem fáztam. Hunter testének melege teljesen felmelegítette az enyémet is, mintha egy buborékba zárt volna. Teljesen közel bújtam hozzá, belélegeztem finom illatát, ő pedig ujjaival meztelen hátamon játszadozott.

- Még meg sem köszöntem.

- Micsodát?

- Hogy visszahoztál. Kockáztattad az életed miattam.

- És ha kellene, még ezerszer megtenném. Hiszen tudod, hogy megy ez kettőnk között. Én bármit feláldoznék azért, hogy neked ne kelljen szenvedned és hogy ne veszítselek el téged.

- Ahogy én is azért, hogy téged ne veszítselek el – fejezte be helyettem.

- Tudom – mosolyogtam rá, majd lehajtva fejem gyöngéden megcsókoltam.

Visszahajtottam fejem a mellkasára és immár csöndben feküdtünk egymás mellett. Fáradt voltam, de mégis mintha tele lettem volna energiával. Nem tudtam és kicsit talán nem is akartam aludni. Élvezni akartam, hogy Hunter mellettem van, hogy ha csak egy kis időre is, de minden rendben.

Egyikünk sem aludt már és nem sokkal később, Sophia látni akarta Huntert. Éppen ezért bár nem akartunk, de kimásztunk az ágyból és a könyvtárba mentünk, ahol mindenki más már várt minket.

- Sziasztok – mosolygott Sophia – Hogy érzed magad, Hunter?

- Mintha kicseréltek volna – vigyorgott a fiú.

- Remek. Szóval. Azon gondolkodtunk, hogy Cassie látomása valószínűleg hamis.

- Ez igaz – válaszolta Hunter – Ugyan miért akarná a boszorkány, hogy tudjuk mire készül?

- Így viszont nem tudjuk, hol fogja felébreszteni a tüzet – szólalt fel Ethan – Katonák sem maradtak már, akiket kikérdezhetnénk, hiszen a többit nem találtuk.

- Van egy valaki, aki tudja, hol van a tűz eltemetve.