Csörgött a telefonom és intettem a fiatalabb őrző tanítványoknak, hogy álljanak le egy percre. Cassie neve volt a kijelzőn és amint felvettem, Katie fájdalmas kiáltásait hallottam meg.

- Hunter. Idő van! – ordította Cassie a telefonba.

Azonnal letettem és rohantam az autóhoz. Francba, hogy pont aznap Ethan nem volt a Tanácsnál. Olyan gyorsan mentem, ahogy csak az autó bírta. A kastély előtt le sem parkoltam rendesen. Csak gyorsan kiszálltam és futottam a kórházi részlegre. A hosszú folyosó végén a barátaim álltak és Sebastian meg a testvérem.

- Odabent van – mosolygott Cassie.

Hevesen dobogó szívvel nyitottam ki az ajtót, de amikor elém tárult az a csodálatos kép, ami szebb volt bármi másnál, amit eddig láttam, már tényleg veszélyes tempót vett fel. Katie az ágyon ült és egy apró kis emberkét tartott a karjaiban teljesen bebugyolálva. Amikor meglátott, rám mosolygott, szemeiben örömkönnyek ültek.

- Szia.

- Szia, édesem.

Remegtek a lábaim, miközben felé lépkedtem. Leültem mellé az ágyra, óvatosan magamhoz öleltem, hogy ne ébresszem fel a kis csodát.

- Hogy érzed magad?

- Jól. Szeretnéd megfogni?

- Szabad?

- A te lányod.

- Kislány?

- Mhm.

Katie óvatosan átadta nekem a kicsit. Óvatos volt, de a kislány ennek ellenére is kinyitotta apró kis szemeit és rám nézett. Annyira pici volt, attól féltem, összetöröm. Mégis a karjaim automatikusan viszonyultak hozzá. Már én is képtelen voltam visszatartani a könnyeimet, hát még amikor Katie hozzám bújt.

- Hasonlít rád – mosolyogtam a lányra.

- Viszont a szemei teljesen olyanok, mint a tieid.

- Hol van az unokahúgom? – törte meg a meghitt pillanatot Cassie és mindenki mással együtt bevonultak a szobába.

- Istenem – nézte a kis életet könnyes szemekkel Katie apukája – El sem hiszem, hogy nagyapa lettem. Öregnek érzem magam. Mégis annyira boldog vagyok, kedvesem – csókolta meg a lánya feje búbját.

- Hogy hívják? – kérdezte Ethan mosolyogva.

Katievel sokszor beszélgettünk arról, mi lenne a legmegfelelőbb név a kicsinek. Két név között ingáztunk, míg végül abban egyeztünk meg, hogy megkapja mindkettőt.

- Elisabeth Rebekah Wardwell – nézett Katie Sophiára, akinek könnyek gyűltek a szemébe.

- Köszönöm. Fogalmatok sincs róla, anya mennyire boldog lenne, ha ezt látná – zokogott halkan, Ethan pedig magához ölelte.

Még egy pár percig beszélgettünk, aztán magunkra hagytak minket. Katienek és a kicsinek is pihennie kellett. A lány magához vette a kicsit, aki újra nyugodtan aludt, így mindkettőjüket magamhoz ölelhettem.

Ha valamikor is bele gondoltam abba, milyen lehet egy boldog családban élni valakivel, akiért feladnék mindent, aki értem feladna mindent és akivel a szerelem igazi és mindketten beleadják a szívüket, akkor nem ezt képzeltem el. Úgy képzeltem el, hogy bizonyára örömteli lesz és boldog leszek. De ez az érzés, ami ott lüktetett a mellkasomban és éreztem minden porcikámban teljesen más volt. Ezerszer erősebb, mint amilyennek képzeltem, mintha nem is e világi lett volna. És tudtam. Tudtam valahányszor Katie mellett voltam, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Otthon.