Mindenem sajgott, de legalább az erő visszatért belém. Felköhögtem egy adag port és felültem. Abban reménykedtem, hogy mindenki rendben van és őszintén kicsit féltem szétnézni, mert nem tudtam, mit várjak. Egy kéz nyúlt felém ismerős karkötővel és felnéztem Ethanre.

- Üdv újra köztünk, haver – mosolygott.

Viszonozva a gesztust megfogtam a kezét és hagytam, hogy felsegítsen.

- Tesó – ugrott szó szerint a nyakamba Eli.

Egyszer kinyírom, hisz még lélegezni is fájt. Ennek ellenére nevetve magamhoz öleltem.

- Azt hittem tényleg soha többé nem látlak – engedett el.

Az ott egy könnycsepp volt a szemében?

- Ne mondd, hogy sírsz.

- De hisz....

- Tudom. Te is hiányoztál – borzoltam össze a haját.

Aztán egyszerre mindenki nekem rontott és úgy öleltek, hogy levegőt is alig kaptam. Egy ember kivételével. Ő csak halkan zokogva állt a többiek mögött.

- Hagyjuk őket egy kicsit – suttogta Sophia, majd elengedtek.

Minden lépésemnél felé egyre hevesebben vert a szívem. Azt hittem, nem látom többé. Hogy tényleg a másvilágon maradok, ahol nincs velem és többé nem érhetek hozzá. Könnyekkel, boldogsággal és talán kis fájdalommal is teli szemeivel csak nézett, míg oda nem értem hozzá.

- Szia.

Olyan kibaszottul ártatlan volt, ahogy remegő kezével az arcomra simított és szinte láttam a szemeiben, ahogy próbálja felfogni, hogy tényleg én vagyok az.

- Itt vagy.

- Itt vagyok.

Akkor olyan szorosan bújt hozzám, hogy először kiestem az egyensúlyomból, aztán karjaimat remegő, kis teste köré fontam. Annyira kibaszottul hiányzott. Egész testében remegett és én sem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Annyi minden történt egyszerre az utóbbi pár napban. Elveszítettem őt, aztán csodával határos módon mégis visszakaptam. Ezután én mentem el és azt hittem, örökké ott ragadok. Mégis visszatértem. Együttes erővel legyőztük a boszorkányt és megmentettük az emberiséget. És Katiet végre a karjaimba zárhattam úgy, hogy szinte biztos voltam benne, soha többé nem kell majd elengednem.

A haját simogattam, míg megnyugodott, majd picit eltoltam magamtól, hogy szemügyre vehessem. Tudnom kellett valamit.

- Katie. Igaz, amit a testvérem mondott rólad?

- Mire gondolsz? – jelent meg arcán huncut mosoly.

Pontosan tudta, miről beszélek.

- Azt mondta, van egy kis őrző a szíved alatt.

Nem mondott semmit, csak lábujjhegyre állva nyomott egy puszit az arcomra. Azt hittem megáll a szívem.

- Ezt igennek veszem.

- Annak szántam.

- Istenem, Katie.

Felkaptam az ölembe és úgy csókoltam, ahogy még azelőtt soha. Igaz volt. Katie szíve alatt egy kis élet növekedett, amit együtt hoztunk létre. Egy élet, aki a mi kettőnk szerelmének gyümölcse. És bár soha nem láttam, szerettem. Szerettem mindkettőjüket olyannyira, hogy azt szavakkal képtelen voltam leírni.

- Tudod te, mennyire boldoggá teszel engem?

- Ahogy te is engem. Te is engem, Hunter.

- Ehm. Zavarhatok? – kocogtatta meg a vállam Eli.

Mégis ki más lett volna?

- Igen?

- Egyébként hogy – hogy itt vagy? Csak mert biztos vagyok benne, hogy éjjel még halott voltál.

- Nos ezt három embernek köszönhetem. De ezt persze én is csak reggel tudtam meg. Sophia?

- Harry adott neki egy gyűrűt, amiben a halhatatlanság kristálya volt – nézett Sophia a bátyámra – Azelőtt soha nem hallottam róla, de éreztem, ahogy sugárzott belőle az energia, ezért Kalival utána olvastunk az éjjel. Megtudtam, hogy a kő az ember lelkét nem pusztítja el, csak átviszi egy másik világba, így a megfelelő varázslattal az illetőt vissza lehet hozni az életbe – hadarta büszkén, Ethan meg csak olvadozva nézte.

- Annyira csodálatos vagy.

- Ugyan, szerelmem – mosolygott rá a lány, majd hozzá bújt.

Ez volt a lényege az egésznek. Hogy mindenki rendben volt. Vége volt a háborúnak. Vége volt a veszélynek. És senki nem veszett oda, a családunk egyben maradt és épségben.

Sebastian és Mia jelentek meg, a kislány Felixhez bújt, Katie édesapja pedig szorosan megölelte a lányt.

- Jól vagytok, kicsikém?

- Igen. És te?

- Megmaradok – mosolygott, majd pillantása rám szegeződött – Üdv újra az élők között, fiam. És gratulálok. Katie nem a vérem, de sajátomként szeretem. Szóval biztosan mondhatom neked, hogy apának lenni az egyik legnehezebb, mégis a legcsodásabb dolog a világon.

- Ebben biztos vagyok. És köszönöm.

Hirtelen egy idegen fiatalabb fiú lépett oda hozzánk, csak akkor vettem észre, hogy rengeteg fiatal felkelt a földről és felénk tartottak. Nem hiába, a nagy boldogságban nem igazán érdekelt a millió halott szörny és katona körülöttünk.

- Én... Mi sajnáljuk. Nem akartuk ezt. Ők irányítottak minket és nem tudtunk tenni ellene semmit.

- Reyna minden fiatal őrző fejébe belemászott – jelentette ki Nathan – De most már tisztának tűnnek.

- Akkor gondolom mind megegyezhetünk abban, hogy a kastély jó új otthon lesz nekik. A többit majd később kitaláljuk. Mit szóltok? – nézett Amarantha kedvesen a fiatalokra, akik egyetértően bólintottak és ezután követték a Véneket be a kastélyba.

- Szóval csak ezért hallgatott rám mindenki. Pedig azt hittem, megnyerő természet vagyok – hallottam meg a testvérem hangját és hátra fordulva a kissé idegesítő vigyorával néztem szembe – Megint meg fogsz ütni?

Magamhoz öleltem. Annyi év gyűlölködés után magamhoz öleltem a testvéremet, akiről szinte semmit sem tudtam. Nem tudtam, miért dolgozott a Tanácsnak, hogy miért segített. De megmentette az életünket. És ezért egész életemben hálás leszek neki.

- Te faszfej. Remélem tudod, hogy van mit megmagyaráznod.

- Tudom – mondta, miközben elengedtem – De arra van időnk. Szerintem most rátok férne egy kis idő kettesben – pillantott Katiere.

Lefeküdtem a fáradt, mégis boldogságtól csillogó tekintetű lányhoz, aki édesen rám mosolygott.

- Katie. Történt valami, amíg... veled.

- Én... Nem tudtam elfogadni, hogy nem vagy többé. És eszembe jutott, amit egyszer kérdeztél arról, vissza – e tudnák valakit hozni a halálból. Megpróbáltam, de nem ment. Mégsem akartam feladni és annyi energiát elhasználtam, hogy rosszul lettem tőle. És nagyon sajnálom, mert tudom, hogy ezzel kockára tettem a kicsi életét és ezt soha nem bocsájtom meg magamnak, de...

- Hé, hé – töröltem le a könnyeket szép arcáról és lágyan megcsókoltam – Semmi baj. Nincs semmi baj. Én sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked.

- Te nem tehetsz róla, azt tetted, ami helyes. De annyira kibaszottul fájt, hogy egyszerűen nem bírtam.

Azt mondta, hogy kibaszottul? Komolyan azt mondta, hogy? Tudom, hogy nem a megfelelő pillanat volt, de egyszerűen képtelen voltam visszatartani a nevetést.

- Most miért nevetsz? – kérdezte ártatlanul pislogva.

- Ne haragudj, de... Amióta ismerlek most hallottalak először csúnya szót mondani.

- Ó, Istenem – temette arcát a kezeibe és halkan felnevetett.

Megfogtam a kezét és elvettem pirosló arcáról. Istenem az a két kis piros folt.

- Ugyan, Katie. Ez nagyon édes volt.

- Most komolyan?

- Aha. Kibaszottul édes – vigyorogtam rá, mire aprót a mellkasomba boxolt.

Nem tudtam megállni, megcsókoltam. Lágyan, mégis szenvedélyesen.

- Hunter – húzódott el tőlem hirtelen – Van itt még valami.

- Mi az?

- Hunyd be a szemed.

Megtettem, amire kért. Éreztem, ahogy megfogja a kezem és a hasára helyezi sajátjával együtt. Csöndben voltunk, hogy csak a lélegzeteink hallatszottak. Aztán fura érzés kúszott végig bennem. Mintha egy buborékban lettem volna, olyan hangokat hallottam, aztán heves, mégis egyenletes gyönge dobogást. Az nem lehet. Kinyitottam a szemem és képtelen voltam levegőt venni, ahogy Katiere néztem.

- Katie, ez...

- A kisbabánk – mosolygott könnyes szemekkel – Kali és Sophia varázslata, így mindig érezhetjük, hogy rendben van.

Óvatosan megcsókoltam a hasát, majd fölé magasodtam és megsimogattam gyönyörű arcát.

- Szeretném elmondani, mennyire szeretlek, de képtelenség szavakba önteni.

- Én is így érzek – túrt ujjaival a hajamba és forró csókba hívott.

Eltartott pár napig, amíg valamilyen szinten rendbe hoztuk a kastélyt és környékét. Elégetni a sok halottat és a szörnyeket persze nem volt nehéz, de elszállásolni a fiatalabb őrzőket, akik valamilyen módon kiestek a transzból, amikor a boszorkány meghalt és rájöttünk, hogy irányították őket már nagyobb munka volt. A biztonság kedvéért Nathan mindannyiuk fejébe belenézett, hogy tudjuk, tényleg csak a boszorkány irányította őket. Katie és Ethan a kastély szétrombolt darabjait rakták a helyükre, Kali és Sophia a sérülteket gyógyították. A többiek pedig segítettek, ahol tudtak.

Egy héttel később már – már úgy nézett ki minden, mint a háború előtt. Éppen ezért a Vének kitalálták, hogy bált rendeznek a tiszteletünkre, amiért megmentettük a világot. Vége volt. Tényleg vége volt. Már nem várt minket a világ vége, nem kellett attól félnünk, hogy elveszítünk újra valakit. Hosszú idő óta először tényleg úgy éreztem, hogy biztonságban vagyunk. És ez volt a legfontosabb. Katie és a kisbabánk biztonságban voltak. Ebben a nyugalomban ébredni és este elaludni mellette valami leírhatatlan volt. Nem kellett minden nap arra gondolnom, hogy mi van, ha elveszítünk egy harcot és elveszítem őket.

Visszatérve a bálra. Katie szinte parancsba adta, hogy Elijahnál és Felixnél készülődjek, mert nem akarta, hogy idő előtt lássam őt. Már éppen a zakómat vettem fel, amikor kopogást hallottam, majd hogy Elijah a nevemet kiabálja.

- Hunter. Kész vagy?!

- Ja.

Még egyszer lekontrolláltam magam a tükörben és kimentem hozzájuk. Abban reménykedtem, hogy Katie kopogott, de ehelyett a testvérem állt az ajtó előtt.

- Beszélhetünk?

- Persze.

Intettem a két szerelmesnek és követtem Harryt a folyosón, mely a bálterembe vezetett.

- Nem érkeztünk beszélni, amióta vége lett ennek az egésznek. Őszintén kicsit én is húztam, mert nem tudtam, hogy kezdjek bele.

- Harry, nem kell...

- Tudom. De el akarom mondani. Szeretném, ha tőlem is hallanád, hogy sajnálom. Nem állt szándékomban ennyire elbaszni az életed. Nem tudtam, hogy anyáék bezáratnak.

- Igazad van. Nem tudhattad – válaszoltam, amikor megálltunk a lépcsőkön a bálterem felé – És most, hogy tudom, sajnálom, hogy ennyi ideig ok nélkül gyűlöltelek. Kockáztattad értem az életed és a barátaimért. Mi lenne, ha hátra hagynánk, ami történt és újra kezdenénk?

- Ez jó ötlet – mosolyodott el – Egyébként az a lány, Katie. Hihetetlen.

- Tudom – mosolyogtam büszkén – Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki.

- Hát, tesó. Valamit nagyon jól kellett csinálnod, hogy... Bassza meg – nézett el a vállam felett.

Azonnal elnéztem a válla fölött és hirtelen megállt a világ. Nem vettem levegőt, közben a szívem heves dobogásba kezdett. Katien egy gyönyörű, hosszú piros ruha volt, bordós beütésekkel, mint az árnyai. Szoknyája egészen a földig ért és úgy omlott szét körülötte, mint a víz, miközben felső testén egészen hozzá simult így kimutatva minden egyes domborulatát, ahogy a már picit nagyobb hasát is. Haja hosszú hullámokban ölelte körbe gyönyörű arcát, mígnem megpihentek a mellein.

- Szia – lépett oda hozzám azzal az ártatlan mosollyal az arcán.

- Szi... Szia.

- Nem tetszem? – nézett végig magán és megigazította a szoknyáját.

- Csak viccelsz, édesem? – csúsztattam tenyerem a derekára és óvatosan magamhoz húztam – Elképesztően nagyon gyönyörű vagy.

- Tényleg?

- Igen – hajoltam közelebb és nyomtam egy csókot kipirult arcára – Kibaszottul nagyon gyönyörű.

- Hunter – csapott egyet a mellkasomra nevetve – Egyébként meg te is nagyon dögös vagy.

- Így gondolod?

- Mhm. Őszintén nem tudom eldönteni, hogy zakóban vagy dögösebb vagy alig várom, hogy vége legyen a bálnak és levehessem rólad.

Kezei a nyakkendőmhöz kúsztak, ujjaival megigazítva, majd végigsimított a mellkasomon.

- Katie, ha ezt így folytatod én biztos nem fogok várni a bál végéig.

Katie halkan felkuncogott én pedig nem tudtam megállni, hogy ne csókoljam meg azt a mosolyt, melytől folyton elakadt a lélegzetem.

- Gyertek, tubicáim, a Vének valamit mondani akarnak – hallottam meg Eli mosolygós hangját és vonakodva, de elengedtem a lányt.

Megfogtam a kezét és akkor sem engedtem el, amikor már a bálteremben voltunk a Vének előtt. Meg kell mondjam, tátva maradt a szám, amikor Samuel lépett elő mögülük.

- Samuel. Hogyan?

- Nos, a nővérem felébresztett, hátha úgy könnyebben megszerezheti a köveket tőlem. Megsebesítettem és megszöktem, szóval most itt vagyok. De nélkületek talán nem lennék. Évezredek óta nem találkoztam ennyire bátor és erős őrzőkkel, mint ti. és sajnálom, hogy nem segíthettem többet. Megmentettétek a világot a pusztulástól és ezért szeretnék adni nektek valamit. Hunter, nálad már ott van a halhatatlanság köve.

Szétnyitotta előttünk a tenyerét, melyben ugyanolyan fekete kövek voltak, mint amit Harry adott nekem. Minden őrzőnek adott egyet, majd Sophiának, Harrynek és Felixnek is.

- De mi emberek vagyunk – nézett rá Felix a hatalmas zöld szemeivel.

- Nem kell ahhoz varázserő, hogy kiérdemeljétek az örök életet. Az kell hozzá, ami a lelketekben van. Ó, és a kis őrző is kap egyet, amint megszületik – mosolygott Katiere.

- Honnan tudja, hogy... Igaz. Ön mindent tud.

- Így van. Van itt még valami, de átadnám a szót másnak – mutatott Sebastianra, aki átvette Samuel helyét.

- Nos. A Vénekkel és Samuellel együtt úgy döntöttünk, újra építjük a Tanácsot. Teljesen az alapoktól, hogy olyan legyen, amilyennek lennie kell. Én magam fogok erről gondoskodni, de persze egyedül nem menne. Szeretném megkérdezni az őrzőket, érdekelne – e titeket továbbra is szörnyeket ölni, és tanítani a fiatal őrzőket?

A többiekre néztem, akik mind bólintottak. Persze, hogy lenne. Ha nincs a boszorkány, attól még szörnyek vannak és valakinek még mindig vigyáznia kell az emberiségre.

- Ez egyértelmű.

- Remek. Szükségem lesz még katonákra – nézett Sebastian Willre.

- Állunk rendelkezésedre – tisztelgett neki, amit Katie apukája büszkén viszonzott. És persze szükségem lesz még két jobb kézre – nézett Harryre és Felixre.

Felix bólogatva mosolygott, majd, amikor leesett neki, mit mondott szemei elkerekedtek.

- Várjunk, mi van? Hogy mi?

- Mégis ki más? Harry már vezette a Tanácsot, te pedig a legjobb katona vagy, akit ismerek. Senki más nem jöhet szóba.

- Hallod ezt, Eli? – nézett Felix a párjára – A főnököd leszek.

- Maximum a Tanácsnál. Máshol én vagyok a főnök, bébi.

- Istenem – dörzsöltem meg a homlokom.

Ezek ketten egyszer a sírba visznek.

- Akkor megbeszéltük. Nemsokára neki is kezdünk, de ma.... Ma ünnepelünk.