Egyetlen kék villanás és Elisabeth szinte porig égett házában voltunk. Már nem terjengett füst vagy égett dolgok szaga, de fájt így látni a házat. Főleg, mert tudtam, hogy a nő, aki annyit segített nekünk odaveszett. Sophiára néztem, aki könnyes szemekkel nézett körbe a leégett házon, melyből már csak pár megfeketedett gerenda és néhol lyukas tető maradt.

- Sophia. Jól vagy?

- Igen... - mosolyodott el és letörölte könnyeit – Jól vagyok, én... Igyekszem mindig arra gondolni, hogy még mindig velem van és ez többnyire segít. Csak fáj, hogy látni nem láthatom többé. Kiskoromban elszöktem a szüleimtől, mert azt hitték valami szörnyeteg vagyok. Állandóan kiabáltak és ütöttek, ha használtam az erőmet. Elég sokáig tűrtem, míg végül nem bírtam tovább és elszöktem. Azt hittem, jobb lesz, de nem számoltam azzal, hogy egyedül egy tíz éves boszorkánynak nem lesz olyan könnyű. Élelmet szereztem, de nem volt hol aludnom, mígnem Elisabeth megtalált egy reggel az egyik fa tövében az erdőben és haza hozott. Törődött velem, vigyázott rám és ő tanított mindenre, amire most képes vagyok.

- Tényleg sajnálom, hogy elveszítetted. És nem tudom, ez megnyugtat – e, de biztosan büszke rád.

- Igen, remélem – mosolygott – Köszönöm, Hunter.

Csak egy mosollyal válaszoltam, majd követtem őt és a többieket az alagsorba, mely szerencsére nem sérült meg a tűzben a vasajtónak köszönhetően. Csak eltakarítottuk a törmeléket és egy perccel később az ismerős lépcsőkön lépkedtem lefelé. Amikor legutóbb itt jártam, Samuel szelleme majdnem az életet is kikaszabolta belőlem. Mégis amikor ott álltam, tudtam, hogy valaki olyanért kockáztatok, aki az életet jelenti nekem. A szobor lassan megremegett és Samuel szelleme lépett elő.

- Hunter. Örülök, hogy látlak. Látom a barátod rendben van – pillantott Katiere.

- Őszintén. Már nem csak barát.

- Ugyan, fiam. Bele láttam a lelkedbe. Már akkor nem volt csak barát, amikor először itt jártál – mosolyodott el, mire körülöttem mindenki felkuncogott.

Remek. Ezek szerint rajtam kívül tényleg mindenki tudta.

- Oké, igazad van. De most nem ezért vagyunk itt.

- Segítségre van szükségetek. A testvéremet keresitek.

- Igen. Cassienek volt egy látomása, de úgy gondoljuk, Reyna csak játszott a fejével.

- Ő mindenki fejével játszik. Fél tőletek. Ezért a hamis látomás, Cassie rémálmai és az átok, amivel téged sújtott.

- Honnan tudsz róla?

- Én mindenről tudok. Bennem van minden kő ereje, ami közöttetek szét van osztva. De te legyőzted, Cassie.

- Volt segítségem – mosolygott Nathanre és nem tudtam nem észrevenni, ahogy óvatosan megfogták egymás kezét.

Hát. Úgy tűnik lassan mindannyiunknak összejön az, amiről azt hittük, lehetetlen. Találni valakit, aki a világot jelenti számunkra.

- És te is legyőzted, Hunter.

- Nekem sem ment volna egyedül.

- Pontosan ezért gondolom úgy, hogy ti vagytok azok, akik meg tudják menteni a világot. Már tudjátok, hogy amikor megszülettetek, a lelketek tisztasága alapján adtuk szét nektek a köveket. De ez változhatott volna. Idővel az ember viselkedése és lelke is változik. Lehettetek volna gonoszok, rosszak azok után, amin keresztül mentetek. Mégis tiszta maradt a lelketek. Segítetek egymásnak és az embereknek. Tudom, hogy bármit megtennétek egymásért vagy azért, hogy megmentsétek a világot. Bátrak vagyok, önzetlenek és erősek. Évszázadok teltek el és ti vagytok az egyetlenek, akik érdemesek arra, hogy hordjátok a köveket. Éppen ezért hiszek abban, hogy legyőzitek őt. A tűz Hawaii szigetén an eltemetve. De nincs sok időtök. Érzem, hogy éledezik.

- Akkor mennünk kell.

- Még valami. Gondolom tudtok a tőrről – mondta óvatosan, majd kihúzott egy ezüst és arany színben csillogó tőrt a csizmájából és elém tartotta – A tőr maga választ tulajdonost, nem engedelmeskedik csak úgy akárkinek. Amikor először itt jártál, Hunter, a tőr végre hozzám szólt. Én már nem tudom használni, csak egy szellem vagyok. De megtalálta új tulajdonosát.

- En... Engem?

- Nem kevés bátorság és önzetlenség volt benned, amikor bejöttél ide kockáztatni az életed, csakhogy megmentsd valaki másét. Téged választott – nyújtotta felém a tőrt.

Képtelen voltam felfogni, hogy A Tőr, aminek van akkora hatalma, hogy legyőzzön bármit és amelyet Samuel szerint nem használhat akárki engem választott. Éreztem a belőle áradó erőt, akkor is, ha még nem értem hozzá. Lassan, óvatosan fontam körbe ujjaimat az aranyszínű markolaton, melyet egy ezüst sárkány díszített. Amint elvettem Samueltől, a tőrből mintha villámok cikáztak volna át, bekúszva a bőröm alá.

- Én... Nem tudom, mit mondjak.

- Csak jegyezd meg, hogy a tőr válthat tulajdonost, ha akar – pillantott rám, majd egy pillanatra Katiere.

Akkor még nem értettem, miért mondta ezt. Persze Katie is kockáztatott már értem és a többiekért is, pont ezért nem értem, miért választott engem.

- Nemsokára megérted, Hunter – nézett újra rám sokatmondóan és fogalmam sem volt, hogy bűntudatot, vagy inkább büszkeséget láttam a szemeiben. Talán mindkettőt.

És ez megrémített.

- Valamit még tudnotok kell, mielőtt szembe mentek a tűzzel. Ő a legerősebb elem és mindene a pusztítás. Tudom, hogy erősek vagytok, de a pajzsaitok semmit nem érnek majd ellene. Egyébként is hagynotok kell, hogy Reyna végezzen vele. Talán jobb lenne, ha...

- Arról szó sem lehet – szólalt fel Katie – Talán veszélyesebb lesz, mint eddig bármelyik, de emberek is lesznek ott. Meg kell őket mentenünk.

- Katienek igaza van – lépett mellé Cassie – Segítenünk kell nekik. Kerüljön bármibe is.

- Csak óvatosan. Ha a tűznek is vége, még marad egy erős boszorkány, akivel végeznetek kell.

Egy pillanat. Egy kék villanás. És egy háború kellős közepén találtuk magunkat. Körülöttünk a kisebb hotelek, melyek nem messze terültek el a tűzhányótól, lángokban álltak. A vulkán hegyétől vöröses – narancssárga láva folyt le, mely maga alá temetett mindent, ami az útjába került és mindent kővé változtatott. Emberek sikolyai hallatszottak, viszont láttam olyanokat is, akiket már elért a sötétség és örökre a láva alá lettek temetve. Elkéstünk.

Megrengett alattunk a föld és egy robbanás hangja hallatszott. Újra láva és hatalmas törmelék darabok törtek elő a vulkánból, melyek közül az egyik felénk tartott, akár egy égből zuhanó meteor.

- Tűnjünk el innen! – kiabáltam és mindenki szétszéledt, de nem értünk elég messzire.

Amikor a meteorithoz hasonlító törmelék a földre ért, a rengés és a lökéshullám miatt kiestem az egyensúlyomból. Fel sem érkeztem fogni, mi történik, amikor is egy újabb tartott felém. Gyorsan felemeltem a kezem és tűzzel löktem meg. Abban reménykedtem, hogy ettől szétrobban és ez be is következett, de a kisebb törmelékek ebből körülöttem száz darabként estek a földre és fájdalommal a vállamban konstatáltam, hogy egy el is talált. És ezután ilyenek tízei tartottak felénk. Féloldalból láttam felvillanni hol Katie vörös, hol Ethan kék árnyait, én pedig felrobbantottam, melyek felénk tartottak, de a törmelék újabb és újabb fájdalmakat és sebeket okozott. Hirtelen Katie vörös árnyai kialudtak, nem láttam őket és ez aggodalommal töltött el. Sőt. Nem láttam őt sehol. Ahogy azt sem, hogy felém tartott egy újabb hatalmas darab. Felvillant Ethan kék fénye és szinte teljesen az orrom előtt egy pajzsot húzott fel, melyhez amikor hozzá ért a törmelék, ezer apró darabra robbant szét.

- Kössz.

- Nincs mit. Jól vagy?

- Ja. Nem láttad Katiet?

Akkor meghallottam a lány sikolyát és a hang irányába néztem. Egy hatalmas, tűzből álló tornádó lengett a tűzhányó lábánál. Hát. Láttam már sok mindent, de tűztornádót még nem. Újra hallottam Katie sikolyát, egyenesen a tornádóból. Nem tudtam, mit várhatok tőle, de azonnal felé rohantam gondolkodás nélkül. A saját tüzemből egy pajzsot hoztam létre magam körül és átfutottam a tornádó pár méteres falán. Katie a közepén a földön térdelt, sírt és úgy tűnt, fájdalmai vannak. Vele szemben egy boszorkány állt. Középkorú, fekete hajú nő, aki hátrált pár lépést, amikor meglátott.

- Katie – térdeltem le mellé és magamhoz öleltem – Mi történt veled? Mi a faszt csináltál vele?

- Csak segíteni akartam – mondta a boszorkány kissé félve.

Valamiért másnak tűnt. Nem láttam a szemeiben a gonoszság apró szikráját sem, inkább félt.

- Nemsokára megérted.

Már megint ez. Nemsokára megérted.

Mielőtt bármit is tehettem vagy mondhattam volna, a boszorkány köddé vált, ugyanúgy, ahogy a tornádó körülöttünk.

- Katie – simogattam meg a lány forró arcát és óvatosan kényszerítettem, hogy rám nézzen – Mit tett veled?

- Hunter. Ne... Ne haragudj.

- Miért? Katie, kérlek, mondd el, mi történik.

Katie ajkát újra fájdalmas kiáltás hagyta el, miközben úgy mart a vállamba, hogy szinte fájt. Körülöttünk minden gyanúsan elcsendesült. Már nem hullottak az égből halálos nagyságú törmelékek, a rengés abba maradt. Csak a lelkemben maradt óriási vihar, mely nem engedett lélegezni. Rossz érzésem volt, mely már ijesztőnek hatott.

- Jól vagytok? – hallottam Cassie hangját, ahogy felénk szaladt a többiekkel.

- Katie.

Kali leguggolt mellé és a vállára tette a kezét, de azonnal el is húzta. Mintha...

- Megégetett. Mi a fene?

Én is éreztem, mennyire forró a teste, de rám nem volt ilyen hatással. Aztán történt még valami, amit már tényleg nem értettem és soha nem voltam ilyennek szemtanúja. Katie bőre alatt sárgás – narancssárga fény jelent meg és végig futott szinte minden porcikáján, ő maga pedig fájdalmasan nyögdécselt és sírt.

- Hunter. Nagyon fáj – fogott még erősebben a vállamra.

- Édesem, csak mondd, hogyan segítsek. Megteszek bármit, csak kérlek...

Akkor Katie testéből akkora erő tört ki, hogy mindannyiunkat méterekre ellökött tőle. Kellett pár másodperc, hogy csillapodjon a csengés a fülemben és ne forogjon körülöttem a világ. Előző sérüléseim még jobban fájtak, a karom képtelen voltam mozgatni anélkül, hogy ne nyilallt volna bele szúró érzés. A vulkánból egy óriási fénylő tűzgömb tűnt elő és a hegy fölött megállt lebegni. Mintha lüktetett volna egyre gyorsabban és gyorsabban, miközben fekete árnyak kúsztak körbe rajta.

Katie.

Fel akartam állni, de túlságosan gyönge voltam hozzá és újra a földre estem. Mintha a lányból kitörő erő belőlem az összeset kiszívta volna. A lány szinte már teljes egészében narancsosan világított, mintha tűz lobogott volna a bőre alatt, mely néhol apró lángokban a testén mutatkozott meg. Azt hiszem, nem is lélegeztem, miközben néztem, ahogy teste lassan felemelkedik a földről és csak akkor állt meg, amikor egymagasban volt a tűzgömbbel. Rémes érzés vett hatalmába, mely a forró levegő ellenére szinte jéghidegen kúszott a bőröm alá. Annyi mindennel megharcoltunk már együtt. Túléltük három elem pusztulását, megtörtént a lehetetlen és Katie túlélte a köve elvesztését. Kiálltam egy próbát, amit eddig soha senki. De akkor... Akkor fogalmam sem volt, mégis mit tegyek.

Újabb rengés rázta meg a földet. A vulkán fölött lebegő tűzgömböt már szinte teljesen körbe fonták a fekete árnyak. És akkor szétszakították. Fülsüketítő robbanás hallatszott és a lángok mindenhová szétterjedtek futótüzet hozva létre, mely egyenesen felénk tartott. Próbáltam a saját tüzemet kilőni felé, hogy megállítsam, de elveszett benne. Szóval ez lenne a vég – gondoltam. Már tényleg nem tudtam, mit tehetnék, csak néztem, ahogy felénk tartanak a lángok. Szó szerint a halál tüze lengett a szemeim előtt. Még egy robbanás. És ez Katie testéből tört elő. A benne lévő tűz és vörös árnyak egyvelege rontott neki a futótűznek és alig pár lépésre tőlem megtámadta azt. A vörös árnyak bekúsztak a tűzbe és a vulkán felé tolták egyetlen helyre míg végül újra egy ezúttal kisebb gömb keletkezett belőle és egy pillanattal később szétszakították. Az előbbi pár perces forróság és robbanások morajlása hirtelen abba maradt és mintha csak mindent kikapcsoltak volna. Csönd lett, a láva megkövesedett és már csak szinte mindent belepő füst és hamu terjengett a levegőben. Katie teste sebesen zuhant lefelé, de a föld felett kicsivel megállt és óvatosan terült el a megégett fűben.

- Katie – álltam fel nehezen, akkor is, ha fájt, de felé rohantam.

Letérdeltem hozzá és ölembe húztam... Ölembe húztam élettelen testét. Nem vettem észre, hogy sírok, csak amikor megéreztem lefolyni azokat a könnyeket az arcomon. Az a vihar a lelkemben mindent lerombolt. Minden jó és szép érzést, minden apró darabját a boldogságnak. Katie teste már nem volt forró, sőt hidegnek tűnt és nem lélegzett.

- Nem, nem, nem. Térj magadhoz, édesem.

Egy apró kis remény hajtott, mely teljesen odaveszett, ahogy mellkasára hajtottam a fejem és rájöttem, hogy nem ver a szíve. Az övé ellenére az enyém szenvedve próbált kiszabadulni bordáim börtönéből. Hiába pásztáztam végig százszor egész testét és nyugodt arcát, nem tért magához.

- Édesem – öleltem magamhoz sírva – Kérlek, kérlek.

Ha valamikor is bele gondoltam, milyen lehet a pokol ez állt a legközelebb hozzá. Úgy éreztem, mintha kínok között szakítottak volna ki belőlem egy darabot. Egy darabot a mellkasomból és a keletkezett űrbe ezer tőrt szúrtak. Talán ez is kevés volt. De mégis hogyan írhattam volna le azt a végtelen fájdalmat, mely fekete füstként terjedt szét a lelkemben?

- Mi történt vele? – kérdezte Kali és szintén letérdelt hozzánk.

Képtelen voltam megszólalni. Kali a lány vállára tette a kezét és amikor láttam szinte kihunyni a remény fényét a szemeiben, úgy éreztem, még tovább hasad a lelkem.

- Istenem, Katie – hallottam meg Cassie zokogó hangját is.

Már nem tudtam, mit tehetnék, mégis hogy kérleljem tovább, hogy térjen magához. Minden remény odaveszett, ugyanúgy, ahogy a fény is. Nem maradt több fény a lelkemben. Talán egy apró kis szikra, melyet nem adott más, mint az emléke. A szemem előtt lebegő kép, ahol mosolygott rám, ahol úgy nézett rám, mintha a világa egésze lennék. De a tudat, hogy többé ezt nem láthatom, végleg darabokra tört.

- Összetöröd a szívem, Katie – suttogtam neki halkan zokogva, bár tudtam, úgysem hallja.

- Ó, ez nagyon szomorú – hallottam meg egy idegen, kárörvendőn csengő hangot.

Felnézve egy fiatal nőt láttam meg, alig lehetett idősebb nálunk. Ismerősnek tűnt. Tudtam, hogy láttam már valahol az összefont szőke hajat, mely a derekáig ért és az égetően kék szemeket. Akkor láttam, amikor a föld szellemével harcoltunk. Ő volt az. Ő volt a boszorkány.

Haragomban azonnal tüzet gyújtottam a tenyeremben és gondolkodás nélkül meglőttem vele, de egy legyintéssel kikerülte és gonosz mosolyra húzódott ajka.

- Ugyan. Nem akarhatsz megölni. Van nálam valami, ami neked nagyon is kellene – emelte fel tenyerét, mely fölött egy gyémántkét csillogó kis gömb jelent meg – A kis barátnőd megmentette az életeteket. Annak a kis ribancnak igaza volt, csak segíteni akart.

- Mit csinált vele?

- Elvette a lelke egy részét és a helyére a tűz szellemének egy darabját helyezte. Katie elég erős volt ahhoz, hogy megmentsen titeket, ami őszintén aggodalomra ad nekem okot. Ez itt a lelke többi része. Ha megkapja, visszajön. És itt jön a nagy kérdés. Akarom én ezt?

- Ha nem adod ide, esküszöm itt helyben megöllek, ha én magam belepusztulok is.

Felnevetett. Kibaszottul felnevetett. Soha életemben akkora haragot még nem éreztem. Ujjaim végétől egészen a könyökömig forrani kezdett a vérem, mely narancsos színt adott ereimnek. Szerettem volna ott helyben kinyírni. Nézni, ahogy szenved, miközben elég, mert elvette tőlem a lányt, aki a szívem birtokolta.

- Ugyan, Hunter. Kevés vagy hozzám egyedül.

- Ezzel csak az a gond, hogy nincs egyedül – villantotta meg Ethan ujjai hegyén kék fényét.

- Megijedtem – vágta oda szemrehányóan – Édes, hogy azt hiszitek, legyőzhettek. De a mi harcunk ideje még nem jött el. És szerintem ez az egyetlen lélek már nem sokat segít a világ sorsán. De ára van annak, ha kell nektek.

Felemelte egyik kezét, melyből fekete árnyak törtek elő és a nő mellett egy kört hoztak létre. Az egész villogott és rezonált, belsejében füst lebegett. Úgy nézett ki, mint egy portál. Egy pillanat alatt tűnt el karjaimból Katie teste és a boszorkány a lány lelkét a portálba dobta. Azonnal felálltam és rohantam felé, ahogy a többiek is.

- Nem tudjátok mi vár odaát.

- Pont leszarom – vigyorogtam rá és átmentem a portálon.

Nem tudtam, mit várjak. Nem tudtam, hová visz és mi fog ott történni. De azt tudtam, hogy bármi is vár ott, tényleg pont nem érdekelt. Vissza akartam kapni Katiet, kerül, amibe kerül. Fel voltam készülve mindenre, bármire. Viszont amint átléptem a portálon, magába zárt a sötétség.

Arra ébredtem, hogy valami hideg és kényelmetlen nyomja a hátam és a nyakam annyira fájt, mint még talán soha. A vállam sem lett jobb, de inkább az érdekelt, vajon hol a fenében vagyok. Kellett párszor pislognom, hogy kitisztuljon a látásom. Pillanatokig csak feküdtem a hófehér plafont bámulva és azon gondolkodtam mi történt. Katie. Katie feláldozta magát értünk és elveszítettem. Újabb és újabb tört éreztem a szívemben. De ott volt nála Katie lelke, melyet a portálba dobott. Talán visszahozta. Ez az egyetlen emlék volt már csak képes tartani bennem egy darabot abból a reményből, melyet elveszettnek hittem. Fájdalmas volt mozogni, de tudnom kellett, mi történik. Tudni akartam, mi történt a többiekkel, hogy jól vannak – e. És főleg, hogy Katie visszatérhet – e hozzám.

- A picsába – morogtam, amikor megláttam pár méterre tőlem a rácsokat.

Egy kibaszott cellában voltam. Legutóbb kiskoromban voltam egy ilyenbe zárva. Még hasonlított is. Hófehér falak, tömör vasból készült rácsok. Egy szintén fehér ajtó, mely bizonyára a fürdőbe vezetett. Ablak nem volt, de a plafonon lévő fehér lámpák szinte kiégették a retinámat. Felidéződtek bennem a gyerekkori emlékek. A tesztek, a bezártság melytől akkor úgy éreztem, megőrülök. Gyerekként nem tudtam, mit akarnak tőlem, hogy miért nem mehetek haza. Hogy miért vagyok bezárva, ha nem is követtem el semmit. Ezúttal viszont nagyon jól tudtam, hol vagyok és hogy miért zártak be. A Tanácsnál voltam. Megint. Mert veszélyes voltam a tervükre. És akármilyen hülyén hangzik is, abban reménykedtem, hogy a barátaim is ott vannak és nem valahol holtan fekszenek. Az erőmet meg sem próbáltam használni, ami viszont új volt, az alkaromban zölden villogó chip. Remek.

- Hunter? – hallottam meg Eli hangját, ő a velem szemben lévőben volt – Jól vagy?

- Jól leszek, ha nem esik le a fejem a nyakamról és ha megtudom, hol a faszomban vagyunk.

- Valahová bezártak minket. Gondolom a Tanács.

- Nem mondod – vágtam vissza morcosan.

Nem akartam így beszélni vele, ő nem tehetett róla. De annyira nagyon kicseszettül mérges voltam.

Lassan felálltam és a rácsokhoz készültem, amikor is az kinyílott és egy olyan ember lépett be rajta, akiről azt hittem, soha az életben nem fogom többé látni. Legalábbis reménykedtem benne. saját magam hasonmásával néztem farkasszemet. A harag tűzként lobbant fel bennem és majd bele őrültem, hogy nem tudom kiadni magamból. Az évek során nem változott mennyire hasonlítottunk, mintha csak tükörbe néztem volna annyi különbséggel, hogy amíg az én szemeim kékek voltak, ő anya barna szemeit örökölte és haja sötétebb volt.

- Mi a fasz?

- Helló, öcsi.

- Öcsi? – kérdezte Eli, Ethan és Nate egyszerre.

Remek. Szóval a fiúk jól vannak.

- Majd később elmagyarázom.

- Szóval nem dicsekedtél velem senkinek. Ez azért egy kicsit fáj.

- Nincs mivel dicsekedni. Egyébként is nem vagyok az öcséd, egyidősek vagyunk.

Közelebb lépett hozzám és tetőtől talpig szemügyre vett, ahogy én is őt. Abban már szinte teljesen biztos voltam, hogy a Tanácsnál vagyunk, de képtelen voltam kibogozni, hogy a fenébe került oda Harry. Soha nem voltunk igazán egymás szíve csücske, de amikor megtudtam, mire vagyok képes csak még jobban elhidegültünk egymástól. Nem csodálkoztam volna, hogy annyira gyűlölt, hogy beállt a Tanácshoz, ha valahonnan megtudta, hogy ellenünk harcolnak.

- Hol van Katie?

- A kis szerelmed? Biztos helyen.

A harag, ami gyűlt bennem attól a pillanattól, hogy Katie megszűnt lélegezni, már nem bírta tovább bennem. Elkaptam Harryt a nyakánál és a falhoz nyomtam. Legszívesebben felgyújtottam volna, lassan égetve el őt, hogy szenvedjen. De a Tanácsnál még mindig gondoltak erre. Természetesen az erőmet nem tudtam használni.

- Ide figyelj, te agyhalott. Most azonnal elmondod, hol van Katie és elviszel hozzá vagy esküszöm a puszta két kezemmel nyírlak ki.

Erős kezeket éreztem meg a vállamon, a karjaimon és bár eltartott nekik egy darabig, kényszerítettek, hogy elengedjem.

- Semmi gond, fiúk. Csak testvéri civakodás – pillantott rám – Gyere velem.

Harry kiment a cellából, én pedig indultam volna utána, de az egyik gorilla a kezemre fogott. Mérgemben akkorát behúztam neki, hogy elterült a földön és azonnal eleredt az orra vére. A mádik nekem rontott, de csak egy egyszerű jól célzott rúgás, aztán egy ütés kellett és szintén a földön feküdt. Mondanám, hogy segített kicsit elűzni a haragom, de hazudnák.

- Mi a fasz, Hunter? – nézett rám Harry.

- Tudok menni egyedül is.

Csak megforgatta a szemét, de nem hallottam több káromkodást és nem is hívta a katonákat. Egyszerűen hagyta, hogy menjek mögötte teljesen egyedül, felügyelet nélkül. Mintha bízott volna bennem. És ha ez tényleg így volt, akkor esküszöm ő volt a leghülyébb ember a földön.

- Te vagy itt most a főnök? – kérdeztem, miközben mentünk végig a meg világított folyosón.

- Ja. Miután kinyírtátok Hannaht, kicsit meghúzódtunk és nekem adták a helyet.

- Hogyne. Nagyobb faszt amúgy sem találtak volna.

Harry megállt és felém fordult. Azt vártam, hogy behúz nekem egyet minimum, de az arca tökéletesen nyugodt volt. Vagy nagyon jó színész lett belőle vagy le sem szarta, mit beszélek neki.

- Ide figyelj, Hunter. Lehetsz annyira dühös és gyűlölhetsz, amennyire csak akarsz. De jelenleg én vagyok itt az egyetlen esélyed.

- Mire? Hogy legyen kivel beszélgetni amíg ki nem nyírtok?

- Vicces. Mondjuk arra, hogy láthasd a kis szerelmedet – mutatott a maga mögött lévő ajtóra.

Tett pár lépést hátra, majd kinyitotta az ajtót és intett, hogy menjek be. Ahogy közeledtem, egyre hevesebben vert a szívem. Féltem. Féltem, hogy úgy fogom látni Katiet, ahogy legutóbb. Ahogy beléptem az ajtón, már szinte egész testemben remegtem. Aztán megláttam őt. Egy kórházi ágyon feküdt, tiszta ruhába öltöztették. Nem tudtam megálljt parancsolni a lelkemnek. Földbe gyökerezett lábakkal és könnyekkel a szemeimben néztem őt. Csak akkor voltam képes megmozdulni, amikor Katie lassan kinyitotta szemeit és álmosan rám pillantott.

- Hunter.

- Édesem.

Ő lassan felült, én pedig leültem mellé és magamhoz öleltem. Újra haza értem, hirtelen megint lett értelme mindennek. Visszatért a fény az életembe akkor is, ha éppen be voltunk zárva és kilátástalannak tűnt minden. Nem számított hol vagyunk. Csak az, hogy visszakaphattam őt. Óvatosan szorítottam magamhoz és soha nem akartam elengedni. Arra gondoltam, hogy talán, ha soha nem engedem el, akkor többé nem esik baja. Hogy többé nem kell átélnem, ahogy élettelenül fekszik. Meg akartam kérdezni, hogy érzi magát, hogy mi történt valójában. De képtelen voltam megszólalni.

- Hunter – suttogta a nevem halkan, miközben kissé elhúzódott tőlem és megsimogatta az arcom.

Hiába törölte le a könnyeimet, újak és újak jelentek meg helyette. Ahogy az ő szemeiben is.

- Hunter, az a boszorkány. Azt mondta, megmenthetlek titeket. Hogy ez az egyetlen lehetőség arra, hogy mindannyian túléljük a tűz pusztulását. Megígérte, hogy visszahoz amint vége. De elmondta azt is, mennyire fog fájni és hogy veszélyes. És egy pillanatig sem gondolkodtam. Ha nem tettem volna meg, mind meghaltatok volna és én is.

- De te meghaltál, Katie. Tényleg meghaltál, bassza meg. Tartottalak a karjaimban és te nem lélegeztél.

Megfogtam kezét, mely az arcomon feküdt és megsimogattam kézfejét. Életben volt. Amiről azt hittem, elveszítettem, ott volt alig egy lélegzetnyire tőlem a karjaimban. Szerettem volna úgy gondolni az egészre, mint életem legrosszabb rémálmára, de annak ellenére, hogy tudtam, visszakaptam, képtelen voltam elűzni a lelkemből a fájdalmat. Mintha egy ködös nyomot hagyott volna a szívemen.

- Most már jól vagy.

- Igen. Sajnálom – sírt halkan – Sajnálom, hogy megijesztettelek, hogy... nem volt más választásom.

Tudtam, hogy nem volt. És tudtam, hogy én is megtettem volna. Vagy bárki más közülünk. Egy részem haragudni akart rá, amiért kockáztatta az életét értünk. Egy másik részem viszont megértette.

- Volt itt egy fiú – mondta halkan – Nagyon hasonlított rád.

- Igen, ő... ő az iker testvérem.

- Nem tudtam, hogy van testvéred – nézett elkerekedett szemekkel.

- Soha senkinek nem beszéltem róla, mert nem érte meg nekem akár megemlíteni. Amikor kicsik voltunk, egyszer meglátta, ahogy játszom a képességeimmel. Ő árulta el anyáéknak és ezután zárattak be. Egész életemben gyűlöltem őt emiatt.

- Sajnálom, Hunter.

- Nem kell, édesem. Egy faszkalap. De elhozott hozzád. Nem tudom, talán tévedek, de van egy hülye megérzésem. Valami nagyon nem stimmel itt.

- A testvéreddel kapcsolatban?

- Nem tudom. De valahogy ki kell jutnunk innen.

Katie arcát ború lepte el hirtelen. Talán csak félt vagy aggódott. De volt egy olyan megérzésem, hogy nem mond el valamit.

- Katie, minden rendben?

- Én... Hunter, el kell mondanom neked valamit.

- Mi az, édesem?

- Én...

- A látogatásnak vége – lépett be Harry a szobába újabb a két gorillával.

Nem tagadom, elég jó munkát végeztem. Mindkettejük arca szép lilás – vöröses színekben pompázott.

- Csak egy perc. Katie.

- Nincs egy perc – morogta az egyik.

Hirtelen szúró fájdalmat éreztem meg a nyakamban, mely szinte azonnal átfutott az egész testemen és forogni kezdett velem a szoba.

- Hunter!

Katie kétségbeesett kiáltása volt az utolsó, amit észleltem, mielőtt magába zárt a sötétség.

Kinyitottam a szemem és pillanatokig csak néztem a szürke plafont. Nem volt kedvem mozdulni sem. Bezártak minket. Megint. És ami még rosszabb, hogy a hülye bátyám itt a főnök most. Az egyetlen jó dolog, ami arra késztetett, hogy gondolkodjak az volt, hogy Katie életben van. Hogy érezhettem és láthattam őt. Bár nem hagyott nyugodni, mit akart mondani. Nem volt túl könnyű kiböknie szóval talán semmi jó. Talán tudott valamit, amiről nekem nem volt szabad tudnom, ezért időzített Harry úgy, ahogy. Ő volt a másik oka annak, hogy össze vissza gabalyodtak a gondolatok a fejemben. Régen nem láttam őt, gyerekkorom óta. És nem tudtam, milyen ember lett belőle. Igen, ő lett a Tanács új fejese, mégis volt benne valami fura. Valami, amit nem értettem.

- Jó reggelt, álomszuszék – hallottam meg a hangját.

Idegesítő. Reméltem, hogy mihamarabb kijutunk innen és többé még csak gondolnom sem kellesz rá, nemhogy egyfolytában látni őt.

- Mi a faszt akarsz tőlünk? – kérdeztem anélkül, hogy rá néztem volna.

- Sok mindent – fonta össze karjait a mellkasán és a falnak dőlt - Személy szerint megelégednék azzal, ha tudnám, mitől vagytok ti mások, mint a többi őrző. Miért van nagyobb hatalmatok, miért vagytok erősebbek.

- Szóval kísérleti patkánynak hoztál ide?

- Sajnos egyelőre nem. Reyna viszont megígérte, hogy ha segítek neki veletek, amint megszerzett mindent, amit akar, azt csinálok veletek, amit akarok. Szóval mindannyian nyerünk.

- Nem tudom, hol van ebben a jutalom nekem – ültem fel és rá néztem.

- Ugyan, Hunter. Te soha nem akartad tudni, honnan jön ez az erő, ami benned van? Hogy miért pont ti heten vagytok mások.

Csöndben voltam. Nem akartam tudni, mert már tudtam, hiszen Samuel elmondta. Harry elvigyorodott. Mintha tudta volna, mi jár a fejemben.

- Te tudod, mitől vagytok mások. Elmondod?

- Lehet, hogy elkeserítelek. De nincs ennek semmi oka, amit a hülye tesztjeitek kimutatnának. Elég csak jó embernek lenni hozzá.

- Most viccelsz velem.

Csak türelmetlenül néztem rá, mire arcáról azonnal eltűnt a mosoly.

- Nem viccelsz velem. Ez minden? Most komolyan?

- Ja.

- Hát én beszarok Akkor ennyit a kísérletemről. Mindegy.

- Szóval még mindig kellünk neked?

- Így van. Ki kell szednünk Katieből a víz szellemének darabkáját. De nem lesz egyszerű menet.

- Figyelmeztettelek, hogy ha egy ujjal is hozzá érsz – magasodtam fölé.

- Akkor mi lesz? – állt fel ő is és farkasszemet nézett velem.

Lenézett a combjához, én pedig valamiért követtem a tekintetét. Mutató ujjával a combján dobolt. Egy normális ember azt hinné, csak játszik. De én tudtam, hogy morzejeleket küld. Mindig ezt játszottuk, amikor kicsik voltunk. Csak néztem az ujját és olvastam benne.

Üss meg.

Jólvan, nem kellett kétszer mondani. Ütésre emelte a kezem, de ő azonnal elkapta és sokatmondóan nézett rám.

- Ugyan, Hunter. Ezt hagyjuk későbbre.

Szóval később kell megütnöm. De mikor? És miért?

Mi a fasz folyik itt?

Megjelent a két gorillája és Harry elengedett. Az egyik elővett egy bilincset, de elég volt egy csúnya pillantás tőlem és azonnal meghátrált. Okos fiú. Követtem Harryt végig megint egy hosszú folyosón, mígnem egy nagy terembe értünk. Mindenki ott volt, Katiet kivéve. Hatalmas kő esett le a mellkasomról, mert tudtam, hogy nem bántottak senkit.

- Hunter – ugrott a nyakamba Cassie és teste azonnal megremegett.

- Azt hittük, bántottak, tesó – állt mellé Elijah is.

- Nem, minden oké. És ti is jól vagytok, ugye? – kérdeztem, mire mind bólintottak – Katie életben van.

- Tudom. Voltunk be hozzá – mosolygott Kali – Legalább ennyi érzelem van az új vezetésben.

Szerintem több van az új vezetésben, mint azt el tudnánk képzelni.

- Felixet nem láttátok?

Mint egy varázsütésre, az említett belépett az ajtón. És nem tetszett nekem, sőt senkinek, amit láttunk. A Tanács katonai egyenruhája volt rajta.

- Felix – lépett oda hozzá Elijah – Mi a fene?

- A Tanács felajánlotta, hogy ha segítek, a boszorkány visszahozza a szüleinket.

- De nemet mondtál, nem igaz?

- Miának és nekem szükségem van rájuk.

Eli abban a pillanatban akkorát behúzott neki, hogy még nekem is fájt. A fiú megtántorodott és azonnal eleredt az orra vére, de nem lett dühös. Sőt. Tökéletesen nyugodt volt. Mintha egy maszkot húzott volna fel.

- Sajnálom, Eli. De nem volt más választásom. Őszintén nagyon utálom, ha a fejemben mászkálnak, de most nagyon szeretném, ha látnád, mire gondolok. Nemsokára megérted. Megígérem.

Mielőtt bárki bármit is mondhatott volna, a szőke sarkon fordult és elment. Kezdett egyre furább és érthetetlenebb lenni az egész, ami abban a kibaszott épületben történt. Újra nyílott az ajtó és Katie lépett be rajta két katona kíséretében.

- Hunter – bújt azonnal hozzám.

Szorosan magamhoz öleltem és magamba szívtam finom illatát. Otthon illata volt.

- Nem bántottak? – vettem szemügyre tetőtől talpig.

- Nem. Te jól vagy?

- Persze – mosolyogtam rá nyugtatásképp.

- Szóval – állt meg Harry a terem közepére – Készen állsz, Katie?

- Igen – felelte halkan.

Készen mire?

- Mi folyik itt? Te csak úgy bele egyeztél?

- Bele egyezett, mert tudja, hogy ha nem én veszem el tőle akkor a boszorkány fogja. És azt nem éli túl.

Katie halványan elmosolyodott, majd nyomott egy puszit az arcomra.

- Nem lesz baj, Hunter.

- Ó, ez édes. De nem érünk rá egész nap.

Katie követte a két katonát a terem másik végébe, melyet egy üvegfal választott el tőlünk. Félt. Láttam, hogy félt és annyira nagyon tehetetlennek éreztem magam, hogy szinte égette a lelkem. Kék fényre váltott a tér az üvegfal mögött és mintha villámok cikáztak volna benne.

- Kicsit fájni fog neki, de túléli – néztem Harryre és észrevettem, hogy megint a combján dobol az ujjával.

Most.

Amint az egyik villám eltalálta Katiet és a lány sikítva a földre térdelt, úgy rontottam neki Harrynek, mintha nem lett volna holnap. Kedvem lett volna kinyírni őt és mindenki mást, aki fájdalmat okozott a lánynak. Katonák támadtak rám, amint Harry elterült a földön. Nem csak én, de a többiek is harcoltak ellenük, mert újabb és újabb katonák jöttek. Amint sikerült egy pár másodpercet nyernem, Katie felé indultam. Ki akartam vinni onnan. Meg akartam állítani az egészet és véget vetni a fájdalmának. Alig voltam egy méterre a faltól, amikor az egyik katona megállt előttem és lélegzetet sem érkeztem venni, valami éleset lőtt a mellkasomba. Megint az a szúró, égető fájdalom. Megint a sötétség.

Ezúttal, egy másik cellában voltam. Sötétebb volt, hűvösebb és nem voltak kamerák. Még azok az erős lámpások sem. Ennek ellenére egy kis ablakon szűrődött be némi fény. Teljes nyugalom, ami szinte megőrjített. Katie. Vajon mi történt Katievel? És a többiekkel? Mi van, ha mindent elbasztam és bántani fogják őket miattam?

Nyikorogva nyílott az ajtó és egy katona lépett be rajta, kezében egy tálcával, melyet egyenesen elém rakott le.

- Vacsora.

- Kössz. Ha már itt vagy, dugd fel magadnak.

- Vicces fiú.

A katona távozott, én pedig mérgemben bele rúgtam a tálcába, így az egész étel a falnak csapódott majd a földön landolt. Még hogy enni. Hogy a faszba tudnák... Egy boríték. Egy borítékot láttam meg a szétszóródott étel között. Azonnal elvettem és kinyitottam. Egy gyűrű volt benne, közepén fekete gyémánt csillogott. Olyan energiát éreztem belőle, mint a sajátomból, de mégis más volt. Talán erősebb. Soha nem láttam még fekete kristályt. Találtam még egy papírt is és széthajtottam.

Ez legyen rajtad. Megmentheti az életed.

Még egy lap. Elővettem és egyszerre akartam sírni és nevetni. Egy ultrahang kép volt és bár nem lehetett tisztán látni, nem tudtam nem észrevenni a kis foltocskát a közepén. A lap alján egy üzenet állt.

Mindig van remény. Még arra is, hogy a gyereked megszülessen.

Nem kaptam levegőt. Képtelen voltam lélegezni, miközben a szívem majd kiütötte a mellkasom. Katie. Katie babát várt. Tőlem. A gyerekemet hordta a szíve alatt. Remegett minden porcikám és zokogtam, mint egy kisgyerek. Pont, amikor minden széthullani készült. Amikor már tényleg nem láttam a kiutat. Mintha a fény, amit eddig Katie maga adott erősebb lett volna, mégis abban a kibaszott cellában, abban a helyzetben annyira távolinak tűnt. És nem tudtam, elérem – e valaha, mert a remény már csak haldokolva pislákolt bennem. Mégis az az aprócska remény arra késztetett, hogy higgyek. Magamhoz szorítottam a képet és lelki szemeim előtt megjelent egy kép. Egy kép, melyen Katiet és a kisbabánkat tartottam a karomban.

Fogalmam sincs, meddig ültem így a földön, de az ajtó nyikorgás húzott vissza a világba. Harry lépett be rajta. Vártam a díszkíséretet, de teljesen egyedül volt. Leült velem szemben a földre és rám nézett.

- Tudod, sokat hallottam a tetteidről, Hunter. Hogy mennyi szörnnyel végeztél, ott voltam azok között, akik megszöktek, amikor felrobbantottad a Tanács régi épületét. És pont ezek miatt soha nem gondoltam volna, hogy ennyire össze tudsz törni.

- Életben van?

- Igen. És a gyereked is – mondta ki mély tekintettel, belém pedig íjként hasított a felismerés.

- Te voltál. Te k... - azonnal befogta a számat és intett a fejével, hogy maradjak csöndben.

Szinte bele szédültem a felismerésbe. Harry segíteni akart. De miért?

- Reynának kellenek a kövek és Samuel csak neked adja oda.

- Honnan szeded, hogy nekem odaadja?

- Megérzés. Na, gyerünk – állított fel, én pedig követtem.

Követtem egészen a tetőre, ahol egy helikopter várt és a barátaim. Vagyis csak Nathan, Ethan és Eli. De ott voltak és ugyanolyan reményvesztetten néztek ki, mint én. Nem kellett még csak szólnunk se egymáshoz szerintem mindannyian tudtuk, hogyan érez a másik. Beszálltunk a helikopterbe, mely pár pillanattal késbőbb felszállt velünk.

- Ugye tudod, hogy képes vagyok teleportálni és megspórolhattuk volna ezt az utat? – kérdezte Ethan.

- Persze, hogy tudom. De nem fogok kockáztatni.

- És amúgy hová visztek minket? Kidobtok egy erdőben, feldaraboltok és szétszórjátok a darabjainkat? – nézett Eli nagy szemekkel.

- Nem. De tetszik a fantáziád.

Harryre pillantottam, aki szintén rám nézett és kacsintott egyet. Mégis mi volt a terved, te faszfej? Amikor leszálltunk Elisabeth leégett házánál, katonák tartottak minket.

- Szóval. Mint mondtam, kellenek azok a kövek.

- Mi van, ha nem szerzem meg neked?

- Látod itt a katonákat, Hunter? Ha kijössz onnan a kövek nélkül, azonnal véget vetnek a kis barátaid életének.

Ha kijövök a kövek nélkül. De ha eleve nem jövök vissza, akkor talán senkinek nem esik baja.

Mintha látta volna a szemeimben, mire gondolok. Szomorú tekintettel nézett rám és aprót bólintott. Csak hogy én lássam.

- Hé, hallotok engem? – hallottam meg Nathan hangját a fejemben, aztán a másik két fiúét is, ahogy válaszoltak.

Hogy a fenében amikor rajtunk volt a bilincs?

- Nem tudom, mi ütött a testőrömbe, de leszedte rólam a bilincset.

- Rólunk nem. Szóval valószínűleg ő az egyetlen, aki talán segíteni akar.

- A testvérem is segíteni akar. Velünk van.

- Szóval mit fogunk tenni?

Én már tudtam, mit kell tennem. És tudtam, hogy a többieknek nem fog tetszeni.

- Lemegyek oda. De nem jövök vissza.

- Mi a fasz?! Megőrültél? Ugye nem az forog a fejedben, amit gondolok?

- Sajnálom, Eli. Ha megszerzem a köveket, ki tudja, mennyivel nő még a hatalma. Ha nem szerzem meg, akkor megölnek titeket és a többieket. Ez az egyetlen lehetőség.

- Kiharcoljuk magunkat.

- Eli, fejezd be! – ordítottam rá fejben és rá pillantottam, szemeiben könnyek gyülekeztek – Sajnálom. De tényleg ez az utolsó és egyetlen lehetőség.

- Gyűlöllek.

- Tudom, hogy nem. Kérlek, mondd el Katienek, hogy szeretem. És a kicsit is.

- Honnan tudod, hogy...

- Tudom. Kérlek, vigyázz rájuk.

Eli már nem mondott semmit, csak halkan zokogni kezdett, ahogy a másik két fiú is. Én nem akartam. Mégis tépte a lelkem, hogy mindenkit el kell hagynom és csak addig voltam képes tartani magam, amíg már Samuel szelleme előtt álltam.

- Hunter. Kissé féltem attól, hogyha újra találkozunk, az nem lesz kellemes élmény. Biztos, hogy ezt akarod?

Nem. Nem akartam ezt. A barátaimmal akartam lenni. Legyőzni együtt a boszorkányt és aztán boldogan élni tovább. Szörnyeket ölni és nevetni. Katievel akartam lenni. A lánnyal, aki annyi mindent megváltoztatott az életemben. Az én angyalommal. És a gyerekünkkel. Soha nem féltem a haláltól. De akkor, abban a pillanatban, amikor Samuel felém emelte a kardját, remegett minden porcikám.

Katie.

Ő volt az egyetlen ok, amiért nem akartam elhagyni a világot. Mellette akartam lenni, szeretni őt, érezni, ahogy ő szeret. Látni felnőni a kis csodát, amit a szíve alatt hordott.

Csak abban reménykedtem, hogy ezen tettemmel egy jobb és boldogabb életet biztosítok neki.