Reméltem, hogy ha Katie beszél az apjával, akkor kissé megnyugszik. Nem tudtam elképzelni, mekkora fájdalmat érezhet így, hogy tudta, hogyan halt meg az anyukája. De amit mondtam neki, nem volt hazugság. Nem az ő hibája volt, hiszen alig csak megszületett. A kibaszott Tanács hibája volt. Elvették Katietől az édesanyját, csak mert nem akart velük pusztítani. Már vártam a pillanatot, amikor az összes tag a kezeim közé kerül és egytől egyig mindet elégetem.

Nem tudtam, Katie hisz – e nekem. Reméltem, hogy igen. De a szívem mélyén tudtam, hogy valahol mindig bűnösnek fogja magát érezni emiatt. Akkor is, ha nem kellene, a tiszta lelkét ez a dolog soha nem hagyja majd nyugton.

Gondolataimból az ajtó kissé nyikorgó hangja húzott vissza és Katie kisírt, vöröses szemekkel lépett be rajta. Mégis úgy tűnt, hogy a fájdalom a tekintetében enyhült.

- Hé, kicsim – léptem oda azonnal hozzá – Jól vagy?

- Jól vagyok – mosolyodott el.

- Biztos?

- Biztos – bújt hozzám, én pedig óvatosan köré fontam karjaim – Apa mindent elmagyarázott és... És fáj, ami történt, de most már mindent értek.

Kissé elhúzódott tőlem, én pedig megsimogattam gyönyörű arcát.

- Gyere. Pihenjünk le egy kicsit. Hosszú éjszakánk volt – fogtam meg kis kezét és magammal húztam az ágyba, ahol szorosan hozzám bújt.

Egy tükör előtt álltam. Soha eddig nem tapasztalt hideg érzés futkosott végig rajtam, mintha az ereimben forró vér helyett jéghideg víz csordogálna. Semmi mást nem éreztem. Még saját magamat sem. Mintha csak egy idegen lettem volna a saját testemben, aki csak a színfalak mögül nézi a világot. Valaki más irányított. Mint egy vírus, ami átvette a testem fölött a hatalmat.

Kimentem a fürdőből és leültem a nyugodtan alvó Katie mellé. A lelkem szerette volna megsimogatni angyali arcát. Viszont ujjaim a nyaka köré fonódtak. A lány felriadt és kapálózva próbálta kivonni magát szorításom alól. Én minden erőmmel próbáltam ellenállni, de nem ment. Képtelen voltam irányítani a végtagjaimat, pedig nem akartam bántani. Nem akartam.

- Hu...Hunter. Mit csinálsz? Hunter, engedj el – kérlelt kapálózva, miközben megpróbálta saját kezeivel leszedni magáról az enyémeket.

Szeretném, Katie, de nem megy.

Minden gondolatomat ő rá összpontosítottam. Arra, hogy nem akarom bántani, mert szeretem és szeretném megvédeni mindentől. Ez segített abban, hogy valamilyen módon újra uralni tudjam magam. Elég volt, hogy az egyik kezem visszaszereztem tűz lobbant fel benne és a Katie nyakát szorongató kezemre tettem. Mivel valaki idegen volt bennem, a saját tüzem megégetett.

Egy pillanatra minden elsötétült, aztán újra a saját bőrömben voltam és fogalmam sem volt, mi történik. Katie fuldokolva köhögött, nekem pedig mintha ezret vert volna a szívem.

- Katie. Istenem, sajnálom. Én...

- Mi volt ez, Hunter?

- Fogalmam sincs, én... Mintha valaki más irányított volna engem.

- Hogy... Hogy érted?

- Nem... Nem tudom, én... – kezdtem bele, de annyira nem voltam képes, hogy kibökjem, mi történt valójában.

Hiszen valójában fogalmam sem volt róla, mi történik.

- Hunter. Hunter, nézz rám – vette két kis keze közé arcom és a szemeibe néztem – Elmegyünk Kalihoz. Vagy bárkihez, aki tud segíteni és rendbe hozzuk, bármi is történik. Oké?

- Oké. Csak megmosom az arcom gyorsan.

- Rendben – mosolygott rám, de ez sem fedte el a szemeiben ülő aggodalmat.

Kimentem a fürdőbe és jéghideg vízzel mostam meg az arcom, majd neki támaszkodtam a mosdónak. Féltem a tükörbe nézni. Attól féltem, megint előjön. Hogy kék szemeim helyett megint feketék fognak visszanézni rám. Hirtelen lüktető fagyos érzés kerített hatalmába újra, mely végig futott az egész testemen és a bordáimtól indult. Remegve felhúztam a pólómat, csak hogy lássam, a bal oldalamon a hasamtól egészen a bordáimig tiszta bőröm helyett fekete vonalak húzódtak végig keresztezve egymást, mint a fák ágai. Pont ott, ahol eltalált Silas. Talán ő tette ezt velem. Éreztem, hogy újra át akarja venni felettem a hatalmat. Próbálva legyűrni úgy szorítottam a mosdó szélét, hogy bele sajdultak a kezeim.

Katie.

- Hunter – hallottam meg gondolataim személyének hangját. Mintha csak tudta volna, hogy szükségem van rá – Jól vagy?

- Igen, csak adj egy percet – feleltem nehezen lélegezve.

- Hunter.

Megéreztem kis kezét a vállamon és ösztönösen felé fordultam. Ujjai végig kúsztak arcomon és hirtelen könnyebb volt levegőt vennem. Ennek ellenére még a szívem nyugtalanul vert, éreztem őt magamban. Kicseszettül nagyon erős volt, olyan, amiről nem tudtam, képes vagyok – e legyőzni.

- Hunter, beszélj hozzám.

- Nem. Nem megy el.

- Hunter, nézz rám – kúsztak ujjai az arcomra és szemeim megtalálták az övét – Engem nézz és ne gondolj rá, rendben? Minden rendben lesz, megígérem. Itt vagyok veled. Itt vagyok.

Már megint ezt csinálta. Megint egyetlen pillantással, azzal a gyönyörű mosolyával rávette a szívem, hogy ne gondoljak a rosszra. Egész életemben sokszor úgy éreztem, csak sötétség van bennem. Ha nem is teljesen, de annyi szarság volt folyton a fejemben, hogy már a lelkembe költözött. És ez a lány bevilágított mindent. Mintha egy sötét tengeren hánykolódtam volna és ő volt az egyetlen lámpásom, ami nyugalmat és reményt adott. És én szerettem minden porcikámmal.

- Hunter.

Minden szó nélkül lehajoltam hozzá és megcsókoltam. És akkor éreztem úgy, hogy vissza szorítottam. Már csak miatta készült kiugrani a szívem, melynek egésze csakis az övé volt. Eltűnt a hideg érzés és újra éreztem a meleg véremet csörgedezni magamban. Amikor elengedtem, azt hittem elolvadok édes kipirult arcát nézve.

- Most már jól vagyok.

Megjelent arcán az az édes mosoly, majd megfogta a kezem és elindultunk Kali szobája felé. Éjszaka volt és nem igazán akartam felébreszteni, de tudni akartam, mi a fene történik.

Katie bekopogott az ajtón, pillanatokkal később Kali álmos szemekkel és kócos hajjal nyitott ajtót.

- Hé. Valami baj van? – tért magához szinte azonnal.

- Ne haragudj, Kali. De Hunter...

- Hunter – hallottam meg Cassie aggódó hangját, jobbra nézve megláttam, hogy felém rohan a többiekkel. A lány megölelt majd tetőtől talpig végig mért – Jól vagy? Látomásom volt rólad. Nagyon rossz.

- Őszintén fogalmam sincs, hogy mi történik.

- Gyertek be – nyitotta szélesebbre az ajtót Kali, hogy mindannyian bemehessünk.

Mindenki valahol helyet foglalt, ki az ágyon, ki a földön és Cassie volt az első, aki megszólalt.

- Szóval? A látomásomban valami sötét volt és téged is láttalak szenvedni.

- Nem tudom, úgy érzem, mintha lenne bennem még valaki. Valaki gonosz, aki sokkal erősebb nálam. Arra ébredtem, hogy nem vagyok önmagam, képtelen voltam irányítani a saját testem. Megtámadtam Katiet – vallottam be kissé szégyenkezve, mire a lány megfogta a kezem és gyöngéden megszorította.

- Az nem te voltál, Hunter. Ne okold magad emiatt.

Hálás mosollyal ajándékoztam meg, amiért próbált megnyugtatni.

- Van itt még valami. Amikor Silassel harcoltunk és eltalált... Ma éjjel ezt vettem észre – húztam fel a pólóm, mire Katie a szája elé kapta a kezét, szemeibe pedig könnyek gyűltek.

Mindenki csak nézett és ez rohadtul kellemetlen volt. Viszont a barátaim voltak, a családom. Nem akartam eltitkolni előttük.

- Uramisten – sóhajtott fel Sophia, mintha tudta volna, mi ez.

- Te tudod, mi ez, kicsim?

- Láttam az egyik könyvben. A könyvtárban van.

Nem is kellett többet mondania, egy pillanatnyi vakító kék villanás után már mindannyian a könyvtárban voltunk. Sophia szinte azonnal megtalálta elméjével a könyvet, amit keresett. A vaskos könyv a könyvtár egyik sötét zugából repült egyenesen a fiatal boszorkány kezei közé. Ő letette az asztalra és anélkül lapozott a keresett oldal felé, hogy hozzá ért volna.

- Itt van. Az előhívott sötétség. Ha egy boszorkány ezzel átkoz el, összegyűlik minden rossz élmény, minden egyes sötét gondolat, mely valaha a lelkedben volt és egy másik, gonosz személyt hoz létre benned, aki átveszi feletted a hatalmat.

- Hát ez fasza.

- Bele kell néznem a lelkedbe, Hunter. Hogy biztosan tudjam, ez az és kutatni tudjak valamilyen ellenszer után. De...

- Gondolom most jön az, hogy nem lesz kellemes élmény.

- Sajnálom – mondta szomorkásan – Szeretném, ha a többiek arrébb mennének egy kicsit. Teljes nyugalomra van szükségem.

- Hunter – nézett rám Katie ijedten, én egy mosollyal próbáltam nyugtatni.

- Nem lesz baj, édesem.

Vonakodva, de követte a többieket és a könyvtár másik végébe mentek. Sophia kérdően nézett rám, én pedig bólintottam. Tudni akartam, mi ez a szarság, ami bennem van, akkor is, ha nem életem legkellemesebb élménye lesz. A lány a mellkasomra tette a kezét és lehunyta szemeit. Pillanatokkal később leírhatatlan, égető fájdalom járta át minden porcikámat. Mintha millió lángoló tőrt szurkáltak volna a testembe. Minden elsötétült előttem, az ereimben mintha ezerszer forróbb lett volna a vér, mint általában. Kibírhatatlanul forró. Láttam a szüleimet, ahogy bezárattak. Láttam, milyen félelemmel és gyűlölettel néznek rám. Láttam a boszorkányt és a Tanácsot, a pusztítást, amit végeztek. Hallottam az emberek sikolyait, akiket nem tudtunk megmenteni.

Fény.

Egy apró kis fényfonal lengett körbe, mely egyre erősebb és erősebb lett, mígnem egy láthatatlan, fénylő pajzsot hozott létre körülöttem. Mintha csak védeni akarna a sötétségtől.

Katie.

Hirtelen a fájdalom és az égető érzés abba maradt. A földön térdeltem levegőért kapkodva, annyira gyöngének éreztem magam, mint már régen nem. Gyöngéd érintést éreztem az arcomon és Katie könnyes szemei tárultak elém.

- Semmi baj, Hunter. Már vége. Vége van. Jól van? – kérdezte elnézve a vállam fölött, de nem érdekelt, kihez beszél. Csak ő rá voltam képes figyelni.

- Rendben lesz.

- Most már biztosan tudom, hogy ez az, amire gondoltam. Azon leszek, hogy megkeressem az ellenszert, de addig maradj Katievel. Azok alapján, amit láttam, most ő az egyetlen, aki segíthet.

Még szép, hogy ő az egyetlen. Az egyetlen, akinek is valaha oda adtam a szívem és soha nem akarom visszakapni. Akkor is, ha egyszer összetöri, nem érdekel. Már tudtam, mit érzek. Biztosan tudtam, mégis képtelen voltam szavakkal leírni. Abban viszont biztos voltam, hogy óvni és szeretni fogom őt, amíg csak lélegzem.

Szeretni fogom.

Mert szerettem.

Bassza meg, szerelmes voltam belé. Annyira nagyon, hogy szinte bele szédültem.

A vállára borulva beszívtam finom cseresznye illatát. Karjaimat köré fonva vontam magamhoz és soha nem akartam elengedni. Hagytam, hogy átjárjon teste melegsége, az illata. Hagytam, hogy a nyakamon lévő kis pihék érezzék, ahogy lélegzete a bőrömet simogatta. Hagytam, hogy ajkam akarva akaratlanul is gyöngéd csókot nyomjon ütőerére, mely hevesen pulzált. Hagytam a szívemnek, hogy érezze az övét dobogni és szeretni.

Mert nem volt semmi más, amit akartam. Csak az otthonomat. Katiet.

- Katie. Ígérd meg, hogy soha nem kelessz nélküled léteznem – suttogtam neki halkan, mire csak még szorosabban bújt hozzám.

- Megígérem. De ez rád is vonatkozik.

- Én mindig melletted leszek. Megígérem.

Elhúzódott tőlem és elmosolyodott.

- Gyere, menjünk pihenni.

- Oké.

Segítségével felálltam és miután elköszöntünk a többiektől, a szobánkba sétáltunk. Az ágyban fekve Katie közel bújt hozzám, hogy szinte éreztem minden porcikáját a testemen. Szemei lassan, álmosan pislogtak. Láttam a szemeiben, hogy máshol jár, hogy aggódik. Mégis olyan nyugodtan feküdt mellettem annak ellenére, hogy egy órával korábban... Basszus, még belegondolni is rettenetes. Tudtam, hogy tényleg nem én voltam, de az én kezeim szorították a nyakát. Az én kezeim által nem kapott levegőt és én néztem félelemmel teli szemeit.

- Nem félsz mellettem aludni?

- Nem – nézett rám – Mégis miért félnék?

- Mi van, ha megint előjön és bántani foglak?

Kissé elgondolkodott, majd mosolyogva felkönyökölt mellettem.

- Akkor a varázserőmmel megint visszahozom az igazi énedet – felelte jókedvűen, de az aggodalom a hangjából nem akart eltűnni – Hiszek neked, Hunter. Hiszek benned – simogatta meg arcom gyöngéden, nekem pedig a torkomon akadtak a szavak.

Mégis mi a jó eget tettem életemben, amivel kiérdemeltem ezt a lányt? Akinek olyan tiszta a lelke, mint a hó. Akinek a puszta jelenléte képes kiűzni belőlem minden rossz gondolatot, fájdalmat. Aki akkor is hisz bennem, amikor már én sem vagyok képes hinni saját magamban.

- Min gondolkodsz? – kérdezte halkan.

- Csak azon, mennyire szerencsés vagyok – kúsztak ezúttal az én ujjaim az ő gyönyörű arcára – Amiért itt vagy mellettem. Azok után, amit tettem, ahogy viselkedtem.

- Az már régen volt. Már el is felejtettem, mekkora seggfej voltál – kuncogott – És örülök, hogy ismerhetem az igazi énedet.

- Az igazi énemhez hozzá tartozik a seggfejség is.

- Nos, ezzel nem ellenkezem. Viszont hozzá tartozik a gondoskodás, a bátorság és az önzetlenség is.

Odahajolt hozzám és olyan lágyan csókolt meg, hogy szinte minden porcikám bele remegett a kellemes érzésbe.

- Félek, Katie – vallottam be neki, ajkam kissé súrolta az övét, ahogy beszéltem – Félek, hogy bántani fogok valakit. Hogy téged bántani foglak.

- Hisz tudod, hogy amíg veled vannak, akik fényt visznek az életedbe, addig nem kell félned a sötéttől.

- Te vagy, aki fényt hoz az életembe, Katie. Igen, a többiek is fontosak nekem és hiszek abban, hogy ha köztetek leszek, akkor el tudom nyomni. De te, édesem... Bármikor, ha mellettem vagy, mintha a rossz visszahúzódna. Tudod, amikor bántottalak. Valójában te segítettél, hogy újra önmagam legyek. Te húztál vissza. Te vagy a legerősebb fényforrásom,

- Ahogy te is nekem – válaszolt boldog mosollyal az arcán – És az is leszek, amíg csak élek. Persze, csak ha szeretnéd.

- Te vagy minden, amit szeretnék – csókoltam meg.