Már három napja úton voltunk Elijahval. Boszorkányokat kerestünk, szörnyeket öltünk és próbáltunk kiszedni belőlük bármi információt a kövekről. A lányok otthon a könyveket bújták és valahányszor találtak valamit, hívtak és mi mentünk a megadott helyre. Barlangokat, olyan ősi helyeket jártunk be, ahol azelőtt a mi őseink éltek, de sehol semmi. Még csak aludni sem aludtam. Minden egyes telefonnál attól rettegtem, hogy ezúttal nem információt fognak közölni velünk. És hiányzott Katie. Annyira kibaszottul hiányzott.

Majdnem megcsókoltam. Bassza meg, annyire közel voltak ajkaim az övéihez, hogy éreztem, ahogy elakadt a lélegzete. És tudtam, ha Elijah nem ébred fel, akkor megteszem. Megtettem volna, mert már nem bírtam tovább, ajkai úgy hívogattak, hogy képtelenség volt nekik ellenállni.

- Hunter. Mi lenne, ha hazamennénk egy kicsit? Legalább egy napra.

- Ez nagyon jó ötlet.

- Látni akarod őt, ugye?

Jobban akartam őt látni, mint bármi mást a világon. Folyton az járt a fejemben, amit Kali mondott neki. Aznap este, amikor a teraszon beszélgettek, hallottam őket. Egy hónap. Mi van, ha az nem elég, hogy találjak megoldást? Vagy mi van, ha nem bírja még addig sem? Eszembe jutott, amikor abban a roskadt hotelszobában majdnem megcsókoltam. Ahogy vékony, mégis gyönyörű énje egész éjjel hozzám simulva feküdt. Őszintén még a fullasztó harcok közben, amikor az egész testemet elöntötte az adrenalin sem éreztem magam annyira eufórikusan, mint mellette. És basszus, a szívem mintha megőrült volna állandóan, amikor mellettem volt. Ilyen kevés idő alatt fontosabb lett nekem a saját életemnél és bár nem tudtam, valaha megértem -e ezt az érzést, nem akartam elengedni.

Úgy fél órára voltunk otthonról, amikor megcsörrent a telefonom.

- Igen?

- Hunter – szólt bele Cassie szipogva, nekem pedig össze szorult a mellkasom – Hol vagytok?

- Mi a fene történt, Cassie?

- Gyertek haza. Kérlek.

- Fél óra és otthon vagyunk, de Cassie. Katie, ugye...

- Életben van, de történt valami. Kérlek, gyertek haza.

Letettem a telefont és Elijahra néztem, aki azonnal bele taposott a gázba. A szívem egész úton vadul kalapált a félelemtől és csak még rosszabb lett, amikor haza értünk és megláttam Katiet eszméletlenül a kanapén feküdni. Azt hittem, már a bordáim is csak harcolnak, hogy a helyén maradjon.

- Mi van vele? – térdeltem le mellé és megsimogattam nyugodt arcát.

Az sem érdekelt, ha a többiek rájönnek, hogy egyáltalán nem közömbös számomra. Már pont leszartam mindent és csak ő érdekelt.

- Valahogy bejutott a házba egy életevő és megtámadta Kalit. Megöltük őt, de Katie. Használta az erejét ahhoz, hogy megállítsa, de nem volt elég. Az életevő hozzá ért, mielőtt megöltem. Mintha valami rémes látomása lett volna, a nevedet kiabálta. Valahogy magához ráztuk, de aztán... Aztán elájult.

- Felviszem a szobájába. Eddig nem találtunk semmit, de nem állhatunk le.

- Nem fogunk, Hunter. Bármibe kerül is, találunk megoldást.

Óvatosan felvettem a lányt az ölembe és a szobájába vittem, ahol lefektettem az ágyára. Leültem mellé és csak néztem a nyugodt, gyönyörű arcát. Összeszorult a mellkasom már a gondolatára is annak, hogy elveszíthetem. Nem akartam, nem voltam képes arra, hogy ennek akár a gondolatát is elfogadjam. Mégis azok után, mennyi mindent bejártunk és nem találtunk semmit. A remény elég keményen megcsappant bennem. Az a fonál, mely eddig eléggé erősen világított bennem, vesztett a fényéből minden kudarcnál egyre többet és többet.

Kicsivel később Cassie felhozott pár könyvet, ők pedig odalent kutattak tovább. Az első könyvben semmi. Ahogy a másodikban sem. Már épp nyitottam volna ki a harmadikat, amikor a lány mocorogni és nyöszörögni kezdett. Kézfeje ökölbe szorult és csukott szemei alól könnyek bújtak elő.

- Hunter. Hunter, ne. Hunter.

- Katie – ráztam meg gyöngéden a vállát – Katie, ébredj.

A lány szemei hirtelen kinyílottak és amint meglátott, szívszaggató zokogásban tört ki.

- Hunter. Itt vagy – ült fel és hozzám bújt, ujjai a karomba martak, mintha csak bizonyosságot akart volna nyerni.

- Itt vagyok – próbáltam nyugtatni a hátát simogatva, miközben remegő keze a mellkasomra kúszott.

- Nem tudtalak megmenteni. Elhagyott az erőm és nem tudtalak megmenteni.

Valószínűleg ezt láttatta vele az életevő. Hogy meghaltam, vagy valami történt velem. Gonosz banyák, akik belemásznak az elmédbe és addig kínoznak hülye látomásokkal, amíg teljesen bele nem őrülsz, majd kiszívják a megtört lelked. Ebből táplálkoznak.

- Nincs semmi baj, Katie. Csak egy rossz álom volt, oké? Nincs baj, itt vagyok – simogattam meg az arcát, mire felnézett rám.

Olyan közel volt hozzám és olyan erősen vert a szívem. Bizonyára érezte is, mert kis kezével még mindig a pólómat markolászta a mellkasomon. Szemei csillogtak rám és nem a könnyektől. Ez más fajta csillogás volt. Olyan, mint a hotelszobában láttam, amikor reggel felébredtünk. Olyan csillogás, ami bátorságot adott és kibaszott libabőrt meg pillangókat a gyomromba, akkor is, ha ez tőlem nyálasnak hangzik. Már nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy nem értettem az érzést, nem érdekelt, hogy ez a lány ennyire képes volt elgyengíteni és egyszerre erőt adni. Főleg, amikor ajkai kissé megnyíltak és közelebb hajolt hozzám. Akkor már egyáltalán nem gondolkodtam. Lágyan csókoltam meg könnyektől sós, mégis édesnek érződő ajkait. Csak egy apró csók volt, egy szívdobbanásnyi pillanat, mégis alig kaptam levegőt, amikor elengedtem. Ő édesen elmosolyodott, majd újra a vállamra hajtotta a fejét.

- Hiányoztál, Hunter.

- Te is nagyon hiányoztál nekem – válaszoltam elmosolyodva szavain.

- Fáradt vagyok.

- Pihenj még. Itt leszek melletted, jó?

Visszadőlt a párnájára, én pedig közelebb ültem úgy, hogy hozzám bújhasson, de közben olvasni is tudjak. Alig telt bele egy kis idő, Katie légzése lelassult, szemeit lehunyta. Órákig olvastam a következő könyvet, míg az éjszaka közepén megéheztem. Óvatosan kimásztam a lány mellől és a konyhába mentem, ahol Kali éppen szendvicseket készített.

- Látom, téged is megéheztetett a kutatás – mosolygott rám.

- Eléggé. Kell az energia. Találtatok valamit?

- Találtunk pár dolgot az őrzők és a boszorkányok közötti kapcsolatokról. Boszorkányok még mindig vannak, ha csak egy is tud segíteni, akkor talán nyertünk. Csak meg kell találnunk azt az egyet. Tessék – adott át egy tányért kajával.

- Köszi.

Visszamentem a lány szobájába, aki ébren volt és rám mosolygott, amikor meglátott. Mégis a két szeme már nem volt olyan élettel teli, mint máskor. Pislákolt már csak benne a fény és minden pillanattal egyre jobban veszélyeztetett, hogy végleg kialszik.

- Szia.

- Szia. Hoztam kaját.

- Nem vagyok éhes.

- Enned kell valamit – ültem le mellé és letettem a tányért az ágy mellett lévő éjjeli szekrényre.

- Úgy érzem, egy falat sem menne le a torkomon.

Nem tetszett ez nekem. Alig bírt beszélni, hangja gyönge volt és halk. Bátorkodtam megsimogatni az arcát, mely forró volt. Tűzforró.

- Lázas vagy. Várj egy percet.

A fürdőben hideg vízzel itattam át egy kendőt, majd visszamentem a lányhoz és gyöngéden megtörölgettem vele az arcát és a homlokát.

- Hunter. Nemsokára meg fogok halni, ugye?

- Nem, ezt felejtsd el – szorítottam meg kis kezét – Nem engedem, hogy meghalj.

- De a kő...

- A követ meg fogom találni. És ha a világ végén is lesz, elmegyek érte és elhozom neked. Nem fogsz meghalni, Katie. Megígérem.

- Félek – zokogott fel halkan.

Nem akartam ezt. Nem akartam, hogy sírjon, hogy féljen. Nem akartam, hogy meghaljon. Letöröltem a könnyeket az arcáról, majd lehajoltam hozzá és homlokomat az övének döntöttem.

- Nem lesz semmi baj, Katie. Nem lesz baj.

Addig mondogattam ezt neki és simogattam forró arcát, mígnem újra elaludt. Könnyek szöktek a szemembe és képtelen voltam megállítani őket. Soha ennyire tehetetlennek és reményvesztettnek még nem éreztem magam és ez megőrjített.

- Hunter – hallottam meg Cassie halk hangját az ajtóból.

Gyorsan letöröltem a könnyeimet és felé fordultam, ő pedig leült mellém.

- Szia. Valami? – kérdeztem reménykedve.

- Semmi. Ő hogy van?

- Lázas és alig bír ébren maradni. Nagyon gyönge.

- Soha nem láttalak még ennyire félni – mondta halkan.

- Mi van, ha nem találunk megoldást? Mi van, ha...

- Minden rendben lesz, Hunter. Csak reménykedj.

Reménykedjek. Mintha az adott pillanatban az olyan könnyű lett volna. Mégis hogyan reménykedjek, amikor Katie már lélegezni is lassan képtelen volt rendesen?

Cassie megpuszilta az arcom, majd felállt és menni készült.

- Megbocsátott nekem, Cassie – szóltam utána, amikor már az ajtónál állt.

- Tudtam, hogy meg fog neked bocsátani – mosolygott rám – Katie jószívű és szerintem az elejétől fogva tudta, hogy a te mellkasodban is dobog valami, csak nem mutatod.

Cassie távozott, én pedig lefeküdtem a lány mellé. Nem akartam aludni, csak mellette lenni. Érezni a közelségét és a finom illatát. Szerettem volna elnyomni magamban az érzést, miszerint ki akarom élvezni a közelségét, mert nem tudtam, meddig lesz még mellettem. Ezt viszont képtelen voltam elnyomni magamban. Végül addig néztem gyönyörű arcát, míg magába nem zárt az álom.

Arra ébredtem, hogy Katie a kezemet szorongatja és levegőért kapkod. Akárhogy igyekezett levegőért jutni, nem ment, én pedig rettegtem.

- Katie. Katie, lélegezz. Tarts ki egy kicsit, Kali mindjárt segít. Kérlek, Katie.

A lány arcát simogattam, bár tudtam, úgysem segít. Kérleltem, hogy tartson ki és Kali nevét kiabáltam, de a gyógyító nem jött, hogy segítsen.

- Katie, kérlek – kérleltem sírva.

Kali nem jött, Katie keze pedig elengedte az enyémet, amikor kifújta az utolsó nehezen megszerzett levegővételét. Nekem pedig összedőlt a világom. Mintha elvesztem volna a végtelen sötétségben.

- Katie, ne... Kérlek, Katie.

- Hunter – szólongatott egy gyönge, lágy hang és olyan hirtelenséggel tértem magamhoz, mintha rám támadtak volna.

Könnyektől volt nedves az arcom és először nem értettem, miért. Aztán mintegy varázsütésre, eszembe jutott az a szörnyű álom. Igen, csak álom volt. Katie nem halt meg. Hiszen ott volt mellettem és az arcom simogatta. Éreztem ujjai gyöngéd érintését az arcomon.

- Hunter. Minden rendben?

- Katie. Jól vagy. Jól vagy – öleltem magamhoz.

Éreznem kellett, tudnom kellett, hogy jól van. Csak egy álom volt. Egy rémes álom. Még nem késtem el.

- Rémálmod volt? – kérdezte, mire bólintottam – Mit álmodtál?

- Azt... Azt, hogy meghaltál.

- Csak álom volt, Hunter – mosolygott rám – Nincs semmi baj. Gyere, feküdj mellém.

Katie magával húzott a párnákra, én pedig egyáltalán nem ellenkeztem. Azok után, amit pár perccel ezelőtt átéltem abban a szörnyű álomban, minél közelebb akartam érezni magamhoz. Éreznem kellett, hogy életben van, hogy lélegzik és nem hagyott el, mint ahogy az agyam játszotta velem.

- Katie.

- Hm?

- Megesett már veled, hogy valamivel kapcsolatban elvesztetted a reményt? Teljesen.

- Nem is tudom. Amikor apa elhagyott, volt egy fura érzésem. Valahol legbelül éreztem, hogy talán egyszer még újra láthatom. Szóval a remény élt bennem. És most is – fogta meg a kezem, mely kettőnk között feküdt – Félek, Hunter. De ha azt mondtad, minden rendben lesz, akkor képtelen vagyok elveszíteni a reményt, mert bízom benned. És elhiszem, hogy minden rendben lesz.

Elmosolyodtam szavain és bátorkodtam teljesen magamhoz ölelni, hogy éreztem szinte minden porcikáját. Neki fogalma sem volt arról, mennyit jelentenek nekem azok a szavak, melyek elhagyták ajkait.

- Nem akarom, hogy te elveszítsd, Hunter – mondta halkan, meleg lélegzete a nyakamat simogatta, amitől libabőr kúszott végig az egész testemen.

- Akkor ígérd meg nekem, hogy kitartasz.

- Megígérem – nézett fel rám.

Magamba véstem újra és újra arcának minden pontját, pedig már a szívemben volt az egész kép. Mégsem tudtam betelni vele. Addig néztem gyönyörű szemeit, míg újra el nem nyelt a sötétség.

Egy réten álltam. Körülöttem nem volt semmi. Csak fölöttem a tiszta kék ég, lábaim alatt a szél fújta fűtenger. És egyetlen faház. Mintha a teljes nyugalomba csöppentem volna.

- Igaznak érzem az aggodalmad, Hunter.

A hang irányába fordulva egy középkorú, sötét fekete hajú nőt láttam meg. Boszorkány volt, valamiért ezt megéreztem. Ahogy azt is, hogy nem a rosszak közé tartozott.

- Ki maga?

- A nevem Elizabeth.

- És tudsz segíteni?

- Az csak tőled függ majd.

- Hol talállak?

- Az anyaföldön.

Levegőért kapkodva ébredtem. Tudom, csak álom volt, mégis a lelkem mintha érezte volna, hogy ez az, amire vártam. Ami ahhoz kell, hogy megmentsem Katie életét. Óvatosan kimásztam a lány mellől, aki békésen aludt és a könyvtárba rohantam. Bizonyára eléggé megrémítettem őket, mert mind aggódva néztek rám. Elijaht fel is ébresztettem, aki majd kiesett a fotelből.

- Mi történt?

- Megtaláltam.

- A követ? – nézett rám Cassie reménykedve.

- Nem. Egy boszorkányt láttam álmomban. Azt mondta, tőlem függ, tud – e segíteni. Úgy érzem, ez egy jel volt, nem hiába álmodtam vele. Meg kell keresnem.

- És mondott még valamit? Hogy hol találod vagy hasonló?

- Csak annyit, hogy az anyaföldön találom. Fogalmam sincs, ez mit jelent.

- Azok a boszorkányok, akik mindig segítették az őrzőket, Salemből származnak. Ott lesz.

Elijah szemébe nézve tudtam, máris útra kész, csak elment összepakolni pár cuccát. Az én egyetlen dolgom indulás előtt az volt, hogy felmentem Katie szobájába. Látni akartam még. Nem mintha azt vártam volna, hogy bármi rossz történik, de mindig is realista voltam és arra is fel kellett készülnöm, bármennyire nehéz volt is.

- Elhozom a kövedet, Katie – simogattam meg még mindig forró, mégis nyugodt arcát – És jól leszel.

Még nyomtam egy csókot a homlokára. Igazán nagyon nehéz volt ott hagynom, hisz attól rettegtem, hogy mire visszaérek, ő már nem lesz. Mégis egész úton az járt a fejemben, amit mondott. Hogy ha megígértem neki, akkor elhiszi. És mivel megígérte, hogy kitart, akkor én is hittem neki és talán csak még jobban akartam harcolni érte.

Salem szerencsére nem volt messze tőlünk, pár óra alatt, estére oda értünk. Lehettek volna kétségeim, mégsem éreztem semmi ilyesmit. Mintha a lelkem magától tudta volna, hogy amit álmomban láttam, az igaz. És amikor a várostól nem messze lévő hatalmas semminek tűnő réten megláttam a házat, már tudtam, hogy nem tévedtem.

- Ez lesz az – mondtam Elinek, aki azonnal odahajtott és leparkolt a faház előtt.

Be kell valljam, nem voltam teljesen nyugodt. Tudtam, mennyire nagy ereje van a köveknek és nem hittem, hogy a boszinak pont van raktáron. Valami azt súgta, nem lesz egyszerű.

Kopogásra emeltem a kezem, viszont az ajtó magától kinyílott és egy fiatal, sötétszőke hajú lány állt velünk szemben.

- Szia, izé, ne haragudj. Azt hiszem, rossz helyen járok.

- Nem vagy rossz helyen, Hunter – mosolyodott el – Gyertek be.

Úgy tettünk, a lány pedig egy otthonos nappaliba vezetett. Soha nem jártam még egy boszorkány otthonában. Valamiért macskák százait, üstöket és kristálygömböket vártam, de ugyanúgy nézett ki, mint egy normális ember otthona.

- Sophia vagyok, Elisabeth fogadott lánya. Nekem volt látomásom rólad és a barátnődről.

- Khm. Barát. Csak barát – javítottam ki, mire olyan – ja, persze – mosoly jelent meg arcán. Elijah valamiért hülyén kuncogni kezdett – Csöndben vagy.

- Akkor a barátod. Szüksége van egy kőre.

- Igen, ezért vagyok itt. Reméltem, hogy tudtok segíteni.

- Mint mondtam, csak rajtad áll – jelent meg a fekete hajú nő is, akit álmomban láttam – Hunter. Megtaláltál minket. Szabad? – nyújtotta felém kezét, melybe minden vonakodás nélkül belecsúsztattam az enyémet. Egy pár pillanatra lehunyta szemei, majd amikor újra rám nézett, elmosolyodott – Tiszta a lelked és igaz az aggodalmad.

- Azt mondtad, rajtam áll, hogy tudsz – e segíteni. Mit kell tennem?

- A kristályoknak hatalmas erejük van, nem birtokolhatja őket csak úgy bárki. Tudod, ki volt az első őrző?

- Nem.

- Samuelnek hívták. Ő volt az egyetlen őrző a világon és az övé volt mind a hét kő. Megtámadták és el akarták őket tőle venni. Leírhatatlan fájdalmat élt át, de megvédte a köveket. Csak az érdemli meg az új esélyt, aki ugyanúgy kibírja a fájdalmat.

- Szóval ez egy teszt, ha átmegyek, megkapom az új követ.

- Nincs új kő. Csak rendbe hozza, ami eltörött. A kövek, melyek nálatok vannak az elsők. A legnagyobb hatalommal rendelkeznek az összes közül. Mind a hétből csak egyetlen egy van. És szólnom kell, hogy nem lesz könnyű. És az sem biztos, hogy túléled.

- Hunter – nézett rám ijedten Elijah – Ezt ne.

- Tudod, hogy túlélem.

- És mi van, ha nem?! – csattant fel – Mégis mit mondjak majd a lányoknak? Mi lesz velünk nélküled? A francba is, a testvérem vagy!

- Éppen ezért értsd meg, kérlek. Nem veszíthetem el.

- De téged sem veszíthetünk el.

- Eli, kérlek.

Eli szemeinek sarkába könnyek szöktek. Az évek alatt csak nagyon ritkán láttam, hogy ilyen történt volna. Legutóbb úgy öt éve láttam sírni, amikor egy nagyobb harcban Cassie rettenetesen megsérült és napokig azt sem tudtuk, túléli – e.

Tudta, hogy úgysem állíthat meg. Hiszen, ha soha ki sem mondtam, talán ő tudta a legjobban, mennyire fontos lett nekem az a lány. Ahogy azt is tudta, hogy érte vagy Cassieért is bármikor megtettem volna ezt.

- Ha nem éled túl, én szétverem a fejed.

- Tudom.

- Készen állsz, Hunter?

- Nem igazán, de menjünk.

Elijah jött volna velünk, de Elisabeth azonnal megállította.

- Nem jöhetsz vele. Sajnálom.

A legjobb barátom temérdek aggodalommal nézett rám, én pedig követtem a nőt ki a nappaliból egy alagsorba, ahol hideg volt és sötét. Egy rövidke folyosó vezetett egy nagyobb teremhez, melyet belepett a por és a pókháló, a közepén csak egy sötétszürke tömör kőből álló szobor állt. A szobor egy férfit ábrázolt, kinek már a tekintete is hatalmat és erőt sugárzott. Szakálla egészen a mellkasáig ért és hosszú haja össze volt fogva.

- Ő az?

Elisabeth csak bólintott, tekintete semmi jót nem sugárzott.

- Nem maradhatok itt veled. De készülj fel, nem lesz könnyű. Mennyire fontos neked ez a barát?

- Az életemnél is fontosabb.

- Akkor légy erős. Különben két életet veszítesz.

A nő távozott, én pedig farkasszemet néztem a szoborral. Fájdalmat vártam, mert erre a nő már felkészített. De fogalmam sem volt, mekkorára számítsak.

- Hunter – halottam meg egy mély, dörmögő hangot magam mögül és megfordultam.

A szobor hasonmása, mint egy igazi, élő ember állt előttem, kezében a kardjával. Akkora kardot még életemben nem láttam.

- Készen állsz?

Vettem egy mély levegőt és bólintottam. Minden további szó nélkül kardját a hasamba szúrta, én pedig felordítottam az égető fájdalomtól. Nem véreztem, nem éreztem vért csak a leírhatatlan fájdalmat. Aztán ütni kezdett. Teljes erőből és ahol csak bírt. Szinte minden porcikámat érte egy ütés. Minden egyes alkalom egyre jobban és jobban fájt. Nem próbáltam védekezni, tudtam, hogy ezt ki kell bírnom. Katie. Ha ezt túlélem, akkor ő is túléli. Ez járt a fejemben. Csak őrá tudtam gondolni és ez, ha nem teljesen, de kizárta a szúrást és az égető fájdalmat.

Egy ütés az arcomba. Eszembe jutott, amikor először láttam a lányt.

Egy rúgás a mellkasomba. Katie megfogta a kezem, amikor a nénikémről meséltem.

Újabb rúgás a combomba. Katie először mosolygott rám.

A következő ütések a felső testemet érték. Lejátszódott előttem az a reggel a hotelszobában és az éjjel a konyhában. Amikor először hallottam szívből nevetni. Olyan volt, mint egy kicseszett angyal.

Samuel azután elkapta a nyakam és teljes erőből szorítani kezdte. Nem kaptam levegőt, minden olyan homályos lett. Kivéve a kép, amikor megcsókoltam. Az ígéretem, megígértem neki, hogy rendben lesz.

Katie.

A következő könnyed mozdulata a falhoz vágott.

A földre zuhanva kapkodtam levegőért, de mintha a tüdőm nem akart volna működni. Sütött és égetett a mellkasom a jéghideg beton ellenére is. Mintha az egész testem lángolt volna, ez még a saját tüzemnél is erősebb volt. Hallottam a fülemben dobogni a saját szívverésem, minden porcikám lüktetett tőle.

- Vége van, Hunter – éreztem meg két kezet magamon, melyek segítettek talpra állni.

- Nem. Ki... Kibírom.

- Úgy érti a próbának van vége – szólalt meg Samuel szelleme – Sok őrző járt már itt, de még egyik sem állta ki a próbát. Főleg nem valaki másért. Nyújtsd ki a kezed.

Bár minden mozdulat fájt, megtettem, amire kért. Viszont abban a pillanatban, ahogy Samuel a tenyerembe helyezte a rózsaszínen villogó kristályt, már tudtam, hogy megérte. Minden kibaszott fájdalmas pillanat megérte, mert Katie élete már a kezemben volt.

- Kö... Köszönöm.

- Nincs mit megköszönnöd. Mentsd meg a barátodat.

Eli és Sophia felsegített a lépcsőn, tartottak mindketten egészen addig, amíg be nem ültem az autóba.

- Hálás vagyok nektek – néztem a két boszorkányra.

- Szívesen segítettünk, de a te érdemed – mosolyodott el Sophia – Remélem a „barátod" jól lesz.

- Én is.

Eli is beült és elindultunk. Őszintén még lélegezni is fájt, de az egyetlen, amire gondolni tudtam az volt, hogy időben odaérjünk.

Éjszaka volt, amikor magamhoz tértem. Fogalmam sincs, mikor aludtam el, de nem segített a pihenés. Még mindig minden porcikámban éreztem a fájdalmat. Mintha minden sejtembe egyenként szúrtak volna egy tőrt.

- Hogy érzed magad?

- Mint akin átment két tehervonat.

- De élteben vagy. Ez a lényeg.

Csönd telepedett ránk. Tudtam, valamilyen szinten dühös rám, hogy megtettem. Fordított esetben én is dühös lettem volna. Magamra is dühös voltam egy kicsit, hiszen én tettem ki ennek. Miattam félt és aggódott. Tudom, önzőség volt ez tőlem Elivel szemben, hiszen egész életünkben együtt voltunk. Hat éves korunk óta ismertük egymást, együtt voltunk fogságban, együtt szöktünk meg. Olyan volt, mintha testvérek lettünk volna. És én a saját életem elé helyeztem egy lányt, akit még csak pár hete ismertem. Viszont ezalatt a pár hét alatt az a lány hatalmas helyet foglalt el a szívemben és én képtelen voltam kiűzni onnan. Sőt, nem is akartam.

- Sajnálom, haver – szólaltam meg egy kis idő után.

- Mit?

- Hogy kitettelek ennek. Hogy kész voltam bármit feladni érte. Önző voltam.

- Nem, nem voltál az. Sőt, ezt inkább az önzetlenség netovábbjának mondanám. Lehet azt hiszed, haragszom, de ez nem így van. Mert bár kockáztattad az életed, tudom, jobban fájt volna neked, ha elveszíted őt. Mindannyian megkedveltük Katiet, mindannyiunk szívébe belopta magát kis idő alatt. Cassie úgy néz rá, mintha a húga lenne, akit mindig is akart – mosolyodott el – És te... tagadni sem tudnád, hogy ez az egész köztetek több, mint egy sima barátság vagy testvériség érzése. És ezzel nincs semmi baj. Igen, féltem. Kibaszottul rettegtem, hogy nem jössz fel onnan, de tudod mit? Egy részem tudta. Tudta, hogy rendben leszel, mert lassan húsz éve ismerlek és te mindent kibírsz. Ahogy azt is tudom, hogy értem vagy Cassiért is megtetted volna ugyanezt, akárcsak mi vagy Katie érted. Ez van akkor, ha valaki annyira fontos a másiknak, mint mi egymásnak. Szóval nem haragszom.

Őszintén erre nem tudtam mit mondani. Egyszerűen csak leírhatatlanul hálás voltam az égnek azért, hogy ilyen emberek vesznek körül. Hogy vannak, akikért harcolhatok és akikről tudom, hogy ugyanúgy bármikor harcba szállnának értem.

Fél óra volt hazáig és bármennyire is fáradt voltam, már nem akartam aludni. Alig vártam, hogy haza érjünk és amikor Eli leparkolt, azonnal kiszállt és a segítségemre sietett. Cassie gondolom várt minket, mert amint kiszálltunk, ő kirohant az ajtón, szemében könnyek mutatták aggodalmát.

- Hunter. Mi történt veled? – ölelt magához gyöngéden.

- Később elmondom. Katie...

Az arckifejezése alapján semmi jót nem akart mondani.

- Cassie. Mi van vele?

- Ő... Már órák óta csak Kali tartja életben.

- Megszereztük a követ.

Felsegítettek egészen a lány szobájáig, melynek amikor beléptem az ajtaján és megláttam őt, úgy éreztem, meghasadt a szívem. Mozdulatlan volt, csak lélegzett és azt is veszélyesen lassan. Kali ült mellette és a kezét fogva koncentrált arra, hogy Katie életben maradjon. Tudtam, hogy már csak az a narancsosan világító fény tartja életben, mely kettejük keze köré fonódott. Elengedtem az ikreket és a lány ágyához botorkáltam. Már nem bírtam tovább lábon maradni. A fájdalom és az, mennyire szorult a mellkasom a haldokló, verejtékben úszó lány láttán már teljesen legyengített. Letérdeltem az ágya mellé és megfogtam hideg kezét, melybe bele helyeztem a kristályt. Ujjait összekulcsoltam sajátjaimmal és összeszorítottam. Nem tudtam, mit várjak. Fogalmam sem volt, ebben az állapotban segít – e még neki.

- Hunter – nézett rám Kali sokatmondóan.

Meg sem kellett szólalnia, hogy tudjam, mit akar. El kellett engednie Katiet, hogy tudjuk, hat – e a kő. Nehezen bólintottam, mire elengedte a lány kezét. Végtelennek tűnő másodpercek teltek el, de semmi. Csak annyi történt, ami miatt én is egy pillanatra leálltam lélegezni. Katie nem vett levegőt. Nem csak, hogy rosszabb lett, de nem vett levegőt.

- Katie, kérlek – hajtottam kezére a fejem és nem szégyelltem a zokogást, mely előtört belőlem.

Nem bántam, hogy látják, azt sem, ha ettől majd gyöngének gondoltak. Elkéstem. Pedig megígértem neki. És megígértem magamnak is, hogy nem engedem el. Mégis elkéstem. És ez darabokra szaggatta a lelkem.

Csak kérleltem őt és a kezét szorongattam. Már nem tehettem semmi mást, minthogy nem hagytam elveszni azt a csöpp kis remény szálat, ami még maradt bennem. Azt az utolsó csöpp kis fényt.

Hirtelen összekulcsolt kezeink közül fehér fény villant meg. Felemeltem a fejem és csak néztem, ahogy a fénycsóva egyre erősebb és erősebb lesz, majd megindult Katie bőre alatt fel a karján, majd a másikon, a nyakán, mígnem megállt a mellkasánál. És akkor gyöngén, de fellélegzett.

Kali azonnal megfogta a kezét és pillanatokig figyelt, mígnem boldogan elmosolyodott.

- Életben van. Életben van és eltűnt a rossz.

Könnyebb volt lélegeznem. A súly, mely a mellkasomon feküdt és egyre csak nőtt azóta, hogy tudtam, elveszíthetem, egyszeriben eltűnt.

- Magatokra hagyunk, oké? – simogatta meg Cassie a fejem – Most már rendben lesz.

- Ha bármi szükséged lenne, csak szólj.

Az ikrek és Kali távoztak, én pedig visszahajtottam kezeinkre a fejem. Végre nyugodtan vehettem levegőt. Tudtam, hogy most már Katie rendbe fog jönni. Mégsem tudtam megállítani a könnyeket, melyek újra a szemembe gyűltek. Képtelen voltam kitörölni a fejemből a képet, ahogy haldoklott. Sőt, egy pár pillanatra ténylegesen elveszítettem. Majdnem elveszítettem a lehetőséget, hogy még magamhoz ölelhessem, hogy több időt töltsünk együtt. Fogalmam sem volt, vajon ő is érzi – e azt a fura bizsergést a mellkasában, amit én. De ha mégsem, legalább mellette akartam lenni. Hogy lássam még a gyönyörű mosolyát, mely akkor is lelki szemeim előtt lebegett, ha nem volt mellettem. Eszembe jutott a sok rossz is, amit vele tettem. Elküldtem és gyűlölködő voltam vele és tudtam, ezt soha nem fogom tudni megbocsátani magamnak. Annyi elvesztegetett pillanatot, melyet másképp is alakíthattam volna. Azt hiszem, ez a legrosszabb abban, hogy nem fordíthatjuk vissza az időt. Az elvesztegetett pillanatok, melyeket boldogabb módon is megélhettünk volna.