Amint kimondtam, megbántam. Elzavartam. Elzavartam, mert féltem, mert egy gyáva féreg voltam. Mert nem akartam elfogadni, hogy megváltoztatott valamit bennem, hogy a szívtelennek tűnő mellkasomban valami mégis erősen dobogni kezdett, amikor megismertem. Nem kavarta fel az életünket, csak az enyémet, az érzéseimet. De azt tetőstől. Teljesen kifordította magából a világomat olyan szinten, ahogyan még soha senki. És ez megrémített.

Csak álltam ott a terem közepén levegőért esedezve és legszívesebben ezúttal magamat ütöttem volna.

Mégis mi a faszt tettem?

- Hunter – hallottam meg Cass kétségbeesett hangját. Abból, hogy levegőért kapkodott arra következtettem, hogy futott, ahogy csak bírt – Katie elment.

- Tudom.

- Tudod? Honnan?

- Onnan, hogy én üldöztem el – vallottam be halkan, mire a lány szemeibe harag költözött.

Barna szemei olyankor mindig feketének hatottak és minden kedvességnek benne nyoma veszett. Többnyire nyugodt volt, ők mindketten sokkal nyugodtabbak voltak, mint én. De ha Cassie mérges volt, a tekintetétől a hideg futkosott a hátamon.

- Te megőrültél?! – kiabált – Vadásznak rá a fenébe is. Mégis miért?

- Azért, mert idióta vagyok, oké?! – néztem a szemeibe – Azért, mert kurvára felforgatta az érzéseimet, a gondolataimat és berezeltem.

- Félsz, hogy benne is csalódnod kell majd – mondta ki, amit én nem mertem.

- Gyűlölni akarom, mert valamiért minden ok nélkül megbízom benne. Próbáltam mindig ellökni magamtól, mégis...

- Mégis húz valami hozzá – fejezte be a mondatom ezúttal normális hangnemben.

Bár nem bántam, hogy ordibált velem. Hiszen megérdemeltem. Sőt, ennél rosszabbat is érdemeltem volna.

- Figyelj, Hunter. Tudom, hogy milyen vagy, tudom, mennyire félsz bárkiben is megbízni. De ha a szíved mélyén úgy érzed, megteheted, akkor az helyes. Az ember lelke érzi, kihez kerülhet közel. És nem lesz baj azzal, ha most a szívedre hallgatsz – mosolygott rám.

- Tudom, Cass.

- Akkor nyomás és hozd vissza, különben szétrúgom a segged.

Csak egy mosollyal válaszoltam, mire a lány nyomott egy puszit az arcomra és elhessegettet.

Szinte fejvesztve rohantam ki a házból, de valójában fogalmam sem volt, merre induljak. Csak alig pár perce ment el, szóval nem lehetett messze. A házunktól pár méterre kezdődő erdő felé vettem az irányt. Az az egyik legjobb hely, ha az ember el akar tűnni. Viszont az erdő hatalmas volt és kibaszott sötét. És az sem hagyott nyugodni, hogy minden felől ágak recsegését és lépteket hallottam. Csak lépkedtem egyre beljebb és beljebb az erdő sűrűjébe, miközben szidtam magam és reménykedtem, hogy Katienek nem esett baja. Rossz érzésem volt. A wendigók többnyire az erdőkben lebzselnek és bár biztos voltam benne, hogy Katie simán legyűri őket, fogalmam sem volt, hogy a köve nélkül mennyi ereje van.

Közben a gondolataim sem hagytak nyugodni. Mintha ott lépkedtek volna velem és nem akartak távozni. Kapaszkodtak belém, mint egy kicseszett árnyék. Bassza meg, hiszen már annyiszor bebizonyította, hogy tényleg maga sem tudja, mi történik. Annyiszor gondoltam úgy, hogy ő nem tudna ártani senkinek. Hiszen láttam. Láttam, amikor bele néztem azokba a zöld szemekbe. Annak a lánynak bizonyára olyan tiszta volt a lelke, mint a hó. De már az elején felhúztam egy falat saját magam és a lány közé, mert így éreztem helyesnek. Egy méterekre magasan húzódó, erős falat, melyről azt hittem, nem rombolja le semmi és senki. És ez a fal akaratom nélkül dőlt romokká, amikor elküldtem.

Fogalmam sem volt, merre menjek. Elveszettnek éreztem az egészet és az ágak recsegései nyugtalanítottak, de tudtam, nem adhatom fel. Aztán hirtelen sírás hangja ütötte meg a fülem. Katie. Azonnal a hang felé rohantam, a lányt egy nagyobb fa mellett találtam meg a földön ülve, egyik kezével a lábát fogta, melyből vér folyt le és a földön lévő száraz levelekre csöpögött.

- Katie – térdeltem le mellé, ő pedig rám nézett.

Megtaláltam. Arca vöröses színben pompázott, melyen könnyek folytak végig. Szemei ezúttal olyan színben úsztak, mint a fák levelei a sötétben. Gyönyörű volt még így is, de nem örültem ennek a színnek, mert tudtam, hogy a fájdalom okozta.

De megtaláltam.

- Hunter. Mit... Mit csinálsz itt? – kérdezte meglepetten, hüppögő hangokat kiadva.

- Én... Én érted jöttem. Megsérültél.

- Volt itt egy kígyó. Nem vettem észre, ráléptem, az meg nekem támadott – szipogott halkan.

- Mutasd – akartam elvenni a kezét, de ő nem engedte.

- Ne érj hozzám! – szólt rám.

És ezen kicsit sem lepődtem meg. Mint mondtam, megérdemeltem. Azt is megérdemeltem volna, ha a világ összes embere egyszerre esik nekem.

- Katie.

- Nem értem, miért vagy itt Hunter, de kérlek... Kérlek, menj el.

- Nem megyek. Figyelj, tudom, hogy egy utolsó fasz vagyok és megbántottalak, de...

Nem mondtam tovább, mert ezúttal a gyanús hangokat már egyenesen a hátam mögül hallottam.

- Katie. Tudom, hogy most gyűlölsz, de el kell tűnnünk innen – mondtam neki, miközben a körülöttünk lévő fákat figyeltem.

- Akkor menj el.

Ő nem vette észre a közeledő bajt?

- Nem megyek el nélküled.

Elnéztem a lány feje mellett és a fák között levő sötétségből egy világítóan fehér szempár nézett rám. Már nem volt semmi kétségem afelől, hogy nem vagyunk egyedül. Felálltam és lángra lobbantottam a kézfejem, hogy felkészülten várjam őket. Csontos testük beleolvadtak a fák ágai közé, így csak az egyre sokasodó szempárok alapján tudtam, hol vannak. Valószínűleg Katie is észrevette őket, mert lassan felállt és nekem háttal várta a támadást, ami alig pár pillanat alatt el is jött. A csontos lények minden oldalról támadtak, én tűzgolyókkal támadtam őket, mely a fákhoz lökte őket és egy szempillantás alatt porrá égtek, míg körülöttünk Katie vörös árnyai is tették a dolgukat. Hamar végeztünk velük, alig voltak vagy tízen, de Katie így is fáradtan esett a földre, amikor végeztünk velük.

- Katie – térdeltem le újra mellé.

Fáradtnak tűnt és fájdalom csillogott a szemeiben. Attól féltem, hogy ez az összetört kristálya miatt van, hiszen amikor először találkoztunk, egy szúrt sebbel a hasán kinyírt kétszer ennyi wendigot és a szeme sem rebbent.

- Menj el, Hunter.

- Nem megyek el, amíg meg nem hallgatsz. Idióta voltam, tudom. És azt is tudom, hogy megbántottalak, de én... Én nem gondoltam komolyan, amit mondtam. Semmit sem gondoltam komolyan. Sajnálom, oké? Tényleg nagyon sajnálom. Kérlek, gyere haza.

Kérlek. Ezt a szót utoljára gyerekként mondtam ki. Azután a csalódás után biztos voltam benne, hogy soha többé nem fogok senkit kérlelni vagy könyörögni valakinek. Mégis ez a számomra annyira mélyre ható szó úgy csúszott ki a számon, hogy észre sem vettem, már csak, amikor kimondtam.

- Nem mehetek – csordult le pár könnycsepp az arcán. Ökölbe kellett szorítanom a kezem, nehogy hozzá érjek és letöröljem őket. Legszívesebben azt tettem volna, de nem tudtam, hogyan reagálna – Igazad van, talán csak bajt hozok rátok. Az utóbbi napokban két embert veszítettem el és mindkettőt magam miatt.

- Nem, ez nem igaz. Tudom, hogy ezt mondtam, de nem gondoltam komolyan. És ha az igazságot akarod hallani, akkor az egész nem a te hibád. Hanem a Tanácsé. Nem tudom, mi vár ránk, de apukád szerint semmi jó. És együtt kell lennünk, hogy ezt a rosszat legyőzhessük és... Nem akarom, hogy elmenj. De ha nem is miattam, legalább az ikrek miatt gyere vissza.

Szinte láttam átsuhanni a fejében a gondolatokat. Csöndben volt, csak elnézett mellettem és gondolkodott. Nem tudom, miért, de úgy éreztem, ez idő alatt mintha nem is vettem volna levegőt.

- Jól van.

Mintha egy tonna kő esett volna le a mellkasomról. Akaratlanul még el is mosolyodtam a megkönnyebbüléstől. Reméltem, hogy nem veszi észre.

- Jól van. Fel tudsz állni? – kérdeztem, miközben felálltam.

- Persze.

Nehezen feltápászkodott, de megbicsaklott a lába és még azelőtt csúsztattam vékony derekára a kezem, mielőtt újra a földön landolt volna. Így viszont túl közel került hozzám. Túlságosan közel ahhoz, hogy mélyen beszívhassam finom cseresznye illatát.

- Segítek, oké? Kulcsold össze a kezeidet a nyakam körül.

Katie megtette, amire kértem, én pedig felkaptam az ölembe. Eltartott egy darabig, amíg kikászálódtam vele az erdőből, de nem volt teher. Mint először is, akkor is úgy gondoltam, olyan könnyű, mint egy pehely. Olyan félúton járhattunk, amikor Katie fejét a vállamra hajtotta egy pillanatra, majd el is vette onnan.

- Ne haragudj.

- Semmi baj. Hagyd ott nyugodtan.

Nem kellett kétszer mondanom, a lány visszahajtotta fejét a vállamra és ott is hagyta, míg haza nem értünk. Elgondolkodtam, hogyan lehetett annyira nyugodt a közelemben, hogy elaludt ilyen könnyen. Annak ellenére, hogy egy órával azelőtt még teljesen kikelve magamból leordítottam a fejét. A lábaim kicseszettül elfáradtak, de végül haza értünk. Cassie már a teraszon várt és azonnal szóra nyitotta a száját, de be is csukta, amikor észrevette, hogy Katie elaludt. Csöndben felvittem a szobájába, majd lefektettem az ágyra. Kitisztítottam a lábán lévő sebet és átkötöztem, mielőtt magára hagytam volna.

Egész éjjel nem aludtam, de egyáltalán nem voltam fáradt. Annyi minden járt a fejemben, még a hideg zuhany sem segített abban, hogy kiverjem a fejemből az elmúlt pár nap eseményeit. Katie megjelenését és mindent, amit hozott magával. És nem a rossz dolgokra gondolok. Megtudtuk, hogy a Tanács talán mégsem az, akinek mi gondoltuk. Csak valahogy ki kellett derítenünk, miben mesterkednek. És be kell valljam, maga a szomszéd szobában alvó lány sem igazán hagyott aludni. Nem tudtam, mi szarság vár ránk, mégis ő volt az egyetlen, aki a gondolataimmal játszott. Mintha teljesen belé kuszálódott volna a fejembe így, hogy szabad utat hagytam az érzéseimnek.

Végül addig forgolódtam, míg már elegem lett belőle és felöltöztem. Már hajnalodott, amit őszintén nem igazán vettem észre, csak amikor a szekrényemet megvilágította egy – két eltévedt sugara a Napnak. Lementem a konyhába és nem lepődtem meg, ahogy megláttam Elijaht a pulton ülve szendvicset enni.

- Nahát. Valamiért számítottam rád – vigyorogtam rá, miközben kivettem egy üveg vizet a hűtőből.

- Éhes voltam.

- Mint mindig. Te sem aludtál?

- Nem. Nem tudtam. Folyton azon jár az agyam, amit Katie apukája mondott. Mégis hogyan dőlhettünk be neki?

- Segítségre szorultunk és ők segítséget nyújtottak – jelent meg Cassie, aki frissnek tűnt, mégis tudtam a szeme alatt lévő karikákból, hogy ő sem aludt.

Lassan előszedegetett pár hozzávalót a főzéshez, majd odalépett Elijahoz.

- Elmennél innen, vagy gyújtsam be a segged alatt?

- Nem szeretem, ha nem alszod ki magad – mászott le a pultról morcosan Eli – Olyankor mindig kibírhatatlan vagy.

- Na nem mintha te olyan kellemes személyiség lennél, ha épp nincs tele a pocakod – vágott neki vissza Cassie, de láttam, hogy a szája sarka mosolyra húzódott – Katie hogy van?

- Nem tudom. Amióta ágyba dugtam, nem láttam – vettem elő egy kést, hogy legalább a zöldségeket felvágni segíthessek.

Ez volt az egyetlen dolog, amire képes voltam a konyhában. Ja, meg kávét főzni, de azt is csak azért, mert számomra az fontos volt a minden nap túléléséhez.

- Nagyon sok rossz történt vele mostanság. Remélem rendben lesz.

- Én is aggódom érte, de Katie erős. Szerintem mindent kibír – mosolyodott el Elijah.

Én csak csöndben hallgattam. A lelkiismeretem annyira bűnösnek érezte magát, mint eddig talán soha életemben. Igaza volt Cassienek, sok mindenen ment át és én még rátettem egy lapáttal a viselkedésemmel. Viszont mióta leomlott bennem az a fal, az összes érzés, melyet napokig próbáltam elnyomni a felszínre tört. És azt hiszem, rájöttem, hogy elnyomni ezeket az érzéseket nem éri meg, ugyanis csak még nagyobb rosszat okoztam vele. Neki is és magamnak is. De főleg neki. És ez leírhatatlanul bántott.

Dél volt, mire megfőztünk, de Katienek még mindig se híre, se hamva nem volt. Kezdtem egyre jobban aggódni érte, ezért amíg Cass megterített és szidta Elit, ne falja fel az ételt egyedül, úgy döntöttem, megnézem.

Csöndben kopogtam be az ajtaján, hogy ha alszik, ne ébresszem fel. Miután kiszólt, hogy mehetek, beléptem hozzá. Az egész szobát betöltötte finom gyümölcs illata, mely azonnal átjárta érzékszerveimet. A lány az ágyon ült és amikor megpillantott, letette a könyvet, mely eddig valószínűleg lekötötte figyelmét és idejét.

- Szia.

- Szia. Minden oké?

- Igen, csak... Cassie aggódik, mert nem voltál lent egész nap. És kész az ebéd – hazudtam.

- Csak... kicsit el akartam terelni a figyelmem. És köszönöm, hogy szóltál, de nem igazán vagyok éhes.

Ez így nem volt jó. Nem akartam, hogy szomorú legyen, hogy magába zárkózzon. Talán nem pont tőlem várt nyugtatást és fogalmam sem volt, egyáltalán képes vagyok – e legalább egy kicsit jobb kedvre deríteni. De nem bírtam így látni őt.

Bátorkodtam leülni mellé az ágyra és nem tudtam nem észrevenni, hogy minden mozdulatomat figyelte nagyra nyílt zöld szemeivel.

- Katie, elmesélhetek valamit? – kérdeztem és miután bólintott, azonnal bele is vágtam – Amikor kicsi voltam, volt egy nénikém. Tudott a képességemről és igazán nagyon tetszett neki. Mindig úgy éreztem, hogy jobban szeret, mint a saját szüleim. Sokat játszottam vele – mosolyodtam el az emlékre – Amikor a szüleim megtudták, mire vagyok képes, bezárattak. Azt mondták, orvoshoz megyünk, de ott hagytak, hogy kísérletezzenek rajtam. Megszöktem és a szüleim úgy tettek, mintha kerestek volna, mintha nem tudtak volna arról, hogy be akarnak záratni. Persze bedőltem nekik, de a rosszabb az volt, hogy megtudtam, hogy a nénikém beteg. Aztán újra bedőltem nekik. Miután megint megszöktem, egyenesen a nénikémhez mentem. Ő volt az egyetlen, aki megértett. Viszont őt legyőzte a betegség.

- Sajnálom, Hunter – mondta őszinte együttérzéssel és könnyekkel szemiben. Talán csak akaratlanul, de kis keze a kézfejemre simult és megint átjárt az a fura bizsergés – tényleg nagyon sajnálom.

Nem mondom, hogy könnyű volt róla beszélni, mert ezt a részét az életemnek legszívesebben elfelejtettem és kitöröltem volna. Ami persze lehetetlen volt. Hiszen úgy élt bennem, mintha az az emlék körmeivel a lelkembe kapaszkodott volna és nem akart elengedni.

Mégis elmondtam neki, mert bíztam benne, azt akartam, hogy ezt tudja. Hogy amit előző nap mondtam neki az erdőben, az igaz volt és nem csak azért mondtam, mert bűntudatot éreztem. Fogalmam sem volt, sikerül – e valaha, de azt akartam, hogy ugyanúgy bízzon bennem, ahogy én benne.

- Már régen volt. De akkor megfogadtam magamnak, hogy úgy fogok élni, hogy ha egyszer az én időm is lejár és újra találkozom vele, akkor büszke legyen rám. Szóval azt akartam ezzel mondani, tudom, hogy fáj az apukád elvesztése. És talán nehéz elhinni, tudom klisés is, de az élet tényleg megy tovább. Nem ismertem őt, csak pár perce. De úgy gondolom, nem szeretné, hogy a szobádban kuksolj, hogy okold magadat.

- Mit tegyek, hogy büszke legyen rám, amikor újra találkozunk? – kérdezte remegő hangon.

Szinte sajogtak az ujjaim, hogy letörölhessem azokat a könnyeket az arcáról. Zöldebbnek tűntek a szemei a benne csillogó könnyektől. Olyan volt, mint a harmatos fű, melyet megvilágít a Nap fénye.

- Bármit, amit jónak látsz. Próbáld meg élni az életet tovább. És úgy gondolom, a szobában kuporgás ebben nem segít.

Végre elmosolyodott. Őszinte volt, ami engem is mosolygásra késztetett és fura melegség költözött a lelkembe.

Mosolygott. Miattam.

- Akkor én... Én megyek – álltam fel és elindultam kifelé, de halk hangja az ajtó előtt megállított.

- Hunter.

- Igen?

- Köszönöm.

- Nincs mit megköszönnöd – mosolyogtam rá, majd visszamentem az ikrekhez.

A nappaliban találtam őket a konyha helyett, úgy tűnt, nagyon törik a fejüket valamin. Észre sem vették, hogy ott vagyok.

- Hé, minden oké? – ültem le Eli mellé a kanapéra, mire mindketten kiestek a transzból és rám néztek.

- Egész nap azon gondolkodtam, amit Katie apukája mondott a Tanácsról. Bele néztem a múltba és nem tetszett, amit láttam – válaszolt Cassie rezzenéstelen arccal.

És ez csak egyet jelentett. Mérges volt. De nagyon.

- Mit láttál?

- Sebastiannak igaza volt. A szüleink a Tanácshoz zárattak be. Aztán eljátszották a megmentőt és úgy tettek, mintha segíteni akarnának.

- Szóval tényleg csak kontrollálni akarnak.

- Igen. És ezt bizonyítja még egy dolog, amit Cassie látott

Kérdően néztem a lányra, aki felsóhajtott.

- Amikor gyerekek voltunk, chipet raktak belénk – mondta halkan, kissé félve a reakciómtól.

Gondolom tudta, hogy ki fogok akadni. És még szép, hogy kiakadtam. Hogy a fenébe ne akadtam volna ki azon, amit éppen megtudtam?

- Hogy mi a faszom?! – csattantam fel – Milyen chipet? És minek?

- Azért, hogy tudják, hol vagyunk. Hogy megfigyelhessenek.

- Ezt nem hiszem el – túrtam idegesen a hajamba.

Az öklöm szinte remegett azért, hogy valamit szétverhessek. Éreztem, ahogy a vérem szinte fortyogni kezd a haragtól.

- Az jutott eszembe, hogy... Talán hülyeség, de egyszer beszéltünk arról, milyen fura, hogy a szörnyek mindig megtalálnak és hogy egyre többen vannak. Mi van, ha tényleg ők küldik ránk őket?

- Most már biztos vagyok abban, hogy ők küldik ránk azt a sok szarságot. El akarnak tenni minket láb alól. De van itt még valami. Valami, amit nem tudunk és csak egy ember tud választ adni a kérdéseinkre.

- Hannah – vágták rá az ikrek egyszerre.

Hannah a Tanács vezetője volt, körülbelül negyven éves, szürke hajú nő, akinek a mosolya mindig olyan megnyerő volt, hogy minden egyes kibaszott szavát elhittük neki. Törődött velünk és segített. Ő adta nekünk a házat is és egészen szépen fizetett minden misszióért, amikor elmentünk szörnyeket ölni. Ő volt az, aki megtalált minket az utcán egy sikátorban kuporogva, éhesen és fázva.

Az egész egy kibaszott színjáték volt.

Mi viszont túl vakon megbíztunk ebben a színjátékban.

- Akkor mit fogunk most tenni?

- Elmegyünk a Tanácshoz és számonkérjük Hannaht – mondta ki Elijah azt, amire én is gondoltam.

- Fel kell készülnünk arra, hogy harcolni fognak ellenünk. Amint letámadjuk Hannaht ezzel az egésszel, már aktívan ellenünk fordulnak. Ki kell eszelnünk valamit.

- Én is jöhetek? – hallottam meg Katie hangját a lépcső felől és mind szinte egy emberként néztünk rá – Szeretnék segíteni. És bosszút állni.

- Nagyon is jól jönne a segítséged – mosolygott rá Cassie – Már ha tényleg ezt szeretnéd.

- Ezt szeretném. Nem csak Charlie és apa miatt, hanem miattatok is. Ez elég jó lesz ahhoz, hogy büszke legyen rám? – pillantott rám.

- Kezdetnek megteszi – válaszoltam kedvesen, mire a lány ajka mosolyra húzódott.

Nem tudtam nem észrevenni, hogy a szívem kihagyott egy – két ütemet. Mint pár perccel azelőtt a szobájában. Mintha a lelkem is örült volna annak, hogy látja és melegség kúszott a mellkasomba. Csak egy kibaszott mosoly volt. Mégis annyira a lelkembe itta magát, hogy tudtam arra a mosolyra emlékezni fogok, amíg csak élek.

Szemeiben még mindig nagy nyoma volt a fájdalomnak, de emellett úgy tűnt, megfogadta a tanácsomat. Elszántnak tűnt. És ennek nagyon örültem. Nem azért, mert segíteni akart, hanem mert tudtam, ez egy lépés számára ahhoz, hogy próbáljon tovább lépni.

- Szóval mit fogunk tenni? – kérdezte elszántan.

- Először is jó lenne kiszedni magunkból ezeket a szarságokat. Egyrészt kibaszottul idegesít most, hogy tudok róla, másrészt pedig jobb lenne, ha nem tudnák, hogy megyünk.

- Ezzel csak egy gond van. Én sehol sem érzem – dörzsölte meg homlokát Eli.

- Ezen segíthetek – jött oda hozzánk és leült Cassie mellé - Ha meg tudom mozgatni, akkor tudni fogjuk hol van – mozgatta meg ujjait a lány, melyből piros kis fénycsóvák törtek elő körbe ölelve egész kézfejét.

- Aztán ejtünk egy kis vágást.

- És kint is van – csettintett Katie mosolyogva.

Most komolyan mi a fene van velem? Miért nem tudom levenni róla a szemem?

A két lány lepacsizott, amin Eli halkan felnevetett. Nagyon jól megértették egymást, az egyszer szent. Mintha már hosszú évek óta ismerték volna egymást vagy olvastak volna a másik gondolataiban.

- Oké, ki az első?

- Én – jelentkezett Eli azonnal – Szeretnék minél hamarabb túl lenni rajta.

- Rendben – ült le mellé Katie – Szeretném, ha koncentrálnál és azonnal szólj, ha érzed, hol mozog.

- Oké.

Katie lehunyta a szemeit és csöndben koncentrált. Kezei érintés nélkül térképezték fel a fiú vállát, a felső testét, majd a karjait. Alig telt bele egy perc, Elijah halkan megszólalt.

- Már érzem – tette hüvelykujját egy pontra az alkarjában.

Katie kinyitotta szemeit, Cass pedig átnyújtotta neki a tőrét. A lány Eli alkarjához érintette a pengét, de mielőtt bármit is tett volna, a fiúra nézett.

- Igyekszem, hogy ne fájjon, oké?

Katie megejtett egy apró kis vágást, Eli egy halk szisszenéssel mutatta a fájdalom érzését. Miután a karján lassan csorogni kezdett a vér, Katie a seb fölé emelte tenyerét, az ujjaiból kitörő fénycsóvák a fiú bőre alá kúsztak. Láttam, ahogy Eli bőre alatt mozogni kezdett valami, a következő pillanatban a kis szarság már a lány ujjai között volt.

- Ez nem is fájt – örvendezett Eli – Köszi, Katie.

A lány csak egy mosollyal válaszolt, majd Cassie felé fordult. Neki a vállában volt és Katie ugyanolyan óvatosan és gyorsan kiszedte belőle, mint Cass ikertestvéréből. Már csak én maradtam. Átültem Katie mellé, aki lehunyta szemeit és megint koncentrált. Egy pillanatra meg is feledkeztem arról, mit csinálunk éppen, szemeim az arcát fürkészték. A gyönyörű arcát, a kissé telt, rózsaszínes ajkait.

Vajon milyen lehet csókolni azokat az ajkakat?

Néztem, ahogy fekete szempillái simogatják az arcát és egyszerre késztetést éreztem arra, hogy az ujjaim legyenek ott. Hogy én simogathassam a bizonyára puha bőrét.

- Ezt nem értem – nyitotta ki hirtelen a szemeit – Te nem érzed, Hunter?

Érzem én, csak nem tudom, mit.

- Hm?

Hallottam, hogy az ikrek felkuncogtak, én pedig a szemem forgatva felsóhajtottam. Ez az aztán az árulás.

- A chip, Hunter. Nem érzed, hogy mozog benned? – kérdezte türelmesen.

- Ja, öhm. Ne haragudj, nem éreztem,

- Semmi baj – mosolyodott el – Megpróbálom még egyszer.

Azzal újra le is hunyta szemeit.

Oké, Hunter. Csak ne kalandozz el megint.

Eltelt egy pár másodperc és megéreztem a kulcscsontom alatt valamit mozgolódni. Olyan volt, mintha valami mászkált volna a bőröm alatt. Undorítónak hatott. Mint a horrorfilmekben, mikor az embereknek férgek meg hasonló bogarak másznak a bőre alá.

- Itt érzem – mutattam a helyre, mire Katie rám nézett.

Nem tudtam, hogy a következő tettem neki vagy nekem lesz kellemetlenebb, de le kellett vennem a pólóm, hogy kiszedhesse a chipet. Szóval így is tettem és akaratlanul is a lány bármiféle reakcióját figyeltem. Ő halványan elpirult és úgy nézett végig rajtam, hogy az amúgy is forró bőröm még melegebbnek érződött. Láttam, ahogy nagyot nyelt és ez kellemes érzéssel töltött el. Zavarba hoztam és ez a zavar az arcán kibaszott édes volt. A bőrömhöz érintette a tőrt és egy szúró kis fájdalom kíséretében ejtett egy kis vágást. Ujjait emelte ezúttal a tőr helyére, melyből melegség áradt át az én testembe. Árnyai a bőröm alá kúsztak, de egyáltalán nem volt kellemetlen. Sőt mi több. Megint olyan volt, mintha Katie puha ujjai érintettek volna. Furán csillogott a lány szeme, amit nem tudtam, mire véljek és ezen magamban felnevettem.

Ha még én magam sem értem az érzéseket, melyek elfognak mellette, mégis honnan tudhatnám, mitől csillog így a szeme?

- Meg is van – nézett rám mosolyogva.

- Köszönöm.

- Igazán nincs mit.

Magamra kaptam a pólóm és próbáltam lenyugtatni a szívem, mely már azóta furán kalapált, hogy Katie ennyire közel került hozzám. Talán az volt ehhez a legkönnyebb út, ha elkezdek azonnal gondolkodni azon, hogyan tovább. Hogy az eszem ne körülötte legyeskedjen.

Viszont erre nem került sor, mivel Katie felállt mellőlem, egész testében megremegett, megingott az egyensúlya és épp, hogy érkeztem elkapni, mielőtt a földön landolt. Nem értettem, mi történik vele, élesen szívta be a levegőt, mintha a tüdője képtelen lett volna eleget befogadni, arca pedig teljesen elsápadt.

- Jól vagy?

- Igen, csak...

- Megszédültél – mondta ki a nyilvánvalót Elijah aggódóan.

- De ez normális, nem? – dörzsölte meg kissé a homlokát és elhúzódott tőlem.

- Az embereknél igen, Katie. De mi őrzők vagyunk. Nem lehetünk betegek és nem esik meg, hogy csak úgy megszédülünk és...

Cassie szemei elfehéredtek és megremegett a keze. Azonnal kiesett az egyensúlyából, de a testvére időben elkapta és leültette a kanapéra.

- Mi van vele? – ijedt meg Katie.

- Csak látomása van. Ez normális. Ne félj, nincs baja.

Cassie látomásai általában csak másodpercekig tartottak. Elmondása szerint soha nem látott teljes dolgokat, mindig csak képeket vagy hangokat és az agya automatikuson összerakta belőle az egész képet. Mint egy puzzlet. Katie megnyugodott, én viszont őszintén megrettentem, amikor megláttam Cassie arcán könnyeket lecsorogni, mielőtt magához tért volna és szemei barnája visszatért.

- Cassie, mi történt? – aggodalmaskodott az ikre is – Mit láttál?

- Katie. Valahogy rendbe kell hoznunk a kövét vagy találni másikat, vagy... - sírt halkan – Valamit tennünk kell.

Ismertem majdnem húsz éve. De ennyire rémültnek még soha nem láttam.

- Hugi. Figyelj. Mély levegő oké? – fogta meg a kezét Eli, a lány pedig próbált megnyugodni – Nyugodj meg és mondd el, mit láttál.

- A kő nem a képességeinket adja, hanem az életerőt. Ha Katie nem kapja vissza a követ, akkor...

Nem tudta kimondani és nem is kellett kimondania ahhoz, hogy tudjuk, mire gondolt. Ha Katie kövét nem hozzuk rendbe, vagy nem találunk neki másikat, akkor meghal.

És ezt nem akartam. Egyetlen porcikám sem akarta. Fogalmam sem volt, vajon hogyan lehetséges újat szerezni neki vagy rendbe hozni, ami eltörött, de abban biztos voltam, hogy nem akarom elveszíteni. Életemben először féltettem valakit az ikreken kívül. Valakit még a saját életemnél is jobban.

Katiere néztem, kinek tekintetéből könnyen ki lehetett venni, mennyire megrémült és talán szomorú is volt. Tennem kellett valamit. Tenni akartam valamit. Bármit, amivel megmenthetem az életét.

- Szóval... Szóval mi a terv? A chipeket már kiszedtük, hogyan tovább? – próbálta leplezni az érzelmeit, de hallottam, ahogy megremegett a hangja.

- Katie. Te nem hallottad, mit mondtam az előbb?

- De, hallottam. Hallottam, de most más dolgunk van. Ki kell derítenünk, miért tette veletek a Tanács, amit tett és hogy mire készülnek.

- Az várhat.

- Nem, nem várhat. Nem érzem, hogy beteg lennék, vagy bármi. Feltehetően nem halok meg holnap, szóval mehetünk a Tanácshoz. Ha veszélyben van a világ, azt tudnunk kell, hogy megmenthessük. Aztán majd kitaláljuk, hogyan tovább.

- Holnap kitaláljuk. Megígéred?

- Megígérem.

Cassie olyan erősen szorította magához a lányt, hogy az szinte nekem is fájt. A válla fölött már a húgomnak tekintett lány rám nézett és szemei mindent elárultak. Szavak nélkül, csöndben arra kért, mentsük meg Katiet bármibe kerül is. Viszont ezt kérnie sem kellett, mert már elhatároztam, hogy így fogok tenni.

Még órákkal később is fel – alá járkáltunk a házban próbálva kieszelni valamit. Egy ideig semmi, aztán viszont egyik ötlet jött a másik után, mígnem összeállt és elfogadható terv. Ezután még maradt pár óránk kipihenni magunkat, én viszont csak a plafont bámultam és egy csöppnyi álom sem volt a szememben. Folyton Katien járt az agyam. Mégis hogyan szerezhetünk új követ vagy hogyan lehet rendbe hozni, ami eltörött? Mi van, ha nem? Mi van, ha nem hozzuk rendbe és...

Nem, Hunter, nem gondolhatsz erre.

Biztos lesz megoldás. Muszáj lennie.

Éjjel rettenetes vihar volt. Normális esetben átalszom, de a gondolataim súlyos tömege és az eső kopogása nem volt a legjobb egyveleg. Remek. Már ha nem tudtam aludni, megint kikászálódtam az ágyból, hogy lemenjek a konyhába inni valamit. Fény szűrődött ki a helyiségből. Amint megláttam a pultnál álló Katiet, a szám még jobban kiszáradt. A lány háttal állt nekem, éppen limonádét töltött magának egy pohárba. És nem volt rajta más, mint egy túlságosan aprónak tűnő rövidnadrág és egy spagettipántos póló, mely csak a derekáig ért. A haja is hosszabb volt, mint az a póló. Kicseszettül nagyon csinos volt, gyönyörű, nőies domborulatokkal. Nem akartam megijeszteni, de megreccsent következő lépésem alatt a padló, mire a lány ajkait halk sikoly hagyta el és ijedten nézett rám.

- Jesszusom, Hunter.

Ahelyett, hogy félre néztem volna, nehogy rajta kapjon, hogy bámulom, szemeim ezúttal a szemeit vették célba. Elkápráztattak.

Mondj már valamit, te fasz!

- Te sem tudsz aludni?

- Nem. Nem tudok aludni, ha esik. Úgy látom te sem.

- Én akkor nem tudok aludni, ha túl sokat gondolkodom.

Végre rávettem magam, hogy elszakítsam tekintetem az övétől. De semmit sem segítettem magamon. Sőt. Odamentem hozzá, hogy magamnak is töltsek és ő nem mozdult. Kibaszottul nem mozdult és éreztem magamon a tekintetét, a finom gyümölcs illatot.

- Minden rendben lesz, Hunter. Jó tervet eszeltünk ki, menni fog – mosolygott rám.

Hülyeség lett volna elmondani neki, hogy valójában azon törtem a fejem, hogyan menthetném meg az életét? Gondolom igen. Talán nem is hitt volna nekem.

- Igen, biztosan minden rendben lesz – feleltem halkan.

- Elmondhatok valamit? – kérdezte halkan, miközben leült az egyik bárszékre, én pedig egy másikra vele szemben – Soha nem gondoltam, hogy vannak mások is rajtam kívül.

- Mármint őrzők?

- Mhm. Apa soha nem mondta. Valójában most tudtam meg, hogy elég sok dolgot nem mondott el. Csak tanított és vigyázott rám.

Hasogatni kezdett a mellkasom környékén ahogy megláttam a szemébe gyűlt könnyeket.

- Ne haragudj – mosolygott, miközben mély levegőt vett és felfelé nézve sűrű pislogással próbálta elnyomni a könnyeket.

Viszont egy akkor is elszabadult. Egyetlen egy, ami arra vitt, hogy mégis kinyújtsam felé a kezem és óvatosan letöröljem. Azt hiszem abban a pillanatban az agyam teljesen kikapcsolt és a szívem irányított mindent. Igen, tényleg olyan puha volt a bőre, mint gondoltam. Mintha selymet tapintottam volna. Két szép szemeivel viszont úgy nézett rám, mintha belém akart volna látni.

Esküszöm, ha képes lett volna rá, megengedem neki.

Gyorsan elhúztam a kezem, mert egyszeriben az az egy érintés már nem volt elég. Többet akartam, máshol is így megérinteni, feltérképezni helyeket, melyeket az a két kis ruhadarab nem takart.

- Nincs baj azzal, ha sírsz, Katie. Elvesztettél valakit, aki fontos volt neked. Szóval ő tanított mindenre, amit tudsz?

- Igen. De nagyon nehéz volt. Gyerekkoromban nagy erőfeszítés volt állandóan, hogy akár egy kis tárgyat is meg tudjak mozdítani. Sokszor fel akartam adni, de mivel ő nem adta fel, ezért mindig tovább és tovább akartam menni.

- És nézd meg mi lett belőled – mosolyodtam el – Aminap úgy emelted fel azt az autót, hogy a szemed sem rebbent.

- Hát megérte a kemény munka és az állandó orrvérzés – kuncogott halkan – Te hogy jöttél rá, mire vagy képes?

- Őszintén nem igazán emlékszem. Arra igen, hogy amióta az eszemet tudom, folyton melegem volt. A szüleim sokszor vittek orvoshoz, mert azt hitték, lázas vagyok. Azt hiszem, valamit játszottam a kertben – próbáltam felidézni az emléket – Igen. Nagyon ironikus, de azt játszottam, hogy szuperhős vagyok, akinek a tűz az ereje. Úgy tettem, mintha tűzgolyót lőttem volna a kukára és láss csodád, felgyulladt.

Katie felnevetett. Olyan volt az a hang, mint amikor az ember egy fáradt nap után hazatér az ismerős otthonba, ahol biztonságban van és megpihenhet. Igen azt hiszem ez a legmegfelelőbb erre. Olyan volt a lány nevetése, mint maga az otthon.

- Ezt nem hiszem el. Ne haragudj, nem akartalak kinevetni, csak elképzeltem és... Gondolom nagyot néztél.

- Őszintén majdnem összeszartam magam.

A lány nevetése még jókedvűbb és harsányabb lett. Nem érdekelt, ha az ikrek felkelnek. Nem érdekelt, ha észreveszi, mennyire képtelen vagyok levenni róla a szemem. Az egyetlen, amit nem tudtam hová tenni, hogy miért csodáltam ennyire és hogy miért felejtettem el másodpercekre levegőt venni. Még akkor is, amikor a lány már a szeme alatt lévő könnyeket törölgette és a nevetése abba maradt.

- Valami nem fér a fejembe. Oké, hogy mindig meleged van, de miért hitték azt, hogy lázas vagy?

- Mert a bőröm úgy tízszer forróbb, mint egy normális emberé.

- Tényleg?

- Nézd...

Gondolkodás nélkül megfogtam a kezét és az arcomhoz húztam. Katie szemei picit elkerekedtek, de valami más is megbújt bennük. Láttam, ahogy a nyakán lévő ér hevesen pulzál, ugyanúgy, ahogy az én szívem vert nem biztonságos tempóban.

Vajon ő is érezte azt a kibaszott kis szikrát, amely átpattant egyikünk bőréről a másikéra?

Mert én igenis éreztem. És akkor is, ha nem tudtam, mit jelent vagy féltem, nem bántam. Mert Katie érintése fura módon megnyugvást adott a lelkemnek.

- Tényleg nagyon forró a bőröd – csillantak meg szemei.

Megállt az idő. Szinte semmit nem észleltem a világból, csak mindenről megfeledkezve néztünk egymás szemeibe. Ő engem figyelt, én pedig képtelen voltam elengedni azokat a gyönyörű zöld szemeket. Aztán hirtelen elhúzta arcomról a kezét és megint megjelent az az édes pír az arcán.

- Khm. Azt hiszem, meg kellene próbálnunk kipihenni magunkat kicsit – mondta, miközben felállt és megkerülte a pultot.

Minden egyes mozdulatát követtem.

- Igen, ez jó ötlet.

- Jó éjszakát, Hunter.

- Jó éjszakát, Katie.

A lány eltűnt és már indultam volna én is amikor Elijah hülye vigyorral az arcán lépett be a konyhába. Arckifejezéséből ítélve már ott ált az ajtó mögött egy ideje.

- Mióta állsz ott?

- Elég ideje ahhoz, hogy feltegyek egy fontos kérdést – jött oda hozzám és a pultra könyökölt.

- Mi lenne az? – kérdeztem a homlokom ráncolva mert tudtam, hogy valami faszság lesz.

- Ki vagy te és mit csináltál Hunterrel?

- Elmész te a fenébe.

- Megnevettetted Katiet.

- És?

- Katie egyszer sem nevetett, mióta itt van, pedig hidd el, én is próbálkoztam.

- Talán mert egy díszköcsög voltam és ki szívtam belőle azt a kis jókedvet is – vallottam be.

- Valami megváltozott – mondta ezúttal komolyan.

- Azt hiszem igen, csak még én magam sem tudom, hogy mi.

Nem hazudtam neki, tényleg fogalmam sem volt róla, mi történik velem. Hogy miért vannak eddig nem ismert gondolatok a fejemben és hogy miért ver mostanában össze – vissza a szívem, ha Katie mellett vagyok. Be kell valljam, megrémített ez az érzés. Igen, voltam már párszor lánnyal, de ilyet soha nem éreztem.

Másnap reggel Elijahval a kávénkat iszogatva ültünk a kanapén és a lányokat vártuk. Bármennyire is fontos volt a misszió, Cassie nem tudott volna úgy kilépni a házból, hogy ne nézzen ki úgy, mint egy filmsztár. Fél órával azután, hogy leültünk, lépteket hallottam a lépcső felől.

Végre.

Bele ittam a kávémba, de amikor megláttam, amit láttam, megakadt a torkomon és úgy kellett köhögve levegőért kapkodnom nehogy megfulladjak. Elijahnak is hasonló reakciója volt, csak ő a szájában lévő kávét egyenesen a szőnyegre köpte. Katien egy fekete bőrnadrág volt, mely minden egyes ponton úgy simult a lábára, mintha csak direkt neki készítették volna. Nem volt magas lány, de a magassarkú bakancs csak még jobban kihangsúlyozta csinos, vékony lábait. Megint csak egy akkora póló volt rajta, amiből kint volt a hasa és a dereka. Lemertem volna fogadni, hogy két kezemmel körbe fontam volna vékony csípőjét. Bizsergett az ujjaim vége, Katie bőrét akarták érinteni. Haja egyenesen omlott szét melleire, egy kis részt az oldalából is eltakart.

Mégis hogyan?

Hogy a fenében lehetett valaki egyszerre ennyire ártatlan, erős és sexi?

- Remélem, hogy ezt feltakarítod – vágta nyakon Cassie a testvérét, aki velem együtt még mindig Katiet bámulta és füttyentett egyet.

- Ez igen, Katie. Nagyon dögös vagy – kacsintott rá, mire a lány arcán megint megjelent a két kis piros folt.

És itt is vagyunk. Megint az ártatlanság. Esküszöm, az a két piros folt az arcán egyszer a sírba visz.

- Cassie érdeme – mosolygott a lányra.

- Ugyan – legyintett – Ha már harcolni megyünk, legalább nézzünk ki jól. Mehetünk? Hunter!

- Mi? Ja persze menjünk, csak rátok vártunk.

A Tanácshoz könnyen bekerültünk, hiszen ismertek minket. Egyedül Katie ment másik úton. Olyanon, ahol kevés katona volt és ahol senki fontosabb nem vehette észre. Tudtam, hogy rendben lesz, hiszen a kisujját sem kell mozdítania ahhoz, hogy elbánjon pár katonával, mégis aggódtam érte.

Mi hárman egyenesen Hannah irodájába mentünk, aki a hatalmas asztalánál ült és egészen meglepődött, hogy látott minket. Mosolyán keresztül ezúttal már láttam a hamisságot és gonoszságot. Mintha egyszeriben felcsillant volna a szemem. Az épület falai is másnak tűntek. Gyerekkorunkban a szürke és fehér falak, a márványos padló és az erős fények biztonságot nyújtónak hatottak. Viszont akkor csak egy hazug és veszélyes embereknek otthont adó halmaznak tűnt.

- Hunter. Mit kerestek itt? Ma nem hívtalak.

- Csak gondoltuk visszaadjuk ezeket – tettem le az asztalára a chipeket.

- Mik ezek? – kérdezte ártatlan szemekkel, de tudta, mik azok.

Nagyon is jól tudta és ezt képtelen volt teljesen eltüntetni arckifejezésén. Tudta, hogy lebukott.

- Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád. Nincs se időm, se kedvem arra, hogy játszadozzunk.

- Én tényleg...

Itt lett elegem ebből az ártatlanságot színlelő ribancból. Rá tenyereltem az asztalra és annyira közel hajoltam hozzá, hogy hallottam, ahogy levegőért kapott.

- Na, ide figyelj. Magad is jól tudod, hogy nem túl jó ötlet engem felcseszni, te pedig nagyon, de nagyon közel jársz ahhoz, hogy ez megtörténjen.

A nő pár másodpercig még teljesen ledermedve nézett, aztán gonosz mosolyra húzódtak ajkai. Úgy tűnt, végre ledobta az álarcot és megmutatta az igazi arcát. Hirtelen csak annyit láttam, hogy megmozdult a keze, majd szirénák visító zaja töltötte be az egész épületet. Egy perccel később vagy húsz tetőtől talpig felfegyverkezett katona állt mögöttünk és a fegyverek mind egytől egyik ránk szegeződtek.

- Hunter, Hunter – állt fel és megkerülve az asztalát egyenesen mellém jött.

Úgy éreztem, kezdünk kifutni az időből. A Tanács épületében nem tudjuk használni az erőnket, de van egy gomb, mely kikapcsolja a páncélnak nevezett energiát. A terv szerint Katie az egyik hátsó ajtón ment be, mely a legközelebbi út a teremhez, ahol a kikapcsoló van. Aztán el kellett jönnie hozzánk, hisz bár mi hárman is tudunk harcolni, ha egyszerre ennyi katona lőne ránk, a golyókat egyedül ő tudja megállítani. Őszintén abban a pillanatban és néztem farkasszemet azzal a banyával és a fegyverek csövével, mégis az járt a fejemben, neki nem – e esett baja. Vajon miért késlekedik?

- Tudod, kár, hogy ennyire húzódsz a saját fajtádhoz. Mindig is ámultam, menyire erős és okos vagy. Nagy hasznodat venném a tervemben – játszadozott ujjaival a mellkasomon.

- Szabad tudnom, mi ez a kiváló terv?

- Nem lenne szabad elmondanom. De mivel úgyis nemsokára meghaltok, édes mindegy. A világ végre megérett a pusztulásra. Mindenhol rablások, gyilkosságok, erőszak. És ennek már csak egy módon lehet véget vetni.

- Úgy, hogy elpusztítod az egészet?

- Nem, te buta – nevetett fel – Csak a rosszakat.

- És kinek gondolod magad, hogy eldöntheted, ki a jó és ki a rossz? Ha belegondolok, hogy te életben maradsz, akkor valószínűleg képtelen vagy bírálni az ilyesmit.

Akkor akkora pofon csattant az arcomon, hogy a fogaim is megérezték. Gyerünk már, Katie. Ha tovább folytatja, én megölöm, de akkor velünk is végeznek.

- Szemtelen vagy, Hunter.

- Te meg egy kurva. Senki sem tökéletes.

Újabb gonosz mosoly jelent meg arcán, majd visszament az asztala mögé.

- Öljétek meg őket.

Szóval ennyi volt. Még bele sem kezdtünk abba, hogy megmentsük a világot, máris elbuktunk. A katonák kibiztosították a fegyvereiket és azonnal lőttek. Lehunyt szemekkel vártam a fájdalmat, de az nem jött el. A fülsüketítő lövések után az egyetlen, amit hallottam, ahogy a golyók egytől egyik a földre estek. Katie.

Kinyitottam a szemem és megpillantottam a lányt az ajtóban. Ajka széle kissé véres volt és a szemöldökénél is tátongott egy kissé csúnya seb, de ezeken kívül úgy tűnt, jól van. Legalábbis reméltem.

- Te ki vagy? – nézett rá kerek szemekkel Hannah, miközben újra az asztal elé állt.

Láthatóan megrémült a lány erejétől, mert szemeibe félelem költözött.

- Az, akinek megölted az apját – indult meg felénk Katie, majd akkorát behúzott a nőnek, hogy az ráesett az asztalra.

A katonák azonnal rá szegezték fegyverüket, de Hannah intett, hogy ne lőjenek.

- Nem tudom, kiről beszélsz.

- Sebastian. Fekete haj, zöld szemek. Ismerős?

- Nem tudtam, hogy van egy lánya.

Szóval Hannah személyesen ismerte Katie apját. Így már világos volt, honnan tudott Sebastian annyi mindent. Nem csak egy katona volt, egyenesen Hannahval dolgozott.

- Most már tudod. És nagyon meg fogod bánni, amit vele tettél.

Katie egy mozdulat nélkül fojtogatni kezdte a nőt, aki ijedten a nyakához kapott.

- Hogy... Hogy akarját... Akarjátok megmenteni a világot, ha... ha még magatokat sem tu...tudjátok? – kérdezte fuldokolva, mégis vigyorogva és megint megnyomta azt a kicseszett gombot.

Újra felcsendült a sziréna és mintha csak ez a visító hang lett volna a parancs, a katonák újra támadtak. Ahogy mi is. Akárhányat megöltünk, mindig újabbak és újabbak jöttek. Bár csak emberek voltak, nem volt azért olyan könnyű elbánni velük. Évekig arra képezték őket, hogy végezzenek bárkivel és bármivel, ahogy velünk is. Egyre több lett a vér a lábam alatt, ahogy egyiket a másik után küldtük a túlvilágra. Füst és vér szaga töltötte be a levegőt, de nem ez volt az egyetlen, ami fojtogatónak hatott. Nem láttam végét az egésznek. Tudtam, hogy a Tanácsnak rengeteg katonája van és hogy Hannah mindent ellenünk küldte, de végtelen számúnak tűntek. Volt egy pillanat, amikor nem volt a közelemben egy sem, szemeim ekkor ösztönösen Katiet keresték. A lány éppen Hannaht követte ki az egyik mellék ajtón.

- Hunter, menj utána – kiáltott rám Cassie – Elbírunk velük.

Tudtam, hogy elbírnak velük. És nem mintha nem féltettem volna őket, de bíztam bennük. Másrészt pedig nem tudtam, Katienek mennyi ereje van így, a köve nélkül. Azonnal utána eredtem, az ajtón túl egy gyöngén megvilágított folyosó várt, melynek végén egy lépcső vezetett lefelé. Mintha egy alagsorba kerültem volna. A hosszú folyosó egy raktárhelyiségbe vezetett, ahol vagy millió fegyver volt elrakva. Elég lett volna a fél hadseregnek.

Csak az volt a gond, hogy három folyosó is vezetett tovább és fogalmam sem volt, merre menjek. Egészen addig, amíg a bal oldali felől meg nem hallottam Katie sikítását. Arra vettem az irányt, a hangok egyre közelebbinek tűntek. Eszeveszetten futottam végig a sötét falak között és képtelen voltam kiverni a fejemből a gondolatot, mi lesz, ha nem érek oda időben. Hirtelen meghallottam egy csattanást és Katie fájdalmas nyögését, a folyosó vége felé a fény is erősebb lett, azt a fényt követtem.

- Nem vagy te olyan erős, mint amilyennek elsőre tűntél, igaz?

Hannah hangja visszahangzott az alagsorban, ezzel segítve, merre menjek.

Csak érjek oda hozzá.

Úgy futottam, ahogy csak bírtam, mígnem megláttam Katiet, aki a földön térdelt a karját fogva és Hannaht, ahogy fel – alá járkált a lány mellett.

- Hagyd őt békén – szóltam rá, mire mindketten rám néztek.

- Nocsak, megjött a megmentőd. Tényleg sajnálom, hogy meg kell halnotok. Főleg neked, Hunter. Nagyon szerettem volna, ha az én oldalamon állsz.

Katiehez lépve megfogtam a kezét és segítettem neki felállni, miközben végig a nőn tartottam a szemem.

- Nem kaphatjuk meg mindig, amit akarunk.

- Muszáj volt neked mindent elrontani, ugye? Neked meg a másik két féregnek – kérdezte, miközben a gázpalackokhoz lépett és mindet egytől egyig megengedte – Tudom, hogy meg akarsz ölni, látom a szemedben. De annyira erős ez az akarat, hogy magatokkal is végeznél?

- Inkább meghalok, minthogy meghagyjak a világnak egy ilyen hatalom éhes ribancot.

Aznap először láttam igazi félelmet a szemeiben. És miért? Mert tudta, hogy megteszem. Katiere néztem, kinek szintén félelem ült szemeiben, mégis bizalom csillant meg mellette.

- Nem lesz baj – kacsintottam rá, majd magamhoz öleltem.

Amint biztonságban éreztem őt, az ujjam végéből kiengedtem egy kis szikrát, ezzel egyidőben a tüzemből egy pajzsot formáltam magunk köré. Fülsüketítő robbanás hallatszott, de Hannah sikolya nem. Valószínűleg meghalt, mielőtt felfoghatta volna, mi történik. Katie remegő testét ölelve tartottam a pajzsot, amíg nem csitult a tűz eléggé ahhoz, hogy ne égesse meg őt. Ezután elengedtem, hogy szemügyre vehessem és nem igazán tetszett, amit láttam. A szája sarka még jobban felrepedt, a karján pedig hatalmas lila folt kezdett kirajzolódni. Arca sápadt volt, fáradtnak tűnt.

- Jól vagy? – kérdeztem, mire csak csöndben bólintott – Sajnálom, hogy nem értem ide hamarabb, én...

Akkor hozzám bújt, én pedig teljesen lefagytam. Két vékony karja körbe ölelt és esküszöm levegőt is elfelejtettem venni. Vállamra hajtotta fejét, vékony pólómon keresztül éreztem meleg lélegzetét a mellkasomon, melytől kellemes borzongás futott végig rajtam.

Hát ilyen érzés tényleg otthon lenni.

- Köszönöm, hogy megmentettél – mondta halkan, majd elhúzódott tőlem.

Arcán két piros folt jelezte, hogy kissé zavarban van, bár egyáltalán nem bántam. Tetszett, amikor elpirult miattam, talán ez tetszett rajta a legjobban.

- Nincs mit megköszönnöd. És sajnálom, hogy megijesztettelek.

- Nem féltem, Hunter. Tudtam, hogy kitalálsz valamit. Bízom benned.

Igen. Ez utolsó két szava többet ért számomra bármi másnál, amit eddig mondtak nekem.