Őszintén nem tudom, miért, de valami mintha hasogatott volna a mellkasomban, ahogy láttam a fájdalmat a lány zöldesen csillogó szemeiben. És bármennyire is próbáltam gyűlölni, sajnáltam, ami történt. Fogalmam sem volt, milyen lehetett az ő cipőjében járni. És azt már végképp nem tudtam eldönteni, vajon mi a rosszabb. Elveszíteni valakit, aki vigyázott rád és törődött veled, vagy tudni, hogy nem is kellesz senkinek, mert a szüleid szemében csak egy szörnyeteg vagy.

- Találtál valami bizonyítékot, hogy életben van?

Válasz helyett a kezembe nyomta a levelet, mely eddig az ő ujjai között pihent. Feldúltnak tűnt, amin kicsit sem csodálkoztam. Nem elég, hogy mindezen át kellett mennie, még én is rátettem egy lapáttal. Jó nagy lapáttal.

A levél tartalma alapján a férfi életben volt, de mint mindig, akkor is gondoltam mindenre.

- Nem akarok köcsög lenni vagy valami, de mi van, ha nem ő írta?

- Először is. Nem tudom, tudsz – e nem köcsög lenni – oké, ezzel nem ellenkezem – Másodszor pedig. Charlie kézírását bárhol felismerem.

- Oké. És most?

- Most mi? Azt mondta, ne keressem, szóval nem fogom. Tudom, hogy jól van és ez nekem bőven elég.

Szóval nem keresi feleslegesen a bajt. Ez tetszett. Láttam rajta, hogy szinte minden porcikája húzta őt megkeresni a férfit, de nem tette. Kicsit magamra emlékeztetett. A kicsi énemre, aki mindenáron meg akarta keresni a szüleit, de tudta, hogy abból nem sülne ki semmi jó.

- Akkor mehetünk haza?

- Igen, persze.

Újra átvágtatva a törmeléken indultunk meg a kijárat felé. Viszont mielőtt kiértünk volna, Katie megfogta a pulcsim alját, ezzel megállítva engem.

- Mi az? – néztem rá morcosabban, mint terveztem.

- Ne mozdulj – mondta halkan, szemeivel a körülöttünk lévő épületeket figyelte.

Felnéztem a lakóházra, mely velünk szemben volt. Három katona állt a tetőn, a másik kisebb lakóház tetején szintén egy. A többi épületen szintén. Volt egy olyan érzésem, hogy minket vártak.

- Ez fasza.

- Minket keresnek?

- Nem, egy elveszett kiskutyát. Vagyis inkább téged. Mi a fenének kellett neked ide visszajönni? – förmedtem rá.

A reakcióját nem érkeztem megvárni, mert eldördült egy lövés. Ösztönösen a hang felé fordultam és esküszöm, lepergett előttem az életem. Az a kibaszott golyó egyenesen felém tartott, viszont pár centire az arcomtól megállt és a földre esett. A szívem a torkomban dobogott, amint felfogtam, hogy majdnem kaptam egy golyót egyenesen a két szemem közé. Annyira közel még soha nem voltam ahhoz, hogy kipurcanjak.

- Mi a f...

- El kell tűnnünk innen – fogta meg a lány a kezem és futni kezdtünk.

Golyózápor zuhant ránk, de egyetlen egy sem talált el. Mind a földön landolt, mert a vörös árnyak körülöttünk repkedve úgy védtek, mint egy mozgó pajzs. Elképesztő volt, hogy a lány az életéért futott és közben tudott arra koncentrálni, hogy egyikünknek se essen semmi baja. Jobbra fordultunk le, ezzel egy sikátorba értünk és a falhoz simulva kapkodtunk levegőért.

Csak másodpercekkel később vettem észre, hogy még mindig a kezét fogom. És érintése nyomán finom, eddig nem tapasztalt bizsergés kúszott át az én bőrömre.

Ez nem jó.

Nagyon nem jó.

Elengedtem a kezét, de a bizsergés nem tűnt el teljesen. Mintha beitta volna magát a bőröm alá és belém kapaszkodott. Csak tudtam volna, hogy a fenébe rázzam le magamról.

- El kellene jutnunk az autóhoz – vetettem fel az ötletet.

- Az merre van? – kérdezte, miközben a környezetet pásztázta gondolom menekülő út után.

- A másik irányba.

- Ezt nem tudtad mondani?

- Hé. Ne próbáld meg rám fogni. Te kezdtél el ráncigálni. Sőt, ez az egész a te hibád!

- Már meg ne haragudj, hogy nem gondoltam arra, hol a fenében parkolsz, mert épp azon voltam, hogy megmentsem az életed! – nézett rám temérdek haraggal szemeiben.

- Ha nem jöttél volna ide, erre nem lett volna semmi szükség!

- Senki nem kérte, hogy gyere utánam!

Ebben igaza volt. Próbáltam valamivel visszavágni, de igaza volt. És hogy miért álltam ott a sikátorban az életemet féltve ahelyett, hogy otthon ülnék magasról szarva rá, hogy mit csinál? Nagyon jó kérdés, amire én sem tudtam a választ. Talán mert tudni akartam, nem – e sántikál tényleg valamiben. Vagy mert Cassie aggódó tekintete rávett, hogy jöjjek utána. És az is lehetőség, hogy én magam aggódtam érte.

Ez hülyeség, nem?

- Hát itt vagy – hallottam meg egy mély hangot.

Felé fordultam, Katiet ösztönösen a hátam mögé húzva. A férfi ismerős volt. Nem az arca, hanem a kinézete. Fekete, személyre szabott öltöny, kék szemek és fekete haj. A Tanács ügynöke. Láthatóan ő is felismert.

- Hunter. Remélem nekem kaptad el a lányt – kérdezte vigyorogva, miközben megtöltötte a pisztolyát.

Nem egyedül volt. Vagy húsz katona állt meg mögé, mind felénk irányítva fegyvereiket.

- Igazából magamnak. Bocsi, keress magadnak valaki mást.

- Add szépen ide és neked nem esik bajod.

Szóval neki nem gond megölni engem. Nem baj. Akkor nekem sem gond kinyírni őt.

Pedig simán átadhattam volna neki a lányt. Akkor minden megoldódott volna és élhettünk volna tovább az ikrekkel szörnyeket ölve és nem azon töprengve ki ez a gyönyörű idegen. A lelkem mégsem engedte, pedig az elmém szinte ordított érte. Meg hát őszintén az sem tetszett, hogy csak úgy simán kinyírt volna, annak ellenére, hogy tudta, ki vagyok. Nem tetszett ez nekem.

- Mondtam, hogy keress magadnak mást – sziszegtem, miközben a tenyeremben már lángolt a tűz.

- Hát legyen – intett a maga mögött lévő katonáknak, akik azonnal ránk irányították fegyvereiket.

Azonnal lőttek, de a golyók megint nem értek el. Körülöttünk mindenhol Katie vörös árnyai táncoltak, ezzel szó szerint életben tartva minket. Néhol hozzám értek és olyankor ugyanolyan melegséget éreztem, mint Katie ujjainak érintése nyomán. Mintha csak ő maga ért volna hozzám.

- Katie. Vissza tudod tartani a golyókat öt percig?

- Akár öt órát is.

És én ebben egy kicsit sem kételkedtem.

- Elég lesz nekem öt perc.

Neki rontottam a katonáknak. Az egyiket mellkason rúgtam, mire az levegőért kapva terült el a földön. Elvettem a fegyverét és azzal lelőttem másik hármat, amíg ki nem fogytak a golyók. Ökölbe szorítottam a kezem és amikor széttártam ujjaimat már újra tűz lángolt benne, így valahány katonát elkaptam, az azonnal lángra kapott. Fájdalomtól ordítva rohantak, amerre láttak, mások a földön fetrengve próbálkoztak a tűz eloltásával. Így tényleg öt perc alatt végeztem velük.

- Azt mondtam, velem jössz! – hallottam meg a férfi mérges hangját.

A férfi Katiet ráncigálta egy fekete autó felé, a lány kezei ezüstszínű bilincsben voltak. Azt a bilincset nagyon jól ismertem. A Tanács fejlesztette ki és nem engedte, hogy használjuk az erőnket. Kisebb tűzgolyót képeztem a kezemben és dobáltam, mint egy teniszlabdát.

- Hé, faszfej – kiáltottam rá, mire rám nézett – Mondtam, hogy ő az enyém.

Felé lőttem a tűzgolyót, mely a férfit a mellkasán talált el, ezzel kisebb lyukat égetve a testébe. Azonnal a földre esett, Katie pedig csak nagy szemekkel nézett.

- Megvagy? – vettem szemügyre a lányt tudat alatt, amikor odaértem hozzá és valamiért megnyugodtam látván, hogy nem esett baja pár kis horzsoláson kívül.

- Igen, de az erőm.

- A bilincs miatt van – guggoltam le a halott férfihez, hogy öltönyében megtaláljam a kulcsot.

- Ezt honnan tudod?

- Erre most nincs igazán idő.

Végre megtaláltam a kulcsot és se perc alatt leszedtem Katie vékony csuklójáról a bilincset. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy vonszolni kezdjem magam után. Az autó felé rohantunk, viszont a leégett étterem előtt még vagy tíz katona állt a környezetet pásztázva valószínűleg utánunk kutatva.

- Ez nem igaz.

- Hunter. Fel tudod gyújtani azt az autót?

- Nem fogom felgyújtani a saját autóm.

- Nem a sajátod, idióta. Ott, azt a fehéret – mutatott egy kisebb teherszállító autóra.

Legszívesebben fejen csaptam volna magam ezért a hülyeségért.

- Ja, igen. Az menni fog.

Katie lehunyta mellettem a szemeit és kinyújtotta a kezét. Kizárt, hogy egy ilyen nehéz autót felemel – gondoltam. Igen, tévedtem. Az autó lassan mozgolódni, remegni kezdett, aztán felemelkedett, én meg csak tátott szájjal bámultam. A katonák azonnal észrevették a lebegő autót és lőttek felé, mígnem ezután páran minket is észrevettek és azok a fegyverek megint csak ránk irányultak.

- Hunter.

Gondolataimmal lángra lobbantottam az autót, melyet Katie a katonáknak lökött, ezzel a felét azonnal elrendezve. Mozdulni sem érkeztem, Katie kettőt még a lángoló autónak lökött, a másik három nyakát egy gondolattal kitörte. Hihetetlen ez a lány.

- Szerintem nincsenek többen.

- Menjünk haza.

Úgy tűnt, tényleg nincsenek többen, de árgus szemekkel figyeltem a környéket, amíg elértünk az autóhoz, melybe beszálltunk és elindultunk haza felé. Fel kellett dolgoznom, ami történt. A Tanács kinyírt volna simán engem is. Két őrzőt. Katiet nem ismertem, de mégis közénk tartozott. Akkor mi a fenének vadásztak rá?

Csak hogy tisztázzuk. Az ikrekkel mi is a Tanácsnak dolgoztunk. Befogadtak, amikor az utcán voltunk, tetőt adtak a fejünk fölé és sokat segítettek. A Tanács egy szervezet, mely segít kordában tartani a szörnyeket és védik az embereket. Vannak szörnyek, melyek ártalmatlanok. Mint a mesékben. Aztán vannak, akik sokszor támadnak emberekre. Azért a Tanács, hogy védelmezze az embereket. Ezért dolgoztunk mi is nekik. Hogy védjük az embereket. De az, hogy az egyik ügynökük szemrebbenés nélkül rám támadott tudván, ki vagyok nagyon nem tetszett nekem.

Nem sokkal később leparkoltam a házunk előtt és már szóltam volna a lánynak, de inkább csöndben maradtam. A lány az ablaknak döntve fejét aludt. Először láttam nyugodtnak azóta, hogy találkoztunk. Picit nyitott ajkain keresztül egyenletesen szedte a levegőt, mintha az előző egy óra meg sem történt volna. Vagy csak túlságosan elfáradt. Fel kellett volna keltenem, de nem vitt rá a lelkem. Dühös voltam rá, mert nem ismertem és ha nem ment volna el szó nélkül, az az egész talán nem történik meg. Mégis megértettem. Hisz csak meg akart találni valakit, aki fontos volt neki. És hát engem sem kellett annyira noszogatni, hogy menjek utána. Bizonyára egy ideje nem aludt és nem volt szívem felébreszteni, így az ölembe véve vittem fel egészen a szobájába. Minden egyes lépésnél jobban és jobban orromba kúszott az illata. A cseresznyére emlékeztetett. Olyanra, amit az ember frissen szed le a fáról és olyan édes az íze, akár az illata.

Mégis mi a jó fene volt velem?

- Jól van? – hallottam meg Cassie hangját magam mögül.

Halkan beszélt, nehogy felébressze a lányt, akit éppen az ágyra helyeztem.

- Ja.

- Mi történt? Megtámadtak titeket?

- Fent van még Elijah? Mindkettőtökkel beszélnem kell.

- Persze. Megyek szólok neki.

Azzal el is tűnt, én pedig betakargattam az alvó idegent, aki mocorogni kezdett és az oldalára fordult, kezével magához húzva a párnát. Édes.

Várjunk, mi van?

Na jó, el kellett mennem onnan. Mégis a lábaim mintha földbe gyökereztek volna. Aztán tényleg ott hagytam, akkor is, ha a lelkem szinte sikított csak még egy kibaszott pillantásért.

Lementem a nappaliba, ahol az ikrek már a kanapén ültek így helyet foglaltam a másik kanapén velük szemben.

- Nos? – kérdezte Elijah, miközben egy tábla csokoládét majszolt.

Hogy volt képes még ilyenkor is enni, nem értettem.

- Az a férfi, akinél lakott hagyott neki egy levelet, hogy jól van. De nem is ez a lényeg. Voltak ott katonák. A Tanácstól.

Cassie szemei elkerekedtek, Eli pedig azonnal letette az ételt. Ettől végre elment az étvágya.

- A Tanácstól? – kérdezték egyszerre.

- Igen. És a legrosszabb, hogy engem is simán kinyírtak volna. Pedig tudták, ki vagyok. Reggel is ők támadták meg és ők robbantották fel az éttermet.

- De miért?

- Fogalmam sincs. Talán őt kellene kérdezned, nem? – vágtam vissza mérgesen az emeletre pillantva, mire Cassie csak a szemét forgatta.

- Most az a lényeg, miért akartak téged is megölni. Hiszen tudják, hogy nekik dolgozunk

- Éppen ezért nem értem ezt az egészet.

Egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel. Az agyam folyamatosan pörgött a történteken és a szomszéd szolbában alvó lányon. Mégis miért? Miért akarták bántani? Úgy tűnt, igazat mondott, amikor arról beszélt, hogy nem is ismerte azt az embert, mégis... Valaminek lennie kellett. De még hogy engem is kinyírtak volna. Azt már végképp nem értettem.

A reggelinél még az ikrekre is mérgesen néztem. Idegesített az egész világ mivel egy percet sem aludtam és az agyam folyamatosan kattogott. Nem tudtam megnyugodni, amíg választ nem kaptam a kérdéseimre.

- Te Katie, nem keveredtél bajba valamikor emberekkel?

- Hunter! – szólt rám Cassie.

- Most mi van? Tudnom kell, miért nyírtak ki majdnem. Szóval?

- Nem. Nem történt ilyen.

A haragom ettől csak még jobban elmélyült. Nem tudtam, igazat mondd – e vagy sem és ez teljesen kikészített. Az asztalra tenyerelve felálltam és mélyen az ijedt szemeibe néztem.

- Ha hazudsz, én esküszöm, hogy...

- Hunter, elég! – kiabált Elijah.

- Csak... csak szörnyeket öltem egész életemben. Esküszöm – felelte halk, remegő hangon.

Annyira kibaszottul ártatlannak tűnt abban a pillanatban. Vagy nagyon jó színész volt, vagy tényleg egy fasz voltam.

- Akkor miért keresnek téged? Mit tettél, amiért meg akarnak ölni?

- Nem... nem tudom – szöktek könnyek a szemeibe.

Azt hiszem, tényleg elvetettem a sulykot. Mintha valami elpattant volna bennem az ijedt lány láttán, csak csöndben vissza ültem, de enni akkor sem tudtam. Igen, a második lehetőség. Egy fasz voltam.

- Csak annyit tudok, hogy az apám figyelmeztetett valami rosszra – szólalt meg halkan, maga elé bámulva.

- Az apukád? – nézett rá Cassie.

- Nos, a nevelő apám, Sebastian. Az igazi szüleimet sosem ismertem. Seb nevelt fel és tanított.

- És ő hol van?

- Fogalmam sincs. Ott hagyott pár éve Charlie étterme előtt és azóta nem láttam. Fogalmam sincs, miért, de úgy érzem ő sem ezt akarta.

- Nem próbáltad megkeresni?

- Persze, hogy próbáltam. De semmi nyomot nem hagyott maga után.

- Cassie úgy értette, hogy a képességeiddel – mosolygott Elijah, mire a lány rá nézett, szemeiben remény tüze csillant meg – Nem tudtad, hogy képes vagy rá?

- Nem. Ő mindenre megtanított, de nem mondta, hogy erre is képes vagyok.

- Mert nem akarta, hogy megtaláld – szólaltam fel én is – Keressük meg. Talán választ tud adni néhány kérdésre.

És Katie legalább újra találkozhat az apukájával.

Persze ez nekem csak másodlagos volt.

Így van, nem az volt a lényeg, hogy a lány boldog legyen.

- Gyere – fogta meg Cassie az új lány kezét és a nappaliba vezette, ahol le is ültek a padlóra, mire én és Eli is oda vánszorogtunk.

Mindketten a kanapén foglaltunk helyet, Cassie pedig magyarázni kezdett.

- Figyelj. Segítek neked, oké? Az van, hogy te meg tudod találni az emberek lelkét. Én pedig látok a jelenükbe, ha összekapcsolom az erőm a tiéddel. Add a kezed – kérte őt Cassie, a lány pedig teljesítette – Most hunyd be a szemed és koncentrálj az apukádra. Mondjuk egy emlékre vagy ilyesmi.

A lány lehunyta szemeit és Cassie ugyanezt tette. Akarva akaratlanul is őt figyeltem. Figyeltem, ahogy hosszú szempillái az arcát simogatják, ahogy lassan megnyugodott a légzése. Figyeltem, ahogy az arca ellazult, pedig bizonyára erősen koncentrált. Ahogy a haja a mellkasával együtt emelkedett, amikor levegőt vett. Puhának tűnt a haja és ahogy a reggeli fény besütött az ablakon, egyenesen a fehér szőnyegre, amin ültek, egyszeriben méz színűnek tűnt.

De most komolyan.

Nem volt más, mint csöndben várni. És ezalatt az idő alatt nem csináltam mást, csak néztem őt és ostoroztam magam. Az, hogy a bizalmam mások iránt már kiskoromban semmivé lett azt eredményezte, hogy őt talán ok nélkül bántottam. A lelkem mélyén bíztam benne, már akkor, amikor megláttam. Ahogy a szemébe néztem, úgy éreztem, megtehetem. Mégis attól féltem, mi van, ha a megérzésem csalt. Mert mi van, ha később rájövök, hogy nem kellett volna bíznom benne? El akartam rontani az iránta érzett bizalmamat, még mielőtt elmélyülne bennem. Hogy ha később rájövök, hogy nem kellett volna, akkor ne fájjon annyira.

- Azt hiszem, megtaláltam – zökkentett ki halk hangja, melyben remény csengett – Egy bár féleségben van. Az a neve, hogy Fekete özvegy.

- Az nincs olyan messze, csak a szomszéd városban. Szeretnél beszélni vele?

- Nem... nem lenne gond? – szöktek könnyek a szemeibe.

- Menjünk – álltam fel elsőként.

Szinte éreztem magamonmeglepett tekintetüket, de nem érdekelt. Tudtam, milyen, amikor az emberelveszíti a szüleit. Őt boldoggá tette, hogy találkozhat az apjával. És én eztmeg akartam neki adni. Akkor is, ha ezt soha az életben nem vallottam volna besenkinek.