- Ennyi wendigot életemben nem láttam egy helyen – kiabált Elijah, miközben indáival az egyik szörny vékony nyaka köré tekeredett és letépte a fejét.

Egyetértettem vele teljes mértékben. És igazán érdekelt, miért lettek hirtelen ennyien, de nem igazán volt időm ezen töprengeni. Éppen elég volt, hogy a wendigo csontos, vékony teste nehéz célpontnak bizonyult, hozzá még hússzor annyian voltak, mint máskor. A wendigot nehéz eltalálni. Hús szinte egyáltalán nincs rajtuk, inkább olyanok, mint egy járkáló agresszív csontváz, melyen csüng az elhalt, barna bőr. Ez nehezen észrevehetővé és gyorssá teszi őket. Na meg persze büdössé. Az egyetlen jó dolog, hogy a tűz árt nekik a legjobban. Így amelyiket eltaláltam a kezemben formált tűzgolyóval, azonnal lángra lobbant és porrá égett.

Őszintén már kezdtem fáradni. Általában ezek a szörnyek nem járnak sokan egy csoportban, de akkor a számuk elérte talán a százat is. És a kövem hiába ad erőt, egy idő harc után mindannyiunknak szüksége van regenerálódásra. Minél több erőt használtam fel, annál fáradtabbnak éreztem magam.

Elijah már megunta az indázást, farkas formáját felvéve tépte szét a szörnyeket, melyek az útjába kerültek. Cassie frissen csiszolt, immár fekete és nyálkás vértől foltos kardjával kaszabolta őket. Már rengeteget megöltünk, mégis úgy tűnt, végtelen sok van belőlük. Kilőttem egy tűzgolyót az egyik felém tartó mocsokra, de mielőtt eltalálta volna, a szörny holtan esett össze. A tűz repült tovább, míg egy ponton megállt és felrobbant. A tűz helyén egy lány állt. Barna, hosszú haja csapzottan ölelte körbe koszos arcát, körülötte villogó vörös árnyak legyeskedtek. Valamiért képtelen voltam mozogni. Csak azt a lányt néztem, ahogy felénk lépkedett és körülötte minden szörny nyaka undorító reccsenéssel tört el.

- Mi a... - vette vissza Eli emberi formáját és ugyanolyan értetlenül bámult a lányra, mint én.

Cassie is elképedve nézett, de kardját maga előtt tartva készenlétben állt. Immár minden wendigo a lányt támadta, de az úgy rendezte el az összeset, hogy a kisujját sem mozdította. Amint az utolsó is holtan esett össze, Cassie elrakta a kardját és a lány elé lépett.

- Szia. Öhm. Köszönjük a segítséget – mosolygott rá bizonytalanul.

És erre a bizonytalanságra meg is volt az oka. Nem ismertük a lányt, nem tudtuk, ellenség – e vagy inkább barát. És a hasán lévő vérfolt is gyanúra adott okot. Ha nem az ő vére volt, akkor valakit megölt. Ha az övé, akkor valaki megtámadta. Egyik sem jó kimenetel.

- Ki vagy? – léptem közelebb én is.

Akkor a lány rám nézett, ezzel engedélyt adva szemeimnek, hogy az övéibe nézhessen. Egy pillanatra elmélyedtem a zöld színben, mely fájdalmat sugárzott, mégis olyannak hatott, mint a reggeli harmattól csillogó fű. És nem tudtam hová tenni a meleg érzést, ami átjárt. Soha még ilyen bizsergést nem hozott ki belőlem, ha egy lány szemébe néztem. Sőt. Semmi ilyen érzést még nem váltott ki belőlem.

- Katie vagyok. Őrző.

- Én Cassie vagyok – mosolygott a lány ezúttal bátrabban.

- Én Elijah. És nagyon király volt, amit csináltál – vigyorgott a legjobb barátom, mire az idegen lány ajka mintha mosolyra húzódott volna – Egyébként ő Hunter, csak elég nagy seggfej néha, ezért nem mutatkozott be.

A lány újra rám pillantott, de szemeiből semmit nem lehetett kivenni. Legalábbis semmi olyat, ami velem lett volna kapcsolatos. Csak temérdek fájdalom és fáradtság bújt meg benne, melyet a szeme alatt lévő sötét karikák is jeleztek. Kíváncsi voltam, mi történt vele.

- Még soha nem láttunk itt, pedig sokat járunk erre vadászni. Hol laksz? – kíváncsiskodott Cassie.

- Nos – kezdett bele nehezen – Most már sehol.

- Ezt hogy érted?

- Egy idős bácsi befogadott évekkel ezelőtt, de... Megtámadtak és felrobbantották az éttermét vele együtt.

Megtámadták. Szóval baj volt a vállán. Baj, amiből nekünk szerintem nem kellett több.

- Jézusom, ki támadott meg? Akkor ez a te véred? – vette Cassie jobban szemügyre a lány sérülését.

- Nem tudom, kik voltak, azelőtt soha nem láttam őket. Csak arra emlékszem, hogy tetőtől talpig feketében voltak és kék szemeik voltak.

Igen. Ez egyszerűsített leírása a Tanács embereinek és ez valószínűleg leesett az ikreknek is, mert mindketten rám pillantottak. Egy szót sem kellett szólniuk, tudtam, hogy mind ugyanarra gondolunk.

Miért támadott volna meg a Tanács egy őrzőt?

- Haza jöhetnél velünk – ajánlotta fel Cassie – Rendbe hozzuk a sebed és velünk maradhatsz.

- Te megőrültél?! – kiabáltam a lányra.

Mégis miért akarna egy idegent beengedni a házunkba?

- Most mi bajod van? – nézett rám Cass haraggal teli szemekkel – Nem hagyhatjuk, hogy az utcán maradjon. És megsérült.

- Eddig is túlélte valahogy, nem? Nem úgy néz ki, mint akinek segítségre van szüksége.

- Haver – kaptam szúrós tekintetet Elijahtól is – Imádlak meg minden. De rohadt nagy seggfej vagy néha.

Tudom. De féltem magunkat.

- Hiszen nem is ismerjük – érveltem.

- Igaza van – szólalt meg a lány is halk, rekedtes hangján – Nem ismertek. Nem azért segítettem, mert kérek cserébe valamit. Hanem mert láttam, mennyien vannak és gondoltam jól jöhet. Nem tudom, ki támadott meg és miért. És nem akarom, hogy még valakinek baja essen miattam.

- Erre ne is gondolj – szólt rá Cassie, majd újra rám pillantott – Hunter, te pedig úgy tűnik elfelejtetted, milyen nincstelennek lenni.

Ez a pár szó arra késztetett, hogy elgondolkodjak, mert a múlt jutott róla eszembe. Cassie mindig tudta, mit kell mondania ahhoz, hogy másképp gondolkodjak. Már azóta, amióta megismerkedtem velük abban a rohadt cellában, aztán együtt megmenekültünk és napokig, hetekig az utcán aludtunk és nehéz volt élelmet szerezni. Magunk tanultuk meg, hogyan öljünk szörnyeket, hogyan védjük meg magunkat. Egyedül voltunk, mégis ott voltunk egymásnak. Ez a lány viszont teljesen egyedül maradt. És nem akartam, mégis a lelkemnek nem tetszett, hogy bizonyára félt és talán egyáltalán nem értette, mi történik.

- Jól van – sóhajtottam – Legyen. Remélem nem bánom meg.

- Remek, menjünk – változott meg egyből Cassie hangulata, majd megfogta a lány kezét és vonszolni kezdte az autó felé.

Nem volt a legjobb ötlet. A lánynak valószínűleg nagyon fájt a sebe, mert felszisszent és arcára temérdek fájdalom ült ki, hozzá pedig még el is sápadt.

- Basszus, ne haragudj. Sajnálom.

- Semmi baj – nyomta kezét a sebhelyére és halványan elmosolyodott.

- Segítek – ajánlotta fel karját neki Elijah és elindultunk.

Cassie hátra ült Kativel és lényegében le sem vette róla a szemét. Aggódott érte. És nem tudom, én is aggódtam – e érte vagy más oka volt, de a visszapillantóban rá néztem és képtelen voltam levenni róla a szemem. Bár arca füsttől volt kormos és fáradt, mégis valami fura érzés költözött a mellkasomba szépsége láttán. Valami, amit még soha nem éreztem és nem tudtam, akarom – e egyáltalán. Már bíztam meg vakon emberekben, olyanokban, akiket születésem óta ismertem. És szépen ráfáztam. És bármennyire is próbáltam bebeszélni magamnak, hogy a lány bajt hoz ránk, a szívem bízott benne anélkül, hogy ezt megbeszélte volna az agyammal. Úgy döntöttem, hogy a fejem és nem a szívem után megyek. Talán az lesz a legjobb.

Este rajtam volt a sor, hogy vacsora után elmosogassak, így miután végeztem, a szobámba indultam volna, ha Cassie nem lép be a konyhába.

- Végre elaludt szegénykém.

- Szegénykém? Mégis miért? Csak bajt fog ránk hozni, ki tudja, mikbe keveredett amiért úgy néz ki, ahogy kinéz.

- Figyelj, Hunter. Értem én, hogy nem bízol senkiben. Mi is félünk bízni bárkiben, ezt te is tudod. De láttam őt. Láttam a múltját, azt, ami tegnap történt vele. Fogalma sincs, miért bántották vagy kik voltak azok.

Cassie szavai hallatán kissé megenyhültem. Az ő képessége az volt, hogy látott bárki jelenébe, múltjába és jövőjébe. Sokszor hirtelen jöttek nála ezek a képek, sokszor koncentrálnia kellett, hogy megtudjon dolgokat. De a látomásai soha nem csaltak. És ha ezt látta a lány múltjában, akkor már tényleg nem tudtam, mit gondoljak.

- Elvesztette az apját, aztán ma megint valakit, aki fontos volt neki. Ha valaki bántani is akarja, együtt legyőzzük. Erősebbek vagyunk együtt. Egyébként is gondolom nem én vagyok az egyetlen, akinek feltűnt, hogy a szörnyek eléggé elszaporodtak. És az, amit Katie mondott. Fekete ruha és kék szemek. Gyanús ez nekem.

- Igazad van. Az utóbbi napokban valami nagyon fura és ez nem tetszik nekem.

- Úgy érzem, mintha valami készülődne – jelentette ki aggodalmasan – Nem láttam semmit, de érzem.

- Ezzel nem vagy egyedül – lépett be Eli is a konyhába – Éppen ezért kell összetartanunk. Katie erős, de egyedül nehéz lenne neki. És nekünk sem jön rosszul plusz két kéz. Őrzők vagyunk, össze kell tartanunk, mert nem tudjuk, mi vár ránk.

Az ikreknek igaza volt, nem tudtuk, mi vár ránk. Az az egy biztos, hogy valami készülőben volt, ezt mindannyian éreztük. Valami, amitől talán még én magam is féltem.