- Szóval, mikor indulunk? – kérdezte Eli a reggeli befejeztével.

- Egy pillanat alatt ott vagyunk, szóval elég később.

- Jó, csak hát arra gondoltam, nem – e mehetnénk autóval.

- Minek, amikor Ethan egy pillanat alatt odavisz minket? – kérdeztem, miközben átmentünk a nappaliba.

- Azért, mert az elmúlt napokban annyit teleportáltunk, hogy már rosszul vagyok tőle – motyogta az orra alatt, mint egy öt éves kisgyerek.

Próbáltam visszatartani a nevetést, de mégis kibukott belőlem, amikor Cassie vigyorogva ránézett a testvérére.

- Talán, ha nem tömnéd magad folyton kajával, nem lenne semmi gond.

- Kapd be, hugi – vágott hozzá Eli egy párnát duzzogva, de szemeiben mosoly ült – Ezzel a testtel törődni kell.

- Igen, főleg a gyomorral, amit hordoz – nevetett Cassie, mire Eli nekiugrott és játékból verekedni kezdtek.

Komolyan, mint egy óvodában. Mégis képtelen voltam megállni, hogy ne mosolyogjak. Hiszen eszembe juttatta a napokat, amikor még minden rendben volt. Amikor a legnagyobb gondot az jelentette, ha túl sok vagy erős szörny állt velünk szemben. Amikor még nem éppen a lehetséges világ végével álltunk szemben. És szerettem volna, ha megint minden ilyen lenne. Mindig ott volt bennem a remény és tudtam ott lesz, amíg véget nem ér ez az egész, érjen véget bárhogy is. Az utolsó lélegzetemig reménykedni fogok és harcolni fogok azért, hogy újra minden rendben legyen.

- Jól van, gyerekek – szóltam rájuk nevetve – Hagyjátok abba. Aki akar, az jöjjön velem autóval, a többieket gondolom Ethan elviszi.

- Még szép, hogy.

- Én megyek veled – jelentkezett azonnal Elijah.

- Azt gondoltam.

- Jöhetek veletek? – nézett rám mosolyogva Katie.

Ha magától nem kérdezte volna meg, betuszkolom kérdés nélkül az autóba. Nem akartam távol lenni tőle.

- Persze – válaszoltam megkönnyebbülve – Még valaki?

- Én – jelentkezett Felix, mire Elijah arcára levakarhatatlan mosoly ült ki.

Ezek között ezer százalék, hogy van valami.

Mivel autóval pár órás volt az út, azonnal el is indultunk. Katie mellém ült előre, a két fiú pedig hátra és be nem állt a szájuk. Bár egyáltalán nem bántam. Úgy tűnt, Elijah igazi lelkitársra talált a fiúban. Soha egyikünknek sem volt még kapcsolata. Találni magunk mellé valakit egészen nehéz lett volna. Persze volt pár egyéjszakás kaland meg hasonló, de soha nem éreztünk senki iránt valamilyen szikrát vagy hasonlót. Másrészt pedig ki tudja, hogyan reagáltak volna az emberek, ha megtudják, milyen képességeink vannak. Most viszont minden más lett. Valójában volt valami jó is az egész rosszban, ami körülvett minket. Hiszen Felix és Elijah egymásra találtak, Nathan és Cassie is állandóan sunyin mosolyogtak egymásra és Cassie egyszerűen virágzott, amióta a fiú velünk volt. Ez az egész újra összehozta Sophiát és Ethant. És én. Én, aki azt hittem, soha az életben nem fogok közel kerülni senkihez egy csodálatos lány kezét fogtam, aki egyre mélyebbre és mélyebbre fúrta magát a lelkembe. Lopva rá pillantottam, a lány az ablaknak döntve fejét a tájat figyelte. Bátorkodtam kissé megszorítani kezét, mire rám nézett és ajka édes mosolyra húzódott, amitől mindig félre ütött a szívem.

- Minden oké?

- Persze – válaszolta nyugodtan, bár láttam a szemében, hogy ő is fél.

Hogy a fenébe ne félt volna? Ezek nem csak egyszerű szörnyek voltak. Hanem valami, amivel még azelőtt soha nem találkoztunk. Egy földrengés a világ legnagyobb törésvonalán, ahol millió ember élt. És fogalmunk sem volt róla, ezúttal is kísérik – e valamilyen szörnyek a szellem ébredését. És ha igen, mégis mi lehetne az? Annyi embert meg kellett mentenünk és akartunk megmenteni. De fogalmam sem volt, képesek leszünk – e rá.

- Minden rendben lesz, Katie.

- Elhiszem neked, Hunter.

Már Kalifornia előtt jártunk. Minél közelebb kerültünk a városhoz, annál sötétebb lett az égbolt. Szó szerint a veszély fekete felhői gyülekeztek a fejünk fölött. Ez annak is betudható, hogy már esteledett, de dermesztő légkör fonta körbe a tájat és még csak a csillagok sem látszottak. Mintha óriási vihar készült volna. Egy igazi természeti csapás, amivel számoltunk.

- Hunter – szólított meg hirtelen Katie – Nézz hátra.

A visszapillantóba nézve vagy két tucatnyi fekete terepjárót láttam. A Tanács.

- Francba. Honnan tudták, hogy itt leszünk? – pillantott hátra Elijah is.

- Nos, van egy kibaszott erős boszorkányuk. És nem ti vagytok az egyetlen őrzők a világon. Gondolom párat maguk mellé állítottak.

Felixnek igaza volt. Ha a Tanács minket is képes volt átverni hosszú évekig, ki tudja, miket hazudtak az őrzőknek, hogy maguk mellé állítsák őket.

Az autók egyre közeledtek felénk. Hiába nyomtam le teljesen a gázpedált, ők akkor is gyorsabbnak tűntek.

- Azt hiszem, tudják, mire készülünk. Meg akarnak állítani minket. Szóval talán jobb lenne, ha mi állítanánk meg őket.

- Ezt hogy érted, Katie?

- Állj meg.

- Mi?

- Állj meg – szólt rám, én pedig azonnal a fékre tapostam.

Az autó kerekei még csikorogva dolgoztak azon, hogy megálljanak, amikor a lány kipattant az autóból és a terepjárók elé állt. Először nem értettem, mire készül, de amikor megláttam, hogy tenyerében már pislákolnak a vörös árnyak, rájöttem a tervére. És nem akartam magára hagyni. Azonnal kiszálltam és megálltam mellé, ujjaim között már egy szikrával játszottam.

- Segíthetek?

Katie csak egy mosollyal válaszolt. Készen álltam és ő is készen állt. Elrendeztünk mi már ennél többet és erősebbet is. Már csak alig pár méterre voltak tőlünk, amikor Katie árnyai elszabadultak és az első tucat autót egy lökettel az égbe emelték, majd olyan erővel dobták vissza a földre, hogy darabjaik hosszú méterekre hullottak szét. Két tenyerem között egy óriási tűzgolyót hoztam létre és egy gondolattal a megmaradt fekete furgonoknak löktem, melyek azonnal felrobbantak, amint elérte őket a tüzem.

- Szép volt fiatalok – vigyorgott Eli.

Ugyanabban a pillanatban olyan erővel rengett meg a föld, hogy képtelenek voltunk talpon maradni. A távolban erős morajlás és sikolyok hangja hallatszott. A rengés csak pár pillanatig tartott és amikor abbamaradt, Katie és köztem hangos reccsenéssel megrepedt a föld. És nem állt meg. A repedés olyan gyorsan húzódott végig egészen a városig, hogy követni sem tudtam. Elijah a földre tette a kezét, a repedés mentén a talajból erős, sötétzöld indák törtek elő, melyek végig kúsztak a megrepedt helyeken, ezzel megakadályozva, hogy a rés nagyobb legyen.

- Mennünk kell – álltam fel, majd segítettem Katienek is.

Az autó odalett, szóval az utolsó pár száz métert futva kellett megtennünk a városig. Ahogy egyre csak közeledtünk, úgy figyeltem az omladozó épületeket és apróbb rengések rázták meg alattunk a talajt. Mögöttünk több helyen is megnyílt a föld, de nem repedések, inkább óriási tátongó lyukak voltak. Amikor legközelebb hátra néztem, meg kellett állnom és amint a többiek észrevették, ugyanezt tették. Teljesen lefagyva néztük, ahogy a kráterekből lassan előmásznak a szörnyek. Szörnyek, melyeket még soha nem láttam. Kövekből volt a testük, a végtagjaik, a fejük, melyeken nem volt más csak két világítóan zöld szem.

- Mi a faszom?

Amint kimásztak a repedésekből, megláttak minket és hatalmas termetükkel felénk indultak.

- Tűnjünk el innen.

Futásnak eredtünk, de a föld egyre erősebben rengett, ahogy óriási lábaikkal egyre csak közeledtek felénk. Valamit tennem kellett, mert tudtam, ha nem állítjuk meg őket, akkor végünk. Ösztönös gondolattól vezérelve megfordultam és a földre téve a kezem kiengedtem magamból egy tűzből lévő löketet, mely hosszú méterekre elnyúlott és az összes szörny a földön végezte. Nem öltem meg őket, de legalább nyertem magunknak egy kis időt.

Beértünk a városba és amit láttunk, az inkább egy apokalipszishez hasonlított, mint egy virágzó vidékhez. Mindenhol emberek sikolyai hallatszottak, az épületek recsegése. A városon egy több méter széles repedés húzódott végig, mely csak azért nem repedt tovább, mert Ethan a repedés fölött lebegve két kéken világító kötél féleséggel tartotta össze. Azonnal megláttam a többieket, akik szétszóródva harcoltak a szörnyekkel vagy éppen embereket húztak ki a roncsok alól. Fogalmam sem volt, hogyan hozzuk ezt rendbe, de nem veszíthettem el a fejem. Újra hallottam a sziklaszörnyek lábainak dobogásait magunk mögött, de egyidőben az előttünk lévő épület egy szinte fülsüketítő hangos reccsenéssel jelezte, hogy valószínűleg össze fog omlani. Az egész talán húsz emeletes épület megingott, az ablakok darabjai a földre hullottak. Tudtam, ha nem állítjuk meg, a körülöttünk lévő emberek és talán mi magunk is odaveszünk. Katie megállt és egy gondolattal kiengedte az árnyait. Éppen időben, amikor az épület egy ponton meghasadt és dőleni kezdett. Katie árnyai alig pár méterrel a föld felett tartották csak meg, az emberek fejük fölé emelve kezüket reménykedtek abban, hogy nem temeti őket maga alá a törmelék. Katie erőlködött, de elbírta az egész épületet, amin őszintén csak ámultam. Bár őszintén már akkor is alig hittem a szemeimnek, amikor a víz ellen harcoltunk és ő szinte egymaga győzte őt le. Nem mintha nem hittem volna benne. Mert hittem benne és tudtam, hogy erős. De azt nem, hogy abban a vékony kis testben ennyi rengeteg erő rejlik.

Katie még mindig az épület darabját lebegtetve megfordult a közeledő sziklaszörnyek felé. Szemei vörösek voltak, mintha az egész lényét az árnyak uralták volna. Aztán már csak azt vettem észre, hogy az épület elrepült fölöttünk és kivégezte az összes felénk tartó szörnyet.

- Komolyan hihetetlen vagy, Katie – nézett rá Elijah tátott szájjal.

Az egyszer szent, hogy ez a lány hihetetlen. Kedvem lett volna ott helyben magamhoz húzni és csókolni őt, ameddig csak van bennem levegő.

De meg kellett mentenünk a várost.

Az emberek lassan feleszméltek a bajból, ami végül a lánynak hála nem érte el őket és úgy néztek ránk, mintha nem hittek volna a szemüknek. És ezt persze teljesen megértettem. Az emberek nem tudtak rólunk. Vagyis mostanáig.

- Katonák – mondta hirtelen Felix az egyik utcára bámulva és elővette a fegyverét.

- Hát itt vagytok – rohant oda hozzánk Cassie, amikor észrevett minket.

Arca koszos volt és véres. Fáradt volt, de úgy tűnt, nem esett baja.

- Mind megvagytok, hugi?

- Igen. Ethan próbálja megakadályozni, hogy tovább repedjen a föld, Nathan a szörnyeket öli vagy arra kényszeríti őket, hogy nekünk segítsenek. Kali a sebesülteket gyógyítja, én pedig igyekszem Sophiával minél több túlélőt kihúzni a romok alól. Jól jönne benne a segítség – pillantott Katiere, aki azonnal vette az adást.

- Megyek – indult el, de karjánál fogva visszatartottam és mélyen a szemébe néztem.

- Katie. Vigyázz magadra.

- Te is, Hunter – mosolyodott el halványan, majd elment és eltűnt a romok között.

Rossz érzés fogott el elengedni őt ilyen helyzetben, de a lelkem egésze reménykedett abban, hogy nem esik semmi baja.

- Én lerendezem a katonákat – jelentette ki Felix, miközben megtöltötte a fegyverét.

- Mi? Ki tudja, mennyien vannak? Nem mehetsz csak úgy ellenük, veszélyes – ellenkezett azonnal Elijah – Sokan vannak.

- Én meg ügyesebb vagyok. Eli, én nem tudom megállítani a földrengést vagy legyőzni ezeket a szikla barmokat. De a katonákkal elbírok.

- Segítek – vette elő Cassie a tőrét.

Eli szóra nyitotta a száját, de addigra mindketten eltűntek.

- Rendben lesznek – veregettem meg a vállát - Gyere, mentsük meg a várost.

Elijah ujjait indák vették körbe, én pedig tüzet gyújtottam a tenyeremben és együtt indultunk neki, hogy legyőzzük a szörnyeket. Végtelennek tűntek a percek, amíg harcoltunk ellenük. Mintha egyre többen és többen lettek volna. Legyőzhetetlennek tűntek. Elijah indáit szétrepesztették, a tűz némelyikről csak úgy lepattant. Aztán hirtelen az összes szörny megállt és a hatalmas repedés felé indultak. Mintha követtek volna valamit. A repedésből harsány zajjal társuló millió és millió kő és homok egyvelege robbant ki, mely a földre lökte Ethant. Azonnal odarohantam hozzá, a fiú fájdalomtól nyögdécselve ült fel nehezen és fuldokolva szedte a levegőt.

- Jól vagy?

- Megmaradok – köhögött.

Köd lett. Hirtelen jött köd szállt ránk, de tisztán láttam, ahogy a repedés felett az a rengeteg kő és homok egy óriási gömbbe tömörül. Pont úgy, mint a víz pár nappal ezelőtt. A ködből egy alak is kitűnt, aki a gömb felé közeledett. Egy nő volt, hosszú fekete ruhában és fenékig érő szőke, göndör hajjal. A boszorkány?

Kilőttem felé egy tűzgolyót, de a nőt egy láthatatlan pajzs vette körül, ami védte. Viszont észrevette, hogy megtámadtam. Felém fordult és erős, gonoszságot sugárzó őzbarna szemeivel egyenesen rám nézett. A hideg végigfutott minden porcikámon, a nyakamon lévő pihék vigyázzba álltak. Soha annyira gonosz entitást még nem éreztem.

- A mi harcunk ideje még nem jött el, Hunter.

Csak ennyit mondott, aztán újra a gömb felé fordult. Kitárta két karját, mire a gömb egy hangos robbanással szétrobbant, beterítve körülöttünk mindent. A gömb helyén aranyszínűen csillogó por maradt, melyet a nő egyszerűen magába szívott. Még egyszer rám nézett. Aztán eltűnt. Eltűnt, ahogy a köd is és a földrengés egyszeriben abba maradt. Segítettem felállni Ethannek, Nathan fáradtan ballagott oda hozzánk, ahogy Sophia is.

- Hol van Katie?

- Itt vagyok – jelent meg ő is az egyik romhalmaz mögül – Nem találtam többet.

Nem érdekelt, hogy látnak és az sem érdekelt, mit gondolnak. Szorosan magamhoz öleltem a poros, fáradt lányt, aki megkönnyebbülve elernyedt a karjaim között.

- Jól vagy?

- Igen. És te?

- Én is – válaszoltam halkan, mire a lány kissé elhúzódott tőlem és nyomott egy puszit az arcomra.

Leszartam abban a pillanatban a körülöttünk lévő káoszt. Mert a kipirult arca, melyet a csillogó szemei és a szégyenlős, mégis boldog mosolya díszített, fényt hozott a minket körülvevő sötétségbe.

- Hol van a húgom és Felix?